Mindenekelőtt köszönetemet szeretném kifejezni bírálóimnak,[1] hogy munkámat kitüntetett figyelmükkel illeték. Köszönöm a pozitív, elismerő véleményeket, az ösztönző gondolatokat, a kritikai és építő jellegű meglátásaikat, valamint tanácsaikat. Hálás vagyok a szakértelmükért és lelkiismeretükért, hogy mélyreható elemzéssel látták el értekezésemet.
Kiemelkedő jelentőségűnek tartom Koltay András bírálatában megjelenő megállapításokat, valamint azon túl, az értekezés témájába vágó eddigi tudományos munkásságát.
Teszem mindezt úgy, hogy a Bíráló művészet szabadságával összefüggő beállítottságát nem osztom. Mindkettőnk számára nyilvánvaló, hogy a szóban forgó témában nem egyezik az álláspontunk. Eltérő véleményünk eredője a művészet szabadsága önálló alapjogkénti elismerésének kérdésében keresendő: az Opponens bírálatában és egyéb munkáiban a művészet szabadságának szimbolikus karaktere mellett tör lándzsát, amellyel a művészi kifejezések véleményszabadságon belüli érvényesülését hangsúlyozza. Ezzel ellentétben a magam részéről a művészet szabadsága önálló, azaz a szabad véleménynyilvánításhoz való jogtól elváló értelmezését, és így sajátos normatartalmát vallom. Ezt az álláspontomat tükrözi a doktori értekezés is.
Ezek alapján a Bírálóval a szóban forgó témát eltérő szemüvegen keresztül vizsgáljuk, amelynek fundamentuma az alapjog-felfogásban rejlő elvi különbségünk. Ennek köszönhetően nem is juthatunk azonos következtetésekre és eredményre a művészet alkotmányjogi minőségének kérdésében. Nézetkülönbségünk ellenére határozott meggyőződésem, hogy téziseink ütköztetése olyan szakmai párbeszédet indukál, amely az alkotmányjogtudomány fejlődéséhez is nagyban hozzájárul. Így jelen tudományos vitánk a jogirodalomban ez idáig elhanyagolt művészet szabadsága körében hiánypótlólag hathat.
A továbbiakban a Bíráló érdemi-tartalmi észrevételeire kívánok választ adni, amely során az opponensi vélemény felépítését, gondolati ívét használom vonalvezetőnek.
Bíráló véleményében vitatja azt az álláspontomat, miszerint a művészet szabadsága csak természetes személyeket illethet meg. Ezzel összefüggésben utalok az értekezés első fejezetében taglalt művészetfilozófiai és normatani elemzésre, amelynek lényege éppen ezt a tézisemet hivatott alátámasztani. Mivel az alkotás mint tevékenység szükségszerűen feltételezi az emberi személyiséget, annak szabadsága nem terjedhet ki a nem-emberre, azaz a jogi személyekre. Természetesen ezzel nem azt állítom, hogy a személyösszességek, szervezetek nem rendelkeznek semmilyen alapjogi védelemmel a művészettel összefüggésben, csupán azt, hogy az nem a művészet szabadságának oltalma lesz.
Az alapjogi jog- és cselekvőképesség elválasztása tárgyában megfogalmazott kritika a művészet szabadsága teljes körű biztosításának veszélyére hívja fel a figyelmet. Meglátásom szerint az alapjogi cselekvőképesség az alapjog tényleges gyakorlását jelenti, és csak ennek közvetett hozadékaként értelmezhető az alapvető jog önálló érvényesítéséhez való jogként - ergo a jogalanyiság a jogérvényesítés előfeltétele. Ennek következtében a differenciálás nem szűkíti az alapjog érvényesülését, hanem konkretizálja azt: rámutat arra, hogy ki lehet a művészet szabadságának tényleges gyakorlója. Természetesen a művészet szabadsága alanyi köréből való kiszorulás esetén még mindig felhívható más alapvető jog a kívánt védelem érdekében (lásd a személyiség szabad kibontakoztatását, avagy éppen az Opponens által javasolt véleményszabadságot).
A művészet szabadsága védelmének és a személy döntésképességének összekötésével kapcsolatban maradéktalanul egyetértek az opponensi véleményben leírtakkal - az értekezésben implicit módon magam is így foglalok állást a kérdésről.
Bár a tulajdonhoz való jog félreértésre lehetőséget adó beemelését magam is osztom, megjegyzem, hogy nem a művészet szabadságának részeként, hanem azzal párhuzamosan megjelenő alapjogi karakterű oltalmi alternatívaként kezelem azt. Az alkotmányozó különálló védelmet biztosított a művészi tevékenység produktumának is, azaz a műalkotásnak. Mivel ez a természetű oltalom a materiális felfogást követve statikus és tárgyorientált, a védelem sem illeszthető bele a művészet szabadságának alkotófolyamatra koncentráló (dinamikus) keretébe. Ennek következtében a műalkotás oltalma szükségszerűen más alapjog védelmi hatókörébe sorolandó. A dologias felfogás a tulajdonhoz való jogot jelöli ki. A kész mű
- 489/490 -
ugyanis (szellemi) tulajdonként jelenik meg a valóságban. Az alapjog normaterülete ebben az esetben a művészi kifejezés produktumán keresztül garantál jogi védelmet a jogalanynak.
Az emberi méltóság és az általános személyiségi jog tárgyában kifejtetteket elfogadom, hangsúlyozom, hogy ennek a témának a beemelése azt az álláspontot hivatott cáfolni, amely a művészet szabadságát a szabad véleménynyilvánításhoz való jogból eredezteti, így nem tartom semmitmondónak.
Továbbfűzve, az alkotótevékenység jelentősége körében megfogalmazott opponensi kritikát nem osztom. Ez az elem választja el a művészet szabadságát minden más alapjogtól (különösen a véleményszabadságtól), így differentia specificaként kezelendő. E nélkül valóban el kellene fogadni azt az álláspontot, amely szerint az elemzett alanyi jogosultság a szólás szabadságának normaterületén belül érvényesül, önálló alapjogi jellege azonban elképzelhetetlen. Véleményem szerint viszont a művészet szabadsága rendelkezik olyan egyedi tulajdonsággal, amely semmilyen más alapvető jognak sem sajátja: az alkotófolyamat szabadsága. A művészet szóban forgó alapjogi védelme ugyanis erre az emberi mozzanatra terjed ki, mivel az egyéb részelemek eredeti "arcéle" megtalálható más alapvető jog hatókörében is. És hogy miért szükséges az alkotófolyamat elválasztása a nyilvánosságra hozataltól? Mert a kettő nem szükségszerűen jár együtt: gondoljunk csak a színházművészetnél a próbaidőszakra, avagy a fiókban porosodó versre. Téves lenne azt állítani, hogy ezek a tevékenységek önmagukban (ha úgy tetszik, mint a gyakorlatban is fel-felbukkanó, de elsődlegesen elméleti kategóriák) nem részesíthetőek alapjogi védelemben.
Az alapjog-korlátozással kapcsolatos álláspontomat fenntartom. Ennek indoka éppen a művészet szabadsága tartalmi elemeinek elválasztásában rejlik: eltérő karakterű jogosultságok, más-más korlátozási standardokkal. Az alkotófolyamat szabadsága (Werkbereich) az emberi teremtőképességgel azonosítható, így az az emberi méltósághoz való jog nevesített eleméhez, a személyiség szabad kibontakoztatáshoz való jogból ered. A nyilvánosságra hozatal joga (Wirkbereich) kommunikációs jogi karakterű: annak funkciója a mű társadalmi megismerhetővé tétele. E körben az alkotómunka kapcsán egyetértek az Opponenssel abban, hogy "a művész sem lophat (festéket, vásznat sem), nem kényszeríthet (modellt a levetkőzésre), nem ölhet embert vagy kínozhat állatot (csendélet előkészítése céljából)" - ezt hangsúlyozom magam is. A véleményszabadság korlátozása tesztjének alkalmazását pedig elfogadom, csupán abban nem osztom Koltay András véleményét, hogy az egész alapjog vonatkozásában - kizárólag a nyilvánosságra hozás tekintetében.
A Bíráló az Alaptörvény X. cikk (2) bekezdésének értelmezésekor kifejti, hogy a rendelkezés "valójában csak annyit mond, hogy az állam (bíróság) nem döntheti el, melyik tudományos álláspont igaz, de hogy mi az a tudomány, azt időnként azért mégiscsak eldönti." Ennek igazolásaként konkrét bírósági eseteket hoz fel a rágalmazás és a személyiségi jogi perek köréből. Meglátásom szerint viszont ez az állítás téves: a közhatalom ezekben az ügyekben nem arról dönt, hogy mi tudomány - illetve a téma szempontjából: mi a művészet -, hanem arról, hogy a konkrét esetben sérült-e a passzív alany/felperes személyiségi joga.
Az állami művészi semlegességének tézisét vitató bírálói vélemény meglátásom szerint leegyszerűsítő: nem azt állítom, hogy a közhatalomnak minden megnyilvánulásában neutrálisnak kell lennie. Az értekezésben ehhez a következő pontosító megjegyzést fűzöm: a definiálási (Definitionskompetenz) és szabályozási kompetencia (Gestaltungskompetenz) fogalmai nem értelmezhetőek egymás szinonimájaként.[2] A művészet állam általi definiálásának kérdése végső soron tartalmi kérdésként jelenik meg, azaz a fogalomalkotás tárgyának alkotóelemei kapcsán - amelyek egzakt meghatározása a művészet esetében lehetetlen. Ezért a szóban forgó helyzetben a definiálási követelmény a fogalomalkotás tilalmával lesz azonos. Ettől viszont meg kell különböztetni az állam szabályozási, avagy formáló-alakító kompetenciáját, amely alatt a művészet jogilag releváns aspektusainak körülírása értendő - így az nem szorul kívül az állam legitim jogkörén.[3]
A művészet pluralitásának követelményével mint állami kötelezettséggel a továbbiakban sem értek egyet. Amennyiben a művészeti sokszínűség biztosítása az állam objektív intézményvédelmi kötelességébe tartozna, az a következő problémát vetné fel: a pluralizmus garantálása szükségszerűen döntések meghozatalát igényli. A sokszínűség ellenben kényszerítőleg tartalmi és nem formális fogalom, így annak megvalósítása is érdemi döntéseket követelne meg a közhatalomtól - amire azonban sem autoritása, sem kompetenciája nincs. Mivel az állam nem képes oly módon szabályozni a művészetet, hogy egyúttal ne determinálja az alapjog normaterületét, a semlegesség végső soron szükséges elvárás a művészet fogalmával és tartalmával összefüggésben. A sokszínűség követelmé-
- 490/491 -
nye kizárólag közvetetten, az állam művészeti semlegességén keresztül valósulhat meg, mivel a direkt közhatalmi döntés kontraproduktiv hatással, és így alkotmánysértéssel fenyeget.
Leegyszerűsítő következtetés, hogy nézetem szerint csak (diplomás vagy más módon elismert) művész mondhatja meg, hogy ki a művész - azaz ki a jog alanya. Egyrészt az állam szükségszerű művészeti semlegessége, valamint ezzel párhuzamosan az Alaptörvény X. cikk (2) bekezdésének analóg értelmezése a művészet gyakorlóihoz utalja a művészeti érték fennállása megítélésének jogát. Másrészt az alapjog alanya jóllehet bárki lehet, annak tényleges jogosultja csak a művészet "művelői" lehetnek (lásd alapjogi cselekvőképesség). Még, ha a két tétel össze is kapcsolódik, szétválasztásuk dogmatikai szempontból nélkülözhetetlen: míg előbbi (közösen gyakorolható) jogosultságot határoz meg, addig utóbbi az alapjogi jogalanyiság körében értelmezendő.
Továbbfűzve, az állam teljes "kivonulásával" kapcsolatban szintén nem értek egyet a Bírálóval. Téves ugyanis a közhatalom alkotmányjogi és politikai szerepének összemosása a művészet vonatkozásában. A semlegesség alkotmányjogi és definíciós aspektusban értendő: természetesen az államnak lehetnek preferenciái, azonban a szerepvállalása nem terjedhet odáig, hogy az a művészet meghatározására irányuljon.
A művészet szabadságának alkotófolyamatra koncentráló nézetem kapcsán utalok az e felfogást kiegészítő "védelmi hálóra", amely a nyilvánosságra hozás oltalmát és a tulajdonhoz való jogot is beemeli a művészeti élet széles spektrumának védelmi körébe. Emellett elutasítom azt a bírálói véleményt, miszerint az alkotófolyamat tekintetében az állami beavatkozás lehetősége csekély: egyrészt dogmatikai szempontból irreleváns érvnek minősül, másrészt egyes művészeti ágaknál az alapjog-korlátozás lehetőségének valós terepe (lásd előadó-művészet).
Végül, Opponens összegző kritikai észrevétele szerint "[l]ehetséges, hogy érdemes lenne beletörődni abba, hogy a művészet szabadságának szubjektív (alanyi jogi) jellegének védelme az alkotmányban elsősorban szimbolikus erővel bír [...]" A magam részéről határozattan elutasítom ezt az álláspontot, ugyanis az alkotmány politikai karaktere ellenére is jogi dokumentum, így valamennyi rendelkezése szükségszerűen normatív jellegű.[4] Még ha az alaptörvény belső hierarchiájának lehetőségét el is fogadjuk, az semmiképp sem eredményezheti egyes alkotmányi tételek szimbolikussá válását[5] - ezzel ellenkező felfogás az alkotmányos jogok tartalmi kiüresedésének, valamint a közhatalom korlátai elmosódásának veszélyével az alkotmányosság és a jogállamiság csorbulásához vezethet. Amennyiben tehát az Alaptörvény a művészet alanyi jogi aspektusát rögzíti, az a szóban forgó jogtételhez normatív erőt rendel - kötve ezzel az államot és egyúttal védve az egyéneket.
***
Álláspontom szerint az értekezésben rámutattam azokra a jogilag releváns elemekre, amelyek a művészet szabadságának létjogosultságát igazolják. Természetesen nem vitatom azt, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog szoros kapcsolatban áll az elemzett alapjoggal, hiszen utóbbi kommunikációs karakterű aspektusokkal is rendelkezik, amelyek osztják a véleményszabadság "sorsát" - ez azonban korántsem jelenti azt, hogy teljes egészében a szólásszabadság körében kell védelmet nyújtani a művészek részére. Sőt: épp ellenkezőleg. ■
JEGYZETEK
[1] Cservák Csaba egyetemi docens, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara Alkotmányjogi Tanszékének vezetője, valamint Koltay András egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara Polgári Jogi Tanszékének vezetője.
[2] Joachim Würkner: Das Bundesverfassungsgericht und die Freiheit der Kunst. In: Klaus Stern (Hrsg.): Studien zum öffentlichen Recht und zur Verwaltungslehre. Band 55. Franz Vahlen Verlag, München 1994. 122. o.
[3] Josef Isensee: Wer definiert die Freiheitsrechte? Selbstverständnis der Grundrechtsträger und Grundrechtsauslegung des Staates. C. F. Müller, Heidelberg 1980. 65. o.
[4] Vö. Petrétei József: Az alkotmányos demokrácia alapintézményei. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2011. 48. o.
[5] Vö. Sólyom László: Hierarchia az alkotmányban. Közjogi Szemle 2014. 1. sz. 1-7. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanársegéd, PTE ÁJK Alkotmányjogi Tanszék.
Visszaugrás
