Tíz éve a polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) hatályba lépésével sor került a magyar magánjog egészének átfogó szabályozására, amelynek keretén belül a jogalkotó az öröklési jog területén is fontos és szignifikáns változtatásokat hajtott végre. E változások közül kétségkívül kiemelkedő fontossággal bírnak a kötelesrész, valamint a kitagadás rendszerének normáiban bekövetkezett módosulások.
A jogalkotó a Ptk. bevezetésével nem változtatva a kötelesrész jogi természetén és alapvető jellemzőin annak meghatározó részletszabályainak módosításával, így például mértéke csökkentésével, a kötelesrész alapjába tartozó vagyonelemek növelésével, valamint a kitagadási magatartások bővítésével az örökhagyók rendelkezési szabadságának kiterjesztése mellett foglalt állást, a Ptk. kitagadásra vonatkozó szabályainak a korábbi szabályokkal való összevetéséből világosan láthatóvá válik, hogy az örökhagyó a korábbinál jelentősen szélesebb körben élhet a kitagadás jogával.
Az elmúlt években a magyar öröklési jog reformjával párhuzamosan a magyar magánjog szabályaira is jelentős hatást gyakorló német és osztrák polgári jogi kódexek esetében is lényeges módosításokat hajtott végre a jogalkotó az öröklési jog szabályaiban.
Németországban és Ausztriában - hasonlóan a legtöbb európai országhoz - a jogalkotó feljogosítja az örökhagyókat arra, hogy végintézkedésükben a kötelesrészüktől is megfoszthassák az arra jogosult hozzátartozóikat, kifejezetten megjelölve a kitagadás okát, amelyek hatályos formájukban nagyon sok hasonlóságot mutatnak a magyar megoldással.
A német szabályozás nem sokat változott az évszázadok során egészen a közelmúltig, amikor a jogalkotó a német polgári törvénykönyv (Bürgerliches
- 44/45 -
Gesetzbuch, BGB) második átfogó reformja során alapvetően változtatta meg a kitagadás szabályrendszerét.
Az osztrák öröklési jog átfogó reformjára ugyancsak a közelmúltban került sor, amikoris a Nemzeti Tanács 2015. július 30-án a Szövetségi Törvénytárban (Bundesgesetzblatt, BGBL) kihirdette az öröklési jog módosításáról szóló 87. Szövetségi törvényt (Erbrechts-Änderungsgesetz 2015 - ErbRÄG 2015), új irányt szabva a kitagadás és a kötelesrész rendezésének.
Ebben a tanulmányban a terjedelmi korlátra figyelemmel csak Németország szabályozását mutatjuk be, Ausztria kitagadási rendszerének értékelését egy másik közleményben végezzük el.
A német és később az osztrák szabályozási irányt a jogirodalmi álláspontok és a gyakorlat szemszögéből egyaránt vizsgálva igyekszünk bemutatni azok erősségeinek és gyengeségeinek kiemelésével, valamint a jogösszehasonlítás módszerét használva a magyar szabályozást és jogfejlődést vetjük egybe e fenti nyugati rendszerekkel a tekintetben, hogy a magyar szabályozás hozzájuk mérten milyen irányt mutat, illetve vajon érzékelhető-e összhang köztük, vagy éppen annak hiánya fedezhető fel.
A BGB végleges tervezetét a Reichstag 1896. július 1. napján fogadta el,[1] majd megszerezve a Bundesrat hozzájárulását a kihirdetést követően 1900. január 1. napján lépett hatályba, melynek utolsó, ötödik könyve rendezte az öröklés szabályait, és amely Gottfried Schmitt, bajor igazságügyminiszteri titkár remekműveként vonult be a jogtörténelembe.
A BGB az örökhagyó kötelesrészre jogosult hozzátartozói, vagyis lemenői, szülei és házastársa tekintetében külön szabályozva sorolta fel a kitagadás okait. A Schmitt által életre hívott kötelesrészi és kitagadási szabályok olyannyira kiállták az idő próbáját, hogy a kötelesrész alapvető rendelkezései, valamint a leszármazók és a szülők kitagadása esetében a BGB eredeti, 1900. január 1-jén hatályba lépett normái némi elhanyagolható terminológiai frissítést leszámítva egészen 2010. január 1. napjáig ugyanolyan tartalommal rendelkeztek róluk. Az örökhagyó házastársa által megvalósítható kitagadási magatartások emellett
- 45/46 -
többszöri módosulást követően 1977. július 1. napjától maradtak szabályozásban egészen 2010. január 1. napjáig.[2]
2009 júliusában a Bundestag az öröklési jog részkodifikációja mellett döntött, amely meghatározóan érintette a kötelesrész alapjába tartozó vagyontárgyak körét, valamint a kitagadás magatartásait egyaránt.[3] A módosítás előtt a német szabályozás a hatályos magyar megoldáshoz hasonlóan a kötelesrész alapjához rendelte számítani az örökhagyó által a halálát megelőző 10 éven belül bárkinek juttatott ingyenes adományok értékét, míg az új rendelkezések immár fokozatos hozzászámítást írnak elő (die pro-rata-Regelung).[4] A jelen hatályos német szabályok szerint az örökhagyó halálát megelőző évben juttatott ingyenes adományok értéke teljes egészében a kötelesrész alapjába tartozik, míg a második évtől egytizeddel csökkenve fokozatosan mérséklődik a kötelesrész alapja, végül a korábbi rendelkezéseknek megfelelően a 10 éven túl juttatott ajándékok értékét már nem lehet figyelembe venni, vagyis ezen megközelítésből a kötelesrészi igények védelme csökkent a német jogban. A szabálymódosítás indoka többek között az volt, hogy a korábbi merev rendelkezéseket méltánytalannak találták a megajándékozottak oldaláról nézve.[5] Összehasonlítva a német megoldást a magyar szabályozással, a Ptk.-hoz készült nagykommentár ugyancsak hasonló indokokra támaszkodva látja méltányosnak a kötelesrész alapjához tartozó
- 46/47 -
ingyenes adományok beszámításának 15 évről 10 évre történő csökkentését,[6] és hivatkozik e körben azokra a gyakorlati tapasztalatokra, amelyek szerint az eltelt idő növekedésével indokolatlan módon csak a hagyatékban részesedettek felelőssége lesz terhesebb, valamint a hosszabb idő elteltével a bizonyítási nehézségek is szaporodnak.
A Ptk. szabályozási változása meglátásunk szerint a német megoldási modell felé való elfordulást jelenti, és ahogyan a BGB esetében, a Ptk. vonatkozásában is az a véleményünk, hogy az időintervallum leszállítása a nagyobb értékkel rendelkező ingatlanok, illetve az értéküket az idővel is tartó vagy növelő ingóságok esetében nem tekinthető méltányosnak, e körben a kommentárok indoklása sem tűnik számunkra meggyőzőnek. A magyar és a német szabálynak megfelelően tehát a hagyaték megnyílását megelőzően 10 éven túl adott bármilyen magas értékkel bíró adományt általános jelleggel figyelmen kívül kell hagyni, így aki azt 10 évnél régebben kapta, nem felel a kötelesrész kielégítéséért sem.
A kitagadási rendszer átreformálásával az előbbiek mellett meglátásunk szerint a német jogalkotó szemben a magyar megoldással a végrendelkezési képesség leszűkítése által a kötelesrészre jogosultak nagyfokú védelmét érte el. A hatályos szabályozás már egyazon szakaszban rendezi a leszármazók, szülők és az örökhagyó házastársa által megvalósítható kitagadási magatartásokat.[7] A jogalkotó a formai módosításon túl a kitagadási okok tartalmát is lényegesen átformálta, objektívvá, teljes mértékben behatárolhatóvá téve így az egész jogintézményt, kiiktatva a mérlegelést engedő, szubjektív kategóriákat. A BGB második reformját követően meglátásunk szerint még-inkább elmondható az egész törvénykönyvre, hogy az a lehető legnagyobb pontosságra törekszik, mindenre kiterjedő kógens szabályozást ad és hogy a jogalkotó a lehető legtöbb helyen igyekezett kizárni a jogalkalmazók mérlegelési lehetőségét. Kitagadni is láthatóan csak nagyon szűk körben lehet, a változással az örökhagyók végrendelkezési szabadsága drasztikusan csökkent. A jogalkotó kivette a magatartások közül a sokat vitatott régi 2. pontot - a sem testi sértéshez, sem hálátlansághoz nem hasonlítható szándékos fizikai
- 47/48 -
bántalmazást - de kivette az 5. pontot is, az erkölcstelen életmód miatti kitagadhatóság lehetőségét is. A régi 2. pont hatályon kívül helyezését a magunk részéről üdvözlendőnek tartjuk, mert azt sem a gyakorlat, sem az elmélet nem tudta megfelelően értelmezni és következetesen alkalmazni, az a 3. pont szabályozási tárgyának duplikálása volt, azonban az erkölcsi kategória teljes megszüntetése véleményünk szerint nem volt indokolt. Elmondható ugyan, hogy olyan szabályozási kör alapján, ahol az adott magatartás tényszerűsége, fennállása nem képezi vita tárgyát, a jogalkalmazás egységessége is nagyobb valószínűséggel biztosítható, de érzésünk szerint hozzá kell ehhez tenni azt is, hogy a bírói gyakorlatban számos jogintézmény esetén szerves fejlődést fel lehet mutatni, így gondoljuk ezt a szabályozásból kikapcsolt erkölcsi kategória vonatkozásában is.
Az európai polgárjogi kódexek majdnem mindegyike tartalmaz - általában egy - teljesen erkölcsi kategóriába eső kitagadási okot, amely a társadalomra nem feltétlenül veszélyes helyzetekre adja az örökhagyó kezébe a döntést. A magunk részéről ennek okán ebben az esetben a magyar szabályozást megfelelőbbnek tartjuk a német megoldásnál, mert a BGB-n alapuló gyakorlat áttekintését követően megállapíthatjuk, hogy a judikatúra széleskörűen kimunkálta az erkölcstelen életmód tényezőit, megállapíthatóságának eseteit, behatárolási elemeit, tehát a kitagadási ok alkalmazhatósága és pontos elbírálása nem jelentene nehézséget napjaink jogalkalmazásában sem. Emellett véleményünk szerint áttekintve nemcsak a magyar, de több ország joggyakorlatát elmondhatónak tartjuk, hogy az örökhagyót jó hírnevében, társadalmi megítélésében sértő, valamint ezzel kapcsolatban a vagyont tékozló, a társadalom többsége szerint is elítélendő örökösi magatartások elbírálását indokoltnak tartjuk az örökhagyó akaratára bízni a kitagadás lehetőségének formájában.
Úgy látjuk, hogy az életben előfordul számos olyan eset, amikor egy családtag nem valósít meg büntetőjogi kategóriába illő cselekményt, azonban az örökhagyóval szembeni magatartása olyan súlyosan kifogásolható, hogy azzal ellentmond minden társadalmi elvárásnak, azt a társadalom többsége is megvetendőnek tartja. Amellett, hogy a német jogalkotó kikapcsolta a szabályozás erkölcsi kategóriáját, ezzel egyidejűleg ezekre a fenti nem ritka esetekre nem adott oltalmat az örökhagyó részére. Érzésünk szerint kitagadási lehetőség formájában el kellene ismerni a kötelesrészre jogosultnak az örökhagyó irányában tanúsított durván hálátlan vagy durván sértő magatartását is, mint például az örökhagyótól megfelelő indok nélküli elfordulás, a kapcsolattartás elutasítása, a tűrhetetlen viselkedés. Ezért az erre vonatkozó kitagadási lehetőség hiányát a német jogban szabályozásbeli hiányosságnak tekintjük, amelyet meglátásunk szerint pótolni lenne érdemes.
A BGB második reformjával a jogalkotó az öt kitagadási magatartás közül kettőt érdemi változtatás nélkül emelt át az új szabályozásba, ezekkel kapcsolatban
- 48/49 -
az ítélkezés továbbra is a már kialakult bírói gyakorlatra figyel, ismeretük napjaink jogalkalmazásában elengedhetetlen, emellett irányadóak rájuk a polgári jogi irodalom álláspontjai is. A változtatással átvett kitagadási magatartások esetében ugyancsak irányadóak alapként a már kialakult gyakorlati és elméleti álláspontok, a jövő jogalkalmazásának a korábbi joggyakorlat megtartása mellett ezek biztos támpontját jelentik az új ítélkezési gyakorlat kialakítására körében.
Arra figyelemmel, hogy az új rendelkezések 2010. január 1-től vonatkoznak az öröklési ügyekre, így a kitagadás okainak alkalmazására is, a szabályozásból kikapcsolt fent említett két szubjektív kitagadási magatartás a 2010 előtt írott végintézkedéseken keresztül a hatályos német jog részét képezve élnek tovább. Eme egyvelegre tekintettel tehát az erkölcsi kategória napjainkban is érvényesül, ennek okán fontos figyelnünk azok gyakorlati megítélésére is. Az előbbi két kategória mellett jelen tanulmányban néhány olyan hatályos kitagadási okot emelünk ki a német szabályozásból, veszünk sorra és próbáljuk tartalmukat elemezni, amelyek objektív és szubjektív elemeket egyaránt hordoznak magukban, és amely elemek nem feltétlenül mutatnak bennük egyensúlyt.
A BGB 2009. december 31. napjáig hatályban volt rendelkezései szerint kitagadható volt a leszármazó, ha vétkesnek bizonyult az örökhagyó vagy az örökhagyó házastársának szándékos tettleges bántalmazásában, de a házastárs bántalmazása esetében csak akkor, ha a leszármazó tőle származott. Ugyanez a rendelkezés irányadó volt az örökhagyó házastársára is.
A szándékos tettleges bántalmazás megítélésében a gyakorlat és a jogirodalom már a kezdetektől meglepően osztott képet mutatott. A törvényhez írt kommentár[8] szerint a fogalom megfelel annak, amit a büntető törvénykönyv "súlyos testi sértés" alatt ért (StGB 223.), ám a gyakorlatban ez nem érvényesült ilyen kristálytisztán. Több alkalommal jutott arra a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság jelen kitagadási magatartás értékelése kapcsán,[9] hogy a tettleges bántalmazást inkább a szülő-gyermek kapcsolat érzékenységére, az ún. család iránti tisztelet vagy család iránti kegyelet megsértésére (Pietätsverletzung) tekintettel kell értékelni, semmint a büntetőjogi fogalomnak megfelelően. A Szövetségi Legfelsőbb
- 49/50 -
Bíróság öröklési joggal foglalkozó V. Polgári Szenátusának 1961. június 6. napján kelt - az elhíresült "pofon a garázsban" elnevezésű - határozatában kifejtette,[10] hogy a tettleges bántalmazásnak nem pusztán olyan tényállásúnak kell lennie, amit a büntetőjog megkíván a súlyos testi sértés bűncselekményének megvalósulásához, sőt, nem is szükséges eredményként a károsodás ("súlyos testi sérülés") bekövetkezte, inkább a cselekvés rosszindulatú jellegének van jelentősége. A korábbi IV. Polgári Szenátus 1974. március 1-jei határozatában pedig arra a következtetésre jutott,[11] hogy a 2. pontban foglalt esetek tekintetében csak a súlyos vétségek jöhetnek szóba és ezeknek olyanoknak kell lenniük, amelyekben a leszármazó a szülő-gyermek viszonyt teljesen figyelmen kívül hagyja a kitagadási ok megvalósításakor. A Szövetségi Legfelsőbb Bíróság későbbi gyakorlatában tovább árnyalva a jelen kitagadási okot kiemelte,[12] hogy a leszármazó részéről megvalósított pszichikai rossz bánásmód abban az esetben esik jelen 2. pont esetkörébe, ha az örökhagyó fizikai egészségét az negatívan befolyásolja, a kettő között elengedhetetlen az összefüggés. Számos, egymásnak ellentmondó bírósági határozat született az idők folyamán, így például a bírói fórum álláspontja szerint[13] megvalósította a 2. pontban foglalt kitagadási okot a leszármazó, amikor seprűvel megverte az örökhagyót, majd egy másik alkalommal egy vödör vizet öntött a fejére. Ugyanakkor a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság egy évvel később ugyancsak szintén a 2. pont - és nem a 3. pont - alá tartozónak vélte azt az esetet, amelyben a leszármazó vasrúddal úgy megverte az örökhagyót, hogy az ezáltal arcán, vállán, hátán sérüléseket, zúzódásokat szenvedett.[14] Egy még korábbi határozatban[15] a bíróság azt állapította meg, hogy a leszármazónak azt a magatartását, amely során az örökhagyót "megrázta", majd egy másik alkalommal az ablaktól olyan erővel penderítette át a szobán, hogy az örökhagyó az ágyat odébbtolva a padlóra esett, a BGB § 2333. 2. pontja értelmében szándékos testi bántalmazásnak kell tekinteni, különös tekintettel az örökhagyó idős korára is. Egyébiránt maga Schmitt sem gondolt minden fizikai bántalmazást a 2. pont alá tartozónak,[16] csak azokat, amelyek erkölcsileg aljas indíttatásúak voltak. A német jogirodalom túlnyomórészt úgy vélte,[17] hogy jelen kitagadási ok megvalósulásához elegendő a könnyű szándékos testi sértés okozása, de annak
- 50/51 -
mindenképpen komoly zavar okozására alkalmasnak kell lennie az érzékeny szülő-gyermek kapcsolatban, komolyan sértve a család iránti tiszteletet (Pietätsverletzung) is. Tekintettel arra, hogy az örökhagyó házastársa irányában elkövetett fizikai bántalmazás csak akkor valósította meg a kitagadási magatartást, ha a házastárstól származott az elkövető, valamint arra, hogy a leszármazó által elkövetett bűntetteket és vétségeket általánosságban a 3. pontban rendelte szankcionálni a jogalkotó, akkor világosnak tűnik számunkra, hogy valóban inkább erkölcsi kategóriát képviselt a 2. pont, semmint büntetőjogit.
A hajdani 2. pont a korabeli magyar kodifikáció vonalában Teleszky István kitűnő öröklési jogi törvényjavaslatának 5. pontjához hasonlítható,[18] érzésünk szerint megegyezik az "örökhagyó erőszakos kézrátétellel való illetéséhez" A magyar jogban ez a rendelkezés egyébként már a Hármaskönyvben is megfigyelhető és végigvonult a szabályozáson, de azt a társadalmi változásokra figyelemmel a jogalkotó az 1959. évi Ptk.-ban már nem szerepeltette. Ennek okán nem érezzük úgy, hogy a bűncselekmény fogalmának kitagadásbeli szubjektív felfogását - amelyet a 3.3. alfejezetben fejtünk ki - a magyar jogalkalmazás a német judikatúrától kölcsönözte volna, bár kétségkívül megerősítően hatott rá.
Ahogyan említettük, a 2. pont 110 évig változatlanul maradt a német szabályozásban. Áttanulmányozva a fellelhető gyakorlati eseteket a kategóriában keveredett a tettleges becsületsértés és a testi sértés, azonban meglátásunk szerint egyiknek sem feleltethető meg igazán, így nem meglepő az egymásnak ellentmondó gyakorlat, továbbá nehéz feladat lehetett az 1896-os jogalkotói felfogás tartalmát a folyamatosan modernizálódó társadalmi körülmények között meghatározni, azokra igazságosan alkalmazni. A színes és változó társadalmi szokások végett a 2. pont jelentése kiüresedett, kockázatosnak tűnt a jogbiztonság oldaláról nézve, ezért véleményünk szerint már jóval 2010 előtt érdemes lett volna azt elhagyni a szabályozásból, hozzátéve azt, hogy a BGB régi 3. kitagadási pontja, az örökhagyó, illetve annak házastársa sérelmére elkövetett bűntett vagy súlyos, szándékos vétség kategóriája - akárcsak a korábbi és a hatályos magyar szabályozásban - sem színtisztán büntetőjogi kategóriaként volt és van jelen Németország szabályozásában.
A hajdani 5. pont, amely ugyancsak 2010 óta nincs jelen a BGB-ben, a kommentár[19] szerint a legproblémásabb, legnehezebben megfogható esetkört takarta. A kifogásolt életmódnak elsősorban a család legfontosabb elveivel szemben állónak kellett lennie, ennek meghatározásában állt a kategória nehézsége és az
- 51/52 -
egyedi esetek eldönthetősége a gyakorlat számára. Annak ellenére, hogy minden esetben külön bírói mérlegelésre volt szükség, általánosan érvényes értékfogalmakkal kellett az ítélkezésnek operálnia, a családi értékek és elvek természetes sokfélesége miatt azonban az általános erkölcsi normákat meglehetősen nehéz volt megállapítani. Ennek megfelelően a vonatkozó gyakorlat és az elmélet egyaránt színes, néhol egymásnak ellentmondónak mutatkozik. Azt már Schmitt is leszögezte,[20] hogy egyszeri vagy rövid ideig tartó magatartások semmiképpen nem szolgáltathatnak indokot a kitagadásra, megerősítette ezt a későbbi gyakorlat is.[21] Az a törvényi kitétel, hogy a becstelen vagy erkölcstelen életmódnak az örökhagyó akarata ellenére kellett fennállnia, véleményünk szerint mindenképpen azt feltételezte, hogy az örökhagyónak ki kellett fejeznie nemtetszését ellene, igazolja ezt a gondolatunkat a gyakorlat is,[22] de találunk ezzel ellentétes álláspontot is.[23] Az irodalom jelen kitagadási pont körébe tartozónak sorolta a prostitúciót, az uzsoracselekményeket, a házasságtörést, a folyamatos szerencsejátékozást, az alkoholizmust pedig csak abban az esetben nem, ha az kóros jellegűnek volt tekinthető.[24] A korai ítélkezési gyakorlatban már kiemelte a Legfelsőbb Bíróság,[25] hogy a leszármazó akkor sérti meg ezen pont alapján a család tiszteletét, ha az teljes mértékben ellentmond az örökhagyó és a családja személyes értékeinek. Egységesnek tűnik abban a judikatúra, hogy e kitagadási pont körébe tartozónak a szexuális kicsapongást,[26] a szülőkkel szembeni állandó, súlyos engedetlenséget és lopást,[27] a többszörösen büntetett előéletet[28] kell tekinteni, ellenben a leszármazó homoszexualitását nem.[29]
Mindent összevetve tartalmi megítélését tekintve jelen kitagadási pont a magyar szabályozásbeli párjának teljes mértékben megfeleltethető, értelmezésbeli jelentős különbséget nem tudunk felmutatni közöttük. Mindkét szabályozás esetén elmondható, hogy korán gyökeret vertek a gyakorlatban és meglehetősen sokszor hivatkoztak rájuk mindkét ország örökhagyói, illetve a magyar gyakorlatban napjainkban is az erkölcstelen életmód említése az egyik leggyakoribb kitagadási ok.
- 52/53 -
Érdekesség ellenben, hogy mintegy prognózisként már 1983-ban kimondta a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság,[30] hogy a becstelen, erkölcstelen, és az örökhagyó akaratával ellentétes életvitel meghatározása nem kellően egyértelmű, nem lehet teljes bizonyossággal azt eldönteni, hogy annak század eleji felfogása a modern körülmények között is igazságos lehet-e majd.
A kötelesrészre jogosultak kitagadása arra hivatkozással, hogy bűntettet vagy súlyos, szándékos vétséget követtek el az örökhagyóval, illetve a törvényben meghatározott személyi körrel szemben, konkrét, első olvasatra objektív kategóriának tűnik, amely bizony nincs teljesen így. A vonatkozó esetjog áttekintését követően az itt tárgyalt kitagadási okról ugyanis elmondhatjuk, hogy az már a szabályozásba lépésétől kezdve teljes mértéken megegyezik a Ptk. 7:78. § (1) bekezdésének b), illetve c) pontjaiban rendezett[31] - és korábbi jogunkban is ekként felfogott - kitagadási okok tartalmával, pontosabban az ott írt bűncselekményi kategória gyakorlati megítélésével. Mindkét polgári jogi kódex szabályozási megoldásáról elmondható, hogy amennyiben csak a törvényszövegeket vesszük figyelembe és nem tanulmányozzuk a judikatúra értékes termékeit, illetve nem olvassuk a törvényhez készült kommentárokat, úgy az lehet a benyomásunk, hogy csupán a büntető törvénykönyvek által bűntettnek, illetve vétségnek minősített társadalomellenes cselekmények merítik ki ezeket a kitagadási magatartásokat, azonban emellett más cselekmények is megvalósíthatják azt.
Jelen kitagadási kategória a BGB hatálya lépésétől van jelen a szabályozásban és a második reformmal szigorodott, mert már nemcsak az örökhagyó és a házastársa ellen elkövetett bűncselekmények tartoznak alá, hanem egy másik leszármazó, vagy az örökhagyó egyenesági rokonának sérelmére elkövetett cselekmények is.
A BGB korábbi[32] és újabb[33] kommentárjai szerint a bűncselekmények fogalmát a büntető törvénykönyvben foglaltak alapján kell érteni (StGB § 12.), a szabálysértések ennélfogva nem értendőek e kitagadási körbe. Meghatározó jelentőséggel
- 53/54 -
mondja ki emellett a német jogirodalom immár azt is,[34] hogy esetről esetre kell megállapítani, hogy a bűntett vagy a vétség az adott ügy örökhagyója és kötelesrészre jogosultja között súlyosnak minősül-e, hangsúlyozva ezáltal a szabályozási kör szubjektív oldalát. A BGB módosítás utáni kommentárjai[35] emellett azt is egyértelműen rögzítik, hogy ezen pont a módosítást követően már magába foglalja a korábbi szabályozás sokat vitatott 2. pontjába tartozó eseteket - tehát azok tulajdonképpen nem tűntek el teljesen a szabályozásból -, amely azért mondható célszerű lépésnek, mert a német bűncselekményfogalom addig is magába olvasztotta annak eseteit. Ennek megfelelően járt el újabb gyakorlatában a Kasseli Tartományi Bíróság,[36] amikor nem találta érvényesnek a leszármazó kitagadását az általa megvalósított pszichikai rossz bánásmód kapcsán, ugyanis az nem volt hatással az örökhagyó fizikai egészségére.
A jogirodalom mellett a joggyakorlat is egységesnek mondható abban, hogy a jelen pont nem színtisztán büntetőjogi kategóriaként van jelen a szabályozásban, hanem abba a büntetendő cselekmények mellett beletartoznak az öröklésjogi értelemben felfogott, a szorosabb család iránti tisztelet elleni örökösi cselekmények is, amely cselekmények közös jellemzője, hogy az örökhagyó és a kötelesrészre jogosult közötti családi kapocs nagyfokú figyelmen kívül hagyásával járnak. Ezzel megegyezően a jogirodalom és joggyakorlat egységes nézete szerint[37] az örökhagyó vagyona ellen elkövetett cselekmények is csak akkor esnek e kitagadási pont alá, ha jellegüknél és elkövetésük módjánál fogva a szülő-gyermek kapcsolat nagyfokú semmibevételével járnak, amely folytán a cselekmény az örökhagyó számára különösen nagy csapást jelent.
A széleskörű német gyakorlatot elemezve láthatjuk, hogy az ítélkezés már a BGB 2010-es módosítását megelőzően is azt vizsgálta és jelenleg is azt vizsgálja e körben, hogy az örökhagyó és a kötelesrészre jogosult közti viszonyra tekintettel milyen súlyosnak minősül a kitagadott személy magatartása.[38] Végigtekintve a vonatkozó joggyakorlatot elmondható, hogy már korábban is afelé hajlott az ítélkezés, hogy a hajdani 2. és 3. pontot összemosva kimondja, hogy az örökhagyó és legközelebbi hozzátartozói ellen elkövetett kötelesrészre jogosulti magatartásokat a családi kapocs megsértésére figyelemmel kell elbírálni és nem az objektív, büntetőjogi bűncselekmények fogalmának megfelelően. A Szövetségi
- 54/55 -
Legfelsőbb Bíróság az előtte folyt egyik esetben[39] például úgy vélte, hogy az örökhagyó tulajdona elleni szándékos gyújtogatásért jogerősen elítélt leszármazó a 2. és a 3. pontban foglalt kitagadási magatartást egyaránt megvalósította, továbbá egy másik esetben[40] is erre hivatkozott azzal a leszármazóval szemben, aki a családi vállalatban követett el sikkasztást több alkalommal.
A közös jogirodalmi és ítélkezési álláspontnak megfelelően járt el újabb joggyakorlatában a Mosbachi Tartományi Bíróság abban az esetben,[41] amelyben az örökhagyó leszármazója társaival nagymértékű vagyoni kárt okozó lopást követett el a szülei húsüzemében, a bíróság szerint a kitagadás jogszerűsége nemcsak az alapján volt megállapítható, hogy a leszármazó bűntettet követett el szülei ellen, de az is megállapítható volt, hogy a leszármazó semmibe vette családja tiszteletét (Pietätsverletzung). A Saarbrücken Tartományi Főtörvényszék is úgy foglalt állást,[42] hogy a kötelesrész megvonásához nem elég a szándékos testi sértés büntető törvénykönyvbeli megvalósítása, hanem fenn kell állnia a szülőknek járó tisztelet gyermek általi megsértésének is, a családi kapcsolat sérülésének.
A német és a magyar megoldás nemcsak a szabályozást tekintve, hanem a joggyakorlat terén is szinte teljesen megegyezik egymással, a bűncselekmény a magyar polgári jog kitagadási rendszerében is öröklésjogilag, valamint büntetőjogilag egyaránt értékelendő. A BGB újabb kommentárja megerősíti[43] a korábbi német álláspontot is, amely szerint az sem szükséges, hogy a cselekményért a bíróság a kitagadottat elítélje, akárcsak Magyarországon. Ahogyan a magyar gyakorlat,[44] úgy a német ítélkezés is azon a véleményen van, hogy a gyermek és szülője közötti kapcsolat a legszorosabb vérségi kapcsolat, amelyet a családjogi jogszabályok különleges védelemben részesítenek, amely viszonyban a gyermek szülője iránt tiszteletteljes magatartást köteles tanúsítani, szülőjét becsülnie kell.
Jelen ponthoz kapcsolódóan egy, a német megoldás irányába való erőteljes elfordulást figyelhetünk meg a Ptk. kitagadásra vonatkozó szabályainak kialakításakor. A kodifikáció során felmerült ugyanis az örökhagyó sérelmére elkövetett bűncselekmény akkénti megfogalmazásának lehetősége, hogy annak a "rokoni kapcsolatra tekintettel súlyosnak minősülő bűncselekménynek" kellene lennie, amely feltétel azért került bele a javaslati szövegbe, mert az ott írt bűncselekmény súlyát a szövegek készítői nem büntetőjogilag, hanem a rokoni kapcsolatra tekintettel kívánták megállapítani.[45] Képviselői indítványra[46] azonban kikerült a
- 55/56 -
bűncselekmény fenti kitétele, amely változtatás azért üdvözlendő, mert a kihirdetett törvényszöveg így már nem ugyanazt a magatartási kört szabályozza, mint a Ptk. 7:78. § (2) bekezdésében található durva hálátlanság, a feltétel megtartása ellenben a bűncselekményre épülő kitagadási pont teljes kiüresedését eredményezte volna. Azzal ugyanis, ha benne maradt volna a szövegben a hivatkozott kritérium, meglátásunk szerint elmondható lett volna, hogy a magyar szabályozásban helyet kapott volna egy, a BGB régi § 2333 2. pontjában szabályozott magatartás azzal, hogy az örökhagyó ellen elkövetett, büntetőjogi kategóriába tartozó cselekmények nem nyertek volna szabályozást a magyar kitagadás rendszerében, csupán az élete ellen törés, hiszen a jogalkotó kizárólag öröklési jogi értelemre szorította volna az örökhagyó sérelmére elkövetett bűncselekményeket. Ezzel szemben a BGB a megfoghatatlan szubjektív régi 2. pont mellett tartalmazta a 3. pontot is, amelybe a büntetőjogi elemekkel rendelkező magatartásokat illeszthette be a gyakorlat.
Jelen kitagadási pontba tehát egyrészt az örökhagyó és az örököse közötti viszonyban, az öröklésjogilag felfogott módon megvalósult bűncselekménynek minősülő cselekmények tartoznak, de másrészt ide sorolhatóak a büntetőjog szerint bűncselekménynek minősülő esetek is, a bíróságok is ennek megfelelően járnak el. Így a 2. pont kitagadási oka alá tartozónak tekinti például a gyakorlat a gyermeknek a szülője ellen elkövetett becsületsértését és rágalmazását,[47] a szülője elleni hamis vádat,[48] vagy a fizikai bántalmazást.[49]
A szülők kitagadásának körében a 2. pont alá tartozónak véli a gyakorlat a gyermekek ellen a szülők által elkövetett súlyos fizikai bántalmazást, testi sértést,[50] a szexuális erőszakot,[51] az oktatás, szakképzés súlyos elhanyagolását, melynek következtében a gyermek értelmi fejlődése veszélybe került,[52] illetve a gyermek gondozásának nem teljesítését is.[53] Nem találunk a 2010-es reformot követően a német szabályozásban a szülőkkel szembeni speciális kitagadási okot, de mint láthatjuk, a gyakorlat helyes jogértelmezéssel megoldja ezt, ugyanez mondható el a házastársak speciális kitagadásáról is. A hatályos 2. pont kevert jellegére figyelemmel úgy látjuk, hogy nincs értelme kiemelt kitagadási okok alkalmazásának, mert azok abba beletartoznak. Ez a megoldás zseniálisnak tűnhet és a magyar megoldás emellett túlmagyarázottnak hathat. Ám hozzá kell ehhez tenni, hogy a német bírósági gyakorlat jogfejlesztő jogértelmezése nélkül a helyzet máshogy
- 56/57 -
állna, mert a puszta törvényszöveg sokkal szűkszavúbbnak mutatkozik, annak elolvasás utáni értelmezésével nem juthatunk a fenti következtetésekre, szükséges és célszerű tehát a kommentárok és a vonatkozó joggyakorlat egyidejű tanulmányozása.
A BGB § 2333. (1) bekezdésének 3. pontja szerint kitagadható a kötelesrészre jogosult, ha rosszhiszeműen megsérti az örökhagyó felé fennálló törvényes tartási kötelezettségét. Ebbe a kategóriába, ahogyan a magyar szabályozásban is, csak a törvényen alapuló tartási kötelezettségek tartoznak bele, szerződéssel alapított kötelmek nem, valamint fontos, hogy csak nagykorú leszármazó valósíthatja meg. Ahogyan a Ptk.-ban, úgy a BGB-ben is feltétel az örökhagyó tartásra való rászorultsága és a leszármazó tartási képessége. Már korán megállapította a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság,[54] hogy a kitagadási ok fennállását az eset összes körülményei átfogóan értékelve kell megállapítani, főként azt, hogy a tartási kötelezettség nem teljesítése szándékosan történt-e. A Kasseli Tartományi Bíróság kiemelte,[55] hogy a tartási kötelezettség megsértésének hosszabb időn át kell fennállnia, egy alkalom nem valósítja meg a kitagadási magatartást. A magyar és a német szabályozásbeli hasonlóságok mellett azonban meghatározó jelentőségű eltérést is találunk, ugyanis a magyarral ellentétben a német jogértelmezés egyedül a pénzbeli tartás megsértését azonosítja kitagadási okként. Jelen pontba tartozó tartási kötelezettség tartalmának értelmezése érdekes változáson ment át annak hatálybalépése óta, erőteljesen érvényesülő irányt szabva annak alkalmazására. Az eredeti törvényszöveg megalkotója, Schmitt még egyértelműen leírta kommentárjában, hogy az ehelyütt szabályozott tartás a betegség esetén történő ellátást is magában foglalja,[56] míg a BGB hatályba lépését követő jogirodalom már másként foglalt állást. A BGB első reformja utáni nagykommentár akként fogalmazott, hogy a kitagadási ok gyakorlatilag értelmetlen a szabályozásban, mert arra tekintettel, hogy a törvény szerint a tartást elsősorban pénzben kell nyújtani, ezért ez a kitagadási ok semmiképpen nem alapulhat a személyes gondozás betegség esetén történő megtagadásán, amely így alkalmazásának körét jelentősen leszűkíti.[57] Az előbbihez hasonlóan foglalt állást egy 1908-ban - tehát alig pár évvel a BGB hatályba lépését követően- megjelent jogi lexikon is,[58] ám
- 57/58 -
találunk ezzel ellentétes álláspontot is, amely a gondozási kötelezettséget a tartás körébe sorolja.[59] A fenti értelmezés, illetve értelmezési bizonytalanság azzal az eredménnyel járt, hogy a jelen 3. pont vonatkozásában nem találunk jelentős joggyakorlatot, sem irodalmat, az arra való örökhagyói hivatkozás sem túl gyakori a német jogban. Közelebbről megvizsgálva a rokontartás német szabályait elmondhatjuk, hogy az a magyar megoldáshoz nagyon hasonló, a tartást valóban elsősorban pénzben kell teljesíteni, de indokolt esetben más módon is lehetséges nyújtani.[60] Érdekes módon míg a magyar jogirodalom és joggyakorlat a tartás nem teljesítése miatti kitagadás körébe tartozónak tekinti egyaránt a személyes gondozás és az anyagi támogatás elmulasztását, addig a német ítélkezés és szakirodalom ugyanolyan jogszabályi rendelkezésekhez már más jogértelmezést társított. A német jogértelmezéssel nemigen tudunk egyetérteni, nem feltétlenül csak pénzbeli támogatásra lehet valakinek szüksége, sőt idősebb örökhagyók esetében jellemzően inkább a természetbeni tartás, a személyes ellátás kerül előtérbe.
Azzal, hogy a német polgári jogi értelmezés leszűkíti jelen kitagadási okot a pénzbeli tartás nyújtására, meglátásunk szerint jelentősen behatárolja annak alkalmazását és érvényesülését, indokolatlanul korlátozva így az örökhagyó végintézkedési képességét. Úgy látjuk, hogy e kitagadási okot helytelen jogértelmezéssel a jogirodalom kiüresítette és ennek okán továbbra sem fog gyökeret verni a gyakorlatban. Jelen kitagadási pont német felfogása alátámasztja számunkra a magyar jogalkalmazás helyes irányát és emlékeztetőül szolgál annak jövőbeni megtartására is, de egyaránt figyelmeztetésül szolgál a jogszabályok merev értelmezésének elkerülésére.
A BGB újabb kommentárjai továbbra is csak a pénzbeli tartást sorolják ide,[61] vagyis a jövőben sem várható a kitagadási ok gyakoribb alkalmazása, habár az újabb jogirodalom már érzékeli az értelmezésbeli ellentmondást,[62] valamint a 2010-es reform utáni ítélkezésben is találunk elfordulást az uralkodó jogirodalmi állásponttól. Így például nem találta érvényesnek a Frankfurti Tartományi Főtörvényszék annak a gyermeknek a kitagadását,[63] aki nem volt hajlandó személyesen gondoskodni az örökhagyóról és anyagilag támogatni őt a balesete utáni években, ugyanis a bíróság szerint az örökhagyó vagyonos ember lévén arra nem volt rászorulva, az ápolást meg tudta oldani másként, jelen esetben a pénzbeli tartás megsértését a bíróság nem vizsgálta. Véleményünk szerint valójában nem a törvényi megfogalmazás állja útját jelen kitagadási ok megfelelő érvényesülésének, hanem a törvényhez készült kommentárirodalomban is írt uralkodó jogfelfogás,
- 58/59 -
amely így komoly bélyeget nyom a jogszabályhely gyakorlati alkalmazására. Meglátásunk szerint célszerű lenne nem elvetni a nyújtandó tartás természetbeni jellegét, hiszen a magyar joggyakorlatban is látható, hogy az örökhagyók sokszor erre szorulnak rá a pénzbeli juttatás helyett. A kritériumként megfogalmazott "rosszhiszeműség" érzésünk szerint nyilvánvalóan a szándékosságot takarja, a törvényhez fűzött kommentár[64] kiemeli, hogy a tartás teljesítésének puszta megtagadása nem elegendő a kitagadási ok megvalósulásához, azt a felek viszonyához mérten kell megállapítani, de a tartási kötelezettség megsértésének mindenképpen alapos indok nélkülinek és általánosan felfogottan elítélendőnek kell lennie. Úgy tűnik számunkra, hogy itt megjelenik némi mérlegelési lehetőség, de valójában csak az objektív követelmények megállapítása után jöhet szóba.
Megjelent az új szabályok között a szabadságvesztés - illetve a szabadságelvonással járó büntetések - erkölcsi jelleggel történő szankcionálása is: a bűncselekménynek nem kell feltétlenül az örökhagyó vagy az 1. pontban felsorolt személyek ellen irányulnia.
A kitagadási pont párját megtaláljuk a Ptk.-ban is,[65] amely érzésünk szerint teljes mértékben a német szabályozás felé történő elfordulásként fogható fel. A két megoldási modell közti alapvető különbség az, hogy míg a magyar teljesen objektívnek mondható, addig a német jogalkotó szubjektív feltételt is társított az objektív mellé. Mindkét ország esetében a kitagadási ok alanyi kör nélküli, valójában a bárki sérelmére elkövetett bármilyen bűncselekményről szó lehet, amit a meghatározott módú végrehajtandó szabadságvesztéssel, illetve szabadságelvonással sújtottak. Úgy gondoljuk mindkét esetben, hogy a hangsúly a végrehajtandóságon van, tehát így a külvilág is valószínűleg értesül a kötelesrészre jogosult elítéléséről, ugyancsak erősítve ezzel a kitagadási magatartások erkölcsi vonalát. Közös a két ország szabályozásában a "mindent vagy semmit" elv alkalmazása, vagyis egyetlen bűncselekmény elég a kitagadási ok fennállásához és egyik törvény sem tartalmaz időkorlátot, így akár egy évtizedekkel korábban elkövetett bűncselekmény is megalapozhatja azt.
Előbbiek mellett elmondhatónak tartjuk, hogy a német modell szigorúbb feltétellel engedi e pont alapján a kitagadást, mert ha a szubjektív feltétel nem áll fenn, a kitagadás sem lehet érvényes, jelentős bizonytalanságot adva így alkalmazhatóságának. Ennek okán magunk részéről ezt a kitagadási pontot,
- 59/60 -
ahogyan a törvényes tartási kötelezettség megsértését is, a végrendelkezési képesség indokolatlan leszűkítéseként fogjuk fel. A magyar megoldásról ugyanakkor úgy gondoljuk, hogy a végrehajtandó szabadságvesztést eleve az örökhagyó, illetve a családja morális értékrendje elleni cselekményként azonosítja.
Az az érzésünk, hogy jelen kitagadási magatartás bevezetésével a német jogalkotó megpróbálta az erkölcsi kategória teljes kiiktatását némileg ellensúlyozni, hiszen feltételként szabta annak megállapíthatóságához, hogy a kötelesrészre jogosult cselekményének olyannak kell lennie, amely miatt az örökhagyótól nem várható el a hagyatékból való részesítés. A vonatkozó jogirodalmat olvasva egység mutatkozik abban, hogy akkor nem várható el az örökhagyótól még a kötelesrész juttatása sem, ha az örökös által elkövetett bűncselekmény nagymértékben, erősen ellentmond a család értékrendjének, személyes, fontos erkölcsi értékeinek.[66] Áttekintve a kapcsolódó német joggyakorlatot azt állapítottuk meg, hogy kifejezetten sok jogeset lelhető fel e kitagadási pont kategóriájában, az örökhagyók sokszor hivatkozzák végintézkedéseikben és mindegyik esetben érezhető az örökhagyóra, illetve a családjára az adott magatartás miatti negatív társadalmi megítélés nagyfokú megélése. Megállapíthatónak látjuk, hogy a német judikatúra jogértelmezési jogkörében eljárva gyorsan magáévá tette e kitagadási magatartást és meglehetősen kidolgozott, egységes gyakorlatot alakított ki annak megítélése kapcsán. Minden egyes esetben komolyan vizsgálják például a bírói fórumok a szubjektív feltétel fennállását, amellyel kapcsolatban egységesnek tűnik az ítélkezés abban, hogy a bűncselekmény jellege irreleváns, jelentősége annak van, hogy az az adott örökhagyóra milyen hatást gyakorol. Ezen utóbbi vizsgálati körben is kiemeltnek minősül, hogy az adott bűncselekmény mennyiben mond ellent az örökhagyó és családja morális beállítottságának, hogyan éli azt meg az örökhagyó, továbbá mennyiben befolyásolja külső, társadalom általi megítélését, valamint a kitagadás mindent összevetve emberileg, a külvilág számára is érthető-e, indokolt-e.[67]
A számos gyakorlati eset közül kiemelnénk szemléltetésként a Verdeni Tartományi Bíróság előtt folyt azon ügy példáját,[68] amelynek örökhagyója végrendeletében előadta, hogy mennyire rossz fényt vet rá és a családjára a gyermeke által hírhedt arab kereskedő családokkal fenntartott kapcsolat keretében folytatott kábítószer-kereskedelem. A Düsseldorfi Tartományi Főtörvényszék előtt folyt ügyben[69] az örökhagyó gyermeke kitagadását annak bűnözői életmódja által a rá és családjára hozott szégyen megélésére alapozta, amely kitagadás azért
- 60/61 -
bizonyult érvénytelennek, mert az örökhagyó nem jelölte meg a konkrét bűncselekményt. A Saar-vidéki Tartományi Főtörvényszék előtt befejeződött ügy[70] örökhagyója végrendeletében hosszasan írva adta elő a fia vagyon elleni bűncselekményei miatt a rá és családjára nehezedett nyomást, amely szerint az elkövetett cselekmények a vállalkozására is káros hatással jártak, mert befektetői, vendégei elfordultak tőle, valamint az örökhagyó folyamatos alvászavarokról, idegességről és hangulati ingadozásokról számolt be végintézkedésében.
A vonatkozó jogeseteket látva, az örökhagyók érzelemmel átszőtt végintézkedési hivatkozásait olvasva úgy érezzük, hogy meglehetősen hiányzik a német kitagadási rendszerből az erkölcsi kategória, vagyis annak a lehetősége, hogy az örökhagyó szabadon dönthessen afelől, hogy az adott kötelesrészre jogosulti magatartás kedvezőtlen hatását miképpen szeretné értékelni. Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem minden társadalmilag elfogadhatatlan magatartás minősül büntető bíróság által jogerősen kimondott bűncselekménynek, és utóbbi esetén sem párosul minden bűncselekmény - akár egy éven felüli - szabadságelvonással. Ennek okán meglátásunk szerint nem volt indokolt a családi értékekkel durván össze nem egyeztethető magatartást tanúsító kötelesrészre jogosult örökösök kitagadásának teljes elvetése az erkölcstelen életmód szabályozásból történő kikapcsolásával.
Olvashatjuk, hogy az erkölcstelen életmód kategóriájának megszüntetésére annak megfoghatatlansága miatt, valamint a lehető leginkább kiszámítható jogalkalmazás elérése, a jogbiztonság lehető legteljesebb érvényesülése érdekében került sor.[71] Az erkölcstelen életmódba tartozó cselekmények valóban nem mutatnak zárt felsorolást, mert a társadalmi viszonyok modernizálódásával az ahhoz sorolható magatartások köre esetenként bővülhet, míg más esetekben csökkenhet, így időről-időre megkerülhetetlen a gyakorlat egyes elemeinek átgondolása. Ennek ellenére részünkről a kategóriát nem érezzük bizonytalannak, úgy látjuk, hogy a társadalommal szembehelyezkedő életmód gyűjtőfogalmába tartozó magatartásformák behatárolási elemei megfelelően körvonalazhatóak, ezt a fellelhető példák alapján a német judikatúra is megtette. Emellett fentiekhez hozzátennénk még, hogy a jog által szabályozott társadalmi viszonyok nem statikusak, a kiszámítható jogalkalmazás és a jogbiztonság merev szabályok nélkül is biztosíthatóak.
Az itt elemzett kitagadási ok Ptk.-beli párja esetében elmondható, hogy még nem jelent meg a gyakorlatban, jogeset nem található hozzá, amely amiatt lehetséges, mert a magyar kitagadási rendszer a némettel ellentétben tartalmazza az erkölcstelen életmód miatti kitagadhatóságot, amelynek mint gyűjtőfogalomnak részét képezi a büntetett előélet is, így az örökhagyók gyakran arra a kitagadási pontra hivatkozva tagadják ki bűncselekményt elkövető kötelesrészre jogosult
- 61/62 -
hozzátartozóikat. Véleményünk szerint ezzel párhuzamban teljes mértékben érthető, hogy miért található a német jogeseti rendszerben számos gyakorlati példa erre a kitagadási pontra. Elmondhatónak tartjuk azonban, hogy a német jogalkotó által bevezetett kitagadási nóvum nem képes teljesen betölteni az erkölcstelen életmód miatti kitagadhatóság szerepét, a gyűjtőfogalomból kiragadott egy motívum semmiképpen nem pótolja a teljes kategória szabályozásbeli hiányát.
Érzésünk szerint kellő indoknak tekinthető az erkölcsi kategória szabályozásbeli létjogosultságára az, hogy a család védelmét szolgálni hivatott kötelesrészi minimum ne járhasson egy, a családi értékekkel durván össze nem egyeztethető magatartást tanúsító kötelesrészre jogosult örökösnek automatikusan, véleményünk szerint az erről való döntés az örökhagyó mérlegelési körébe tartozik.
Mint a legtöbb új jogszabály esetében, a BGB átformált kitagadási rendszere vonatkozásában is megfigyelhető, hogy az új rendelkezések ugyan megoldanak bizonyos fennálló problémákat, ezzel együtt azonban számos új kérdéses, megoldásra váró helyzetet generálnak. Áttekintve a német szabályozási megoldást elmondhatónak tartjuk, hogy a magyarral nagyfokú hasonlóságot mutató rendelkezések bevezetését követően a kitagadás lehetőségének növekvő megszorítása miatt a végintézkedési szabadság mindent összevetve Németország jogrendszerében drasztikusan leszűkült az idők folyamán, Magyarország szabályozása ellenben az ellenkező irányba mutat. Meglátásunk szerint nem szabad elvenni a végintézkedőktől annak lehetőségét, hogy maguk határozhassanak az általuk összegyűjtött vagyonuk sorsáról, márpedig a szubjektív kategóriák kiiktatásával, illetve figyelembe nem vételével a külföldi jogalkotó éppen ezt tette. Érdemes lenne szem előtt tartani azt, hogy az örökhagyó-örökös viszonyba, a család magánéletébe az állam nem képes belelátni és a kötelesrészre jogosult cselekményeinek az örökhagyóra gyakorolt hatását sem képes felmérni.
Németország szabályozásában az objektivitást minden kitagadási magatartásban megtaláljuk tehát és mindegyikben meghatározó szerepben, mellettük az esetleges szubjektív feltétel csak kiegészítő jelleggel, másodlagosan érvényesülhet. A felsorolt kitagadási magatartások fennállását vagy fenn nem állását könnyű eldönteni, ami kiszámítható ítélkezést eredményezve kedvez a jogbiztonság kialakításának és fenntartásának, de a magyarral szemben semmiképpen nem érezzük demokratikusnak, nem látjuk a családvédelmi funkciót, a család méltósága megóvásának szándékát abban, hogy az örökhagyó vagyona néhány kirívó esetet kivéve mindenképpen kötelesrészre jogosultjaira szálljon. ■
JEGYZETEK
[1] Protokolle der Kommission für die zweite Lesung des Entwurfs des Bürgerlichen Gesetzbuchs. Im Auftrage des Reichs-Justizamts bearbeitet von Dr. Achilles, Dr. Gebhard, Dr. Spahn, Band I. Allgemeiner Theil und Recht der Schuldverhältnisse. Abschn. I, Abschn. II Tit. I. J. Guttentag, Berlin, 1897, Előszó, XII.
[2] "§ 2333. Leszármazottak kötelesrészének megvonása. Az örökhagyó megvonhatja a kötelesrészt leszármazottjától:
1. ha a leszármazó az örökhagyónak, az örökhagyó házastársának vagy az örökhagyó másik leszármazójának életére tört;
2. ha a leszármazó vétkes az örökhagyó vagy az örökhagyó házastársának szándékos tettleges bántalmazásában, de a házastárs bántalmazása esetében csak akkor, ha a leszármazó tőle származik;
3. ha a leszármazó bűntettet vagy súlyos, szándékos vétséget követett el az örökhagyóval vagy az örökhagyó házastársával szemben;
4. ha a leszármazó rosszhiszeműen megsértette az örökhagyó felé fennálló törvényes tartási kötelezettségét;
5. ha a leszármazó becstelen vagy erkölcstelen életmódot folytat az örökhagyó akarata ellenére" https://lexetius.com/BGB/2333,2 (2024.01.17.)
"§ 2334. A szülői kötelesrész megvonása. [1] Az örökhagyó megvonhatja az apától a kötelesrészt, ha az vétkes a 2333. § (1), (3), (4) bekezdésében meghatározott cselekmények valamelyikében. [2] Az örökhagyót ugyanez a jog illeti meg az anyával szemben, ha vétkes a fenti cselekmények valamelyikében." https://lexetius.com/BGB/2334,2 (2024.01.17.)
"§ 2335. A házastársi kötelesrész megvonása. Az örökhagyó megvonhatja házastársától a kötelesrészt:
• 1. ha a házastárs az örökhagyó vagy az örökhagyó leszármazójának életére tört;
• 2. ha a házastárs az örökhagyó szándékos tettleges bántalmazásában bűnös;
• 3. ha a házastárs bűntettet vagy súlyos, szándékos vétséget követett el az örökhagyóval szemben;
• 4. ha a házastárs rosszhiszeműen megsértette az örökhagyó felé fennálló törvényes tartási kötelezettségét." https://lexetius.com/BGB/2335,2 (2024.01.17.)
[3] Gesetz zur Änderung des Erb- und Verjährungsrechts. Lásd: https://www.bgbl.de/xaver/bgbl/start.xav?startbk=Bundesanzeiger_BGBl&start=//*%5b@attr_id=%27bgbl109s3142.pdf%27%5d#_bgb-l_%2F%2F*%5B%o40attrJd%3D%27bgbl109s3142.pdf%27%5D_1705484746485 (2024.01.17.)
[4] https://lexetius.com/BGB/2325,2 (2024.01.17.)
[5] Kessal-Wulf, Sibylle, In: Kessal-Wulf, Sibylle (Redakteurin): Münchener Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch. Band 10. Erbrecht. C.H. Beck Verlag, München, 2017 (7. Auflage), 1869-1870.
[6] Vékás Lajos, In: Gárdos Péter, Vékás Lajos (szerk.): Nagykommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez. Jogtár, Wolters Kluwer (2024.01.17.)
[7] § 2333 A kötelesrész megvonása. Az örökhagyó megvonhatja a kötelesrészt a leszármazottól, ha a leszármazott
(1) 1. az örökhagyó, az örökhagyó házastársa, másik leszármazó, vagy az örökhagyó egyenesági rokonának életére tört,
2. az 1. pontban említett személyek valamelyike ellen bűntettet vagy súlyos, szándékos vétséget követ el,
3. rosszhiszeműen megsérti az örökhagyó felé fennálló törvényes tartási kötelezettségét,
4. szándékos bűncselekmény miatt legalább egy év végrehajtandó börtönbüntetésre elítélték, és emiatt a hagyatékból való részesítése az örökhagyótól nem várható el. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha a leszármazót pszichiátriai kórházban vagy elvonóintézetben jogerősen helyezték el súlyos szándékos cselekményért.
(2) Az (1) bekezdés megfelelően alkalmazandó a szülői vagy a házastársi kötelesrész megvonására is. https://lexetius.com/BGB/2333 (2024.01.17.)
[8] Edenhoffer, Wolfgang, In: Palandt Bürgerliches Gesetzbuch. C.H. Beck Verlag, München, 2004 (63. Auflage), 2435.
[9] WarnR 1913 Nr. 102; BGH 20.03.1952 - IV ZR 152/51.; V ZR 18/60» Ohrfeige in der Garage« FamR 1961, 437; BGH 06.12.1989 - IVa ZR 249/88.
[10] (V ZR 18/60 »Ohrfeige in der Garage« FamR 1961, 437).
[11] IV ZR 58/72 - NJW 1974, 1084 = LM Nr. 2 zu § 2333. BGB
[12] BGH 26.10.1976 - IV ZR 109/74.
[13] BGH 01.04.1965 - III ZR 45/64.
[14] BGH 20.10.1966 - III ZR 179/64.
[15] BGH 05.01.1955 - IV ZR 176/54.
[16] Motive zu dem Entwurfe eines Bürgerlichen Gesetzbuches für das Deutsche Reich. Band V. Erbrecht. Verlag von J. Guttentag, Berlin und Leipzig, 1888, 431-432.
[17] Lásd pl.: Strohal, Emil: Das deutsche Erbrecht auf Grundlage des Bürgerlichen Gesetzbuchs. Erster Band. Dritte umgearbeitete und vermehrte Auflage. J. Guttentag, Berlin, 1903, 497. és Edenhoffer, Wolfgang i.m. 2435.
[18] A köteles-rész iránti törvénytervezet. Teleszky Istvántól. In: Jogtudományi Közlöny, 1882/27. sz., 212.
[19] Edenhoffer, Wolfgang i.m. 2436. o.
[20] Motive... 433-434.
[21] Például BGH IV a ZR 136/83., OLG Hamburg Urt. v. 11.06.1987, Az.: 10 U 132/86.
[22] RG 20.02.1919 - IV 367/18., LG Bonn 17.02.2009, 18 O 144/07.
[23] Johannsen, Kurt Herbert - Kregel, Wilhelm (Bearb.): Das Bürgerliche Gesetzbuch mit besonderer Berücksichtigung der Rechtsprechung des Reichsgerichts und des Bundesgerichtshofes. Kommentar herausgegeben von Reichsgerichtsräten und Bundesrichtern. Elfte Auflage. V. Band, 2. Teil. Erbrecht, §§ 2147-2385. Walter de Gruyter & Co., Berlin, 1961, 1038.
[24] Edenhoffer, Wolfgang i.m. 2436. o., Hausmann, Rainer- Hohloch, Gerhard: Handbuch des Erbrechts. Erich Schmidt Verlag, Berlin, 2010 (2. Auflage), 327.
[25] RG 20.02.1919 - IV 367/18.
[26] Urt. v. 23.01.1980. IV ZR 152/78, NJW 1980. 936., OLG Hamm, 10 U 158/82., OLG Hamm NJW 1983, 1067.
[27] BGH. 11.02.1965 - III ZR 230/62., OLG Köln 1 U 111/96.
[28] LG Bonn 2 O 66/19.
[29] 10 U 111/06.
[30] BGH IV a ZR 136/83.
[31] Ptk. 7:78. § [Kitagadási okok]
(1) Kitagadásnak van helye, ha a kötelesrészre jogosult (...) b) az örökhagyó sérelmére bűncselekményt követett el;
c) az örökhagyó egyenesági rokonának, házastársának vagy élettársának életére tört vagy sérelmükre egyéb súlyos bűncselekményt követett el; (.)
[32] Edenhoffer, Wolfgang i.m. 2435.
[33] Burandt, Wolfgang- Rojahn, Dieter (Hrsg.): Erbrecht. Beck'sche Kurz-Kommentare. C. H. Beck Verlag, München, 2019 (3. Auflage), 922.
[34] Lange, Knut Werner: Erbrecht. C.H. Beck Verlag, München, 2017 (2. Auflage), 912., Muscheler, Karlheinz: Erbrecht II. Mohr Siebeck, Tübingen, 2010, 2217-2218., és Ellenberger, Jürgen (Hrsg.): Grüneberg Bürgerliches Gesetzbuch (Kommentar). Verlag C.H. Beck. München, 2022 (81. Auflage), 2630.
[35] Lásd pl.: Palandt Bürgerliches Gesetzbuch mit Nebengesetzen. Verlag C.H. Beck. München, 2015 (74. Auflage), 2539. és Ellenberger, Jürgen (Hrsg.) i.m. 2630.
[36] LG Kassel 7 O 1218/17.
[37] Pl. LG Hagen 3 O 171/14, OLG Stuttgart 19 U 80/18.
[38] BGH NJW 1974, 1084; BGH IV ZR 58/72.; BGH 1989 - IVa ZR 249/88; OLG Celle ZFE 2004, 221; Mosbach NJW-RR 2014, 708.
[39] BGH. 30.03.1960 - V ZR 38/59.
[40] BGH. 11.12.1980 - IVa ZR 54/80.
[41] LG Mosbach 2 O 182/13.
[42] OLG Saarbrücken 5 U 61/15.
[43] Ellenberger, Jürgen (Hrsg.): Grüneberg Bürgerliches Gesetzbuch... 2630.
[44] Pl.: BH 1992/463.
[45] Vékás Lajos (szerk.): Szakértői Javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez, Budapest, 2008, 1180.
[46] T/7971/136. számú módosító javaslat. https://www.parlament.hu/irom39/07971/07971-0136.pdf (2024.01.17.)
[47] BGH IVa ZR 136/83.
[48] BGH IV ZR 218/57.
[49] BGH IV a ZR 136/83.; LG Berlin 83 T 80/80.; OLG Köln 22 U 220/95.; OLG Köln 1 U 108/98., OLG Stuttgart Urt. v. 23.07.2003, Az.: 4 U 42/03., 19.04.2005 - 1 BvR 188/03. LG Landshut 54 O 2287/12.
[50] AG Köln, 23.02.2016 - 332 F 27/15.
[51] OLG Hamm II-8 UF 176/11.
[52] OLG Karlsruhe Beschl. v. 16.10.2017, Az.: 18 UF 154/17.
[53] OLG Hamm 8 UF 32/10.
[54] BGH. 29.10.1981 - IX ZR 83/80.
[55] LG Kassel 4 O 2044/10.
[56] Motive. 434.
[57] Edenhoffer, Wolfgang i.m. 2435.
[58] E. Christiani (Bearb.): Bürgerliches Rechts-Lexikon: Nach dem Bürgerlichen Gesetzbuch, dem Handelsgesetzbuch und sonstigen Reichs-und Landesgesetzen. Dritte, wesentlich vermehrte und verbesserte Auflage. J. Guttentag, Berlin, 1908, 349.
[59] Lásd például: Johannsen, Kurt Herbert - Kregel, Wilhelm (Bearb.) i.m. 1038.
[60] BGB § 1612. § (1) bekezdés.
[61] Palandt Bürgerliches Gesetzbuch mit Nebengesetzen... 2539., Burandt, Wolfgang - Rojahn, Dieter (Hrsg.) i.m. 923., Ellenberger, Jürgen (Hrsg.): Grüneberg Bürgerliches Gesetzbuch... 2630.
[62] Lange, Knut Werner i.m. 913., Muscheler, Karlheinz i.m. 2219.
[63] OLG Frankfurt 15 U 61/12.
[64] Palandt Bürgerliches Gesetzbuch mit Nebengesetzen... 2539.
[65] "7:78. § [Kitagadási okok]
(1) Kitagadásnak van helye, ha a kötelesrészre jogosult
(...) f) - akit végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek - a büntetését még nem töltötte ki; (...)"
[66] Palandt Bürgerliches Gesetzbuch mit Nebengesetzen ... 2539., Muscheler, Karlheinz i.m. 2220., Lange, Knut Werner 913-914., Ellenberger, Jürgen (Hrsg.) i.m. 2630.
[67] Lásd pl. LG Stuttgart, 16 O 638/11., OLG Nürnberg 12 U 2016/11., LG Saarbrücken 16 O 210/13., LG Köln 24 O 394/19., OLG Köln 24 U 144/20., LG Verden 5 O 40/21.
[68] LG Verden 5 O 40/21.
[69] OLG Düsseldorf 7 U 134/18.
[70] Saarländisches OLG, 5 W 53/17.
[71] Muscheler, Karlheinz i.m. 2220.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes, Budapest.
Visszaugrás
