Hazánkban 2014 októberéig is számos értékes elméleti monográfia és gyakorlati tankönyv jelent meg kriminalisztikai tárgykörben. A maga teljességében értelmezett kriminalisztikáról ugyanakkor átfogó elméleti munka még nem készült. Fenyvesi Csaba hiánypótló monográfiája nem kisebb feladatra vállalkozik, mint a kriminalisztika tudományának általános jellegű, és így legátfogóbb áttekintésére törekvő összefoglalására, amelyet elsősorban annak tendenciáin keresztül közelít meg.
A bevezető fejezetek az átfogó és általános monográfiáktól megszokottan a fogalmi alapokat tisztázzák: a kriminalisztika belső rendszerét, felosztását, helyét és szerepét a bűnügyi tudományok között. Szerző ezt a lehető legnagyobb alapossággal és a legszélesebb merítéssel teszi meg: a szovjet (gyökerű) tudomány eredményei és a kontinentális (nyugati) felfogás mellett helyet kapnak a tengerentúli (angolszász) meghatározások, továbbá ezek tartalmi elemzése, összevetése és szintézise is megtörténik.
A kriminalisztika előzményeinek, valamint újkori történetének átfogó feldolgozását követően Szerző megjelöli a modern kriminalisztika öt mérföldkövét, amelyek (időrendi) sorrendben: az ujjnyom, a vér, a neutronaktivációs módszer, a DNS és a digitális adat. Ezek a mérföldkövek egyben a modern kriminalisztika elmúlt évszázadban lezajlott fejlődési tendenciáit is megvilágítják. Nem túlzás azt állítani, hogy a mérföldkövek képszerű elmélete megkerülhetetlen lesz minden ezt követő, a kriminalisztika-történetet érintő publikációban. Egyetlen kritikaként talán a neutronaktivációs módszer kizárólagos trónra emelését fogalmazhatjuk meg, mivel - ahogy arra egyébként Szerző is rámutat - az csupán egyetlen szelete a modern analitikai kémiának.
Az ezt követő fejezetben Szerző a kriminalisztika és a büntető eljárásjog hazai monografikus alapjait tekinti át. Ennek során is feltárja azokat a tendenciákat, amelyek az utóbbi fél évszázadban a tudományos érdeklődést és a kutatási irányokat meghatározták, továbbá a rendelkezésre álló adatokat a később részletezett piramis-modell szerint strukturálja.
A kriminalisztika piramis-modelljét az ötödik fejezet tartalmazza, amely minden kétséget kizáróan újszerű és szemléletes megközelítési módnak nevezhető. A három szint (alapkérdések - mediátorok - fókusz) és az egyes szinteket alkotó "építőkockák" világos, logikus kifejtése, gyakorlati példákkal és bőséges szakirodalommal illusztrálva, a kötet egyik legfontosabb részévé emeli e fejezetet. Jelentősége a tudományág rendszerezésében ahhoz fogható, amikor a kriminalisztika részterületeit (technika, taktika, metodika) egymástól elválasztották és kimunkálták. A piramis-modell a jövőben biztosan nem kerülhető meg egyetlen átfogó kriminalisztikai műben sem. Mindezeken kívül az egyes mediátorok (nyomok, anyagmaradványok, vallomások, okiratok) ismertetésében hangsúlyos szerepet kap azok fejlődésének, erősségeinek, gyengéinek, tendenciáinak bemutatása és elemzése is.
Talán rendhagyó, hogy csak ezt követően, a hatodik fejezetben kerülnek kifejtésre a kriminalisztika alapelvei. Ezek az alapelvek is - a maguk egymásra épülésében, illetve a teljes kriminalisztikai tudományból történt absztrakciójukra tekintettel - merőben újszerűek, mivel logikus sorba rendezett módon erősen támaszkodnak a korábbi fejezetekben kimunkált fogalmakra és modellekre, ezért a későbbi fejezetben végzett tárgyalásuk mindenképpen indokolt.
Az első alapelv maga a kriminalisztika hét kérdése, azaz a piramis-modell alapja. A második alapelv a filozófia és pszichológia eredményeire támaszkodva leszögezi, hogy a múlt megismerhető. Szerző támadhatatlanul mutat rá, hogy az egész kriminalisztika lényege, elvi alapja, teljes módszertana ezen a tételen nyugszik. A múlt megismerhető, és kriminalisztikai szempontból a hét alapkérdésre adott válaszként interpretálható. Harmadik alapelv, hogy minden bűncselekmény nyomot hagy, nyom alatt értve az anyagmaradványokat, emlékeket is. E. Locard közel száz éves tétele nem hogy nem veszített érvényességéből, hanem időt állóan máig a kriminalisztika egyik elvi alapját nyújtja. A negyedik alapelv az adatok és az adatszerzés fontosságát emeli ki, részletekbe menő gyakorlati példákkal illusztrálva azt az adatbázisok jelentőségétől a titkos adatszerzés szerepéig. Az ötödik alapelv az "első csapás" elve, vagyis az időben reagáló bűnüldözés, a forró nyom, az azonnali adekvát kriminalisztikai válasz jelentőségét emeli alapelvi szintre. Végül a piramis-modell csúcsán, a fókuszban helyet foglaló azonosítás elvi alapja szerepel, amely szerint a természet nem ismétli önmagát. Az alapelvek felsorolása fontossági sorrendet természetesen nem tükröz, világos és megalapozott logikai rendszert annál inkább.
A hetedik fejezet a kriminalisztikai hibákat veszi górcső alá: csoportosítások, az okok feltárása, a lehetséges következmények értékelése, a hibák megelőzése, illetve hatásuk csökkentése. A kriminalisztikai hibák gyakorlati illusztrációja gyanánt számos külföldi és sajnálatos hazai eset kerül is-
- 303/304 -
mertetésre. Részletesebben mutatja be Szerző a legtipikusabb, illetve legsúlyosabb hibákat, és azok kivédésének lehetőségeit is. Így a legkomolyabb, legnehezebben orvosolható, és sajnálatos módon nagyon gyakran előforduló elhibázott felismerésre bemutatási eljárást. Ezen kívül a tanúk tévedése, a téves szakvélemény, illetve szagazonosítás, a hamis beismerés, a szembesítés hibái kerülnek kifejtésre, továbbá a bűnüldözők perszeverantikus ragaszkodása a rossz verzióhoz. Támadhatatlan érveléssel szögezi le Szerző, hogy az elhibázott "első csapás" önmagában súlyos és később is nehezen orvosolható hiba; egyben újabb érv szól amellett, hogy az előző fejezetben indokolt volt alapelvi szintre emelni az első csapás jelentőségét.
A nyolcadik fejezet átfogó képet fest a kriminalisztika jelenkori világtendenciáiról. Az alfejezetek logikus sorrendben bontják ki az egyes folyamatokat, megrajzolják azok ívét, számos gyakorlati példával illusztrálva. Ilyen napjainkban zajló tendencia a krimináltechnika primátusa, a specializálódás (a polihisztorok korának vége), a minucializálódás (miniatürizálódás), a múlt közeledése és a képek élesedése, az expertizálódás ("szakértősödés"), a valószínűségi szintek emelkedése. Mindenképpen megemlítendő továbbá a csapatmunka előtérbe kerülése, a komputeri-zálódás, a kiberfelderítés előretörése, a titkos eszközök és módszerek felértékelődése, a nemzetköziesedés, a veszélyhelyzetek szaporodása, vagyis a kriminalisták munkáját is fenyegető helyzetek: a terrorizmus, az alvilági nyomásgyakorlás, az élő helyszínek; valamint a privatizálódás (a magánszféra megjelenése a kriminalisztikában). Szerző világosan mutatja be, ahogy az egyes tendenciák egymásból következnek vagy egymást erősítik.
A záró fejezet a kriminalisztika jövőbeli lehetőségeit és kihívásait tartalmazza. Ilyennek tekinthetők az emberi szag feltérképezésére, műszeres azonosítására irányuló kutatások. A hazugság- vagy őszinteségvizsgálat ígéretes eszközei jelenleg szintén kutatás vagy már fejlesztés alatt állnak: a funkcionális MRI, az agyi monoscanner, a beszédhang stressz-indikátorait mérő műszerek, a hőkamera és a szemhőmérséklet mérése, az írásvizsgálat. A kézírás vizsgálata is egyre komolyabb számítógépes hátteret kap, ami elvezethet a matematikai alapokon nyugvó validitás megteremtéséhez. Szerző számos bizonyítékkal támasztja alá, hogy a bűnügyi helyszínre telepített laboratórium és a szemle közbeni DNS-azonosítás a legközelebbi jövő realitása. A digitális technikák egyre jobban és mélyebben áthatják majd a kriminalisztikát. A titkos információgyűjtés jelentősége továbbra is jelentős marad, a digitális korban ez kémprogramok, illetve etikus hackerek csatarendbe állítását követeli meg. A fejlődő hangazonosítás előtt is komoly jövő áll. A térinformatikai rendszerek akár valós időben képesek megmutatni a bűnügyileg legfertőzöttebb "hot spot" területeket. A digitális technika az elkövetkező időszakban még élethűbb helyszíni összképrögzítést tesz lehetővé, illetve sokkal hatékonyabbá válhatnak az arcrekonstrukciós eljárások, azaz a csontokból történő személyazonosítás.
A fejezet lezárásaként Szerző új lehetőségeket és javaslatokat fogalmaz meg, elsőként a szakszerű sértett-gondozás (fo-rensic nursing) módszereinek európai (és hazai) meghonosítására. Hangsúlyosabb szerepet kell kapnia a Bayes-analízisnek a bizonyítékok matematikai valószínűségi alapú értékelésében. Ugyancsak fejleszteni indokolt az elkövetői profilalkotás és a kognitív interjú módszereit. Tekintve, hogy valamennyi javasolt módszer korábban részletes, gyakorlati példákkal illusztrált ismertetése a kötetben megtörtént, e javaslatokat nehéz figyelmen kívül hagyni.
A kötet rövid lezárásában Szerző szinte költőien szögezi le, hogy a technikai fejlődés ellenére is a kriminalisztika helyettesíthetetlen záloga a kriminalista, a hatékony bűnüldöző, a "nagy harcos".
Összefoglalóan megállapítható, hogy "A kriminalisztika tendenciái" című munka elsősorban összefoglaló és rendszerező jellege következtében hiánypótló jelentőségű, mivel e tudományágat a legátfogóbban bemutató elméleti monográfiaként több elemében is új paradigmát épít ki, így pedig megkerülhetetlen a szakterület elméletével foglalkozók számára. Inspiráló hatást gyakorolhat azonban mindazokra a munkákra is, amelyek a kriminalisztika egyes területeinek elmélyült, részletekbe menő vizsgálatát végzik, mert ezek eredményeinek hasznosítását szisztematikusan felépített, széles körű és megalapozott rendszerbe helyezi. E munka azonban nemcsak a tudományos kutatások és elemzések szempontjából érdemel kiemelt figyelmet, hanem azok számára is rendkívül hasznos lehet, akik a kriminalisztika modern elméletével, e tudományág mai helyzetével kívánnak behatóbban megismerkedni. A könyv közérthető nyelvezete, világos és érthető megfogalmazása, valamint racionális felépítése következtében széles körben teszi lehetővé az oktatásban való alkalmazását, továbbá korszerű és alapos ismereteket közvetít a kriminalisztika iránt érdeklődő olvasóközönség számára is. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kiemelt főtechnikus, ujjnyomszakértő, Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet.
Visszaugrás
