A modern, posztindusztriális társadalmakban az állam (és az annak részét képező) helyi önkormányzatok által nyújtott közszolgáltatások körében egyre nagyobb szerepre tett szert a szociális segítségnyújtás. Cikkemben megkísérlem röviden összefoglalni, hogy a helyi lakosok széles körét érintő szociális segítségnyújtás (gondoskodás) megszervezésében egyes európai és Európán kívüli államok helyi közösségei, önkormányzatai milyen szerepet töltenek be. Ennek körében áttekintem ezen szolgáltatások önkormányzati szervezésének településcentrikus, településközi (körzeti) és területi önkormányzati alapú modelljeinek általános jellemzőit, továbbá röviden szólok e szolgáltatások finanszírozásának általános kérdéseiről.
Tanulmányomban ennek megfelelően áttekintem a szociális segítségnyújtás (gondoskodás) értelmezéseinek körét, azonban csak érintőlegesen vizsgálom az adott államok szociális szolgáltatásokkal kapcsolatos felfogását, hiszen a jóléti rendszerek összehasonlító vizsgálata önmagában önálló monográfia tárgya, így jelentősen meghaladja e tanulmány kereteit. Ehelyett azt vizsgálom részletesen, hogy az egyes országok a különféleképpen értelmezett szolgáltatásokat milyen módon szervezik meg, s ebben milyen szerepet szánnak a helyi választópolgárok önkormányzatokkal rendelkező közösségeinek.
Az egyes országok helyi autonómiáinak a szociális segítségnyújtásban játszott szerepét alapvetően meghatározza, hogy az adott állam miként ítéli meg szerepét a különféle jóléti szolgáltatások területén. E körben Gösta Esping-Andersen három főbb modellt[1] különít el.
Csoportosításában az első modellt az északi államok jelentik, amelyek modellje "nemzetközileg egyedülálló abban, hogy az állami pillérre teszi a hangsúlyt."[2] Esping-Andersen a modell három főbb jellemzőjének azt tekinti, hogy ezek az országok univerzális garanciákat, aktivációs lehetőségeket és fejlett szolgáltatásokat nyújtanak a gyermekeknek, a fogyatékossággal élőknek és a támogatásra szoruló időseknek. Esping-Andersen jelzi, hogy a skandináv (északi) jóléti modell költséges, ha az állami bevételeket és kiadásokat nézzük, de kimutathatóan nem költségesebb a többi típusnál, ha a rendszer egészére kiterjedő könyvelési módszert alkalmazzuk. A modellel kapcsolatban a szociálpolitikusok általában kiemelik, hogy az arányosan terített adóteher ellenére a magas adók veszélyeztetik a rendszert, amelynek fennmaradása a gazdasági növekedéstől és a teljes foglalkoztatottság megőrzésétől függ.[3]
A skandináv modell - mint a fentiekben is látható - egyfajta preventív rendszert jelent, azaz célja, hogy minél tovább maradjon az állampolgár a munkaerőpiacon aktív foglalkoztatottként, ám ha kiesik onnét, akkor széles körű, univerzális juttatásokra válik jogosulttá. Esping-Andersen szerint a preventív modell legfontosabb előnye, hogy egyidejűleg képes csökkenteni az időskori és a gyermekszegénységet, ezzel is bizonyítva, hogy "a bőkezű időskori ellátások önmagukban nem összeegyeztethetetlenek az aktív családtámogató politikával".[4]
Gösta Esping-Andersen csoportosításában a második modellt az angolszász államok (különösen az Egyesült Királyság, Egyesült Államok, Ausztrália, Új-Zéland, valamint Írország) jelentik, amelyek aktívan támogatják a piaci megoldásokat, oly módon, hogy ösztönzik a magán jóléti ellátásokat és az akut piaci kudarcok kezelésére korlátozzák a közfelelősséget.[5] Ebben a rendszerben az "egészségügyi ellátórendszer kivételével az állam szerepe reziduális, és a bizonyítottan rászorulóknak nyújtott célzott ellátások rendezésére korlátozódik", így a magán jóléti piac felé tereli a középosztályt, az állam pedig erősíti a jövedelemtesztelés szerepét. Esping-Andersen szerint bár a liberális államokban az állami jóléti kiadások aránya jóval alacsonyabb, azonban ezek a jóléti kiadások a magán-
- 15/16 -
szféránál jelentkeznek. Szerinte ez a modell számos nem kívánt negatív következménnyel jár, így nőnek a háztartások magánbiztosításra költött kiadásai, valamint a "polgárok piaci megoldások felé fordulásával jelentősen csökken az állam bevételnövelő kapacitása".[6]
A fenti modellt jellemzők kiemelik a rendszerben a rászorultsági jellegű önkormányzati szociálpolitika meghatározó szerepét.[7]
Esping-Andersen csoportosításában a harmadik modellt a kontinentális európai országok legtöbbjében megjelenő vonás, a hagyományos családi jóléti felelősségek részleges fennmaradása jellemzi. Szerinte ebben a rendszerben a legfontosabb a fő kenyérkereső biztonsága, ahol a modell familiáris jellegét csak tovább erősíti a társadalombiztosítás dominanciája, amely jó védelmet nyújt az egész életükben stabil állással rendelkezőknek.[8] Esping-Andersen éppen a társadalombiztosítás túlsúlyát látja e modell legfontosabb kockázati pontjának. A kontinentális modell keretében kitörési pontnak a részmunkaidős és átmeneti foglalkoztatást széles körben elterjesztő, a béremeléseket elhalasztó, és a tartós jóléti függőséget a szociális juttatások csökkentése nélkül korlátozó holland példát tekinti.
A kontinentális államokban ennek megfelelően a rászorultsági szociálpolitika egyfajta "végső menedék" ("last resort") azok számára, akik a társadalombiztosítás széles körű ellátórendszerében semmilyen szolgáltatásra nem szereztek jogosultságot, így annak szerepe csak kiegészítő jellegű. A modellt követő egyes államok tekintetében általánosságban hangsúlyozható, hogy a fenti, kiegészítő jellegű rászorultsági szolgáltatások megszervezésében kiemelkedő szerepe van a helyi önkormányzatoknak.
Bár a kontinentális (német-latin) modell egyik altípusaként is értelmezhetőek, mégis indokolt röviden szólni a volt államszocialista országokról. Ezek az államok - különösen az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai - történeti hagyományaik által determináltan jelentős és differenciált szociális - alapvetően bismarcki jellegű, társadalombiztosítási - ellátórendszerrel rendelkeztek. A szocializmus időszakában ez az ellátórendszer tovább bővült, amelynek ellátására a tervgazdaság - még részleges piaci reformokkal - sem volt képes. Az 1970-es években jelentkező finanszírozási problémák vezettek el végül a szocialista politikai-gazdasági rendszerek 1989/90-es összeomlásáig, amely magával rántotta a túlméretezett állami gondoskodás rendszerét is.
Az 1990-es évek elejétől a frissen kiépülő demokratikus rendszerek új, államilag és egyénileg a mai napig feldolgozatlan szociális problémákkal szembesültek. Ezek közül a legfontosabb a korábbi, valamennyi állampolgárra kiterjedő foglalkoztatás megszűnése volt. Az egykori állami vállalatok és mezőgazdasági szövetkezetek csődje ugyanis nemcsak a munkahelyek megszűnését, tömeges munkanélküliséget generált, hanem együtt járt az általuk szervezett és nyújtott szociális szolgáltatások eltűnésével is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
