2009 nyarán új társasági jogi szakkönyv jelent meg Szegeden, neves szerzőgárda közreműködésével.1 A szerzők közül Farkas Csaba egyetemi adjunktus, Papp Tekla PhD. egyetemi docens és Jenovai Petra PhD. hallgató a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi és Polgári Eljárásjogi Tanszékének munkatársai, Nótári Tamás habilitált egyetemi docens, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi és Római Jogi Tanszékének oktatója. Valamennyi szerző esetében komoly előzményei vannak a társasági jog művelésének, amelyről leginkább a jogágat érintő publikációk száma tanúskodik. Ezeket a kötet végén található bibliográfia tartalmazza. A kötet szakmai színvonalához hozzájárult a lektorok személye is, hiszen a lektorálást Miskolczi Bodnár Péter egyetemi tanár, a GVH Versenytanácsának tagja, és Gál Judit, a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdasági Jogi Intézetének egyetemi docense, a Fővárosi Ítélőtábla kollégiumvezetőhelyettese végezte. Azt, hogy a szegedi jogi karon a társasági jog művelése komoly szakmai háttérrel bír, tanúsítja egy másik, ugyancsak 2009-ben megjelent kötet is, amely egy 2008. október 16-17-én, Szegeden megrendezésre került társasági jogi konferencia előadásait fogja össze.2
Nótári Tamás - a jogtörténeti rész szerzője - áttekintését az ókori jogokban fellelhető társasági jogi szabályok bemutatásával kezdi. Az ókori keleti jogokban kifejezetten társasági jogi szerződésről még nem beszélhetünk, voltak azonban hasonló tartós, elsősorban a tulajdonközösségből és az adásvétel során a szolgáltatás megosztásából eredő jogviszonyok. Egyfajta társasági viszonyról beszélhetünk a részesbérlet révén kialakult jogviszony esetében is. Mind az ókori Egyiptomban, mind pedig Babilóniában ismerték a tulajdonközösség jellegű társaságot. A görög jogban jutott először nagyobb szerephez a tengeri kölcsön, amelyet ugyancsak a társaság előképének tekinthetünk. Kr. e. 594-ben Szolón törvényei már említették a társasági szerződést is.
A római jogban aztán kifejlődött a mai társaságnak az a formája, amely személyek szövetkezését jelentette megengedett vagyoni célra. A római jogi társaság, a societas tagjainak is lehetett közös tulajdona, így a tulajdonközösség szabályai irányadóak voltak a társaságra is. Lényeges különbség a modern jogokhoz képest, hogy a társaság a római jogban nem jogalany, nem jogi személy, így külön vagyonnal sem rendelkezett.
Az ókori jogfejlődést a középkori európai, majd pedig az újkori társasági jogi kodifikációk bemutatása követi. Ez a rendkívül alapos és olvasmányos elemzés érinti a francia, a német, az osztrák, a svájci, a holland, az olasz, a spanyol, a svéd, az angol és az orosz kodifikációkat.
A mai társasági jogi szabályozás szempontjából ez a jogtörténeti áttekintés azért is rendkívül hasznos, mert egyértelművé teszi, hogy a társasági jogi szabályozás gyökereit a közös tulajdon szabályai között kell keresni. Ezt jól mutatják a hatályos Ptk. 139-148. §-ai is, amelyek többek között a kisebbségvédelem és a döntéshozatal szabályozása kapcsán nagy hasonlóságot mutatnak a Gt. megfelelő rendelkezéseivel.
Az apportról szóló rész Papp Tekla munkája. Már elöljáróban érdemes kiemelni, hogy milyen impozáns azoknak az eseti döntéseknek a száma, amelyeket a szerző ennél a résznél feldolgozott. Külön utalni kell arra is, hogy az apportra vonatkozó szabályok jelentős mértékben megváltoztak az 1997. évi CXLIV. törvényhez képest. A korábbi szabályozás ugyanis a hatályos Gt. 13. §-ában lényegesen egyszerűbbé és áttekinthetőbbé vált. Szembetűnő, hogy az új szabályozás már nem kívánja meg az apport tárgyának végrehajthatóságát. A Gt. miniszteri indokolása ezt azzal magyarázza, hogy ezt a feltételt az EK 2. számú társasági jogi irányelve sem tartalmazza. A jogirodalomban megjelent álláspont szerint a végrehajthatóság ma már nem a leghatékonyabb eszköze a hitelezővédelemnek.3
Papp Tekla meghatározása szerint a nem pénzbeli vagyoni hozzájárulást apportnak, a rendelkezésre bocsátást pedig apportálásnak nevezzük. Itt rögtön felmerülhet a kérdés, hogy az apportálást - polgári jogi értelemben - önálló szerzésmódnak kell-e tekinteni? A kérdésre többféle válasz is adható: az egyik szerint az apportálást önálló szerzésmódnak tekinthetjük, a másik szerint azonban valójában átruházásról van szó.
Több érv szól amellett, hogy az apportálás valójában nem önálló szerzésmód, hanem az átruházás egy sajátos esete. A jogirodalomban hivatkozás történik a BH 1993. 512. eseti döntésre, amely szerint a társaság tulajdonszerzése átruházással való tulajdonszerzést jelent.4 Ezt támasztja alá az új Ptk. is, amely a 4:14. § (2) bekezdésében a társasági részesedést dolognak minősíti, így az apportálás az új kódex rendszerében egyértelműen átruházást jelent.
Ehhez kapcsolódik azonban az a kérdés, hogy ha az apportálást átruházásnak tekintjük, akkor alkalmazni kell-e a hatályos Ptk. 117. § (1) bekezdését, amely szerint átruházással tulajdonjogot csak tulajdonostól lehet szerezni? Kisfaludi András arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a szabály ingatlan apportálás esetén nem lenne alkalmazható, ezért a bírói gyakorlat igyekezett az ebből fakadó ellentmondást korrigálni, és lényegében a bírói gyakorlatban kiérlelt megoldásnak felel meg a hatályos törvényi szabályozás is.5
A szerző szerint az apport tárgyának vagyoni értékkel kell bírnia és forgalomképesnek kell lennie. A forgalomképesség követelményét - amely szabad átruházhatóságot jelent - azonban a Gt. nem mondja ki. A szerző ezzel kapcsolatban azt emeli ki, hogy mivel a Gt.-ben nem szabályozott vagyoni viszonyról van szó, a Gt. 9. § (2) bekezdése alapján a Ptk. rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni, és így lehet levezetni az apportálás ezen konjunktív feltételét. Ezt a nézetet vallja a jogirodalom is6 és ez vezethető le az előző pontban kifejtettekből is, vagyis abból, hogy az apportálást átruházásnak kell tekinteni.
A szerző részletesen, a vonatkozó bírói gyakorlat bemutatásával ismerteti az ingatlanok és a dologkapcsolatok apportálása során felmerülő problémákat. A szellemi alkotások apportálhatósága kapcsán azt a véleményét fejti ki, hogy a Gt. 13. § (2) bekezdése nem pontos, mert nemcsak a szellemi alkotásokhoz fűződő vagyoni jogok, de maga a szellemi alkotás is apportálható. Ezzel kapcsolatban azonban érdemes utalni a know-how apportálhatóságával kapcsolatban a bírói gyakorlat által megfogalmazott azon kívánalomra, miszerint annak tárgyiasulnia kell, dologgá kell válnia.7
A jogok apportálása kapcsán arra kívánunk utalni, hogy elvileg nem lehet kizárni az önálló zálogjog, mint forgalomképes és vagyoni értékkel bíró biztosítéki jog apportálását sem.
A dolgok és vagyoni jogok apportálása kapcsán is feltehetjük a kérdést, hogy kizárólag már meglévő, vagy esetleg jövőbeni vagyontárgy is lehet-e apportálás tárgya? A jogirodalom álláspontja egyértelmű: csak már létező vagyontárgy lehet nem pénzbeli vagyoni hozzájárulás tárgya.8 Itt ugyan hivatkozhatnánk arra, hogy ez ellentmond az átruházásra vonatkozó polgári jogi szabályoknak, de apportálás esetén ezt a speciális társasági jogi szabályozás, elsősorban a hitelezők védelme mindenképp megkívánja.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
