A magyar polgári jogban a képviselet alapvetően kétféle lehet, vagy törvényen alapul, vagy pedig ügyleti jellegű, amely mögött tipikusan valamilyen meghatalmazás, vagy egyéb írásos felhatalmazás található.
Az új polgári törvénykönyvünk azonban bevezet egy új jogi fogalmat, a látszaton alapuló képviseletet, amely tulajdonképpen nem más, mint a már létező vélelmezett képviselet kiterjesztett változata és amelynek fogalmi meghatározását a bírói joggyakorlat alakította ki. Eszerint képviselőnek kell tekinteni azt a személyt, akiről eljárása és a képviselt személy magatartása alapján okkal feltételezhető, hogy joga van a képviselt személy nevében jognyilatkozatot tenni.[1] Ez a látszat keletkezik például akkor, ha a munkáltató vagy a szervezeti képviselő maga küldi a tárgyalásra a dolgozóját, és annak eljárását már más alkalommal jóváhagyta (BDT 2007.1668.). Ezen az elvi alapon állapították meg felsőbírósági ítéletek több más helyzetben is a látszaton alapuló képviseletet. Így például abban a helyzetben, amikor a szerződéskötés (szerződésmódosítás) körülményei megalapozzák a vállalkozó olyan következtetését, hogy a megrendelő tagja, illetve megbízottja a vállalkozási jogviszonyban jogosult a megrendelő képviseletében eljárni és jognyilatkozatokat tenni (BDT 2014.3061.).[2]
Tekintettel azonban arra, hogy a látszaton alapuló képviselet mégiscsak egy új jogintézmény a magyar jogban, annak gyakorlati alkalmazása várhatóan nem lesz problémamentes a jogalkalmazók részéről.
Az esetlegesen felmerülő értelmezési problémákhoz nyújthatnak segítséget külföldi jogban megjelenő jogesetek, még abban az esetben is, ha azok eltérő jogrendszerekből
- 12/13 -
származnak. A látszaton alapuló képviselethez hasonló jogi szabályozás az angolszász jogban ismert apparent authority, illetve az estoppel elvén alapuló képviselet, de bizonyos szempontból ide sorolható az utólagos jóváhagyással (ratification) létrejövő képviselet is, amelyekre a cikkben részletesen ki fogok térni.
Amennyiben egy okiratszerkesztő jogász olyan jogügyletben működik közre, amelyben a külföldi fél képviselő útján kíván részt venni, vagy egyébként az ügyletben megjelenő személy azt állítja, hogy a külföldi fél képviseletében jár el, akkor könnyen nehéz helyzetbe kerülhet, amikor arról kell meggyőződnie, hogy az illető személy jogosult-e képviselni az ügyletben félként szereplő külföldi természetes, vagy jogi személyt. Különösen így van ez, amennyiben valamely angolszász országból érkező fél által kötendő jogügyletről van szó.
A fentieket példázza az angol cégnyilvántartás (Companies House), amely ugyanis nem közhiteles, az adatok hitelességéért felelősséget nem vállal, felelősségét záradékban a cégkivonatra rávezetve kizárja. Másrészről a brit közjegyzőknek lehetősége van ugyan a névaláírás hitelességét, a cég létezését, adatait és a képviseleti jogot szintén tanúsítani, azonban a felelősségüket ugyanúgy, mint a "cégnyilvántartás", néha kizárják.[4]
Mindenesetre az ilyen külföldi jogügyletekben közreműködő jogi szakember legyen az akár közjegyző, vagy ügyvéd esetleg jogtanácsos, akkor jár el megfelelően, ha kellő gondosságot tanúsít a képviselő képviseleti jogosultságának megállapításakor. A gondossági kötelességét pedig akkor teljesíti, ha az eljárása során a képviselet alapjául bemutatott okiratokat mind tartalmi, mind pedig formai szempontból vizsgálat alá veti, illetve ugyancsak vizsgálni kell, hogy a bemutatott okiratok esetleg nem hamisak, vagy nem tapasztalható-e olyan egyéb aggályt keltő körülmény (pl. sérülés, olvashatatlanság), ami alkalmatlanná teszi az adott okiratot a képviselet igazolására.[5]
A jelen cikkben az első két szempontrendszer vizsgálatához kívánok segítséget nyújtani az angolszász jogi ügyletekben felmerülő képviseleti szituációkban azáltal, hogy egyrészről a képviselet tartalmi kritériumait, illetve annak különböző lehetséges megjelenési
- 13/14 -
formáit vizsgálom, másrészről pedig - elsősorban a meghatalmazások vonatkozásában - áttekintem azokat a formai előírásokat, amelyeknek a képviselet alapjául szolgáló okiratoknak az angol jog szerint meg kell felelnie.
A common law által szabályozott képviselet mögött meghúzódó alap elképzelést a következő irányvonal mentén lehet leírni. Egy kiforrott jogrendszer elismeri, hogy valamely személy nemcsak maga tehet meg olyan aktusokat, amellyel bizonyos jogviszonyokat keletkeztet, vagy azokat megváltoztatja, vagyis igénybe vegye egy másik személy szolgálatait, akinek eljárása során ezek a jogviszonyok létrejönnek, illetve megváltoznak. Így amennyiben egy személy, a képviselt (megbízó) felkér, vagy felhatalmaz egy másik személyt, a képviselőt, hogy helyette eljárjon és ez a személy elfogadja ezt, vagy elfogadás nélkül is a felkérésnek megfelelően cselekszik, a jog elismeri, hogy a képviselő megfelelő jogkörrel rendelkezik arra, hogy a képviselt személy jogi helyzetét megváltoztassa azáltal, hogy olyan jogi aktusokat köt, amelyeket ugyan maga visz véghez, viszont úgy kell tekinteni, mintha a képviselt személy jogügyletei lennének. Ez azonban nem korlátozódhat pusztán azon esetkörre, amikor a képviselőt szimplán ellátják pontos instrukciókkal arra vonatkozóan, hogy mit tegyen, pl. írjon alá egy szerződést. Az a személy, aki ilyen felhatalmazás alapján cselekszik (némely esetben nuntiusnak, vagy hírnöknek is nevezik), nem lát el több funkciót, mint pusztán annak a személynek egyfajta követe, akinek a számára eljár, amely azonban nem igazán meríti ki az alapvető fogalmát a képviseletnek. Bármely fejlett jogrendszer - így a common law jogrendszere is - elismeri tehát a képviselet azon előrehaladottabb értelmezését, amely megengedi, hogy valamely személy egy másik személynek általános meghatalmazást adjon arra, hogy a képviselete során - bizonyos korlátok között bár - de a saját belátása szerint járjon el.[6]
A képviselő felhatalmazásának alapvető létjogosultsága általában a képviselt személy azon egyoldalú akaratnyilvánításából ered, hogy valamely jogviszonybeli státusza a képviselő fellépése által változzon meg. Ebből a megközelítésből a fenti konszenzuson alapuló képviselet, mint kifejezés félrevezethető lehet. Ugyanakkor az angolszász jog sem írja elő, hogy a képviselő és a képviselt között szerződés jöjjön létre ahhoz, hogy a jogi felhatalmazás a képviseletre megtörténjen. Szintén nem szükséges, hogy a képviselő elfogadja a meghatalmazást, elegendő, ha a képviselt nyilatkozik a képviselőnek címezve,
- 14/15 -
hogy az a szándéka, hogy a képviselő járjon el helyette, majd ezt követően a képviselő ennek megfelelően is jár el, azzal, hogy jelzi, hogy ő a képviselt személy akarata szerint annak nevében jár el.
Azon helyzeteknek a kimenetét, ahol felmerül a képviselet, az angolszász jog technikailag úgy írja le, hogy a képviselő megfelelő jogkörrel rendelkezik arra, hogy befolyásolja, megváltoztassa a képviselt valamely fennálló jogviszonyát. Leggyakrabban úgy fogalmaznak, hogy a képviselő felhatalmazással rendelkezik, hogy képviselőként járjon el. Ez a felhatalmazás ugyanakkor nem más, mint egy olyan speciális jogkör, amely által a képviselő úgy köthet meg a képviselt valamely jogviszonyát megváltoztató jogügyletet, mintha a képviselt azt maga tette volna meg. A felhatalmazás és a jogkör fogalmi megközelítése az angolszász jogban azonban különböző. Amikor ezt a jogkört akaratlagosan ruházza át a képviselt személy a képviselőre, akkor azt mondjuk, hogy ez a személy felhatalmazással rendelkezik a képviselt részéről. Ugyanakkor, a képviseleti jogkör keletkezhet annak a személynek a részére is, akiről nem igazán lehet azt állítani, hogy a jogkörét a képviselttől származó kifejezett akaratnyilvánítás útján szerezte. A Common law jogrendszereiben ezek az esetek azonban kivételesek és csupán úgy tekintik, hogy ezek az un. "estoppel" elvén vagy "nyilvánvaló felhatalmazáson" alapuló képviseletek. És bár az ezekből származó jogkör ugyanaz, mégsem nevezik "nyilvánvaló" jogkörnek. A felhatalmazás, a birtokláshoz, mint jogi tényhez hasonlóan azt az alap jogi helyzetet testesíti meg, amelynek következménye: maga a hatalom, függetlenül attól, hogy ez a hatalom jogilag igazolható-e vagy sem.[7]
Az angolszász jog a képviselő számára nemcsak jogosultságot keletkeztet arra, hogy a képviselt jogviszonyait megváltoztassa, hanem egyben kötelességet is, hogy a képviselt érdekeit a lehető legnagyobb felelősséggel és jóhiszeműséggel képviselje.[8] Ezek a kötelezettségek nem feltétlenül szerződéses jellegűek, hanem sokkal inkább a méltányossági jogból (equity) erednek. A bíróság több esetben is kimondta, hogy a képviselő jogainak gyakorlása során felmerülő kötelezettségeket nem pusztán a szerződésből kell levezetni: "a fiduciális jellegű felelősség lényege, hogy eltérő kötelezettségeket keletkeztet, mint ami a szerződésből önmagából következne."[9]
- 15/16 -
A Common Law rendszerében is a képviselet jellemző tulajdonságának szokták tekinteni, hogy a képviselt személy a képviselő utasítása alapján cselekszik.[10] Valójában azonban a képviselt utasítási joga az anyagi jogi képviselet szempontjából kisebb szerepet játszik.
Előfordulhat, hogy a képviselők bár független szerződők, de a képviselt fél mégis felelős lesz az e tekintetben keletkezett károkért, akkor is, ha az általuk gyakorolt felügyeleti jog erősen korlátozott. Lásd a 4.3. pontban írt utólagos jóváhagyás esetét.
A képviselők az ügy tárgyától függően gyakran nem fogadják el a képviselt fél utasítási jogát, illetve csak arra vonatkozóan fogadnak el utasítást, hogy hogyan járjanak el úgy, hogy az megfeleljen a képviselt fél működési területén jellemző gyakorlatnak. Sok hasonló szituációban a képviselt fél uralma egyedül abban áll, hogy egyoldalúan visszavonhatja a képviselő felhatalmazását.[11]
Úgy tűnik tehát, hogy az utasítási jog nem meghatározó jellemzője a képviselet belső jogviszonyának, kivéve, ha maga a kapcsolat jellege fogalmilag feltételezi, hogy a megbízó utasítási joggal bír a képviselő felé és egyben a képviselő feladata, hogy az utasításoknak megfelelően járjon el. Mindenesetre az is kijelenthető, hogyha a képviselt fél teljesen feladja a képviselővel szembeni utasítási jogát, aligha beszélhetünk valódi képviseletről.[12]
A képviselet fogalmának kifejezett megállapodáson alapuló megközelítését az angolszász jog kiterjeszti egyrészről azon esetekre, amikor egy személy szavai és tettei a másik felé olyan jellegűek, hogy az alapján a jog úgy tekinti ezt a személyt, mint aki felhatalmazással rendelkezik a képviseletre még akkor is, ha a képviselt személynek ténylegesen nem volt olyan szándéka, hogy az adott ügykörre kiterjedően is a joghatóságát átruházza; másrészről pedig azon esetekre, amikor a képviselt utólag hagyja jóvá a képviselő személy jogcselekményeit, holott ezt megelőzően egyáltalán nem hatalmazta fel őt képviseletre.
Az előbbi kiterjesztést a common law ráutaló megállapodáson (implied agreement) alapuló képviseletnek, a második kiterjesztést pedig jóváhagyáson alapuló (ratification) képviseletnek nevezik. Ezen kiterjezstésekkel részletesebben a képviselet létrejötténél foglalkozunk.
- 16/17 -
A kontinentális jogrendszerekben általában előírás, hogy a képviselő eljárásakor kiderüljön, hogy az általa képviselt személy javára cselekszik, még ha ezt a személyt nem is mindig szükséges megnevezni.
A common law jogterületén viszont ilyen előírás nincs: amennyiben van korábbi felhatalmazás a megbízótól, akkor az addig megállapított szabályok lesznek irányadók akkor is, ha a képviselt személy kiléte, vagy kapcsolata az adott jogügyletre vonatkozóan nem ismert. Ebben az esetben a rejtett képviselet szabályai lesznek alkalmazandóak, amely a common law egyedi jellegzetessége. Ez a szabály azonban nem alkalmazható a jóváhagyáson alapuló képviseletre, és egyébként is korlátozva van további kimentő szabályokkal, hiszen egy olyan személy beavatkozását teszi lehetővé egy adott szerződésbe, aki félként eredetileg nem szerepelt benne.
De mit is jelent a rejtett képviselet az angolszász jogban? Az alapvető feltétele ennek a konstrukciónak az, hogy a képviselt személy valamilyen módon ténylegesen is felhatalmazza a képviselőt arra, hogy harmadik személy javára fennálló őt terhelő szerződéses kötelmet keletkeztessen. Ez alapvetően kétféle szituációt foglal magába. Az egyik, amikor a képviselt személy fél kíván lenni a szerződésben, de azt szeretné, hogy ez a tény rejtve maradjon, esetleg azért, hogy ne derüljön ki, hogy ő a piacra lépett. A másik eset, amikor a képviselőnek ugyan van felhatalmazása a képviselt részéről, de ezt nem közli a vele szerződő féllel elsősorban azért, hogy elkerülje azt, hogy ez a harmadik személy a következő alkalommal őt megkerülve kössön közvetlenül szerződést a képviselttel, amennyiben ebbe gyakorlatba a képviselt belenyugszik, vagy nem kifogásolja azt.[13]
Az angolszász jogban az a harmadik személy, aki olyan féllel köt ügyletet, akiről - a képviselt által részére szóban, vagy ráutaló magatartással kifejezett akaratnyilvánítás alapján - feltételezi, hogy rendelkezik képviseleti felhatalmazással, megalapozottan hivatkozhat erre, függetlenül attól, hogy formálisan történt-e olyan jogi aktus, ami alapján jogilag ez a következtetés levonható volna. Ezt a megközelítést nevezik nyilvánvaló képviseletnek (apparent authority). Ez alkalmazandó akkor is, amikor a feltételezett képviselő egyáltalán nem volt felhatalmazva arra, hogy cselekedjék, és akkor is, amikor úgy tűnik, hogy a képviselő szélesebb körű felhatalmazással bír, mint amivel ténylegesen felruházták. Az angolszász jogesetekben ezt az értelmezést ugyanakkor az estoppel elvének alkalmazhatóságától teszik függővé.[14] Ez azonban az estoppel elvnek egy nagyon gyenge megjelenése, és meg kell különböztetni más képviselettel kapcsolatos helyzetek-
- 17/18 -
től, amelyekre a szokásos módon értelmezett estoppel elv nyilvánvalóan alkalmazandó (lásd később).
A nyilvánvaló képviselet szabályai a képviselő jóhiszeműségétől függetlenül irányadók, amennyiben ő megalapozottan tűnt képviseletre jogosultnak a harmadik fél előtt. A doktrína alkalmazhatóságának szempontjából ugyanakkor nélkülözhetetlen, hogy a képviselő egyértelműen azt állítsa, hogy a képviselt nevében jár el.
Az egyik legismertebb jogeset ezen képviseleti formára a Freeman & Lockyer v. Buckhurst Park Properties ügy: "A" és "B" alapított egy céget abból a célból, hogy megvásároljanak, majd eladjanak egy nagyobb ingatlant. A céget "A" és "B", valamint egy mindkettejük által kijelölt személlyel közösen irányították. Megállapodtak, hogy a cég fenntartási költségeit "A" fizeti, amelyet majd a cég profitjából térítenek vissza a részére. Ezt követően "A" építésztervezőket bízott meg, hogy építési engedélyért folyamodjanak az illetékes hatóságnál, illetve egyéb feladatokkal is megbízta őket az ingatlannal kapcsolatban. A később felmerült jogvitában a bíróság megállapította, hogy a cég felelős az építészek díjazásának megfizetéséért, akkor is ha formálisan "A" soha nem lett megválasztva a cég ügyvezető igazgatójának.[15] Az ügyet tárgyaló Diplock bíró (Lord Justice) a következőkkel indokolta döntését:
"A nyilvánvaló felhatalmazás a képviselt személy és a vele szerződő fél közt fennálló olyan jogviszony, amelyet a képviselt személynek a szerződő félhez címzett jognyilatkozata hoz létre, és amelynek célja annak igazolása, hogy a képviselő jogosult szerződést kötni a képviselt nevében, vagyis helyette szerződéses kötelezettséget vállalni, amelynek teljesítéséért a képviselt lesz felelős. Az így létrehozott jogviszony szempontjából a képviselő kívülállónak minősül. A képviselőnek nem is feltétlenül kell tudnia a megbízó nyilatkozatáról (bár rendszerint tudomással bír róla), viszont a szerződés aláírásakor nem léphet fel úgy, mintha azt saját nevében kötné. A képviselt személy képviseletet létrehozó jognyilatkozata, amelynek megfelelően a szerződő fél a képviselővel megköti a szerződést, egyfajta "estoppel"-ként szolgál, amely megakadályozza a megbízót abban, hogy azt állítsa őt nem köti a szerződés. Az pedig, hogy a képviselőnek volt-e ténylegesen felhatalmazása a szerződés megkötésére vagy sem, a nyilvánvaló képviselet szempontjából lényegtelen."
Az angolszász jog szerint az is teljes értékű képviseletnek minősül, ha olyan közvetítő kerül bevonásra az ügyletbe, aki sem szerződést nem köt a képviselt nevében, sem pedig olyan ügyletet, amellyel valamely vagyontárgy felett rendelkezik, hanem egyszerűen csak arra alkalmazzák (akár munkaszerződéssel, vagy vállalkozói jogviszonyban), hogy bemutasson szerződni kívánó feleket egymásnak, ezt követően pedig kilép a jogviszonyból és hagyja, hogy a felek megkössék egymás között a szerződést. Ezért a bemutatásért jutalékban részesül, amit néha mindkét féltől megkap. Ez a szereplő gyakori figura a legtöbb
- 18/19 -
nyugati jogrendszerben és jó eséllyel képviselőként is hivatkoznak rá. A common law jogesetek közül a legnyilvánvalóbb példa az ingatlan ügynök, aki vevőket mutat be eladóknak, illetve bérlőket bérbeadóknak.[16] Ezeket a személyeket gyakran nevezik brókereknek, sőt néhány angol anyanyelvű országban az ingatlan ügynököt "ingatlan brókernek" is nevezik: ez azonban félrevezető lehet, mivel a jelenlegi angolszász joggyakorlat szerint a broker elnevezést azokra a személyekre használják, akik túllépnek a puszta közvetítési tevékenységen és bizonyosan szerződést is kötnek az általuk képviselt fél részére pl. alapanyag brókerek, biztosítási ügynökök, tőzsdei brókerek. A most taglalt un. "korteskedő" képviselők ezért a common law által a képviselőkre alkalmazott központi alapelveknek pusztán marginálisan felelnek meg, mivel azon jogkörük, hogy az általuk képviselt személy jogviszonyait megváltoztassák finoman szólva is erősen limitált. Ugyanakkor a képviselt személy nevében olyan felhatalmazással járnak el, amely magában foglal egyfajta bizalom és felelősség átruházást (fiduciális jellegű viszony) a képviselt részéről, amely már egyértelműen a képviselő és képviselt között fennálló kapcsolat bizalmi-szolgálati jellegére utal. Jól példázza ezt a következő jogeset.
"A", egy ingatlanközvetítő, megegyezett "B"-vel, hogy "A" olyan eladó házak adataival fogja ellátni őt, amelyekről "A" úgy gondolja, hogy érdemes lenne megvásárolni. "A" miután egy alkalmas házat talált, megbízta "C"-t, hogy vásárolja meg azt 2000 £-ért, mely vételárat "A" bocsátott rendelkezésre. "A" ezt követően tájékoztatta "B"-t, hogy megtalálta a megfelelő házat és megegyezett "C"-vel 4500 £-os vételárban és felajánlotta "B"-nek, hogy vásárolja azt meg 5000 £-ért, amely így egy szerény 500 £-os hasznot fog jelenteni "A" számára. "B" ezt követően megvásárolta a házat 5000 £-ért. A bíróság megállapította, hogy "A" képviselője volt "B"-nek, amely képviseletnek az volt a célja, hogy megfelelő minőségű eladó házakra vonatkozó információkkal lássa el "B"-t; valamint megállapította, hogy bár a képviselő lezárhat egy képviseleti jogviszonyt azáltal, hogy eladja a tulajdonában lévő ingatlant a képviselt személynek, ezzel együtt kötelessége lett volna, hogy őszintén és becsületesen járjon el, ezért abban az esetben, ha fontos tényeket hallgatott el a képviselt elől, akkor a fenti tranzakció nem fogja megszüntetni a köztük fennálló jogviszonyt, és mivel "A" elrejtette a tranzakció valódi jellegét, ezért felelős lesz és el kell számolnia mindazzal a nyereséggel, amelyet "A" szerzett "B" tudta és beleegyezése nélkül szerzett.[17]
A fentiek alapján a képviselő és képviselt között fennálló belső jogviszonyra alkalmazandó szabályok fognak érvényesülni és emiatt az ilyen közvetítő személyeket képviselőknek kell tekinteni akkor, ha nem rendelkeznek a képviselőkre jellemző külső (tehát harmadik személyek felé fennálló) jogkörökkel.
- 19/20 -
A közvetett képviseletet is érdemes egy külön pontban taglalni, tekintettel arra, hogy egy olyan speciális jogintézményről van szó, amely a kontinentális jogrendszerekben nem mindenhol ismert, illetve elismert (így a német, vagy a magyar jogban sem), viszont alkalmazása mégis egy sor problémás helyzetre válaszul tud szolgálni.
A kereskedelem területén egy ügylet lebonyolítása történhet úgy is, hogy a megbízó kijelöl egy személyt, hogy kössön ügyletet (tipikusan vásároljon valamit) az ő részére, azzal, hogy amikor ez a kijelölt képviselő megköti az ügyletet a harmadik személlyel, akkor azt a saját nevében fogja megtenni. Az ilyen jogviszony is már beletartozik a kereskedelmi képviselet fogalmába, ahol is a képviselő nem azt ígéri, hogy egy konkrét eredményt el fog érni, hanem, hogy megtesz mindent annak érdekében, hogy elérje ezt az eredményt. Szigorúan véve nem felel a képviselt felé oly módon, mintha eladó vagy vevő lenne (bár némely esetben az eladóhoz hasonló jogai vannak pl. zálogjog esetén). Általában bizományosi jutalékban részesül, bizalmi jellegű kötelezettségei vannak és ezért nem jogosult díjazást elfogadni a másik féltől, illetve ugyancsak jellemző, hogy a képviselt egyfajta felügyeletet gyakorol felette. Itt ismételten elsősorban a képviselet belső aspektusa jelenik meg és kevésbé annak külső szempontjai. Ez a megoldás a civil jogrendszerekben, mint közvetett képviselet jelenik meg és a különböző közvetítők is ezen a jogalapon működnek, gyakran a foglalkozásukból eredően is (pl. rakomány szállítmányozók), és úgy is hivatkoznak rájuk, mint akik bizományosi szerződés, vagy ennek valamely megfelelője alapján működnek (a megnevezés minden esetben a képviselőre bízott feladatra utal és nem pedig a díjazásának módjára, mint ahogy ez a common law ügyvivőknél jellemző). Sok hasonló helyzetben a harmadik személy, gyakran a képviselő foglalkozásából eredően is, következtetni tud, sőt adott esetben tudhatja is, hogy a vele szerződő fél egy képviselt nevében jár el, sőt néha még a nevét is tudja. Ennek felismerése ahhoz vezethet, hogy a képviseleti jog magyarázatakor abból indulunk ki, hogy azon személy aki képviselőt kíván a maga számára kijelölni azt két módon is megteheti: közvetlen, vagy közvetett képviselet útján: ezt a megközelítést alkalmazza egyébként az Európai Szerződési Jog Alapelvei (2000) elnevezésű első, európai szintű jogharmonizációs célzatú tudományos mű is (lásd 3. Fejezet 2. és 3. Rész).[18] A felhatalmazás fogalmát mindkét kontextusban
- 20/21 -
lehet alkalmazni, abban az értelemben, hogy a közvetett képviselet esetében azt mondjuk, hogy a képviselő arra van felhatalmazva, hogy saját nevében járjon el, de a képviselt javára és felelősségére. Ez afelé mozdíthat bennünket, hogy a közvetlen képviselet egyéb jogelveit, különösen a vélelmezett felhatalmazást, illetve a jóváhagyáson alapuló képviseletet is vizsgáljuk a közvetett képviselet kontextusában.[19]
Alapvetően azt lehet mondani, hogy a közvetett képviselet kevésbé vonzó a common law számára, tekintettel arra, hogy a gyakorlatban sokkal inkább jellemző, hogy a kitűzött eredményt a közvetlen képviselet útján érik el, hasonlóan a kontinentális civil jogrendszerekhez. Ettől eltekintve, elvi alapon a common law oldaláról nincs jogi akadálya egy közvetett képviselet alapításának. Sőt továbbmenve, a közvetett képviselet az angolszász jogterületen történelmi gyökerekkel rendelkezik, hiszen ez lehetett a működési modellje az angol jogban ismeretes faktor intézményének a 19. században, aki bizományba kapott különböző árukat, amelyeket aztán tovább árusított anélkül, hogy tisztázta volna, hogy a saját áruját, vagy másnak az áruját adta el.[20] Egy olyan kereskedelmi közvetítőre, aki ilyen alapon működött, a 19. századi jogesetekben "jutalékos ügynökként", vagy "jutalékos kereskedőkként" hivatkoztak és a régi "idegen megbízó" szabálya vonatkozott erre a működési módszerre, amelyet a legjobban Lord Blackburn bíró fejtett ki az egyik ítéletének indoklásában:
"Bármely személy, amennyiben ezt választja, adhat megbízást egy másik személynek, hogy mint a képviselője kössön adásvételi szerződést oly módon, hogy nem csupán felmentést ad az alól, hogy szerződéses jogviszonyt keletkeztessen közte és az eladó harmadik személy között, hanem kifejezetten megtagadja az ilyen szerződéses jogviszony alapítására vonatkozó felhatalmazást. Ez az a szokásos felhatalmazás, amelyet egy idegen jutalékos kereskedőnek adnak, akinek (azon jelentős hátrány miatt, amely egy idegen előállító és a hazai kereskedő között létrejövő szerződéses kötelemből eredne) viszont nem megengedett (még kevésbé kívánatos), hogy szerződéses jogviszonyt keletkeztessen köztük... Ez ugyanakkor semmilyen módon nem ütközik a köztük fennálló bizalmi kapcsolat meglétével."[21]
A common law jogrendszer egyedi fejlesztésével ugyanakkor a faktor megbízója jogosult volt beavatkozni a jogügyletbe, azonban ez nemcsak azt jelentette, hogy ő perelhetett, hanem azt is, hogy felelősségre vonható volt a faktor által kötött szerződésekért. A közvetett képviseletet szokás a common law által kidolgozott "rejtett megbízás" (undisclosed principal) egy korai megjelenésének is tekinteni, habár ennek esetjogi megjelenésében a képviselőnek felhatalmazása van szerződéses jogviszonyt keletkeztetni a képviselt és a harmadik személy között. Az alábbi jogeset nyújt egyértelmű elhatárolást a közvetett képviselet és a rejtett megbízás között.
- 21/22 -
1963. július 15-én kelt szerződéssel egy amerikai exportőr étkezési olaj finomító társaság (Allied Crude Vegetable Oil Refining Corporation - továbbiakban "Allied") eladott 15.000 tonna zsírt 193 $ per tonna áron a Garnac Grain nevű társaságnak a Gersony Strauss nevű társaságon keresztül, amelyet a vevő felhívására 1964. januárjáig kellett leszállítani. Ugyanezen a napon a Garnac Grain eladta a megvásárolt árut a Faure & Fairclough cégnek 195 $ per tonna áron.
A szerződés megkötésekor a Garnac Grain nem volt tudatában annak, hogy Faure & Fairclough a háttérben megállapodott az Allied céggel, hogy az visszavásárolja tőle a zsírt 197 $ per tonna áron, hanem azt hitte, hogy a szerződésük az elsőrendű alperessel egy normál kereskedelmi ügylet volt. Ennek a hátterében az állt, hogy az Allied, mint nagy ellátó a növényi és állati zsírt nagy mennyiségben vásárolta fel és raktározta, amit aztán kereskedőknek adott el, akik jellemzően külföldre szállították azt tovább fogyasztók részére. Allied, amelynek szüksége volt finanszírozásra, meg tudta győzni a kereskedőket, hogy - amennyiben szerettek volna üzletet kötni - kölcsönözzenek neki. A kereskedők kölcsöneinek biztosítéka volt egyrészről a visszatérően megkapott, meghatározott mennyiségű árukészlet, illetve egy olyan váromány, miszerint részt vehetnek a további közelgő, vagy tervezett áru tranzakciókban. Ezek a tranzakciók azonban olyan nagyok voltak, hogy a kereskedők nem kívántak hosszú ideig rendelkezni felettük, így az Allied-al kötött adásvétellel szinte egy időben adták tovább a fogyasztói oldalnak az árut. Allied azonban gyakran eltért ettől a háromszereplős felállástól, és ez történt a jelen esetben is. A jelen jogesetben alkalmazott konstrukció azt a helyzetet hivatott biztosítani, amikor a kereskedőnek a fogyasztókkal kötendő szerződése meghiúsul. Allied ezért általában úgy állapodott meg Faure-el, hogy egy rögzített áron elad bizonyos mennyiségű árut a részére, Faire pedig ugyanabból az áruból ugyanekkora mennyiséget ad el az Allied részére (vagy némely esetben névleg valamely őt helyettesítő cégnek) magasabb áron, ami általában tonnánként 2 $-al jelentett többet. Ez a visszatérő tranzakció hivatott ellentételezést, illetve egyfajta kamatot nyújtani Faure-nek az általa adott kölcsönökért, valamint további előnyt szerezni későbbi normál kereskedelmi ügyletekben való részvétel érdekében.
1963 novemberében az Allied fizetésképtelenné vált, ezáltal súlyos veszteségeket okozva mind a Garnac Grain-nek, mind pedig a Faure & Fairclough cégnek; a zsír nem érkezett meg és egyik szerződés sem került teljesítésre. Egy hónappal később a Faure & Fairclough engedményezte a Garnac Grain-el szembeni követelését az egyik nagy hitelezőjének a Bunge Incorporated cégnek. 1964 januárjában a Garnac Grain levélben közölte, hogy visszalép a szerződéstől, amire válaszul a Bunge Incorporated megfenyegette a Garnac Graint, hogy bepereli szerződésszegésből eredő kártérítés miatt.
A Garnac Grain ezt követően pert indított annak megállapítása végett, hogy ők jogszerűen álltak el a Faure & Fairclough céggel kötött szerződésüktől tekintettel arra, hogy annak megkötése az Allied és a Faure & Fairclough csalárdul megtévesztő magatartására (misrepresentation) vezethető vissza. Indoklásukban kifejtették, hogy Faure a szerződéskötés során Allied, mint rejtett megbízó képviselőjeként járt el, továbbá Garnac-ot az Allied által tanúsított csalárd megtévesztés vette rá arra, hogy megkösse a szerződést
- 22/23 -
Faure-el, végső soron pedig, hogy a rejtett megbízásból eredő csalás miatt a szerződés nem lehet kikényszeríthető a rejtett megbízó képviselője által (azaz Faure által).
Az elsőfokú bíróság helyt adott Garnac Grain keresetének a másodfokú bíróság azonban elutasította azt. A bíróság itt azt vizsgálta, hogy vajon a képviseleti jogviszony sajátosságai fennálltak-e. Amennyiben igen, úgy az azt jelentené, hogy a Faure által megszerzett szerződésből származó jogok és kötelezettségek Allied-ot illetnék, illetve vele szemben lennének kikényszeríthetőek is, valamint a képviselet egyéb jellemzői is megjelennének, mint pl. Faure elszámolási kötelezettsége, illetve kártalanítási jogosultsága Allied-al szemben. A bíróság - az elhangzott tanúvallomások és írásos bizonyítékok alapján - azonban megállapította, hogy Faure sokkal inkább lépett fel az Allied megbízójaként, mintsem képviselőjeként. A Garnac-Faure, illetve a Faure-Allied szerződések alapján ugyanis Faure egyrészről megállapodást kötött, hogy vásárol Garnac-tól, másrészről pedig, hogy elad Allied részére, ezek a szerződések nem fiktív szerződések voltak, jogokat és kötelezettségeket keletkeztettek. Igaz ugyan, hogy a szerződések létrejöttekor valószínűtlen volt, hogy az árukat valaha is be kelljen hajózni, ugyanakkor a lehetősége nem volt kizárható és ezért a később kialakult helyzetben Faure jogos igényt támaszthat Garnac-al szemben az áruk leszállításának elmaradásából származó kára miatt.[22]
Egy cég csak természetes személyek útján képes szerződni, azonban a képviseleti-elv, illetve helyettes felelősség elve általánosságban képessé teszi a vállalkozást arra, hogy jogosultságok, illetve kötelezettségek alanya legyen azon szerződések és jogcselekmények tekintetében amelyeket a javára kötnek, illetve tesznek meg. Vannak viszont olyan helyzetek amikor ennek megállapításához egy bizonyos elmebeli állapot megléte szükséges, mégpedig nem kifejezetten a képviselő, hanem a képviselt részéről. Az ilyen alapon történő felelősségre vonásnak viszont az a feltétele, hogy a cég nevében nem csak annak egy "szimpla" képviselője, hanem olyan képviselője járjon el, aki olyan szinten érdekelt a cég működésében, hogy az ő cselekedeteit a cég saját cselekedeteiként kell értékelni. Ezt mondta ki a Lordok Háza bírósága a Lennard's Carrying Co. Ltd. v. Asiatic Petroleum Co. Ltd. (1915) ügyében.
A Lennard's Carrying Co. egy hajója árukat szállított Novossiyskből az Asiatic Petroleum cégnek, amely a Shell és a Royal Dutch olajvállalatok közös vállalkozása volt. A hajó elsüllyedt és a szállítmány elveszett. A bíróság megállapította, hogy Mr. Lennard a cég igazgatója tudhatott, vagy tudnia kellett a hajó hibáiról, amelyek ahhoz vezettek, hogy a kazán meggyulladt és végső soron elsüllyesztette a hajót. A Kereskedelmi Hajózásról szóló 1894. évi törvény 502. szakasza rendelkezett egy olyan kivételről, amely szerint a hajó tulajdonos nem felelős a veszteségekért, amennyiben az eset a cég "tényleges vétsége, vagy tudomása" nélkül történt. Asiatic Petroleum Co. beperelte Mr. Lennard cégét az említett törvény szerinti hanyagság miatt. A vita tárgya az volt, hogy vajon az
- 23/24 -
igazgató vétkes cselekményei terhelik-e a céget is. A Lennard's Carrying azt állította, hogy a jelen eset a törvény 502. szakasza szerinti kivétel hatálya alá esik és ezért a cég nem felelős.
A Lordok Házának bírósága ítéletében úgy határozott, hogy a cég felelőssé tehető az igazgatójának cselekedetei miatt, mivel megdönthető vélelem áll fenn arra nézve, hogy az igazgató az un. irányító elméje a vállalatának. Mivel Mr. Lennard nem döntötte meg ezt a vélelmet, ezért a cég is felelős a kárért. Haldane algróf bíró így magyarázta az "irányító elme", mint a vállalati felelősség ezen koncepcióját:
"... egy vállalkozás tulajdonképpen egy elvont fogalom. Csak annyiban rendelkezik saját értelemmel, amennyiben az egy adott személyben megtestesül; egy cég cselekvő és irányító akaratát következetesen abban a személyben kell keresni, akit valamilyen okból képviselőnek lehet tekinteni, de aki a cég valódi irányítója, illetve akaratának megtestesítője is egyben. ...Az 502. szakasz értelmezéséből eredően a "tényleges vétség, illetve tudomás", annak a személynek a vétkességét jelenti, aki nem csupán olyan jellegű képviselője a cégnek, akiért a cég a "respondeat superior" (a feljebbvaló felelős) elve alapján felel, hanem az a személy, akinek a cselekményeiért a cég azon az alapon felel, hogy az ő cselekedetei a vállalkozás saját cselekedeteinek számít. A mentességhez ebből adódóan nem elegendő annak igazolása, hogy a mulasztást valamely alkalmazott követte el, hanem annak igazolása szükséges, hogy ez a mulasztás nem róható fel egyben a tulajdonosnak is, illetve nem olyan mulasztás amiről a tulajdonos is tudott, vagy tudnia kellett."[23]
A jelentősége ennek az ügynek az, hogy a vállalkozás felelősségét megállapítani ezt megelőzően csak a mögöttes felelősség elve alapján lehetett, ezt azonban csak a cég alkalmazottaira lehetett vonatkoztatni, amelybe viszont az igazgató nem tartozott bele. A Lennard ügyet követően azonban az itt megállapított un. "alter ego" elmélet lett a leghatékonyabb módszere a cég felelősségének megállapítására.
A képviselet alapítása az angolszász jog szerint három alapvető módon történhet:
• a képviselt és képviselő között létrejött megállapodás útján, amely lehet a felek erre irányuló kifejezett nyilatkozata, vagy a felek eljárása során tanúsított magatartásából (ráutaló magatartással)
• a képviselt által, a javára történő jogcselekmények utólagos jóváhagyásával
• estoppel útján, vagyis amikor a jog nem engedi, hogy a képviselt fél letagadja a képviselet létrejöttét
- 24/25 -
Kifejezett képviselet esetén, alapuljon az akár szerződésen, vagy egyéb megállapodáson, a képviselt és a képviselő között létrejön a mindkét fél akarategyezését tartalmazó képviseleti jogviszony. A legegyszerűbb útja a képviselet létrehozásának, mind a képviselt, a képviselő, mind a harmadik személyek szempontjából, ha a képviselt kifejezetten kijelöli - akár írásban, vagy szóban a képviselőt, aki ebbe - akár hallgatólagosan is - beleegyezik. A tényleges képviselet a képviselt és a képviselő közötti jogviszony, amelyet olyan kölcsönös megállapodás hoz létre, amelyben csak ők a felek.
A megállapodás lehet szerződés, ebben az esetben a normál szabályok, úgymint a ajánlat, illetve annak elfogadása, ellenszolgáltatás, tévedés, megtévesztés, kényszer stb. alkalmazandók, és a képviselt és képviselő közötti viszony ebben az esetben a rendes szerződési jog által szabályozott. Előfordulhat ugyanakkor az is, hogy a megállapodás nem szerződéses jellegű, azért mert pl. nincs ellenszolgáltatás, vagy valamelyik félnek nincs meg a szerződési képessége, ami azonban nem akadálya, hogy létrejöjjön a képviselet.[24]
A képviselt és a képviselő között létrejövő megállapodás alapulhat ráutaló magatartáson olyan esetben, amikor az egyik fél olyan magatartást tanúsít a vele szerződő másik fél felé, amely alapján megalapozottan lehet arra következtetni, hogy a képviseleti jogviszony közte és az általa képviselt fél között fennáll. Ez azt jelenti, hogy a felek megállapodása nem mindig kifejezett nyilatkozattal jön létre, hanem azt gyakran a bíróságnak kell levezetnie az adott körülményekből (lásd pl. a fentebb ismertetett Garnac Grain jogesetét).
Ugyanez az elv érvényesül a szerződésen kívüli felelősségre is. "A képviselet alapvetően a hozzájárulásból fakad, ennek a hozzájárulásnak azonban nem feltétlenül kell a képviselő és a képviselt között fennálló jogviszonyból erednie (amelynek a létezését sokszor nem is ismerik el felek), hanem egy olyan ténybeli helyzetből, amelyre a jog azokat a jogkövetkezményeket rója, amelyek a képviseletből származnak."[25]
A képviselt személy hozzájárulását magába foglalja az, ha a képviselt személy valamely személyt olyan helyzetbe hoz, hogy az - hétköznapi értelembe véve - úgy tekintheti, hogy ő a képviselt személy jóváhagyásával cselekedhet annak nevében és javára, illetve a képviselt személy szavai és tettei olyan jellegűek, hogy a képviselő tudomására jutásával alappal vezethetnek arra az ésszerű következtetésre, hogy a képviselt felhatalmazta a képviselőt arra, hogy a nevében eljárjon. Jó példa erre az alábbi jogeset:
1906 júniusában a felperes vásárolt egy pomerániai szuka kutyát, amelyet az alperes felügyeletére bízott, megállapodásuk szerint heti 1 shilling ellenében a költségek fedezé-
- 25/26 -
sére, amelynek fejében a felperest illette meg annak a jövedelemnek a fele, ami a kutya szaporulatának eladásából származott.
Az alperes szerint azonban a felperes a szaporulat feléért a kutyát a tulajdonába adta. 1909 februárjában a felperes az alperes hozzájárulásával visszavette a kutyát, majd 1909 decemberében ismét egy másik kutya megőrzőben helyezte el. Innen azonban az alperes - állítva, hogy az az övé - elvitte a kutyát. A felperes ezt követően eljárást indított a megyei bíróságon annak érdekében, hogy visszaszerezze a kutyáját, mielőtt azonban bíróság tárgyalta volna az ügyet a felek ügyvédei megállapodást kötöttek. A megállapodás szerint a kutyát átadják a felperesnek, mindaddig amíg a kutya szaporulataiból származó bevételből fedezni tudja az eddig felmerült költségeit. Ezt követően a kutyát vissza kell adni az alperesnek, amely az ő kizárólagos tulajdonába kerül. Amennyiben a kutya két éven belül nem fial, akkor szintén vissza kell adni alperesnek.
A megállapodás szövegét az alperes nem olvasta, viszont az előzetesen felolvasásra került neki az ügyvédje által, és úgy tűnt, hogy megértette és jóváhagyta azt. Ennek megfelelően az írásba foglalt és az ügyvédek által aláírt megállapodás megküldésre került az alperes részére, aki azonban már nem ismerte el annak érvényességét és megtagadta a kutya átadását a felperesnek, arra hivatkozással, hogy az az egyezség, amit az ügyvédjével előzetesen megbeszéltek a részére átadott egyezségtől eltérően arról szólt, hogy a kutya két év leteltével mindenképpen az ő tulajdonába kerül függetlenül attól, hogy annak lesznek-e, vagy sem kölykei. Vagyis álláspontja szerint az ügyvéd túllépte a részére adott hatáskörét, így a megállapodás érvénytelen.
A Királyi Bíróság (King's Bench) ítéletében kimondta, hogy amennyiben az ügyfél olyan magatartást tanúsít, amely alapján az ügyvéd alappal feltételezheti, hogy felhatalmazott arra, hogy az ügyfél javára az általa folytatott eljárásban megkössön egy egyezséget, majd az előbbiek tudatában meg is köti ezt az egyezséget, akkor az ügyfele kötve lesz ehhez, akkor is, ha szándékozott ilyen felhatalmazást adni a képviselőnek vagy sem, illetve akkor is, ha megértette, vagy nem értette meg a megállapodás feltételeit. Ebben az esetben az a tény, hogy a megállapodás tervezete felolvasásra került az ügyfél részére és az ügyvéd számára úgy tűnt, hogy az ügyfél megértette és jóváhagyta az egyezséget, olybá teszi a helyzetet, hogy az ügyvéd alappal feltételezhette, hogy meg is kötheti az egyezséget.[26]
Abban az esetben azonban, ha a képviselő csak állítja, hogy egy másik személy nevében jár el, a képviselt személy hozzájárulását nem lehet vélelmezni pusztán a hallgatása alapján, kivéve ha további utalás van arra, hogy ő ebbe hallgatólagosan beleegyezik (pl. kifejezett felhívás esetén).[27]
A képviselő által két fél között közvetített szerződésben szereplő azon nyilatkozat miszerint a képviselő az egyik fél nevében jár el nem jelenti azt, hogy csak akkor minősül képviselőnek, ha ténylegesen valamilyen módon ezen fél javára (értsd nyeresége érdekében) cselekszik.[28]
- 26/27 -
A hozzájárulás minden bizonnyal lényeges a képviselt és a képviselő viszonyának szempontjából: csak kölcsönös akarategyezés esetén jön létre szerződés, ami alapján a képviselő felelőssé tehető, ha nem teljesíti az általa vállaltakat. A szerződésen kívül létrejött képviseletből származó kötelezettségek is csak akkor válnak kikényszeríthetővé, ha a képviselő részéről fennállt a hozzájárulás a képviseleti viszony létrejöttéhez. A képviselt és a harmadik fél közötti pozíció szempontjából viszont a releváns aktus a hatáskör képviselőre való átruházása.[29]
A képviselet alapja általában egy egyoldalú akaratnyilvánítás: például egy meghatalmazás nem igényel elfogadást a képviselő részéről. Mindezeket figyelembe véve annak vizsgálatakor, hogy a feltételezett képviselő egyáltalán rendelkezett-e felhatalmazással eljárása során, egyáltalán nem szükséges a képviselő kifejezett hozzájárulása, amennyiben a felhatalmazás átruházása egyértelműen megtörtént. Így amennyiben a képviselt személy felhatalmazta a képviselőt, hogy járjon el a nevében és a képviselő szándékozik is a képviselt javára eljárni, akkor utóbb nem tagadhatja le, hogy a képviselt javára szerződött. Másrészről viszont a képviselőnek szándékában kell legyen, hogy a képviselt nevében járjon el: máskülönben csak azért mert valamilyen felhatalmazásnak, vagy felkérésnek megfelelően járt el, egyéb ráutalás hiányában az ilyen személyt a jog nem tekinti képviselőnek. Ez utóbbi esetre ad jó példát a következő jogeset.
1873-ban Hugh Carswell és Joseph Bottomley Dodson közösen megvásároltak egy nagy bérház komplexumot, amely két hotelből és néhány boltból állt. 1877-ben Carswell és Dodson zálogjoggal terhelték meg az ingatlanjukat Sir Humphrey de Trafford, mint zálogjogosult javára 60.000 font és annak évi 4,5 százalékos kamata erejéig. A jelzálog biztosítékául szolgált a zálogjogosultak javára ugyancsak kikötött eladási jog.
Dodson, aki egy ingatlanügynök volt, Carswell-el megállapodott, hogy elvégzi az ingatlannal kapcsolatos menedzsmenti feladatokat, azaz beszedi a bérleti díjat, rendezi a költségeket, illetve a kölcsön kamatait és időről időre kifizetéseket teljesít Carswellnek az ingatlanban meglévő tulajdoni részesedése után.
1886. májusában Sir H. de Trafford elhunyt, végrendeletében kijelölte annak végrehajtóit.
Ugyanezen év augusztusában Carswell-t fizetésképtelenné nyilvánították, majd novemberben a végrendeleti végrehajtók, a zálogjogosult nevében lehívták a zálog követelést oly módon, hogy 6 hónapos határidővel felszólították Dodsont és Carswell vagyongondnokát annak visszafizetésére, akik azonban az előírt határidőig nem teljesítettek. Ezt követően a zálogjogosultak élve az eladási jogukkal megpróbálták eladni az ingatlant, sikertelenül. Végső soron Dodson felajánlotta, hogy megváltja az ingatlant a tőke, járulékok és költségek megfizetése ellenében, amelyet a zálogjogosultak elfogadtak azzal, hogy amennyiben nem sikerül magasabb árat elérniük. Az adásvételi szerződést végül 1889-ben kötötték meg, amellyel Dodson megszerezte az egész ingatlan tulajdonjogát. Minderről ugyanakkor nem értesítették Carswell vagyongondnokát, Dr. John Kennedyt, aki 1891-ben
- 27/28 -
levélben kezdeményezte a korábbi zálogjogosultaknál, hogy élve a zálogszerződésben foglalt jogával megváltaná a zálogjogot.
A vagyongondnok végül is megtámadta az adásvételi szerződést azzal, hogy a felek rosszhiszeműen jártak el és az ügylet egyedüli célja az ő megváltási jogának kijátszása, illetve a tulajdonjogától való megfosztása volt. A megtámadásának alapja többek között a Dodson és Carswell között fennálló kvázi képviseleti viszony bizalmi jellege volt. Érvelése szerint a tulajdonostárs nem szerezheti meg a közös tulajdonú ingatlan teljes tulajdonjogát kizárólag csak a saját javára a tulajdonostárs ellenében, az ő vásárlásának előnyeiből mindkettőjüknek részesedni kell. Ezen felül, mivel Dodson a zálogkötelezett-társának menedzsere is volt, ezért vele bizalmi viszonyban állt, ami miatt megengedhetetlen, hogy helyzetét kihasználva az eladásból származó bármilyen profitból kizárja a tulajdonostársát.
Az ügyben ítélkező bírák álláspontja egyértelmű volt, vagyis önmagában az a tény, hogy Dodson Carswell felhatalmazása alapján helyette is beszedte a bérleti díjakat, illetve kifizette az ingatlannal kapcsolatos költségeket nem hozott létre olyan bizlami jellegű jogviszonyt, ami megalapozta volna egy minden, az ingatlannal kapcsolatos ügyre (így a zálogjogi jogviszonyra, illetve az ingatlan értékesítésére is) kiterjedő képviseleti jogviszony létrejöttét.
Jogszabály eltérő rendelkezése, vagy a felek erre vonatkozó eltérő megállapodását kivéve a képviselőt lehet akár szóban, vagy írásban, azon belül is a szigorúbb formalitást igénylő okiratban (deed[30]) kijelölni.
Általában a képviseleti jogviszony létrejöttéhez nincs formalitás kikötve. Ez abban az esetben is így van, ha a felhatalmazás olyan szerződés megkötésére szól, amelyet írásba kell foglalni, vagy olyan előzetes megállapodás aláírására, amely ezen írásbeli szerződésre vonatkozik. Az angol jog eltér más országok jogától annyiban, hogy nem követeli meg, hogy a felhatalmazás is olyan formába legyen megadva, mint amilyen formai előírás a felhatalmazással érintett adott jogügylethez szükséges (pl. közokirat).[31]
A képviselő által kötött termőföld adásvételi szerződéssel (függetlenül attól, hogy rejtett képviseletről, vagy nyílt képviseletről van szó) a képviselt személy megszerzi a föld tulajdonjogát és a szerződés kikényszeríthető mind az eladóval, mind pedig a képviselővel szemben, akkor is ha a szóban jött létre a felhatalmazás, feltéve, hogy az ingatlan még nem került átruházásra a képviselő részére. Amennyiben azonban a tulajdonjog is átruházásra került, akkor a képviselő már a képviselt bizalmi vagyonkezelőjévé válik, ebben az eset-
- 28/29 -
ben pedig a felhatalmazást írásba kell foglalni az 1925. évi Tulajdonjogi Törvény (Property Act) 53. cikkelye szerint, ami kimondja, hogy a termőföldre vonatkozó bizalmi vagyonkezelés érvényesen csak írásban jöhet létre.
1960-ig az alapvető szabály az volt, hogy cég szerződést csak pecséttel ellátva - vagyis írásban - köthetett, ebből következett, hogy cég képviselőnek is csak írásban adhatott felhatalmazást.
A pecséttel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a common law rendszerében az olyan szerződés, amelyet pecséttel láttak el, nagyobb bizonyító erővel rendelkezett az egyszerű írásos szerződéseknél. A common law bíróságok például a pecséttel ellátott szerződések esetén azok érvényességéhez nem tartották szükségszerűnek a szerződésben az ellenszolgáltatás mértékének, illetve szerződéses értéknek a megjelölését, ami pedig a szerződéses jog szerint a szerződés formai követelményei közé tartozott. A pecsételt okiratokkal kapcsolatos különleges bánásmód magyarázata az okiratoknak viaszos pecséttel való ellátásához fűződő jogi formalitásokban keresendő. Először is, amennyiben egy okiratot pecséttel láttak el, akkor az bizonyítékul szolgált arra, hogy a szerződés létrejött. Másodszor a pecsétnek abból a szempontból volt jelentősége, hogy tudatosította a felekben a szerződés létrejöttének jogi következményeit. Harmadszor pedig annak demonstrálására szolgált, hogy a szerződés kétség kívül a felek akarategyezőségéből jött létre. Az előbbieken kívül még egy gyakorlati jelentősége is volt a pecséthasználatnak, nevezetesen, hogy a pecsételéshez használt un. aláíró pecsétgyűrű (signet ring) egyedisége folytán azonosította is a tulajdonosát, vagyis bizonyította, hogy a pecsét tulajdonosa félként vett részt a szerződés aláírásában.
A pecséthasználat szabályának azonban sok kivétele volt és végül az 1960. évi Vállalkozások szerződéseiről szóló törvény ezt teljesen eltörölte és kimondta, hogy egy vállalkozás a saját jogkörén belül ugyanúgy szerződhet, mint bármely természetes személy, történjen ez akár kifejezetten, vagy ráutaló magatartással. Ez alapján azokban az esetekben, amikor a magánszemély akár szóban is meghatalmazhat egy képviselőt, ez vonatkozik a vállalkozásokra is.[32]
A meghatalmazás angol jogban ismeretes fogalma a következő: "egy olyan formális okirat, amellyel valamely személy felhatalmaz egy másik személyt arra, hogy őt képviselje, illetve, hogy meghatározott célból a nevében és helyette eljárjon."[33] A meghatalmazás lehet általános, vagy speciális, csak bizonyos jogkörökre szóló. 1971 előtt nem volt szükséges, hogy a meghatalmazást formális okiratba (deed) foglalják, bár a pecsét nélküli okiratokat ritkán fogadták el írásos meghatalmazásként, és amennyiben a meghatalmazás ilyen formális okiratok aláírására vonatkozott, akkor ezt a felhatalmazást is ennek megfelelő alakisággal rendelkező okiratba kellett foglalni.
- 29/30 -
Ma már a meghatalmazásokról szóló 1970. évi törvény (Power of Attorney Act) 1. cikk (1) bekezdése kimondja, hogy azoknak az okiratoknak, amelyekbe meghatalmazást foglalnak a következő alakisággal kell rendelkezniük: az okiratot a meghatalmazónak kell aláírnia és lepecsételnie, vagy a meghatalmazó utasítása alapján és az ő jelenlétében kell egy arra kiválasztott személynek aláírnia és lepecsételnie. Ez utóbbi esetben két tanú jelenléte is szükséges.
Amennyiben a meghatalmazás másolatát kívánják felhasználni az abban foglaltak tartalmának igazolásaképp, akkor a másolatnak a következő alakiságokkal kell rendelkeznie:
• az eredetiről készült olyan reprodukció, amelyet fotografikus, vagy egyéb olyan eszközzel készítettek, amely alkalmas azonos másolat készítésére; és
• a meghatalmazó, ügyvéd, vagy részvényügynök által kiállított következő tanúsítványt, vagy tanúsítványokat tartalmazza:
a.) a másolat végén elhelyezett azon tanúsítvány, amely igazolja, hogy a másolat valódi és teljes másolata az eredeti dokumentumnak; és
b.) amennyiben az eredeti dokumentum több oldalból áll, akkor a másolat minden oldalának végére fel kell vezetni, hogy az valódi és teljes másolata az eredeti dokumentum annak megfelelő oldalának.[34]
Cégek által adott meghatalmazások speciális szabályai
A nyilvántartásba bejegyzett cégek által kiállított okiratok (ideértve a meghatalmazást is) alakiságaira a 2006. évi cégtörvény 44. cikkelye vonatkozik:
1) Anglia, Wales és Észak-Írország joghatósága alatt valamely cég által kiállított okiratot el kell látni:
a) a cég általános pecsétjével, vagy
b) a következő előírásoknak megfelelő aláírással
2) Egy cég által kiállított okirat akkor minősül érvényesnek, ha azt a cég nevében
a) két arra feljogosított aláíró, vagy
b) a cég igazgatója, egy az aláírást tanúsító személy jelenlétében írja alá.
3) Feljogosított aláíróknak pedig a következő személyek minősülnek:
a) a cég valamennyi igazgatója
b) illetve a cég titkára, vagy társtitkára.
Abban az esetben is, ha egy cégvezető rendelkezik jogosultsággal meghatalmazás aláírására, az ő egyedüli aláírása nem elegendő. Legalább az egyik, fenti cikkelyben rögzített metódust alkalmazni kell az okirat kiállításakor és annak is egyértelműen ki kell tűnnie a dokumentumból, hogy azt a cég nevében és nem pedig a saját nevében írta alá az arra jogosult. Ez azt jelenti, hogy nem elegendő pusztán odaírni a dokumentumot aláíró neve után azt, hogy ő a cég igazgatója, hanem már az aláírásnál is a céget kell feltüntetni, mint a dokumentum aláíróját és egyben utalni arra, hogy annak képviseletében ír alá az adott személy.[35]
- 30/31 -
Az angolszász képviseleti jog szerint amennyiben egy jogügyletben az egyik fél valamely személy nevében, vagy annak javára jár el úgy, hogy nem rendelkezik tényleges felhatalmazással ettől a személytől, akkor az így képviselt személy, utólagos jóváhagyásával a jogügyletet érvényessé és hatályossá teheti, mintha azt eredetileg is az ő jóváhagyásával kötötte volna meg az őt képviselő fél.[36]
Ezt a megközelítést azonban sokan kritizálják, leginkább a szerződések létrejötte szempontjából, mivel itt hiányzik a kölcsönösség: a harmadik személy tulajdonképpen a képviselt hatalmában van, mivel az utóbbi fogja eldönteni, hogy jóváhagyja a szerződést, vagy sem.[37] Ugyanakkor az elsődleges alkalmazása ennek a jogelvnek éppen hogy a szerződési jogban jellemző, amikor is gyakorlati szükségszerűséget orvosol azáltal, hogy érvényessé teszi azon képviselők eljárását, akik a felhatalmazásukat meghaladóan járnak el olyan esetekben, amikor az célszerűnek tűnik. Azokban az esetekben, amikor a képviselt személy belép az ügyletbe és a szerződés kikényszerítéséért folyamodik, akkor a szerződő harmadik fél tulajdonképpen pont azt kapja, amire a képviselővel megalkudott. Amikor pedig a harmadik személy kezdeményezi a szerződés kikényszerítését az utólag jóváhagyó képviselttel szemben, akkor a képviselt személytől csupán azt a jogügyletet kérik számon, amelyet ő jóváhagyott. Miután a munkáltatót felelősségre lehet vonni a munkavállalója által munkaviszonyával összefüggésben végzett akár tiltott tevékenységért is, nem meglepő, hogy a képviselt személy néha felelősségre vonható azon jogi aktusokért, amelyeket utólag jóváhagyott.[38] Az utólagos jóváhagyást tehát a képviselet normál megjelenéseként kell értékelni, azzal a megkötéssel, hogy mindkét fél esetében fenn kell állnia a kölcsönös szándéknak.
A képviselt és a képviselő egymás közti viszonyát viszont kissé árnyaltabban kell vizsgálni. Sok esetben lehet úgy tekinteni, hogy a képviselő azáltal, hogy a képviselt személy nevében lép fel egy jogügyletben, tulajdonképpen ajánlatot tesz a képviselt személynek, arra, hogy az ő képviselője legyen, amelyet a képviselt személy utólagos hozzájárulásával elfogad. Ugyanakkor, ha a képviselő túllépi a hatáskörét az már a képviselő és a képviselt között meglévő szerződésszegés lehet és emiatt, ha jóvá is hagyja utólag a jogügyletet, még fenntartja magának a jogot arra, hogy a képviselővel szemben fellépjen, a szerződés megkötéséből eredő esetleges kára megtérítése miatt.[39]
A jogelv lényege tehát, hogy bizonyos körülmények között, valamely személy kifejezve ebbéli szándékát, magáénak fogadhat el egy olyan jogügyletet, amelyet valaki más az ő javára előzetes jóváhagyás nélkül kötött meg, így eredetileg a jogügyletből sem jogosultsága, sem pedig kötelezettsége nem áll fenn.
- 31/32 -
Az eddig ismertettek alapján, mivel a jogügylet keletkezése az érintett személy döntésétől függ azt lehet mondani, hogy a jóváhagyáson alapuló képviselet tulajdonképpen a választás (election) jogelvének alkalmazását jelenti. A választás jogelvénél azonban egy szerződéstől való szabaduláskor, létezik egyfajta jogorvoslati lehetőség azon szerződések esetében, amelyek már léteznek: a szerződésszegésben ártatlan fél választhat, hogy szabadul a szerződéstől, viszont ha nem teszi, akkor a szerződés folytatódik tovább. A választás elvének másik formája, amelyet idézni szoktak, az egymással ellentmondó jogok közti választás. Mindkét esetben általában előírás, hogy a választást másik résztvevő féllel is közölni kell, illetve, hogy miután megtörtént a választás, az már visszavonhatatlan.
Az utólagos jóváhagyást ugyanakkor nem szükséges senkivel sem közölni, amennyiben az bizonyító erejű okirattal keletkezik, illetve, hogy ha a képviselt személy először visszautasítja a jóváhagyást, azt később még megteheti. Lényeges ugyanakkor megjegyezni, hogy átfedés van az utólagos jóváhagyás, az estoppel és a visszatérítés (restitution) jogelve között, amely leginkább a hallgatólagos beleegyezéssel, illetve a tétlenséggel létrejövő utólagos jóváhagyásnál jelenik meg.[40]
Az utólagos jóváhagyás fenti megközelítését tükröző angolszász bírósági gyakorlatát az alábbi jogeset példázza:
1993-ban az Interlife biztosító társaság teljes részvényállományát eladták a felperes SEB Trygg Liv Holding Aktiebolag (továbbiakban: SEB) társaságnak. Az Interlife-nak négy cég volt a tulajdonosa, amelyből az egyik volt az Aachener Re társaság 12,5%-al.
Az eladók és a vevő között a vételár kifizetése előtt vita keletkezett, ami abból adódott, hogy a SEB állítása szerint az Interlife korábbi tulajdonosi időszaka alatt a biztosító hibás értékesítést folytatott a nyugdíj termékek eladásakor, ezért megtagadta a vételár kifizetését.
A vita 1998-ban egy választottbísági eljárásba torkollott, amelyet eredetileg az Achener Re társaság indított el és melynek jogutódja lett az Achener Re társaságot 1997. január 1. hatállyal beolvadással megszerző AMB Aachener und Münchener Beteiligungs-Aktiengesellschaft (továbbiakban: AMB).
Lényeges momentum itt, hogy ezen beolvadás előtt, az Achener Re társaság bizonyos vagyontárgyait, illetve kötelezettségeit átruházta egy általa létrehozott leányvállalatnak, az "új" Achener Re társaságnak, beleértve az Interlife eladására vonatkozó megállapodásból eredő jogait is. Ugyanakkor az Interlife megállapodásból eredő kötelezettségeinek átruházásához a megállapodás egyéb résztvevőinek a hozzájárulása is kellett volna, beleértve a vevő SEB vállalatot, amit viszont soha nem szereztek be. Mivel tehát az átruházásról nem értesítettek senkit, ezért Achener Re (majd, mint az ő jogutódja AMB) fenntartotta a jogát, hogy eljárást indítson az Interlife megállapodás keretében, miközben a megállapodásból eredő érdekeltségeket már átruházta az "új" Achenerg Re vállalatra.
A bíróság előtti jogvita azért indult, mert a SEB 2001 decemberében kifogást emelt az Interlife-ot képviselő Portner & Jaskel (továbbiakban: P&J) ügyvédi irodánál, hogy az Archener Re, akik eljárást indítottak, illetve akikkel szemben nekik ellenkeresetük volt
- 32/33 -
a választottbírósági eljárásban, egyáltalán létezik-e. Az ügyvédi iroda kérdést intézett az AMB-hez, hogy valóban ők-e a jogosultak a per megindítására, mire 2002. januárjában azt a választ kapták, hogy Arcehener Re fenntartotta a perlési jogát, ezért ő, illetve az ő jogutódja az AMB az illetékes. Majd ezt követően utasították is az ügyvédi irodát, hogy a kereseti papírokon írják át az Archener Re nevét az AMB nevére.
Az AMB képviselői mindezt abból a megfontolásból tették, hogy amennyiben a választottbíróság az ő javukra döntene, akkor ennek hozadékát learathassák, ha viszont ellenük döntene, akkor ennek végrehajtását azon az alapon tagadnák meg, hogy az eljárást megindító iratot az AMB részére nem kézbesítették.
2003. januárjában végül egy tökéletes "pálfordulással" az AMB azt közölte az addig őket képviselő ügyvédi irodával, hogy sem az Archener Re, sem pedig az AMB nem hatalmazta fel őket a választottbírósági eljárás lefolytatására, így abból eredően számukra sem jogok, sem pedig kötelezettségek nem keletkezhettek.
A SEB vállalat ezt követően beperelte az AMB-t annak megállapítására, hogy a választottbírósági eljárás érvényes volt, illetve, hogy az abban hozott határozatok kötelezőek az AMB-re.
A bíróságnak arról kellett tehát döntenie, hogy az AMB-t képviselő P&J-nek volt-e felhatalmazása arra, hogy a választottbírósági eljárásban képviselje őket. Az elsőfokú bíróság elsősorban arra hivatkozva, hogy az AMB a 2002-es levelezésével utólagosan jóváhagyta, ratifikálta az AMB részvételét az eljárásban, megállapította, hogy a P&J jogszerűen képviselte az AMB-t a választottbírósági eljárásban, így az érvényes volt és ezzel együtt az ott hozott döntés kötelező az AMB-re.
AMB fellebbezésében arra hivatkozott, hogy az AMB részéről jelen esetben nem volt hatályos ratifikációs cselekmény: először is, mivel az AMB szakértője nem tett többet, mint utasította P&J-t, hogy változtassa meg a kereseten a felperes nevét, amellyel az addigi eljárások jogszerűvé váltak, ugyanakkor ügyelt arra, hogy az eljárás folytatására ne utasítsa az ügyvédi irodát; másodszor pedig a P&J kötelessége lett volna, hogy ügyfeleit tájékoztassa a P&J esetleges nehézségeiről és ellentmondásos helyzetéről, ha meghatalmazás hiányában a választottbírósági eljárás sikertelen lenne.
AMB ugyancsak hivatkozott arra, hogy az, amit az AMB közölt P&J-vel túl eshetőleges és feltételes volt ahhoz, hogy megfeleljen az egyértelmű elfogadás követelményének.
Az AMB másik hangsúlyozott érve az a kisegítő jogelv volt, mely szerint a képviselt csak akkor hagyhat jóvá egy jogügylet, ha az ügylet valamennyi lényeges körülményével tisztában van.
Az 1997-es Új Archener Re alapító okiratában ugyanis Archener Re fenntartotta magának a perlési jogot az Interlife-al kapcsolatban, ugyanakkor az okiratban foglaltak szerint az ebből származó előnyökre való jogosultság átruházásra került az Új Archener Re vállalatra. Amikor az AMB nevében nyilatkozók jóváhagyták a névcserét a perlési okiratokon és ezáltal ratifikálták az addig történteket nem voltak ennek tudatában, ha tudatában lettek volna, akkor ezt soha nem tették volna meg.
A fellebbezési bíróság azonban nem fogadta el ezt az érvelést tekintettel arra, hogy a ratifikációs cselekményt végző személy egyrészről maga is jogász volt, másrészről
- 33/34 -
pedig részt vett az Új Archener Re alapító okiratának szerkesztésében. Döntésében kimondta: egy fél, akinek lehetősége van valamely tényt egy jogügylettel kapcsolatban megismerni, viszont saját hibájából tévedésben van ezen tényt illetően, akkor eredményesen nem hivatkozhat erre a tévedésére, a jogügylet általa történt jóváhagyásának megállapítására irányuló keresettel szemben.
A bíróság egyben megállapította azt is, hogy az AMB a 2002. évben P&J felé történt kommunikációjával alávetette magát a választottbírósági eljárásnak és kötve van ehhez a kijelentéséhez. AMB utasította P&J-t, hogy tegyen lépéseket annak érdekében, hogy az AMB fél legyen a választottbírósági eljárásban, és P&J ezeket az utasításokat továbbította a SEB felé. Ezt követően, bár AMB tagadta, hogy P&J-nek felhatalmazása lenne a választottbírósági eljárás továbbvitelére, egészen 2002. végéig nem tett lépéseket annak érdekében, hogy megakadályozza ezt. A P&J így nyilvánvaló felhatalmazással bírt, hogy az AMB nevében eljárást folytasson, ezért amennyiben AMB ki akarta magát vonni ezen eljárás alól, akkor egyértelmű kötelessége lett volna, hogy tényleges lépéseket tegyen ennek érdekében. Ebből a szempontból AMB tulajdonképpen először jóváhagyta az ügyvédek képviseleti tevékenységét, majd megpróbálta ezt visszavonni. Ezt azonban érvényesen nem tehette meg.[41]
Valamely személy képviselt félként felelőssé tehető abban az esetben is, ha valójában nem adott kifejezett felhatalmazást egy harmadik személynek, hogy őt képviselje, de mégis azt lehet állítani, hogy az estoppel jogelvének alkalmazásával (lásd: a 12. lábjegyzetet) érintetté vált egy adott képviseleti kontextusban.
A Restatement harmadik kiadása két típusát írja le ennek a helyzetnek. Az első, amikor a képviselt kifejezetten nem ad felhatalmazást a jogügyletre való képviseletre, de eljárásával (rendszerint a tényleges jogügyletet megelőzően) szándékosan, vagy éppen hanyagságból elhiteti, hogy a jogügyletet engedélyezte. A másik típus, amikor a képviselt észleli, hogy a másik fél részéről fennáll az előbbi feltételezés és hogy ez befolyásolhatja őt az ügyleti pozíciója megváltoztatásában, de nem teszi meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy tájékoztassa a valódi helyzetről.[42]
Az estoppel-nek ezt a fajtáját úgy is fel lehet fogni, mint a jognyilatkozat útján létrejövő estoppel-t. Amennyiben ez a nyilatkozat gondatlanságból ered, akkor nemcsak az ok-okozatiság és a káros biztatás kérdése merül fel, hanem az az elsődleges kérdés is, vajon a körültekintő eljárás kötelezettségének megfelelt-e a kérelmező. A bíróságokon ugyanis előfordul, hogy hajlamosak annak alapján megítélni egy estoppel szituáció fennállását, hogy a képviselt személy hanyagságból - a gondossági kötelezettség megszegésével - előmozdítja, hogy olyan helyzet alakuljon ki, amelyben egy harmadik személy azt hi-
- 34/35 -
heti, hogy a képviselő felhatalmazással rendelkezik, még ha erre irányuló ilyen kifejezett nyilatkozat nem is volt.
A következő ausztrál jogeset is ezt példázza:
Egy bank okmányos hitelezési vezetője felhatalmazással bírt arra, hogy hitelezési okmányokat írjon alá, illetve aláírásokat hitelesítsen ilyen dokumentumokon, de nem volt jogosult arra, hogy garancialevelet írjon alá olyan termékek leszállítására, amelyek nem rendelkeznek hajóraklevéllel. Ez a személy olvashatatlan aláírással aláírt egy ilyen helytállási okmányt, úgy, hogy nem tüntette fel a saját státuszát és ugyancsak ellátta azt a bank pecsétjével, amelyet egyébként jogosult volt használni, de csak a saját jogkörén belül. A garancialevélben bízva a fuvarozó leszállította az árut hajóraklevél nélkül, amelynek következtében az árut megrendelővel szemben beállt a felelőssége, ezért ezt követően beperelte a bankot a garancia érvényesítésére.
Az aláírás olvashatatlanságát, illetve az aláíró státusza megjelölésének hiányát tekintve nem lehet azt állítani, hogy ezáltal a bank oldaláról kifejezett nyilatkozattal un. nyilvánvaló képviselet jött volna létre, ugyanakkor megállapítható, hogy a helytállási okmányban bízó fuvarozónak nem volt egyéb kontaktja a bankkal, az okmány kiadmányát is az áruk feladójától kapta meg. Megállapításra került továbbá, hogy a banknál nem volt megfelelő eljárás az aláírások, illetve a pecséthasználat szabályozására. Ez alapján, bár a hanyagságból eredő kártérítés iránti felelősségét nem állapították meg, de a bíróság kimondta, hogy az estoppel elve alapján a bank nem hivatkozhat arra, hogy a garancia szerződést nem az arra hivatott személy írta alá, vagyis ez utóbbi vonatkozásában a felelőssége fennáll.[43]
Ide azok az esetek tartoznak, amikor nincs kifejezett nyilatkozat a képviseleti felhatalmazásra, de a képviselt olyan magatartást tanúsít, amely arra utal, hogy korábban már adott ilyen felhatalmazást. Erre a szituációra jó példa a következő jogeset:
A férj megkérte a feleségét, hogy bízzon meg egy ingatlan közvetítőt a tulajdonában lévő ingatlan eladására, aki ennek megfelelően megbízást is adott egy ügynöknek. Az ügynökség részére érkezett egy ajánlat, ezért felhívták a feleséget, aki utasította az ügynökséget, hogy kössék meg a szerződést, amit meg is tettek. A feleségnek valójában nem volt felhatalmazása a férjétől, hogy eladja az ingatlant és nem is lépett fel úgy, mintha ilyen felhatalmazással rendelkezne. Később a vevők számára nyilvánvalóvá vált, hogy a ház nem a feleség, hanem a férj tulajdona, ugyanakkor a férj következetesen úgy lépett fel, mintha felhatalmazást adott volna a feleségének az eladásra, mivel fogadta őket az ingatlan szemléjekor, sőt még javítási munkálatokat is engedélyezett. Ezt követően a férj ténylegesen is felhatalmazta a feleségét a ház eladására, majd külföldre távozott. A feleség ezután egy másik vevőnek adta el a házat. A bíróság megállapította, hogy a férj a korábbi vevőkkel szemben nem hivatkozhat arra, hogy a feleség nem volt felhatalmazva a ház eladására és ezért kötve van az első szerződéshez.[44]
- 35/36 -
Az Egyesült Államokban fennálló nézet szerint az estoppel értelmezése elsősorban a szerződésen kívüli károkozáshoz kapcsolódik, és ebből a szempontból igaz az, hogy a hanyagságon alapuló felelősség feltételei (különösen az érintett személyek felé fennálló gondossági kötelem vonatkozásában) az estoppel esetében bizonyos mértékben fennállnak.[45] Ugyanakkor szerződéses kontextusban úgy tűnik, hogy a károkozást elsősorban azon az alapon kell megítélni, hogy a szerződés felhatalmazással bírt a képviselő részéről, és nem pedig a szerződésen kívüli kontextusra jellemző biztatási kárra alapozva.[46]
A képviseleti jogviszony megszűnése csakúgy, mint más jogrendszerekben az angolszász jogrendszerben is elsősorban a képviselt akaratnyilvánítása, illetve cselekvőképességének megváltozásához kötődik.
A képviselt akaratnyilvánítása nyilván azokat az eseteket takarja, amikor a képviselt a korábban adott felhatalmazását visszavonja, alapuljon a képviselet akár kifejezett nyilatkozaton, vagy következzék egyéb jogcselekményből. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a képviselet felmondása a képviselt részéről adott esetben szerződésszegésnek is minősülhet, ami már továbbvisz bennünket a visszavonhatatlan felhatalmazások kérdésköréhez.
A képviselt halála megfosztja a képviselőt attól a jogától, hogy a továbbiakban képviselje őt, vagyis a képviselet megszűnik. Ez azt jelenti, hogy az ezen időpontot követően végzett képviseleti tevékenysége után nemcsak, hogy nem követelhet semmiféle ellenszolgáltatást, jóvátételt, vagy kártérítést az örökösöktől, hanem felel is minden olyan cselekményéért, amivel a hagyaték értékét csökkenti. Ez látszik a következő jogesetből is:
A tőzsdeügynöknek egy ügyfelétől folyamatos megbízása volt, amely alapján az ügynök vételi, illetve eladási műveleteket indíthatott az ügyfele értékpapír számlájának terhére. Az ügyfél elhalálozott, a bróker azonban ahelyett, hogy instrukciót kért volna a hagyaték gondnokától, vagy lezárta volna a tranzakciókat, folytatta a megbízását és ezt követően veszteséggel adott el részvényeket. A bíróság megállapította, hogy a hagyatéki gondnok lett volna jogosult a halált követően a részvények átcsoportosítására, ebből adódóan pedig a bróker felelős a felmerült veszteségért.[47]
A képviselt halála esetén is előfordulhat ugyanakkor, hogy a képviselő jogosult a képviselet továbbvitelére, amennyiben az visszavonhatatlan felhatalmazáson alapult. De mikor is visszavonhatatlan egy felhatalmazás?
- 36/37 -
A Common law országok területén, ha a felhatalmazást formális okiratba (pl. közjegyzői okiratba[48]) foglalták, vagy valamilyen értékes ellenszolgáltatás fejében adták, abból a célból, hogy ezzel létrehozzanak, vagy fenntartsanak valamilyen biztosítékot, avagy megóvják, illetve biztosítsák a megbízott képviselő valamely érdekét, akkor ez a felhatalmazás mindaddig visszavonhatatlan, ameddig ez a biztosíték, vagy érdekeltség fennáll. A fentieket példázzák a következő jogesetek:
Az első jogesetben termékek kerültek átadásra egy faktor részére, értékesítés céljából. Később a faktor előleget is fizetett a képviselt részére mintegy a tranzakció hiteléül. Ezt követően azonban a képviselt visszavonja az eladásra vonatkozó meghatalmazását. A bíróság kimondta, hogy a felhatalmazás nem visszavonhatatlan, mivel nem történt olyan mértékű ellentételezés, ami ezt megalapozta volna.[49]
A másik jogesetben "A" aláírt "B"-nek címzetten egy részvényjegyzési levelet, amellyel hozzájárult - egy megbízás ellentételezéseként -, hogy egy bizonyos mennyiségű részvényt megvásároljon egy cégben, és felhatalmazta "B"-t, hogy a nevében és a javára tegyen ajánlatot a részvényekre. "B" a cég eladójaként és ezáltal érdekelt lévén a cég tőkéjének emelésében, viszontlevelében elfogadja "A" megállapodási javaslatát. A bíróság kimondta, hogy a "B"-nek adott felhatalmazás a részvények megvásárlására visszavonhatatlan és "A" köteles átvenni azokat a részvényeket, amelyeket a részvényjegyzési levél alapján részére kijelöltek, abban az esetben is, ha időközben értesítette mind "B"-t, mind pedig a vállalatot, hogy nem ismeri el a megállapodás érvényességét.
A meghatalmazás szólhat határozott időtartamra. A meghatalmazás lejáratát ezesetben lehet egy adott dátumhoz, vagy a meghatalmazás hatályba lépését követő bizonyos időtartam leteltéhez kötni. A lejárat nélküli meghatalmazás mindaddig érvényben marad, amíg a meghatalmazó azt vissza nem vonja, vagy amíg azt a jog meg nem szünteti.
A meghatalmazások vonatkozásában is felmerül a visszavonhatatlanság problémaköre, amellyel kapcsolatban a következő jelentős bírói ítéletek születtek:
"Valamely fél nem tehet visszavonhatatlanná olyan meghatalmazást, amely a jog alapján, illetve a saját természeténél fogva is visszavonhatónak minősül."[50]
- 37/38 -
"Az általános szabály az, hogy a képviselő felhatalmazását a képviselt személy visszavonhatja, még akkor is, ha az egymás közti szerződésükben megállapodtak arról, hogy azt nem lehet visszavonni."[51]
Abban az esetben is, ha a meghatalmazásban az szerepel, hogy az visszavonhatatlan, csak akkor válik ténylegesen visszavonhatatlanná, hogyha megfelel a meghatalmazásokról szóló 1970. évi törvény (Power of Attorney Act) 4. cikkben foglaltaknak:
"(1) Abban az esetben, amikor a meghatalmazást kifejezetten visszavonhatatlannak minősítik a felek és annak célja, hogy biztosítékul szolgáljon
a) meghatalmazott valamely tulajdonjogi érdekeltségének; vagy
b) a meghatalmazott részére járó kötelezettség teljesítésének, akkor mindaddig, amíg a meghatalmazott részéről az érdekeltség fennáll, vagy a kötelezettséget nem teljesítik, a meghatalmazást nem lehet visszavonni
• (i) a meghatalmazó által a meghatalmazott beleegyezése nélkül; vagy
• (ii) a meghatalmazó halála, cselekvőképtelenné válása, vagy csődje, illetve amennyiben a meghatalmazó egy cég annak megszüntetése, vagy felszámolása esetén sem.
Amennyiben a meghatalmazás nem visszavonhatatlan, a meghatalmazó halála annak hatályát megszünteti. Ugyancsak visszavontnak kell tekinteni a meghatalmazást, amennyiben a meghatalmazó elveszíti szellemi cselekvőképességét, kivéve ha az tartós, vagy állandó meghatalmazás.
Amennyiben a meghatalmazás nem a fentiek szerinti visszavonhatatlan meghatalmazás, akkor a meghatalmazó csődje szintén megszűnteti a meghatalmazás hatályát mindazon vagyonelemekre tekintettel, amelyekre a szóban forgó meghatalmazás kiterjed.
A meghatalmazást formális okiratba kell foglalni, a visszavonásához azonban nem szükséges ilyen formalitás, ettől függetlenül azt sok esetben közokiratba foglalják. A meghatalmazás visszavonása történhet ráutaló magatartással, vagy szóbeli, vagy írásbeli értesítés útján.[52]
Ami a bevezetőben felvetett első problémakört illeti, látható, hogy a képviselet jogi megítélése az angolszász jogrendszeren belül igen összetett, különös tekintettel a képviselet létrejöttére, illetve a képviseltnek a képviselő által kötött ügyletek vonatkozásában fennálló felelősségére.
Ugyanakkor ezen jogi helyzetekre az angolszász bírák - ahogy az a fentebb hivatkozott jogesetekből is kitűnik - már a 19. század óta folyamatosan fejlesztett és csiszolt jogintézményeket dolgoztak ki, amelyek jól követhetővé teszik, az egyes képviseleti formák megvalósulásának feltételeit.
- 38/39 -
Ebből adódóan álláspontom szerint a hazai bíróságok számára is iránymutató lehet egy-egy angolszász ítéletben levezetett jogi érvelés a látszaton alapuló képviselet egy esetleges vitás értelmezési kérdésének eldöntésénél.
A bevezetőben vázolt második problémakör, azaz az angolszász jogügyletek esetében a képviseleti jog vizsgálatára vonatkozóan a jelen cikk szintén kellő információval szolgálhat annak megállapítására, hogy van-e adott esetben felhatalmazása a képviselőként fellépő ügyfélnek.
Kijelenthető ugyanakkor, hogy az ügyben közreműködő jogi képviselők akkor fognak a megfelelő gondossággal eljárni, ha a képviseleti jog fennállásának igazolására írásos dokumentumot kérnek. Látható ugyanis, hogy az angolszász jog bár ismeri a szóbeli felhatalmazás alapján létrejövő képviseletet, sőt annak speciális formáit is kidolgozta és alkalmazza, ugyanakkor ezen képviseleti jogosultságok megléte sokszor a bíróságok döntésétől függ, ami azonban nem lehet elegendő biztosíték a felek számára arra, hogy az általuk kötött jogügylet nem lesz bíróság előtt megtámadható.
Ami az okiratok alakiságait illeti kiemelendő, hogy az angolszász jog különösen a meghatalmazások esetében speciális előírásokat támaszt azok formai követelményeit illetően, és ezen előírásoknak való megfelelést a jogügyletben eljáró jogászoknak vizsgálni szükséges.
Végül pedig tartalmi szempontból szükséges felhívni a figyelmet a közvetett képviselet lehetőségére, amely a magyar jogrendben nem elismert képviseleti forma, viszont az angolszász jogügyleteknél előfordulhat. Amennyiben tehát az ügyben közreműködő jogászok, illetve a magyar szerződő fél szeretnék elkerülni a közvetett képviseletből eredően esetleg előforduló nehézségeket, akkor érdemes egy ennek lehetőségét kizáró záradékot a szerződésbe belefoglalni. ■
JEGYZETEK
[1] 2013. V. törvény - a Polgári jogról 6:18. § (2) bek
[2] Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez - Szerkesztette: Vékás Lajos / Gárdos Péter
[3] A common law vagy angolszász jogrendszerek azokban az országokban állnak fenn, amelyek valaha az angol koronához tartoztak. A több földrészt érintő Brit Birodalom fennhatósága alá tartozott többek között Ausztrália, Új-Zéland, India, valamint Észak-Amerika, Afrika és Délkelet-Ázsia bizonyos részei. A gyarmati rendszer a második világháború után bomlott fel véglegesen, az ennek eredményeképpen létrejött szuverén államok jogrendszereit azonban a mai napig - teljesen vagy részben - a common law jogrendszerek közé soroljuk. Eljárásjoguk, alapvető jogintézményeik, törvényeik és bírói határozataik stílusa, valamint jogászaik gondolkodásmódja sok tekintetben hasonlít az angol common lawra. A jelen cikkben ezért ahol az angolszász jogra, vagy jogrendszerre hivatkozok az minden esetben a common law jogrendszerét jelenti, ahol viszont kifejezetten csak az angol jog kerül megemlítésre, ott általában kifejezetten az angol jogban jogszabályi szinten is megjelenő sajátosságokra utalok.
[4] Dr. Máté Viktor: Külföldi közokiratok a magyar közjegyzői és más hatósági eljárásban, HVG-ORAC (2012)140. old.
[5] Dr. Máté Viktor: Külföldi közokiratok a magyar közjegyzői és más hatósági eljárásban, HVG-ORAC (2012) 64. old.
[6] F.M.B. Reynolds: Bowsted and Reynolds on Agency, Sweet & Maxwell (London) 2006. (a továbbiakban: Bowsted and Reynolds) 1-011
[7] Raphael Powell, The Law of Agency, Pitman 1961. 6. old.
[8] F. E. Dowrick: The relationships of principal and agent in. Modern Law Review Vol. 17. (1954) 24. old.
[9] Re Goldcorp Exchange Limited: Kensington v Liggett [1995] 1 AC 74, Lord Mustill
[10] Restatement of the Law - Agency (3. kiadás), American Law Institute (2006) (továbbiakban: Restatement 3.): 1.01 §.
[11] Bowsted and Reynolds 1-017
[12] CFTVO-TV Ltd v. Mr Submarine Ltd (1994) 108 D.L.R (4th) 517
[13] Bowsted and Reynolds: 8-073
[14] Estoppel elve: A méltányossági (equity) jogban alkalmazott azon jogelv, amely megakadályozza valamelyik felet abban, hogy az egyébként megalapozott jogát érvényesítse a másik féllel szemben olyankor, amikor az előbbi fél által tanúsított magatartás, vagy valamely általa okozott körülmény folytán ezen jog érvényesítése méltánytalan lenne a másik féllel szemben.
[15] Freeman & Lockyer v. Buckhurst Park Properties (Mangal) Ltd. (1964) 2 Q.B.480.
[16] Freehold Land Invesments Ltd. v. Queensland Estates Pty Ltd. (1970) C.L.R. 418
[17] Regier v. Campbell Stuart (1939) Ch. 766.
[18] 1980-ban Ole Lando, koppenhágai professzor vezetésével megalakult az első szerződési jogi bizottság azzal a céllal, hogy az EK tagállamai számára kidolgozza a szerződési jog általános alapelveit. A Lando Bizottság 1995-ben tette közzé az Európai Szerződési Jog Alapelvei (Principles of European Contract Law - PECL) I. részét, mely a teljesítéssel, a nem teljesítéssel és a jogorvoslatokkal foglalkozik. 1992-ben egy második bizottság kezdett el dolgozni a szerződés létrehozatala, érvényessége, értelmezése és tartalma témakörön, melynek eredményeképpen 2000-ben kiadták a PECL módosított 1. részét és a II. részét. 2001-ben egy harmadik bizottság fejezte be munkáját a szerződések, a szerződésen kívüli felelősség és a jogalap nélküli gazdagodás témájában.
A magyar fordítás itt érhető el (2019. április 24.): http://pju.hu/attachments/article/6/hxHcNKT7Ekaq5t4JObGN8A.pdf
[19] Bowsted and Reynolds: 1-020
[20] Munday R.J.C.: A Legal History of the Factor in. Anglo-Am.L.Rev. (1977) 221-260 old.
[21] Robinson v. Mollett (1875) L.R. 7 H.L. 802, 809-810
[22] Garnac Grain Co. Inc. v. H.M.F. Faure and Fairclough Ltd.[1967] 2 All ER 353
[23] Lennard's Carrying Company Ltd v Asiatic Petroleum Company Ltd.[1915] AC 705
[24] Bowsted and Reynolds: 2-029
[25] Branwhite v. Worcester Works Finance Ltd. (1969) Appel Cases. 552-587 Lord Wilberforce bíró ellenvéleménye
[26] LITTLE v. SPREADBURY. The Law Reports (King's Bench Division) [1910] 2 KB 658
[27] Dixon v. Broomfield (1814) 2. Chitty's English Bail Court Reports 205.
[28] Commission of Customs & Excise v. Pools Finance Ltd. (1952) 1 All England Law Reports 775.
[29] Wolfram Müller-Freienfels: Legal Relations in the Law of Agency in. The American Journal of Comparative Law. Vol. 13, (1964), 203.old
[30] A "deed" olyan írásbeli dokumentum, amellyel a felek valamilyen érdekeltséget, jogosultságot, vagy tulajdonjogot ruháznak át, vagy erősítenek meg és amely legalább a következő alakiságokkal rendelkezik: fél aláírása, amely tanúk által van hitelesítve és amely okiratot a felek egymásnak kifejezetten is átadtak (delivered)
[31] Wolfram Müller-Freienfels: The Law of Agency in: Yiannopoulos, Athanassios N. (Ed.), Civil Law in the Modern World. (1965.) 108-111 old.
[32] Corporate Bodies' Contracts Act, 1960 1. cikk (1) bek. (b) pont
[33] Jowitt's Dictionary of English Law (1959)
[34] Powers of Attorney Act, 1971 3. cikk (1) bek.
[35] Iain Rogers: Agency and Powers of Attorney: An overview of the law of England and Wales (2018)
[36] Bowsted and Reynolds: 2-047
[37] Raphael Powell: The Law of Agency, Pitman, 1961. 121-122, 138-139. old
[38] G.H.L. Friedman, The Law of Agency, 1996 (Butterworth) 110. old.
[39] Bowsted and Reynolds: 2-048
[40] Warren Seavey, in: Restatement of Agency, 2nd edition (1954) 94. §-hoz fűzött kommentár
[41] AMB Generali Holdings v. SEB Trygg (2005) EWCA Civ 1237
[42] Restatement 3. § 2:05
[43] Pacific Carriers Ltd. v. BNP Paribas (2004) 218. C.L.R. 451.
[44] 2piro v. Lintern (1973) 1 W.L.R. 1002
[45] Restatement 3. kiadás, 2-05 §-hoz írt kommentár
[46] Lásd a fentebb említett Pacific Carriers ügyet
[47] Re Overweg, Haas v. Durant (1900) 1 Ch. 209
[48] Fontos megjegyezni, hogy a közokiratba foglalás mint kontinentális jog alatti intézmény az angolszász jogban másként értelmezendő, mivel a common law alatt működő közjegyző effektive ügyleti okiratot nem készít, legfeljebb a fél által aláírandó bizonyos formanyomtatványok tervezeteit készíti elő. Tevékenysége sokkal inkább a különböző céges, vagy magán jellegű nyilatkozatok tanúsítását öleli fel, pl. hogy valamely dokumentumot előtte írtak alá, vagy meghatározott dokumentumoknak a hitelesítését.
[49] Smart v. Sandars (1848) 5. C.B 895
[50] Vynior's Case (1609) 8 Co. Rep. 81
[51] Bailey and another v Angove's PTY Limited [2016] UKSC 47
[52] Iain Rogers: Agency and Powers of Attorney: An overview of the law of England and Wales (2018)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyző, Kiskunfélegyháza.
Visszaugrás
