1. Alkotmánykiegészítés
• Amerikai Egyesült Államok kontra American Library Association (2003. június 23.) Összefoglalta: Bayer Judit
14. Alkotmánykiegészítés
• Grutter kontra Bollinger (2003. június 23.)
• Gratz és mások kontra Bollinger (2003. június 23.)
• Lawrence és mások kontra Texas (2003. június 26.) Összefoglalta: Straub Dániel
Az ügy körülményei. A gyermekek internetes védelméről szóló törvényt (gyermekvédelmi törvény) 1999 decemberében fogadta el az amerikai kongresszus. A törvény tartalomszűrő szoftverek telepítéséhez köti az állami iskolák és közkönyvtárak bizonyos kormányzati támogatását. Az előirányzott támogatás célja az elektronikus hálózat útján történő információszerzés elősegítése, különös tekintettel a hátrányos helyzetűek számára nyújtandó könyvtári és informatikai szolgáltatásokra. A törvény alapján a közkönyvtáraknak és iskoláknak a támogatás megszerzése érdekében bizonyítaniuk kell, hogy olyan "technológiai védelmet" alkalmaznak, amellyel megakadályozzák a könyvtárlátogatók hozzáférését obszcén[1] és pedofil ábrázolásokhoz, gyermekek esetében pedig blokkolják a számukra káros tartalmakat is.
Az amerikai könyvtárszövetség számos könyvtárral és könyvtárlátogatóval, valamint webes tartalomszolgáltatóval együtt megtámadta a jogszabályt, kérve alkotmányellenességének kimondását, mondván, az sérti a könyvtárlátogatók szólásszabadsághoz fűződő alkotmányos jogát, továbbá a támogatás megszerzése feltételeként elvárja a közkönyvtáraktól a szólásszabadsághoz fűződő joguk feladását. A jogszabály nem kezeli külön a felnőttek számára tiltani kívánt illegális tartalmat a gyermekek számára káros tartalomtól. Ez utóbbi kategória szélesebb, magában foglalja az előbbit is, a kettő összemosásával azonban a felnőttek lehetőségeit is a gyermekek számára alkalmas tartalmakhoz való hozzáférésre korlátozza a törvény. Az alkalmazandó tartalomszűrő szoftver még ezen felül is jelentős mennyiségű anyagot blokkol feleslegesen, ugyanakkor nem szűri megbízhatóan a tiltott vagy károsnak ítélt tartalmat.
A pennsylvaniai kerületi bíróság az 1. alkotmánykiegészítést sértőnek találta a jogszabályt, ezt a döntést azonban a kormány megfellebbezte, és a Legfelső Bíróság a törvényt hatályában fenntartotta.
A döntés. A Legfelső Bíróság - két párhuzamos indokolással és a két különvéleményt jegyző három bíró véleményével - a kerületi bíróság alkotmányellenességet megállapító döntését megváltoztatva nem tartotta alkotmánysértőnek a jogszabályt. Elismerte a könyvtár jogát a látogatók szólásszabadságának korlátozására abban az esetben, ha azt, mint ebben az ügyben is, jogszabály írja elő. A gyermekvédelmi törvény központilag rendelte el a szűrést, és a könyvtárak számára nyújtandó támogatást e feltétel teljesítésétől tette függővé a kormányzat.
A kormányzat érvelése szerint a könyvtárnak - ahogy a kormánynak és az állami szerveknek, intézményeknek - az eddigi bírósági döntések alapján nincs alkotmányos joga a szólásszabadsághoz.[2] A Legfelső Bíróság azonban ezt a kérdést kifejezetten nem tárgyalta, azáltal viszont, hogy nem a könyvtárak autonómiájára, hanem a látogatók alkotmányos jogaira helyezte a hangsúlyt, tulajdonképpen nem mondott ellent a kormány azon érvének, amely szerint a könyvtár mint központi költségvetésből létesített szerv nem hivatkozhat alkotmányos szólásszabadságára, mert az alkotmány ezt a jogot a magánszemélyek és azok szervezetei számára biztosítja a kormánnyal és képviselőivel szemben.
A többségi döntés kialakításában fontos szerepet játszott a kormányzat által a jogszabály értelmezése terén tett engedmény. A Legfelső Bíróság előtt ugyanis az ügyész módosított a törvény értelmezésén. Eszerint felnőtt látogató kérésére az egész szűrőprogramot ki lehet kapcsolni, és nem szükséges a jogos okot vagy a jóhiszemű kutatás tényét valószínűsíteni.
Kommentár. A kerületi bíróság a közösségi tér elvéből kiindulva kezdte elemezni a szólásszabadság korlátozásának lehetséges fokozatait. Közösségi fórum (public forum) - amely lehet hagyományos (traditional) vagy kijelölt/korlátozott (designated/limited) - esetében különös óvatosság várható el a szólás korlátozása terén. A hagyományos közösségi terek, mint az utcák vagy parkok esetében minden szóláskorlátozás a legszigorúbb vizsgálat alá esik. Ehhez azt kell bizonyítani, hogy a korlátozáshoz fűződő állami érdek valóban fennáll, és hogy a korlátozás a cél eléréséhez képest a lehető legszűkebb körben csorbítja a szólás szabadságát. Kijelölt vagy korlátozott közösségi fórumnak az számít, amelyet az állam hozott létre e célra (például egy egyetem aulája) vagy amely a közlés egy bizonyos formájának közvetítésére alkalmas (mint az állami tulajdonú színházak). Ez esetben a szigorú vizsgálatnál enyhébb feltételeknek is elegendő megfelelnie a kormányzati korlátozásnak: a kormány általában meghatározhatja, milyen csoportok vagy milyen témák számára teszi hozzáférhetővé a fó-
- 163/164 -
rumot.[3] Az összes többi, közösségi fórumnak nem minősülő közterületen megengedhető az állami korlátozás, feltéve, ha ésszerű oka van, és nem a nézőpont alapján tesz különbséget.[4]
A kormány azzal érvelt az ügyben, hogy a könyvtárnak joga van ugyanúgy válogatni az internetoldalak között, ahogyan a könyvgyűjteményét összeállíthatja, ám miközben kijelölt közösségi térnek nevezi, az ésszerűség mércéjét kívánja alkalmazni - amelyet csak a nem közösségi terekre alkalmaznak -, ugyanakkor arra is hivatkozik, hogy a kormánynak joga van bizonyos témákra vagy szereplőkre korlátozni a kijelölt közösségi tér célját. A felperesek szerint viszont a kormánynak ez a joga nem korlátlan.
Mivel kijelölt közösségi fórum esetén a kormánynak joga van leszűkíteni a szereplők és a témák körét, ez a modell tulajdonképpen a jogszabály alkotmányosságát eredményezné. Sajnos, ez az érvelés gyenge pontja, mert ettől kezdve a bíróságnak fából kell vaskarikát csinálnia azt bebizonyítandó, hogy a) a kijelölt közösségi tereken is a szigorú vizsgálat tesztjét kell alkalmazni, b) az internet még csak nem is "kijelölt", hanem "hagyományos" közösségi tér, ezért a szigorú vizsgálat tesztje alkalmazandó. A kerületi bíróság mindkét verziót megkísérli bizonyítani, de a Legfelső Bíróság könnyedén elveti a felhozott érveket.
Az a) verzió mellett érvelve a kerületi bíróság megállapította, hogy ha a kormány egy speciális témára szakosodott közösségi teret hoz létre, és megnyitja azt a nagy nyilvánosság számára azzal a céllal, hogy vitathassák a témát, de közben bizonyos szereplőket a tartalom alapján kizár, akkor ez már szigorú vizsgálatot igényel. Ebből következően különösen szigorú vizsgálatot igényel az, ha a kormány egy kijelölt közösségi teret megnyit a nagyközönség számára, bármely téma megvitatására, korlátok nélküli használatra, azután egyes szereplőket a tartalom alapján kizár a vitából. Tehát minél szélesebb közönség számára nyit közösségi teret a kormány, annál szigorúbb vizsgálat alá kell esnie, ha valakit nemkívánatos tartalom miatt kíván ebből kizárni.[5] Márpedig az internet a lehető legszélesebb nyilvánosság számára megnyitott közösségi tér, tehát a legszigorúbb vizsgálatnak kell alávetni a tartalomkorlátozást.
A kerületi bíróság nem választja külön a könyvtár, illetve a könyvtárlátogatók alkotmányos jogának vizsgálatát. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a közösségi térről való elmélkedésnek az első felében inkább az előbbiről, a második felében pedig inkább az utóbbiról van szó. A kormány érve szerint ahogyan a könyvtárnak joga van válogatni a könyvek közül, úgy joga van az interneten hozzáférhető anyagok szűrésére is. Azonban a kerületi bíróság szerint mivel az internet a lehető legszélesebb nyilvánosság, "hatalmas demokratikus fórum",[6] ha az állam ebből zár ki valakit a tartalom alapján, akkor azzal a gondolatok így létrejött piacát torzítja, a korlátozást tehát nyilvánvalóan a szigorú vizsgálat tesztjének kell alávetni.
Számos esetet hoztak fel mind mellette, mind ellene, hogy korlátozható-e egy kijelölt közösségi fórum bizonyos szereplőkre. Megteheti-e egy színház, hogy egy évadon át csak Shakespeare-t játszik, vagy köteles fórumot biztosítani más szerzőnek is? Nyilvánvalóan nem teheti meg egy iskola, hogy a kollektív szerződéssel kapcsolatos vita során a szakszervezet képviselőin kívül mást nem enged hozzászólni.[7] Véleményem szerint azonban a bíróság itt figyelmen kívül hagyta azt a tényezőt, hogy mást jelent a tartalom, és mást a nézőpont szerinti korlátozás. Az előbbi esetben egyes témákat zárnak ki, míg az utóbbiban bizonyos témákból is csak egyes álláspontokat. Ez történt a sűrűn hivatkozott Rust-ügyben,[8] amelyben a kormány azzal a feltétellel támogatott családtervező központokat, hogy azok nem nyújtanak abortusztanácsadást. Ezt a Legfelső Bíróság alkotmányosnak találta azzal az indokolással, hogy a kormányzatnak jogában áll eldönteni, milyen programokat támogat.
Miután a kerületi bíróság leszögezi, hogy minél nagyobb nyilvánosság számára áll nyitva a kijelölt közösségi tér, annál szigorúbban kell vizsgálni az abból való kizárást, az érvelést a fentebb b) alatt szereplő verzió bizonyításával folytatja: hogy tudniillik az internet "hagyományos közösségi tér", tehát a szigorú vizsgálat alkalmazandó. A bíróság elismeri, hogy az interneten történő kommunikációnak nincs olyan hagyománya, mint a történelmileg e célra létrejött úgynevezett hagyományos tereknek (utcáknak, parkoknak), azonban sok a közös vonás közöttük, funkciójuk azonos. Az utcák és parkok sem elsősorban történelmi szerepük miatt részesülnek megkülönböztetett védelemben, hanem mert bárki számára lehetővé teszik a megnyilvánulást, anélkül, hogy az különösebb szervezést vagy anyagi ráfordítást igényelne. A közkönyvtárban elérhető internetre ez szintén igaz: bárki rendelkezésére áll, mivel közpénzből támogatják, nem kell érte külön fizetni, ezért fontos szerepet játszik az alacsony jövedelműek internet-hozzáférésében, segíti a művelődésben és a közéletben való részvételüket. Nemcsak a közönség, hanem a megnyilatkozni szándékozók számára is szinte korlátlan lehetőséget biztosít, ráadásul sokkal nagyobb közösség érhető el általa, mint az utcai megszólalással. A közösségi terek elve azokat a fórumokat részesíti kitüntetett védelemben, amelyek a kommunikációban létfontosságú szerepet töltenek be. Különösen azok számára fontosak ezek a fórumok, akiknek nincs lehetőségük kifinomultabb, ám költségesebb eszközökhöz folyamodni.
- 164/165 -
Miután a kerületi bíróság alkalmazhatóvá nyilvánította a szigorú vizsgálat tesztjét, a teszt levezetése során megállapította: igaz ugyan, hogy a kiskorúak védelme jogos cél, azonban a korlátozás nem elég szűkre szabott, mert nem sikerült bizonyítani, hogy nincs ennél kevésbé korlátozó, legalább ugyanilyen hatékony módszer. A lehetséges alternatív módszerek, amelyek a bíróság előtt szóba kerültek, a következők: a könyvtár helyezze a felnőttek monitorait a könyvtári alkalmazottak látóterébe, hogy figyelmeztethessék a látogatókat, ha a könyvtári házirend szerint nemkívánatos anyagokat nézegetnek. Ez a módszer legalább egy könyvtárban nem vált be, mert az alkalmazottak rosszabbul tűrték, mint a látogatók.[9] A másik alternatíva, hogy éppen ellenkezőleg: használjanak privát képernyőt, amelyet csak szemből lehet látni, vagy az asztal szintje alatt elhelyezett, süllyesztett monitort, hogy csak az lássa, aki ott ül, illetve általában helyezzék el úgy a gépeket, hogy más ne lásson rájuk. A szűrőket kizárólag a kiskorúak gépein helyezzék üzembe, és csak a szülő kérésére kapcsolják azt ki, vagy akkor, ha a kiskorúak szülő kíséretében jönnek. A bíróság szerint bár nem tökéletesek ezek a technikák, a kormány nem volt képes bizonyítani, hogy a tartalomszűrő szoftverek tökéletesebbek volnának, hiszen számos esetben engednek át nemkívánatos tartalmakat. Paradox módon a Legfelső Bíróság bírája, Breyer bíró szinte ugyanezt állította párhuzamos indokolásában: nem sikerült bizonyítani, hogy létezne a tartalomszűrőnél alkalmasabb technikai megoldás. A nézeteltérés a félig tele, félig üres pohár dilemmájához hasonlítható, hiszen e megoldások egyaránt tökéletlenek. A szigorú vizsgálat tesztje során azonban nem azt kell bizonyítani, hogy van jobb megoldás, hanem hogy létezik olyan, kevésbé korlátozó lehetőség, amely legalább olyan hatékony, tehát két tökéletlen megoldás közül a kevésbé korlátozót kell alkalmazni. Ugyanakkor a "legalább annyira hatékony" kitétel sem nyújt eligazítást, hiszen egységes mérce hiányában a módszerek hatékonysága gyakorlatilag összehasonlíthatatlan: csak annyi biztos, hogy egyik sem tökéletes.
A Legfelső Bíróság viszont nagyon egyszerűen elveti a közösségi fórum elvét: hogyan is lehetne hagyományos közösségi térnek tekinteni az internetet, amikor csak néhány éve létezik? "Elutasítottuk azt a nézetet, hogy a hagyományos közösségi fórum kategóriája elválasztható a történelmi korlátoktól" - idézi a Legfelső Bíróság a Forbes-ügyet.[10] Ugyanakkor kijelölt közösségi tér sem lehet, mert ahhoz aktív kormányzati aktus szükséges, ami jelen esetben hiányzik. A kerületi bíróságnak a hagyományos közösségi terekkel való - véleményem szerint igen találó - párhuzamba állítására úgy reagál, hogy a könyvtárban kínált internet-hozzáférésnek nem az a szerepe, hogy elősegítse a megszólalást, hanem a könyvtár hagyományos szerepével azonos: a művelődést, az információszerzést, a kikapcsolódást szolgálja.
A jogszabály érvényben tartását azonban mégsem erre alapozza a Legfelső Bíróság: ahhoz képest, hogy az elsőfokú eljárás több mint száz oldalon át tárgyalta az ügyet, és a hosszadalmas ténymegállapításoktól eltekintve a vitatott jogi kérdés a közösségi tér kérdése volt, ennek a problémának a Legfelső Bíróság csak néhány sort szentel, a kisebbségben lévő bírák pedig - Breyeren kívül - meg sem említik. Breyer bíró párhuzamos indokolása szerint egyetért a többségi véleménnyel abban, hogy az internet nem hagyományos közösségi tér, és legfeljebb fokozott, de nem szigorú vizsgálatra van szükség.
A Legfelső Bíróság a közösségi térként betöltött szerep helyett a könyvtár hagyományos funkciójára helyezi a hangsúlyt, mondván, a könyvtár mindig is megválogatta, milyen anyagoknak ad otthont, és a pornográfiát eddig száműzte. Véleményük szerint e tekintetben felesleges különbséget tenni az internetes és a nyomtatott tartalom között. A kerületi bíróság ezzel szemben megállapította, hogy a legtöbb közkönyvtár gyűjteményében megtalálhatók A szex öröme és A meleg szex öröme című művek, míg a szűrő minden hasonló jellegű tartalmat blokkol. A kerületi bíróság továbbá úgy találta: az a tény, hogy az internetes oldalakat nem lehet egyenként átnézni, ugyancsak azt támasztja alá, hogy a szűrés nem jogos szerkesztői korlátozás, hanem tartalom szerinti és diszkriminatív. A Legfelső Bíróság ezzel szemben abból indult ki, hogy ha a könyvtárnak az összes oldalt végig kellene néznie abból a szempontból, hogy alkalmas-e könyvtári használatra, akkor nagyon kevés weboldal kerülhetne fel a számítógépekre.
A törvény hibája éppen az, hogy megfosztja a könyvtárat az értékítélet lehetőségétől, és egy olyan szoftver használatára kötelezi, amelyet a kisgyermekes szülők megnyugtatására terveztek. A szűrést egy nyereségorientált cég végzi, és a válogatásnak semmi köze nincs a művek minőségéhez, vagy olyan szempontokhoz, amelyeket egy könyvtár általában követ. A könyvtári szelekció oka sok esetben a pénz- és helyhiány, ami az internet esetében nem lehet indok, ahogyan azt a különvéleményt jegyző Souter és Ginsburg bírák hangsúlyozták. Bár az internet-hozzáférés is lehet "szűkös jószág", például ha több látogatónak van rá igénye, mint ahánynak gépet tudnak biztosítani, de az ilyen esetben bevezetett korlátozás (például időkorlát) független a tartalomtól. Az interneten fellelhető információkat a könyvtárnak nem kell kiválogatnia: az már eleve rendelkezésre áll, és abból értékes oldalakat szándékosan hozzáférhetetlenné
- 165/166 -
tenni megengedhetetlen egy könyvtár számára. A különvéleményt jegyző bírák szerint ez olyan, mintha vennének egy enciklopédiát, és kitépkednék a lapjait, vagy a már megvásárolt könyvet csak akkor adnák oda a könyvtárlátogatónak, ha alapos indokkal áll elő. Az is nyilvánvaló, idézik, hogy az internetes szelekció nem vált a könyvtári ars poetica részévé, hiszen a közkönyvtárak mindössze hét százaléka élt e lehetőséggel.
Stevens bíró különvéleményében úgy találta, hogy bár - a kerületi bíróság álláspontjával ellentétben - nem jogellenes, ha a könyvtár szelektálni kíván, az igazi kérdés az, hogy a kormányzat kötelezheti-e a szűrőt nem alkalmazó könyvtárakat (a könyvtárak kilencvenhárom százalékát) a tartalom szűrésére. Elítéli az elnagyolt nemzeti szabályozást, helyette szerinte helyi szinten kellene választ találni a problémákra, hiszen nem is azonos gondokkal néz szembe az összes könyvtár. Stevens szerint a szelekció a könyvtár feladata, olyan terület, ahová az állam eddig nem lépett be. Az obszcenitás, melynek blokkolását a törvény előírja, ugyancsak a helyi viszonyokat figyelembe véve határozható meg, ezért sem helyes a szövetségi korlátozás.
A Legfelső Bíróság külön tárgyalta azt a kérdést, hogy van-e joga a könyvtárnak szűrni, attól, hogy a kormánynak van-e joga szűrést elrendelni. Az utóbbit annak fényében vizsgálta, hogy van-e joga a kormánynak a szűrést feltételül szabni a könyvtárnak a támogatásért cserébe. A testület számos ügyet megvizsgált, analógiákat keresve arra, hogy meddig terjed a kormány joga egy támogatás odaítélése esetében. A gyakorlat szerint a kormányzat nem várhat el a támogatottól olyan magatartást, amellyel az alkotmányt sértene. A bíróság ezt a kérdést, amelyre tulajdonképpen a döntését alapítja, azzal a huszárvágással intézi cl, hogy amennyiben a könyvtár nem sért alkotmányos jogot a látogatók internethasználatának szűrésével, akkor az államnak ez az elvárása sem lehet alkotmányellenes. A többségi döntés szerint a könyvtárnak ugyanúgy joga van az internethasználatot korlátozni, mint ahogy válogat a könyvek közül - amennyiben ez a tevékenység nem alkotmányellenes, miért is válna azzá, ha a kormány követeli tőle ugyanezt? Az érvelés szerint tehát a jelen eset olyan, mintha az állam törvényben akarná szabályozni, hogy a könyvtárak mely könyveket kötelesek megvásárolni; mondván, ha a könyvtárnak joga van válogatni, akkor az sem probléma, ha azt állami recept alapján teszi.
A többségi döntés alapján a kormánynak joga van megválasztani, milyen típusú véleményközlést támogat. Stevens bíró különvéleményében büntetésnek nevezi a támogatás megvonását, a többség szerint viszont a könyvtárnak joga van az alkotmányos szólásszabadsághoz, legfeljebb nem kap érte kormányzati támogatást. Nem büntetés, ha a kormányzat nem kíván támogatni bizonyos megnyilatkozásokat. Stevens bíró felteszi a kérdést: eszerint kormányzati támogatást élvez minden, ami átmegy a szűrőn, tehát azok a káros vagy illegális oldalak is, amelyek a szűrő tökéletlensége miatt csúsznak át? A különvéleményt jegyző bíró problémásnak találja, hogy a jogszabály szerint a támogatásért cserébe az összes számítógépre tartalomszűrő szoftvert kell helyezni, nem csak azokra, melyek megvásárlását vagy hálózatba kapcsolását a kormány" támogatta. Ez alól még a könyvtárosok számítógépe sem jelent kivételt.
A gyermekvédelmi törvény leggyengébb pontja a feloldási klauzula: a jogszabály lehetővé teszi a könyvtárak számára, hogy jóhiszemű kutatás céljából vagy más jogos okból a könyvtárlátogató kérésére hozzáférhetővé tegyenek egyébként blokkolt oldalakat, A Legfelső Bíróság előtt az ügyész módosított a törvény értelmezésén. Eszerint felnőtt látogató kérésére a tartalomszűrőt ki lehet kapcsolni, a jogos ok vagy a jóhiszemű kutatás tényének valószínűsítése nélkül.
A szűrőprogram által blokkolt oldalakat jogi szempontból három csoportba sorolhatnánk; illegális (sem felnőttek, sem gyermekek nem férhetnek hozzá), gyermekek számára káros (felnőttek hozzáférhetnének, de gyermekek számára korlátozható) és se nem illegális, se nem káros weboldalak, amelyek mégis fennakadnak a szűrőn. A gyermekvédelmi törvény felnőtteknél az obszcén és pedofil, a gyermekeknél pedig a káros tartalmat rendeli kiszűrni.
Már a kerületi bíróság sem tudta értelmezni a gyermekvédelmi törvény fent idézett feloldó rendelkezését: a három csoport közül melyiket lehet hozzáférhetővé tenni? Vajon az alkotmányos tartalomra vonatkozik, vagy a másik kettőre? "Nem világos, vajon a gyermekvédelmi törvény kivételt tevő intézkedései megengedik-e a könyvtárnak, hogy minden alkalommal, amikor a látogató hozzá akar férni egy alkotmányosan védett tartalomhoz, tehát amely nem obszcenitás, nem gyerekpornó, gyerekek esetében pedig nem káros, lehetővé tegyék a hozzáférést. Hiszen minden egyes alkotmányosan védett tartalomhoz való hozzáférés jogszerű célt jelent. Ebben az esetben, viszont nem világos, mit akar a jogalkotó a »jóhiszemű kutatás« kitétellel." A bíróságnak két lehetséges értelmezés közül azt kell választania, amely kevésbé korlátozza az alkotmányos jogokat. Ugyanakkor viszont ha a jogos okot úgy értelmezik, mint amely az alkotmányos tartalomhoz való hozzáférés: jelenti, akkor a "jóhiszemű kutatás" kifejezés feleslegessé válik. A bíróságnak pedig lehetőleg kerülnie
- 166/167 -
kell azt a jogértelmezést, amely feleslegessé tesz szavakat, így a kör bezárult.
Véleményem szerint a gyermekvédelmi törvény feloldó rendelkezése a jogellenes, illetve káros anyagokhoz való kivételes hozzáférésre utal. Hiszen a jogszabálynak nem célja blokkolni az alkotmányos tartalmat: ez csak a tartalomszűrő hibájából történhet meg - a törvény csupán az obszcén és pedofil, illetve a gyermekek részére káros anyagot rendeli korlátozni. A szűrő hibás működése nem jogszerű, hiszen az alkotmányos tartalom hozzáférhető kell hogy maradjon, ezért a hozzáférést - a törvénnyel összhangban - külön rendelkezés nélkül is lehetővé kell tenni. Ezen kívül - és erről szól a feloldó rendelkezés - az obszcén, illetve pedofil anyagokat kutatás céljából vagy más jogos okból szintén elérhetővé kell tenni. A bíróság szerint ha a törvényhozó célja az lett volna, hogy a tiltott kategóriákba nem tartozó tartalmat tegyék kérésre hozzáférhetővé, akkor precízebben is fogalmazhatott volna: kérésre hozzáférhetővé kell tenni azt az anyagot, amely nem gyermekpornográfia, nem obszcenitás, és nem káros a gyermekekre nézve. Véleményem szerint azért nem várható el a jogalkotótól, hogy ezt külön kimondja, mert ezeket a tartalmakat nem tiltja a törvény, Ezzel a magyarázattal értelmet nyer az is, hogy a látogatónak valószínűsítenie kell valamiféle jogos indokot.
Ezt a kérdést sajnos a Legfelső Bíróság sem tisztázta. Azáltal, hogy az ügyész kimondta: nem szükséges indokolni a kérést, és felnőtteknél a szűrő kikapcsolható, a kérdést nem tárgyalták tovább. A párhuzamos indokolást író Kennedy bíró kijelentette, hogy az ügy súlytalanná vált, és a többségi döntés is azzal hárít el minden elmélkedést a túlblokkolás alkotmányellenességéről, hogy mivel a szűrő kikapcsolható, ez a probléma elveszítette jelentőségét. Attól eltekintve, hogy e logika szerint az egész jogszabály elveszítette a jelentőségét, ahogy Kennedy bíró vélte, a látogatók szempontjából a dolog korántsem vált súlytalanná. A jogszabály ugyanis nem kötelezi a könyvtárakat, hogy kikapcsolják a szűrőt, csak engedélyezi számukra. Véleményem szerint Kennedy bíró téved, amikor azt állítja, hogy ha a könyvtár mégsem teszi ezt meg, illetve további feltételeket szab (indoklás, hosszú határidő), akkor alkotmányossági panasszal lehet majd élni a könyvtár eljárása ellen. Ugyanis éppen ez a döntés mondja ki, hogy a könyvtárnak joga van szelektálni az anyagok között. Ennek fényében természetesen értelmet nyer az is, hogy a kerületi bíróság miért kívánta kimondani azt, hogy a könyvtár sem korlátozhatja a látogató szólásszabadsághoz való jogát. A könyvtárak számára az sem lett volna ideális, ha megtiltják számukra a szűrést, ahogy az elsőfokú ítélet tette. Csakhogy a másodfokú döntés annyival hozza rosszabb helyzetbe mind a könyvtárakat, mind a látogatókat, hogy kötelezővé teszi a tartalomszűrő szoftverek beszerzését. Ha már a könyvtárakra bízta a válogatás jogát, akkor a szelekció módját is rájuk bízhatta volna: hadd döntsék el, hogy házirenddel, szóbeli figyelmeztetéssel, gyermekek számára kialakított internetszobával vagy privát képernyőkkel érik-e el a kívánt célt. A gyermekvédelmi törvény eredménye, hogy a szűrőket meg kell vásárolni és minden számítógépre fel kell helyezni. Kérésre a könyvtáros felnőtteknél kikapcsolhatja a szűrőprogramot, és hozzáférhetővé tehet egyes oldalakat gyermekek részére. Azonban ha mégsem kapcsolja ki, kétlem, hogy perelni lehetne azok után, hogy a bírósági döntés kimondja: a könyvtárnak diszkrecionális joga arról dönteni, milyen tartalmakat enged hozzáférni látogatóinak.
A kerületi bíróság előtt folyó eljárásban bizonyítást nyert, hogy a weboldalak feloldásának kérése kellemetlen helyzetbe hozhatja a felhasználót. Hiába alkotmányos a hererákról vagy a homoszexuálisok társadalmi helyzetéről szóló oldal, ha a látogató számára kínos névvel, esetleg indoklással kérni az ilyen oldal hozzáférhetővé tételét. A kerületi bíróság úgy találta: az a tény, hogy elenyésző számú feloldási kérelem érkezik a könyvtárakba a tévesen blokkolt oldalak rendkívül magas aránya ellenére, nem jelentheti az igény hiányát, hanem csakis a vonakodást attól, hogy feltárják a keresett tartalom természetét. Erre a problémára a Legfelső Bíróság azt válaszolja, hogy az alkotmány nem garantálja azt a jogot, hogy "zavarba jövés nélkül" lehessen közkönyvtárban információt szerezni. Ez a kissé cinikus megjegyzés véleményem szerint megkérdőjelezhető, hiszen minden olyan korlátozás, amely az információhoz való hozzájutás alkotmányos jogának gyakorlásában hátráltat, alkotmányos jogot korlátoz. A kérés teljesítése egy naptól egy hétig tarthat. A kerületi bíróság szerint az internet természete miatt a kérésre történő feloldás nem megfelelő alternatíva, hisz lehet, hogy a felhasználó csak egy fél percet töltött volna az oldal megtekintésével. Ha a szűrő megakasztja a weboldalak közötti átjárást, már az is éppen eléggé korlátozó hatású, függetlenül attól, hogy mennyit tartózkodott volna a látogató az oldalon. A feloldás határidejéről pedig sem a bírósági döntés, sem a feloldó klauzula nem ejt szót - miért is tenné, hiszen a feloldás nem kötelező, hanem a könyvtár belátására van bízva.
Talán bízhatunk ebben a belátásban, és abban, hogy ha már a könyvtárak kezdeményezték az eljárást, akkor a szólásszabadság érvényesítése mellett teszik le voksukat, élve azzal, hogy a Legfelső Bíróság - a kerületivel ellentétben - szabad kezet adott nekik. Souter és Ginsburg különvéleményükhöz mellé-
- 167/168 -
kelnek egy listát a könyvtárak ars poeticáját jelentő állásfoglalásokból; ez 1926-tól kezdve napjainkig mintegy fél tucat dokumentumot jelent. Ezekben a könyvtárszövetség a szólásszabadság mellett foglalt állást. 1957-ben például úgy döntött, hogy a társadalmi nyomás ellenére sem címkézi a kommunista műveket, 1967-ben, hogy nem korlátozza a kiskorúak könyvtárhasználatát, mert csak a szülő tilthat meg ilyesmit, és csakis a saját gyermekének, 1973-ban elítélte a zárt polcokat, mondván, az is a cenzúra közvetett formája és így tovább. De ami a legfontosabb ebben a felsorolásban, hogy a felnőttek hozzáférésének korlátozásáról szó sem esik benne.
Bayer Judit
Az ügy körülményei. A Michigani Egyetem jogi karának felvételi bizottsága a felvételi eljárás során számos információt és körülményt vesz figyelembe döntésénél. Így egyebek mellett a jelentkező nyilatkozatát arról, hogy miért akar jogot tanulni és miért pont azon az egyetemen, ajánlóleveleket, esszét arról, hogy a jelentkező hogyan tud hozzájárulni az egyetemi élethez, annak sokszínűséghez, a felvételiző korábbi tanulmányainak, illetve jogi felvételi tesztjének eredményét. Ezeken kívül a bizottság figyelembe vesz egyéb, úgynevezett másodlagos körülményeket is, mint például az ajánlólevelek "lelkesedési fokát", a jelentkező korábbi iskoláinak minőségét és a korábban választott tantárgyak nehézségi fokát. A felvételi politika a sokszínűséget nem tisztán és egyértelműen faji és etnikai alapon határozza meg, azonban az útmutató utal arra, hogy az egyetem sokszínűség iránti elkötelezettsége azt is jelenti, hogy megpróbál a hallgatói közösségbe bevonni afrikai-amerikai, latin és őslakos amerikai származásúakat,[11] akik egyébként - e politika hiányában - nem lennének jelen az egyetemen jelentősebb számban.
Grutter, a felperes,[12] michigani fehér hölgy meglehetősen jó tanulmányi és felvételi vizsga eredménnyel jelentkezett az egyetem jogi karára, ám kérelmét végül elutasították. Pert indított arra hivatkozva, hogy az egyetem faji alapon diszkriminálta, ami sérti a 14. alkotmánykiegészítés egyenlő jogvédelmet biztosító klauzuláját,[13] az 1964-es Civil Rights Act hatodik címében, valamint a 42 USC § 1981 szakaszban foglaltakat. Keresete szerint az egyetem a faji származást alapvetően meghatározó tényezőként vette figyelembe, így bizonyos kisebbségekhez tartozó jelentkezők sokkal nagyobb eséllyel nyertek felvételt, mint a nem kisebbségi, de hasonló tanulmányi eredménnyel rendelkező felvételizők. A szövetségi Kerületi Bíróság a felperesekkel értett egyet. Másodfokon a Hatodik Szövetségi Fellebbviteli Bíróság megváltoztatta az elsőfokú döntést, és kijelentette, hogy ebben az ügyben a Legfelső Bíróság Regents of University of California kontra Bakke-ügyben Powell bíró által jegyzett vélemény az irányadó. Powell bíró véleményéből következően a hallgatói sokszínűség másként nem érvényesíthető kényszerítő közérdek, és a Fellebbviteli Bíróság úgy látta, hogy a felvételi eljárás megfelelően "szűkre szabott", mivel a faji származás csak egy volt az alkalmazott "plusz tényezők" közül.
A döntés. A Legfelső Bíróság döntése szerint a jogi kar felvételi rendje jogszerű, mivel az egyetem "szűkre szabottan" veszi figyelembe a faji származást a hallgatói sokszínűség mint közérdekű cél elérése érdekében. A felvételi rend tehát nem sérti sem a 14. alkotmánykiegészítés egyenlő jogvédelmet biztosító klauzuláját, sem az 1964-es Civil Rights Act hatodik címében foglaltakat, sem pedig a 42 USC § 1981 szakaszát.
Döntése meghozatalakor a bíróság figyelembe vette a precedensül szolgáló Bakke-ügyer, amelyben a testület a Kaliforniai Egyetem[14] orvosi karának azt a politikáját vizsgálta, melynek alapján a betölthető száz helyből tizenhatot kizárólag egyes kisebbségekhez tartozó jelentkezők részére tartott fenn. Az ügyben kilenc bíró álláspontja hat különböző véleményben jelent meg, de többséget egyik sem kapott. Végső soron négy bíró úgy látta, hogy jogszerű lehet a faji alapú állami megkülönböztetés, ha az korábbi diszkriminációt hivatott orvosolni. További négy bíró törvénysértést és nem alkotmánysértést állapított volna meg. Az ügy kimenetelét tekintve Powell bíró véleménye lett meghatározó. Szerinte a Kaliforniai Egyetem által alkalmazott program jogszerűtlen volt ugyan,[15] elvileg azonban lehetséges a faji származás Figyelembevétele a felvételi eljárás során, mégpedig egyetlen okból - amely átmegy a szigorú vizsgálat tesztjén -: a sokszínű hallgatói közösség kialakításához és fenntartásához fűződő állami érdek alapján. Véleményének ehhez a részéhez akkor senki sem csatlakozott, időközben azonban meghatározóvá vált az érvelés a faji származást figyelembe vevő felvételi politikák kialakításánál. És ebben az ügyben is elfogadta a bíróság, hogy a hallgatói közösség sokszínűségének biztosítása az egyetemi felvételi eljárás során kényszerítő közérdek.
Minden államilag alkalmazott faji alapú besorolása (klasszifikációt) a szigorú vizsgálat tesztje alapján bírál felül a Legfelső Bíróság. Az a faji alapú állam megkülönböztetés felel meg e teszten, amelyről az állam be tudja bizonyítani, hogy valamely különösen
- 168/169 -
fontos, kényszerítő állami érdek indokolta a megkülönböztetést. A bíróság az értékelésnél figyelembe veszi az állam és intézményei által hivatkozott indokok jóhiszeműségét.
A bíróság ebben az ügyben elfogadta azt az érvet, hogy a sokszínű hallgatói közösség létrehozása kényszerítő közérdek, amely lehetővé teszi a faji származás figyelembevételét a felvételi eljárás során. A bíróság elfogadta és nem vizsgálta az egyetem által benyújtott szakvéleményt arról, hogy a sokszínűség alapvető fontosságú az egyetem oktatási küldetésének teljesítéséhez. Ezen állítás jóhiszeműségét a bíróság vélelmezi az ellenkező vélelemre okot adó körülmény hiányában. Mindazonáltal kisebbségi hallgatók felvétele kizárólag abból a célból, hogy azok egy előre meghatározott létszámú közösséget alkossanak, nyilvánvalóan alkotmányellenes lenne. Az egyetem azonban részletesen meghatározta, mit ért megfelelő számú kisebbségi közösség alatt és mit próbál elérni általa. Az elérni kívánt cél a különböző faji csoportok közötti megértés elmélyítése és a faji előítéletek felszámolása. Az egyetem céljainak fontosságát elismeri számos szakértői tanulmány is, amelyek szerint az etnikai sokszínűség sok szempontból előnyös a tanulmányok folytatása során és alkalmas arra, hogy felkészítse a hallgatókat az egyre sokszínűbb társadalomban való életre. Ezen túl az egyetemek és különösen a jogi karok a nemzet leendő vezetőinek képzési helyei, így nyilvánvalóan nyitva kell hogy álljanak minden faji és etnikai csoport tehetséges egyénei számára.
A faji származást figyelembe vevő eljárás jelen esetben "szűkre szabott", azaz a felvételi rendszerben minden jelentkezőnek versenyeznie kell egymással, nem lehet faji alapú kvótákat megállapítani és nem lehet faji alapon külön felvételt feltételeket megállapítani. Ehelyett a faji vagy etnikai hovatartozást az egyéni elbírálás során mint többlettényezőt lehet figyelembe venni. Alapvető fontosságú tehát, hogy a más rasszhoz vagy valamely etnikai kisebbséghez tartozás nem lehet döntő tényező a felvétel során; a jelentkezőket egyedileg, az összes információt figyelembe véve kell megítélni.
Az egyetem felvételi rendje ennek megfelelt, a jelentkezőket egyénileg bírálták el, melynek során valóban figyelembe vették, hogy mi módon tudnak hozzájárulni a hallgatói sokszínűséghez. Nem alkalmaztak sem de jure, sem de facto olyan módszert, melynek alapján automatikusan felvettek vagy elutasítottak volna valakit kizárólag az úgynevezett másodlagos körülmények alapján. Ezen kívül az egyetem számos esetben vesz fel elutasított kisebbségi jelentkezők felvételi vizsgaeredményeinél rosszabb minősítésű nem kisebbségi hallgatókat. A bíróság nem fogadta el azt a felperesi érvelést, hogy a faji származás figyelembevétele helyett a határesetekben[16] fajilag teljesen semleges módszert kellett volna alkalmazni, mint például a sorsolást. A "szűkre szabottság" nem jelenti azt, hogy az egyetemnek meg kellett volna próbálnia a fajilag semleges minden elképzelhető módszer alkalmazását, vagy hogy választania kellett volna a mindig a kiválóságra való törekvése és azon elkötelezettsége között, mely szerint az összes faji csoport számára kíván jogi oktatást biztosítani. Végül a bíróság hangsúlyozta, hogy a faji származást figyelembe vevő politikák alkalmazhatósága időben korlátozott: huszonöt év múlva a faji alapon nyújtott előnyökre már nem lesz szükség a jelen ügyben kényszerítő közérdekként elfogadott sokszínű hallgatói közösség kialakítása érdekében.
Az ügy körülményei. Gratz és Hamacher michigani fehér lakosok, akik a Michigani Egyetem bölcsészeti főiskolai karára[17] jelentkeztek 1995-ben és 1997-ben. Elvileg mindketten teljesítették a felvételin elvárt színvonalat, ám a főiskola végül elutasította felvételi kérelmüket.
Azért, hogy a jelentkezőket lehetőleg egységes szempontok alapján lehessen elbírálni, a főiskola minden évben kiadja a felvételi kérelmek elbírálásának útmutatóját. A felvételi bizottság számos szempontot vesz figyelembe döntése során. Így többek között tekintettel van a középiskolai tanulmányi eredményekre, a felvételi vizsga eredményére, a középiskola minőségére és a tanterv nehézségi fokára, a jelentkező lakóhelyére,[18] esetleges alumni kapcsolataira,[19] közösségi vezetői tapasztalataira, illetve faji származására. Az iskola az afrikai-amerikaiakat, a latin származásúakat[20] és az őslakos amerikaiakat úgynevezett alulreprezentált kisebbségeknek tekintette, és e tulajdonságukra tekintettel minden ilyen jelentkező automatikusan húsz pontot kapott az érvényes útmutató alapján - miközben összesen száz ponttal az egyetem elvileg már felvette a jelentkezőket. Ebből következően gyakorlatilag az összes alulreprezentált kisebbségi felvételizőt felvette a főiskola.
A felperesek úgynevezett class actiont indítottak a hozzájuk hasonló helyzetben lévő minden elutasított jelentkező nevében, hivatkozva arra, hogy az egyetem faji preferenciái sértik a 14. alkotmánykiegészítés egyenlő jogvédelmet biztosító klauzuláját,[21] valamint az 1964-es Civil Rights Act hatodik címében és a 42 USC § 1981 szakaszában foglaltakat. A felperesek többek között azt kérték a bíróságtól, hogy a jövőre nézve tiltsa el az egyetemet a faji alapú megkü-
- 169/170 -
lönböztetéstől, és vegye fel őket a főiskolára.[22] A szövetségi Kerületi Bíróság elfogadta a class action perindítást.[23] A felperesek úgynevezett sommás ítélet (summary judgement) meghozatalát kérték.[24]
Az alperes a Bakke-ügyre hivatkozott, amely szerint a faji származás figyelembevétele bizonyos esetekben megengedhető, amennyiben ezt kényszerítő közérdek indokolja. Az alperes szerint a jelenlegi helyzet ilyen volt, mivel az egyetemnek különösen fontos érdeke fűződik a fajilag és etnikailag sokszínű hallgatói közösség kialakításához és fenntartásához, és az iskola által alkalmazott felvételi módszer e cél megvalósítása érdekében "szűken szabott". A Kerületi Bíróság a határozathozatal idején fennálló felvételi szisztéma esetében elfogadta az alperes érvelését, ám a felperesek szempontjából releváns 1995 és 1998 közötti időszakra nézve a felpereseknek adott igazat, mivel a Kerületi Bíróság szerint a felvételi útmutató rendszere nem felelt meg a Bakke-döntésben foglaltaknak. A felperes fellebbezett a Hatodik Szövetségi Fellebbviteli Bíróságon. A fellebbezést ez a testület ugyan még nem bírálta el, azonban a Grutter kontra Bollinger-esetet igen, és az ügyek kapcsolatára, valamint hasonlóságára tekintettel a Legfelső Bíróság a Grutter- mellett a jelen ügyet is befogadta (granted writ of certiorari).
A döntés. A Legfelső Bíróság elutasította azt a nézetet, amely szerint a hallgatói sokszínűség egyáltalán nem lehet kényszerítő közérdek, és utalt a Grutter kontra Bollinger-ügyben hozott döntés releváns részeire. Ugyanakkor a bíróság ebben az ügyben nem is vizsgálta érdemben a hallgatói sokszínűséghez fűződő állami érdek fontosságát, ugyanis úgy látta, hogy a faji hovatartozás alkalmazása nem volt szűkre szabott, így mindenképpen sértette a 14. alkotmánykiegészítés egyenlő jogvédelmet biztosító klauzuláját. Az a felvételi rend, melynek révén a felvételhez szükséges száz pont egyötödét automatikusan megkapja a kisebbségi jelentkező, nem eléggé szűkre szabott módszer a faji származás figyelembevételére. Ez a rendszer nem biztosít megfelelően egyénített elbírálást oly módon, ahogy az Powell bíró véleményéből következne. Mivel a gyakorlatban szinte az összes kisebbségi jelentkezőt felvették, megállapítható, hogy a faji származás döntő jelentőségű tényező volt, ami szintén ellentétes a Powell bíró által felvázolt elvekkel. Az elbírálás bizonyos fokig egyénített ugyan, de erre már csak akkor kerül sor, amikor a kisebbségi hallgatók automatikusan megkapták a többletpontokat, így felvételük gyakorlatilag biztosított. A bíróság elutasította azt az érvelést, hogy a jelentkezők rendkívül nagyszáma nem teszi lehetővé a jogi karon alkalmazott eljárást (lásd Grutter kontra Botiinger). Az a körülmény, hogy komoly adminisztrációs kihívást jelentene az egyénített felvételi rend megfelelő alkalmazása, nem teszi alkotmányossá az amúgy jogszerűtlen rendszert.
Kommentár. A fenti két döntés az egyetemi "megerősítő intézkedések" legfontosabb állomása az 1978-as Bakke-ügyben hozott határozat óta. Abban a kérdésben, hogy az egyenlő jogvédelmet biztosító klauzula megengedi-e a faji és etnikai származás figyelembevételét, ezáltal az egyes polgárok közötti különbségtételi (előnyök nyújtása, ami mások számára hátrányként jelenik meg), a bíróság nem tudott többségi döntést hozni. Mivel a Bakke-ügyben alapvetően öten tartották megengedhetőnek (igaz, két különböző okból) az egyetemi pozitív diszkriminációt és négyen nem, sok alsóbb bíróság korábban jogszerűnek tartotta azt, azonban a bíróságok döntései az utóbbi időben már nem voltak kiszámíthatók. Legutóbb a Texast is magában foglaló, rendkívül konzervatív ítéleteiről ismert Ötödik Szövetségi Fellebbviteli Bíróság az 1996-os Texas kontra Hopwood-esetben nyilvánította alkotmányellenesnek a Texasi Egyetem kisebbségeket előnyben részesítő felvételi programját, és mivel a Legfelső Bíróság a kérelem ellenére nem foglalkozott az üggyel (ha nem is anyagi jogi okokból, de gyakorlatilag helybenhagyta a döntést), az Egyesült Államok több államában tulajdonképpen megszűnt a "megerősítő intézkedések" alkalmazása, aminek következtében azonnal esett az afrikai-amerikai és latin származásúak aránya a felvett hallgatók között. De például Kaliforniában is megszűnt, igaz, ott népszavazás útján, viszont hasonló következményekkel (érdekesség, hogy Kalifornia egyes állami egyetemein a főiskolai hallgatók mintegy 40-45%-a ázsiai-amerikai). Viszont a nem állami egyetemek többsége és a jobb nevű állami egyetemek nagy része továbbra is alkalmazott valamilyen faji alapon előnyöket nyújtó programot.
Az egyenlő jogvédelmet biztosító klauzula alapján történő alkotmányossági teszt szigorúsága attól függ. hogy az állam milyen alapon különbözteti meg a polgárokat. Amennyiben az állam úgynevezett gyanús besorolást (suspect classification) alkalmaz, a bíróság a legszigorúbb tesztet alkalmazza. A faji vagy etnikai alapú különbségtétel minden esetben gyanús különbségtételnek minősül, ahol az államnak kell bizonyítania, hogy az alkalmazott besorolás szükséges valamely kényszerítő közérdek érdekében, és módszere szűkre szabott, vagyis az adott körülmények között nincsen kevésbé hátrányos következményekkel járó mód.
A Bakke-esetben négy bíró érvelt a közepesen szigorú vizsgálat alkalmazása mellett, mondván, a fehérek mint csoport esetében nincsenek meg azok a körülmények, amelyek alapján megkülönbözteti eleve "gyanús" lenne (ellentétben például az afrikai-amerikaiak megkülönböztetésével, amely a régóta tartó és mindenhol jelen lévő diszkrimináció, stigmatizá-
- 170/171 -
ció stb. miatt eleve gyanús, ezért indokolja a legszigorúbb teszt alkalmazását). Továbbá esetünkben a megkülönböztetés jóindulatú, pozitív megkülönböztetés. A bíróság azonban ezúttal végképp egyértelművé tette, hogy az állam vagy intézménye által alkalmazott mindenféle faji alapú besorolás vagy megkülönböztetés a legszigorúbb teszt alkalmazását igényli.[25]
Powell bíró véleményét - mely szerint a sokszínű hallgatói közösség fenntartása kényszerítő közérdek - most a kilencből hat bíró elfogadta, ami a jelenlegi igen megosztott bíróság esetében egyértelmű többséget és határozott precedenst jelent. Ráadásul Rehnquist főbíró nem tagadta különvéleményében a sokszínű hallgatói közösség fenntartása mint különösen fontos állami érdek létét vagy lehetséges voltát.
A faji alapú megerősítő intézkedések fenntartása mellett szólt az az érv, hogy bár ma már az afrikai-amerikaiak és a fehérek továbbtanulási mutatói között nincs túl nagy különbség, a feketék felülreprezentáltak a gyengébb színvonalú egyetemeken, míg alulreprezentáltak - vagy a pozitív diszkrimináció hiányában azok lennének - a jó hírű egyetemeken, ahonnan az ország gazdasági, kulturális vagy éppen politikai elitjének nagy százaléka kerül ki. Szintén sokat nyomott a latban a haderőnemek jelenlegi és volt vezetőinek egyértelmű véleménye - amicus ügyirat formájában - az egyetemi pozitív diszkrimináció fenntartásának nemzetbiztonsági okokból szükséges voltáról.
A "szűkre szabottság" kérdésében a legfontosabb az volt, hogy a származás figyelembe vehető ugyan pozitív tényezőként, de nem lehet döntő, ezen túl az elbírálásnak megfelelően egyénítettnek kell lennie. A kvótaszerűen meghatározott, számszerűsített faji alapú arányok alkotmányellenesek, azonban a részletesen kimunkált tervek a kisebbségek meghatározott számának elérése érdekében alkotmányosak lehetnek.
A bíróság azonban - valószínűleg a kompromisszum érdekében - diplomatikusan úgy fogalmazott, hogy várakozásai szerint a faji alapú megkülönböztetésre az egyetemi felvételik során huszonöt év múlva már nem lesz szükség. Ha pedig nem lesz rá szükség, akkor a megkülönböztetés nem megy át a szigorú vizsgálat tesztjén, következésképp alkotmányellenes lesz. Hogy aztán mennyire szigorúan ragaszkodik a bíróság majd ehhez a meglehetősen véletlenszerűen meghatározott kvázi-határidőhöz, azt a jövő dönti el.
Az ügy körülményei. Állítólagos fegyverhasználatról érkezett lakossági bejelentés nyomán a rendőrség kiszállt a helyszínre, és Lawrence lakásába belépve[26] őt, illetve a másik felperest,[27] Garnert privát, konszenzuális nemi aktus közben érte. A felpereseket letartóztatták és deviáns nemi közösülés miatt elítélték, amit az azonos nemű felnőttek közötti, beleegyezésen alapuló egyes nemi tevékenységeket tiltó Texas állambeli törvény tett lehetővé. A texasi Állami Fellebbviteli Bíróság helybenhagyta a bűnösség kimondását, utalva arra, hogy a kérdéses törvény a Legfelső Bíróság Bowers kontra Hardwick-ügyben[28] hozott döntése alapján nem sérti a 14. alkotmánykiegészítésben foglalt, a törvénynek megfelelő eljárás (due process) klauzulát ("egyetlen állam sem foszthat meg valakit életétől, szabadságától vagy tulajdonától megfelelő törvényes eljárás nélkül").
A döntés. A texasi törvény, amely bűncselekménnyé nyilvánította két azonos nemű személy bizonyos nemi tevékenységét (szodómia, fajtalanság), sérti a 14. alkotmánykiegészítés törvénynek megfelelő eljárás klauzuláját. Az eldöntendő kérdés az volt: a felperes felnőtt személyeknek joguk van-e a due process klauzula által biztosított szabadság alapján beleegyezésen alapuló, privát szexuális tevékenység folytatására. A Legfelső Bíróság hangsúlyozta, hogy a polgárok alkotmányban biztosított szabadsága védelmet nyújt a magánszférába történő alaptalan állami beavatkozásokkal szemben. E szabadság nemcsak térbeli értelemben védi a polgárok magánszféráját, hanem feltételezi a személy cselekvési autonómiáját is, amibe beleértendő a gondolat, a kifejezés szabadsága éppen úgy, mint bizonyos privát tevékenységekhez való jog.
A Legfelső Bíróság a jelen ügyben született döntésének meghozatala előtt újra megvizsgálta a hasonló tényálláson alapuló 1986-os Bowers-ügyet, amelynek alapkérdésére - "a szövetségi alkotmány biztosít-e jogot a homoszexuálisok számára kapcsolatuk gyakorlására?" - a bíróság nemmel válaszolt.[29] A jelen ügyben a bíróság úgy érvelt, hogy a texasi törvény célja olyan személyes kapcsolatok befolyásolása, amelyekre a polgároknak a büntethetőség kockázata nélkül joguk van, függetlenül attól, hogy e kapcsolatok létesítésére kifejezetten fel vannak-e jogosítva törvényileg. Az alkotmány által védett szabadság biztosítja a homoszexuálisok számára saját otthonaikban az intim kapcsolatok kialakításának jogát és a szabad polgárok méltóságát. Ahogy az 1992-es Planned Parenthood of Southeastern Pennsylvania kontra Casey-ügyben a bíróság megállapította; "Az alkotmány azt ígéri, hogy van a személyi szabadságnak egy olyan tartománya, amelybe az állam nem léphet be."
A Bowers-döntésben a bíróság többek között a fajtalanság tiltásának "ősi" gyökereire hivatkozott, valamint a homoszexuálisok elleni törvények korábbi jelentőségére. Azonban megállapította, hogy a szodómia tiltása csak az egyik része volt a nem gyermeknemzési célú szexet tiltó törekvéseknek, ráadásul a
- 171/172 -
nem azonos nemű párok esetében is tiltották a szodómiát. A gyakorlatban azonban nem alkalmazták e törvényeket beleegyezésen alapuló szex esetén, és az Egyesült Államokban egyáltalán nem voltak komoly hagyományai annak, hogy kifejezetten homoszexuálisok ellen hozzanak törvényeket. Sőt, ellentétben az állítólagos ősi gyökerekkel, valójában a XX. század utolsó harmadáig nem is voltak azonos nemű párokat érintő speciális törvények. A Bowers-döntés valójában azt próbálta alátámasztani, hogy az idők folyamán erőteljesen elítélték a homoszexualitást. A bíróság feladata azonban a mindenki számára elérhető szabadság határainak kijelölése, és a nem a saját erkölcsi kódexének betartatása - érvelt jelen döntésében az amerikai legfőbb törvényszék.
A Bowers-döntés hibái nyilvánvalóvá váltak az elmúlt években. 1986-ban ötven államból még huszonöt büntette a Bowers-ügyben vizsgált cselekményt (szodómia), ez a szám mára tizenháromra csökkent, ebből négy kizárólag a homoszexuálisok által elkövetett ilyen cselekményeket bünteti. Ráadásul azokban az államokban, amelyekben még mindig büntetik az azonos vagy különböző nemű párok fajtalanságát, nem alkalmazzák a törvényt beleegyező nagykorúak esetében.
A Planned Parenthood of Southeastern Pennsylvania kontra Casey-ügy - amely megerősítette, hogy a due process klauzula védi a házassághoz, a gyermekvállaláshoz, a fogamzásgátláshoz és a szülőknek a gyermek nevelése és oktatása kérdéseiben való döntési jogát -, valamint az 1996-os Romer kontra Evans eset - amelyben a bíróság az egyenlő jogvédelem klauzulát sértőnek találta, hogy Colorado állam alkotmányának kiegészítése elutasítja a homoszexuálisok antidiszkriminációs törvényekkel történő védelmét -szintén kétségessé tettek a Bowers-döntés érvényességét. A texasi törvény a fajtalanságot bűncselekménnyé nyilvánította, az elítélteket mint bűnelkövetőket stigmatizálta, ami még akkor is komoly következmény, ha a szodómia csupán vétségnek minősült. A texasi törvények alapján ugyanis a büntetett előélet tényét rá kell vezetni az állásjelentkezéseknél használatos dokumentumokra, és az elítéltek felkerülnek a szexuális bűncselekményeket elkövetők listájára.
A Bowers-döntést folyamatosan bírálta a jogirodalom. Ráadásul a döntés ellentétben állt a más fejlett államok által alkalmazott szabállyal és az Emberi Jogok Európai Bírósága vonatkozó döntéseivel. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy az Egyesült Államokban a polgárok cselekvési szabadságának korlátozásához fűződő állami érdek nagyobb vagy sürgetőbb lenne. A stare decisis nem mindenek felett álló parancs, ugyanakkor mivel a korábbi és későbbi precedensek ellentmondanak a Bowers-döntés fő megállapításának, jelentős a jogbizonytalanság veszélye. A bíróság ezért kinyilvánította: a Bowers-döntés egyértelműen helytelen volt, és a jelen ügyben a bíróság felülbírálta azt.
Kommentár. A bíróság e döntésével újabb részjogot bontott ki a 14. alkotmánykiegészítés due process klauzulája által biztosított szabadság (liberty) komponensből, pontosabban annak a - szövetségi alkotmányban külön nem nevesített - magánélethez való jogot védő részéből. A precedensek alapján a magánélethez való jog magában foglalja többek között a házassághoz, a fogamzásgátláshoz vagy a szülőnek a gyermek neveléséhez való jogát, és a bíróság ezen jogokat ugyanúgy védi a due process klauzula alapján, mint az alkotmányban nevesített alapjogokat. A magánélethez való jog alapján a polgároknak joguk van ahhoz, hogy állami beavatkozás nélkül hozzanak meg bizonyos döntéseket vagy folytassanak bizonyos cselekvéseket.
A bíróság először arra a kérdésre kereste a választ, hogy a szóban forgó cselekmény alapjog-e, vagyis beleérthető-e az alkotmány által védett szabadság fogalmába, esetleg a nemzet történelmében és hagyományaiban gyökerezik-e. Döntő jelentőségű, hogy a bíróság hogyan teszi fel az alapjog meglétével kapcsolatos kérdést, A Bowers-ügyben a bíróság azt kérdezte, biztosít-e az alkotmány alapvető jogot a fajtalanság elkövetésére, ahelyett, hogy azt kérdezte volna, van-e alapvető joga a polgároknak a magánéletükben konszenzuális nemi aktusra. Mivel a válasz az első kérdésre nyilvánvalóan nemleges volt, az egyszerű ésszerűségi teszt alapján a fajtalanságot kriminalizáló törvény alkotmányosnak bizonyult. Érdekes, hogy a bíróság jelen esetben sem nevezte explicit módon alapvető jognak a privát, beleegyezésen alapuló nemi élethez való jogot, ám azt egyértelműen kimondta, hogy a polgároknak a büntethetőség kockázata nélkül joguk van hozzá; függetlenül attól, hogy ilyen tevékenységre törvény kifejezetten feljogosítja-e őket. Éppen ezért - vagyis az alapjogiasítás hiánya miatt - a bíróság által alkalmazott teszt valójában nem a szigorú vizsgálat tesztje volt, hanem egy kvázi ésszerűségi vizsgálat. Mivel ez a leggyengébb teszt, az államnak ebben az esetben van a legnagyobb esélye arra, hogy a jogkorlátozás alkotmányosnak bizonyul. Azonban a bíróság úgy látta, hogy nincs olyan racionális állami érdek, amely alapján indokolt a magánéletbe való - a texasi törvényhez hasonló módon történő - beavatkozás.
A bíróság a Lawrence-ügyben a due process klauzula alkalmazásával nemcsak azokat a törvényeket érvénytelenítette, amelyek kizárólag az azonos nemű párokat rendelték büntetni, hanem azokat is, amelyek a különnemű párok hasonló tevékenységét kri-
- 172/173 -
minalizálták. Mivel a texasi törvény csak az azonos neműek esetében rendelte büntetni a fajtalanságot, az alkotmánysértőnek minősülhetett volna a 14. alkotmánykiegészítés egyenlő jogvédelmet biztosító klauzulája alapján is (különösen a Romer-ügy után). Ebben az esetben azonban az államoknak lehetőségük lett volna arra, hogy a kérdéses szexuális tevékenységet mind az azonos nemű, mind pedig a különnemű párok esetében tiltsák, ezt pedig el akarta kerülni a bíróság.
A testület hangsúlyozta: a Lawrence-ügy nem szól kiskorúakról, erőszakos nemi aktusról, nyilvános aktusról vagy prostitúcióról; ezekben az esetekben a bíróság fenntartotta magának a jogot, hogy adott esetben a magánélethez (nemi élethez) való jogot szűkebben, többféle állami korlátozást megengedve értelmezze. A bíróság azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a Lawrence-döntés nem érinti a homoszexuálisok házasságának esetleges állami elismerését, mintegy ráhagyva e kényes kérdés megválaszolásának problémáját a törvényhozásra.
A Lawrence-ügy jól példázza az amerikai Legfelső Bíróság utolsó két évtizedének konzervatív alapjogvédelmi felfogását. Hiába értékelhető relatíve nagy jelentőségűnek a Lawrence-eset, Európában az Emberi Jogok Európai Bírósága több mint húsz éve, 1981-ben hozott hasonló döntést, míg például Kanadában Ontario állam Legfelső Bírósága épp néhány héttel a Lawrence-eset előtt mondta ki, hogy a kanadai melegeknek joguk van a házasságra (igaz, az anyagi jogi alapok között nagy a különbség). A jelenlegi bíróság azonban Sandra Day O'Connor bíró megfogalmazása szerint "reagáló" bíróság, ami azt jelenti, hogy nem megy elébe a társadalmi folyamatoknak, hanem megvárja, amíg valamely új jog elismerése (vagy tiltás eltörlése) az államok többségében már megtörtént, és akkor azt a jogot kiterjeszti a konzervatív államokra is.
Straub Dániel ■
JEGYZETEK
[1] A Miller kontra California-ügyben a bírósági döntés úgy fogalmazott, hogy obszcenitás az, amikor az átlagember a kortárs közösségi normák alapján úgy ítéli meg a mű egészét, hogy az a legalantasabb (prurient) érdeklődésnek kíván megfelelni, nyilvánvalóan sértő módon szexuális magatartást ábrázol vagy ír le, amelyet a tagállam joga definiál, és egészében véve sem képvisel komoly irodalmi, művészeti, politikai vagy tudományos értéket. Miller versus California. 413 US 15 (1973). Lásd erről Lawrence Lessig: Hogyan szabályozzuk a szólást az interneten?, Fundamentum, 1999/1, 5.
[2] Hivatkozott esetek: Columbia Broadcasting System Inc. versus Democratic National Committee, 412 US 94, 139 (1973); Warner Cable Communications Inc. versus Niceville, 911 F, 2d 634, 638 (CA11 1990); Student Government Association versus Board of Trustees of the University of Alassachussetts, 868 F. 2d 473, 481 (CA1 1989); Estiverne versus Louisiana State Bar Association, 863 F. 2d 371, 379 (CA5 1989).
[3] Perry Ed. Association versus Peny Local Educators' Association, 460 US 37, 45 (1983).
[4] International Society for Krishna Consciousness Inc. versus Lee, 505 US 672, 679 (1992).
[5] Legal Services Corporation versus Velazquez, 531 US 543 (2001).
[6] Reno versus American Civil Liberties Union, 521 US at 868 (1997). A döntést magyar nyelven lásd Fundamentum, 1999/1, 129.
[7] City of Madison Joint School District No. H versus Wisconsin Employment Relations Commission, 429 US 167 (1976).
[8] Rust versus Sullivan, 500 US 173, 194 (1991)
[9] A Greenville County Library-ben. http://www.pacd.uscourts.gov/documents/opinions/02D0415P.htm.
[10] Arkansas Educational Television Commission venus Forbes, 523 US 666, 672-674(1998).
[11] Az ázsiai-amerikaiak ugyan kisebbségnek számítanak, de faji alapon általában nem élveznek előnyt a felvételi során, mivel ők megfelelően reprezentáltak az egyetemeken.
[12] A pert az egyetem "vezetője" (president) ellen indította a felperes, ami nálunk nagyjából a rektornak megfelelő pozíció. A továbbiakban a felperes megjelölés a per eredeti felperesét jelenti. Az amerikai jogrendszerben ugyanis a Legfelső Bíróság előtt az eredeti felállás megfordulhat annak megfelelően, hogy ki fellebbez. Így például a későbbiekben említendő Regents of University of California kontra Bakke-esetben Bakke volt az eredeti felperes, de az egyetem fellebbezett a Legfelső Bírósághoz, ezért a felek sorrendje megfordult. Ennek ellenére Bakkét mint felperest említjük.
[13] A Michigani Egyetem állami intézmény, ezért vonatkozik rá a 14. alkotmánykiegészítés; a nem állami oktatási intézményekre a Civil Rights Act alkalmazható.
[14] A Michigani Egyetemhez. hasonlóan a Kaliforniai Egyetem is állami intézmény.
[15] Így a Bakke-ügyben végül a felperes nyert.
[16] Ahol hasonló kvalitású, de kisebbségi és nem kisebbségi hallgató felvétele között kellett dönteni.
[17] Az egyetem bachelor, főiskolai szintű diplomát adó intézményébe.
[18] Annak érdekében, hogy a hallgatók megfelelően reprezentálják az. Egyesült Államok földrajzi megoszlását.
[19] Vagyis van-e a jelentkezőnek olyan szülője vagy egyéb közeli rokona, aki szinten az egyetemre járt (ez előnyt jelent).
- 173/174 -
[20] Itt jegyzendő meg, hogy a hispán vagy latin származás etnikai hovatartozást jelent, ellentétben az afrikai-amerikai és őslakos amerikai megjelölésekkel, amelyek az amerikai terminológiában faji származásra (rasszra) utalnak. Ezért a népszámlálásnál külön kérdésben kérdeznek rá a faji származásra, majd az etnikai hovatartozásra. Ebből következően egy latin származású személy vallhatja magát kaukázusinak (fehérnek), afrikai-amerikainak, őslakos amerikainak stb. A legutolsó népszámlálás óta akár többféle faji megjelölést is választhat a megkérdezett.
[21] Lásd a 13. jegyzetet.
[22] Mivel időközben megkezdték tanulmányaikat egy másik intézményben.
[23] Ez feltétele volt az érdemi pereskedésnek.
[24] Ez többek között abban az esetben lehetséges, ha a tényállás nem vitatott, és az egyik fél szerint a törvény egyértelműen rendelkezik az adott helyzetre vonatkozóan.
[25] Korábban a különvélemények nagy száma miatt ez kevésbé volt egyértelmű. Jelenleg a kilencből csak három bíró tartotta fenn azt a véleményét, amely szerint elvben lehetséges, hogy más szintű teszt alapján vizsgáljon a bíróság faji alapú besorolásokat.
[26] A lakásba való belépés jogszerűségét a felperesek nem vitatták.
[27] Az amerikai petitioner kifejezés jelen esetben a magyar felperesnek megfelelő pozíció. Jelen ügyben a felperesek büntetőügyben voltak vádlottak, és a fellebbviteli bíróságon, illetve a Legfelső Bíróságon indítványozták az ítélet alapjául szolgáló törvény szövetségi alkotmányba ütköző voltának kimondását.
[28] 478 US 186 (1986).
[29] A Bowers-ügyről lásd még Cass R. Sunstein és Nelius Carey írását a Fundamentum 2002/3-4. számában.
Visszaugrás
