Napjainkban még kevés olyan területe van a polgári jognak, azon belül is a kötelmi jognak, amely az Európai Közösségek szintén nyert volna egységes szabályozást. A fogyasztóvédelem azonban egy olyan terület, amelynek egyes részeit már közel két évtizede irányelvek rendezik.1 Ezek az Irányelvek, bár lényeges mozgásteret hagytak a tagállamok számára - hiszen általában az ún. minimális harmonizációs szintet jelölték meg, amely felett tagállamonként eltérő rendelkezéseket maradhattak életben -, mégis valamilyen mértékben egységes közösségi jogot teremtettek. Egyetlen lényeges kivételt az 1985-ös termékfelelősségi irányelv jelentett, amely a teljes harmonizációt írta elő, vagyis főszabály szerint az Irányelvben foglaltaknál szigorúbb tagállami rendelkezések sem maradhattak hatályban.
Jelen cikk egy új, a fogyasztóvédelmi magánjogot érintő uniós jogszabállyal, az Európai Parlament és Tanács 2008/48 EK irányelvével (a továbbiakban: új Irányelv) foglalkozik.2 Ez az Irányelv, amely 2008. április 23-án került elfogadásra, rendkívül intenzíven érinti a bankszektort, így természetesen a magyar hitelintézetek részéről is óriási iránta az érdeklődés. A tagállamoknak 2010. május 12-től kell az új Irányelvet alkalmazniuk, vagyis a belső joguk részévé tenni. Magyar szempontból az új Irányelv elsődlegesen a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvényt érinti, de kapcsolódhat az új Ptk.-hoz is, hiszen az tartalmaz rendelkezéseket a fogyasztói kölcsönszerződésre vonatkozóan (5:333-336. §§).
A 2008/48 EK Irányelv elfogadását több éves előkészítő munka előzte meg. A Bizottság már 1995-ben közzétett egy jelentést, amelyben megállapította, hogy az 1987-es irányelv sem egy kielégítő fogyasztóvédelmi szintet nem képes teremteni Európában, sem pedig a fogyasztói hitelek egységes belső piacának kialakításához nem tud hozzájárulni. A fő probléma tehát a régi Irányelvvel az volt, hogy nem tudott egy egységes fogyasztóvédelmi szintet létrehozni az Európai Közösségeken belül.
Az a német jogirodalomban sem vitatott, hogy a régi Irányelvnek alig volt jogharmonizációs hatása.3 Ennek oka, hogy ez is az irányelvek első csoportjához tartozott, amely a tagállamok számára csupán a minimális harmonizációs kötelezettséget írta elő. Ennek megfelelően az Irányelvben foglalt szintet meghaladó fogyasztóvédelmi előírások a tagállami jogokban természetesen továbbra is fennmaradhattak, illetve ilyeneket később is lehetett alkotni. Mindez természetesen ahhoz vezetett, hogy az egyes tagállamok belső jogában lényegesen eltérő rendelkezések léptek hatályba a fogyasztói hitelszerződésekre vonatkozóan. A régi Irányelvbe foglaltaknál szigorúbb tagállami rendelkezések sajátos módon korlátozták a fogyasztók lehetőségét arra vonatkozóan, hogy a határokon átnyúló hitelek fokozatosan növekvő lehetőségét közvetlenül kihasználják. Mindemellett a régi Irányelv a fogyasztói hitelek csupán néhány aspektusát érintette, számos kérdéssel nem foglalkozott.
A Bizottságnak a fogyasztói hitelszerződésekről szóló új Irányelvre vonatkozó első javaslata 2002. szeptember 9-én készült el, amelyet azonban az Európai Parlament Jogi Bizottsága 2003. szeptember 10-én elutasított és teljes átdolgozásra visszaküldött.4 A német jogirodalom is heves kritikával illette a Bizottság első javaslatát.5 A módosított Irányelv-javaslattal a Bizottság 2005 októberében készült el.
Az új Irányelv teljes harmonizációs kötelezettséget ír elő, vagyis szakít a régi Irányelv minimális harmonizációs előírásával. Mindez a tagállamok fogyasztóvédelmi szintjének a kiegyenlítését teszi szükségessé, ami adott esetben egyes tagállamokban (mint pl. Németország) ezen védelmi szint csökkenésével fog járni. Ez a kiegyenlítés azonban mindenekelőtt az új tagállamokban tűnik nehéz feladatnak.6 Az természetes, hogy a belső jogukban magasabb védelmi szintet megvalósító tagállamok csak nagyon nehezen egyeztek bele ennek a magasabb szintnek a csökkentésébe. Részben emiatt bukott meg a Bizottság első, 2002-es javaslata.
Másrészről viszont a 2005-ös második javaslat számos előírást enyhített. A felelősségteljes hitelnyújtásra vonatkozó szabályok erőteljesen lazultak, úgyszintén a fogyasztók védelmére vonatkozó rendelkezések is. Összességében a szabályozás intenzitása csökkent. A 2002-es első javaslat tehát számos kérdésben jóval tovább ment volna, még magasabb fogyasztóvédelmi szintet kívánt volna kiépíteni.
A Bizottság kezdetben egy meglehetősen vitatott elv alkalmazásával kívánta a tagállamok ellenállását letörni. Ez az elv az ún. kölcsönös elismerés elve, amelyet másként a származási ország elvének is hívnak. Ennek az elvnek az alkalmazása az új Irányelv vonatkozásában azt jelentette volna, hogy azokon a területeken, ahol a tagállamok különböző szabályozást vezettek be, mindig a hitelnyújtó joga került volna alkalmazásra. Mindez jogbizonytalanságot okozott volna a fogyasztó oldalán és egyáltalán nem vezetett volna egy egységes közösségi fogyasztóvédelmi szint kialakulásához, még kevésbé ahhoz, hogy az a jogrendszer kerüljön ilyen esetekben alkalmazásra, amely iránt a fogyasztó bizalommal viseltetik.7 A Parlament mellett a Tanács is elvetette ennek az elvnek az új Irányelvbe való beépítését, így az egységes álláspont kialakítása után, 2007 szeptemberében kidolgozott végleges Irányelv-javaslatban az már egyáltalán nem merült fel.
Megmaradt viszont a teljes harmonizációt kimondó alapelv, amely azonban számos fenntartással lett átszőve. Számos eltérő szabályozási lehetőséget biztosít az új Irányelv, ezekről azonban a 26. cikk értelmében tájékoztatni kell a Bizottságot. A Bizottság ezt követően nyilvánosságra hozza azokat a tagállami eltéréseket, amelyek a fogyasztói hitelszerződések jogát érintik. Kérdés, hogy a magyar jogalkotó kíván-e élni ezekkel az eltérési lehetőségekkel.
Fontos azonban arra is utalni, hogy a 22. cikk (1) bek. szerint amennyiben az Irányelv ún. harmonizált rendelkezéseket tartalmaz, akkor a tagállamok nem tarthatnak fenn, illetve nem vezethetnek be nemzeti jogukba eltérő rendelkezéseket. Erre utal már a bevezető részben található ún. mérlegelési szabályok között szereplő (9) bekezdés is. Ezzel kapcsolatban azonban két kérdés merül fel. Egyrészt vitatható, hogy mikor tartalmaz az Irányelv egy adott kérdésre vonatkozóan előírást, másrészt kérdéses, hogy ez az előírás mikor tekinthető harmonizáltnak.8 Ilyen harmonizált rendelkezés hiányában a tagállamok szabadon tarthatnak fenn, vagy vezethetnek be nemzeti jogszabályokat.9
Egyes kérdéseket - bár azok szorosan kapcsolódnak a fogyasztói hitelszerződésekhez - az Irányelv egyáltalán nem tárgyal, azok tehát továbbra is tagállami kompetenciában maradnak.10 Erre példa az uzsora, amelynél a tagállami jogrendszerek nagyon eltérnek egymástól. Az EU-n belüli jelzáloghitelezésről szóló Zöld Könyvben a Bizottság mindenesetre a hitelezési uzsora eltérő tagállami szabályozását, mint az egységes belső piac egyik akadályát említi.11 Nem tárgyalja az új Irányelv a hitelszerződéssel összekapcsolt megállapodásoktól való elállás, illetve azok felmondásának jogkövetkezményeit sem, ha azok adásvételre vagy szolgáltatásnyújtásra irányulnak [ld. mérlegelési szabályok (9) bekezdés]. Szintén kimaradt az új Irányelvből a hitel visszafizetéséhez kapcsolódó fogyasztói késedelembe esés jogkövetkezményeinek a szabályozása, valamint a jogérvényesítés teljes folyamata és a felszámolási eljárás is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
