Az 1995. február 13-án elhalálozott S. J. a felperes édesapja volt, aki a perben félként nem szereplő S. J.-nével 1988-ban kötött házasságot. A II. r. alperes S. J.-né testvére, az I. r. alperes pedig a II. r. alperes házastársa. S. J. és felesége egészségi állapota megromlott, ezért tartási szerződés megkötését határozták el az alperesekkel. Az alperesek, mint eltartók az 1994. május 13-án megkötött szerződésben kötelezettséget vállaltak arra, hogy az eltartottakat életük végéig eltartják és ennek keretében mindazokban a szolgáltatásokban részesítik, amely az eltartás fogalmi körébe esik. Mindezen szolgáltatások ellenértékeképpen S. J.-né eltartott a tulajdonát képező ingatlant az alperesek tulajdonába adja. Az eltartottak egybehangzóan előadták, hogy a tartási szerződés keretében a szerzeményi közösséget képező 1 600 000 forint készpénz vagyonukat ugyancsak egymás közti egyenlő arányban az eltartók tulajdonába adják és az összeg átvételét az eltartók a tartási szerződés aláírásával egyidejűleg elismerték és nyugtázták.
1994. május 9-én dr. J. L. ügyvéd tényvázlatot készített a tervezet szerződésről, melyet S. J. is aláírt. Az 1994. május 13-án elkészített tartási szerződésen S. J. részéről csak egy "+" jel szerepel, és az eredeti példányon a kézjegy mellett feltüntetésre került a következő szöveg: "S. J. névírója dr. J. L.". S. J. a szerződéskötés időpontjában 74 éves volt és egy korábbi agyérgörcs betegsége miatt az írása erősen megromlott, kézzsibbadása következtében időnként, így a szerződéskötés időpontjában is írásra képtelen állapotban volt.
A felperes keresetében a szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte. Az alperesek ellenkérelmükben arra hivatkoztak, hogy a szerződésen lévő kézjegy néhai S. J.-től származik.
A bíróság a jogerős közbenső ítéletével megállapította, hogy az 1994. május 13-án megkötött tartási szerződésnek a S. J.-re vonatkozó része érvénytelen és az érvénytelenség megállapítása folytán a szerződéskötés előtt fennállott helyzet visszaállítása végett elrendelte a felek közti elszámolást.
A jogerős ítélet indokolásában a kirendelt igazságügyi írásszakértő véleménye alapján megállapította, hogy a szerződésen szereplő "+" jel S. J.-től való származása kizárt, a szerződéskötésnél jelen lévő személyek közül a vitatott jel készítéséből kizárólag S. J.-né kézeredete nem zárható ki. S. J.-né tanúként vallotta, hogy volt férje helyett - kérésére - más esetben is ő írta alá a nevét. Egyébként a szerződés aláírásának körülményeit, a szerződéskötésben néhai S. J. közreműködését az egyéb peres adatok egybevetésével pontosan nem lehetett bizonyítani.
A jogerős közbenső ítélet indokolása szerint az egyértelműen megállapítható volt, hogy néhai S. J. az alperesekkel tartási szerződést kívánt kötni. A Ptk. 586. §-ának (2) bekezdése szerint azonban a tartási szerződést írásban kell megkötni, s minthogy a vitás szerződésen lévő "+" jel vonatkozásában kizárt, hogy S. J.-től származzon, ennek folytán az ő vonatkozásában a tartási szerződés érvénytelen. A Ptk. 237. §-ának rendelkezése értelmében érvénytelen szerződés esetén a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani, ezért a megyei bíróság az elszámolás elvégzésére az elsőfokú bíróságot utasította.
A jogerős ítélet ellen az alperesek éltek felülvizsgálati kérelemmel, melyben jogszabálysértésként arra hivatkoztak, hogy a másodfokú bíróság "a bizonyítékok mérlegelése körében indokolatlanul és megalapozatlanul túlzott jelentőséget tulajdonított az írásszakértői véleménynek".
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - az alábbi indokok szerint - alaptalannak találta.
A Ptk. 218. §-ának (2) bekezdése határozott rendelkezést tartalmaz arra nézve, hogy ha az adott szerződés esetén az írásbeli alakot jogszabály rendeli és a szerződő fél nem tud vagy nem képes írni, a szerződés érvényességéhez közokirat vagy teljes bizonyító erejű magánokirat szükséges. A Ptk. 586. §-ának (2) bekezdése szerint a tartási szerződést írásban kell megkötni. A két rendelkezés egybevetése nem hagy kétséget afelől, hogy a perbeli szerződés megkötéséhez a felek szerződési akaratán túlmenően érvényességi kellék volt, hogy azt a felek legalább teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalják.
A Pp. 196. §-ának (1) bekezdése szerint - az ellenkező bebizonyításáig - a magánokirat akkor tekinthető teljes bizonyító erejűnek, ha két tanú az okiraton aláírásával igazolja, hogy a kiállító a nem általa írt okiratot előttük írta alá vagy aláírását előttük saját kezű aláírásának ismerte el [Pp. 196. § (1) bekezdése b) pont], illetve a kiállító aláírása vagy kézjegye az okiraton bíróilag vagy közjegyzőileg hitelesítve van [Pp. 196. § (1) bekezdés c) pont]. Minthogy S. J. a szerződéskötéskor írásra képtelen volt, a szerződést nem írhatta alá, ezért azt kellett vizsgálni, hogy az okiraton lévő kézjegy alapján a szerződés érvényessége megállapítható-e. A másodfokú bíróság ennek tisztázása végett rendelt ki igazságügyi írásszakértőt, és az alapszakvélemény, valamint az azt kiegészítő aggálytalan szakértői vélemények alapján helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a kézjegynek S. J.-től való származása kizárt. A felülvizsgálati kérelemnek a szakértői véleménnyel kapcsolatos kifogásai súlytalanok, mert a Pp. 181. §-ának (1) bekezdése kifejezetten előírja, hogy a szakértő feladatának teljesítése végett a per iratait megtekintheti, tehát abból, hogy a szakértő az iratok ismeretében adott véleményt, befolyásoltsága nem következik, annak a feltevésnek pedig, hogy a kézjegy S. J.-nétől eredhet, semmi jelentősége nincs abból a szempontból, hogy annak S. J.-től való származása kizárt. Az okiraton lévő "+" jel egyszerű megtekintése egyébként a jel határozott vonalvezetéséből is arra enged következtetni, hogy a kézjegyet nem tehette olyan személy, aki súlyos, a kézmozgást akadályozó kézzsibbadásban szenvedett.
A kifejtettekből következik, hogy az okirat érvényességi kelléke vagy a közjegyzői hitelesítés lett volna, vagy az az ítélkezési gyakorlatban elfogadott megoldás, hogy a szokásos keresztvonalas alakban tett kézjegy mellett valamelyik tanú vagy más személy, mint névaláíró az érdekelt megbízásából az okirat kiállítójának nevét is leírja és a tanúk azt igazolják, hogy az illető megbízásából írta, illetőleg, hogy ő ezt sajátjaként elfogadta.
A vizsgált okirat eredeti példányán névaláíróként dr. J. L. ügyvéd járt el, a hitelesítés ilyen formája azonban az adott ügyben a teljes bizonyító erő megállapítását nem teszi lehetővé. Ha az írásbeli alakot jogszabály rendeli és a fél nem tud vagy nem képes írni közjegyzői hitelesítés nélkül is érvényes az okirat, ha a fél azt kézjegyével ellátta és a kézjegynek tőle való származását két tanú aláírásával igazolja; a kézjegy hiányát azonban nem pótolja az, ha a fél nevét az okiratra - akár az ő kérésére - más személy rávezette. (PJD IV. 710. jogeset).
Minthogy a perbeli adatok okszerű mérlegelése mellett tényként rögzíthető, hogy a szerződésen lévő S. J. aláírást helyettesítő kézjegy nem eredhet S. J.-től, a kézjegy hiányának pótlására a névaláíró hitelesítése nem fogadható el, így a szükséges alaki kellék hiányában a szerződés az alperesek és néhai S. J. közötti viszonyban érvénytelen.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 23. 813/1997. szám).
A peres felek az 1995. október 10-én elhunyt K. I. örökhagyó gyermekei. Az örökhagyó 1992. április 29-én az alperessel közokiratba foglalt öröklési szerződést kötött. A közjegyző előtt az örökhagyó 1974. február 26-ig érvényes személyi igazolványával igazolta magát és az öröklési szerződést aláírta. Az örökhagyót 1987. óta cukorbetegségéből kialakult szemészeti problémákkal kezelték, mert nála látóhártya-károsodás következett be.
A felperes keresetében az öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte azon okból, hogy a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 122. §-a értelmében a közjegyzőnek - mivel személyesen nem ismerte - az örökhagyó személyazonosságáról személyi igazolványa lejárta miatt két azonossági tanú közreműködésével kellett volna meggyőződnie. A tanú közreműködése hiányában az öröklési szerződés alaki okból érvénytelen. Hivatkozott továbbá arra is, hogy az örökhagyó olvasásra képtelen állapotban volt és emiatt is szükség lett volna két tanú közreműködésére.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította és a felperest perköltségben marasztalta. Az ítélet indokolása szerint a közjegyző a személyi igazolvány alapján az örökhagyót azonosítani tudta. Az igazolvány hivatalos jellegét nem érinti az a tény, hogy érvényességi ideje lejár. A jogszabály a hivatalos irat érvényességét feltételként nem írja elő. Azt pedig, hogy az örökhagyó betegsége következtében olvasásra képtelen vagy vak lett volna, a bizonyítékok nem támasztották alá, ezért bizonyítottság hiányában utasította el a további keresetet.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A fellebbezésben foglaltakkal kapcsolatban rámutatott, hogy az 1991. évi XLI. törvény (Ktv.) 122. § a) pontja szerinti személyazonosság megállapítására bármilyen "hivatalos" igazolvány alkalmas, amely saját kezű aláírással és fényképpel van ellátva. Közömbös, hogy azt rendeltetése szerint személyazonosság vagy valamely jogosultság igazolására állították ki. "Hivatalos" az olyan igazolvány, amelyet bármely hatóság saját hatáskörében állított ki és az azonosításhoz szükséges feltételeknek (fénykép, saját kezű aláírás) megfelel. A közjegyzőnek az előtte megjelent félnek a személyi igazolvány vagy más igazolvány által tanúsított személlyel való azonosságáról a fénykép és a saját kezű aláírás alapján kell meggyőződnie, erre pedig adott esetben a lejárt érvényességű igazolvány is alkalmas. Az örökhagyó olvasásképtelenségével kapcsolatban rámutatott a bíróság, hogy a szemész szakorvos és a szakvélemény szerint az örökhagyó megfelelő szemüveggel, továbbá nagyítóval az öröklési szerződés betűi nagyságához hasonló tiszta, írt szöveget elolvashatta.
Ezzel szemben a felperes nem bizonyította, hogy az örökhagyónak nem volt olyan szemüvege, amellyel az öröklési szerződés szövegét el tudta olvasni. Az örökhagyó azon nyilatkozata, hogy nem lát, a szemészeti vizsgálat adatával ellentétes, az pedig, hogy 1994-ben két szemüveget tett fel, hogy a nyilatkozatát láthassa, ellentmond annak, hogy aláírásra, olvasásra alkalmatlan szemüvegekkel próbálkozott volna.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és a keresetének való helytadás iránt. Állítása szerint az örökhagyó a szerződés betűit nem láthatta, nem volt olyan szemüvege, amellyel olvashatott volna, ezért két tanú közreműködésére lett volna szükség, ami elmaradt. Hivatkozott arra is, hogy az örökhagyót 1995. február 24-től április 1-jéig az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben kezelték, gondnokság alá helyezését és elme-szociális otthoni elhelyezését javasolták és ezt követő 28 nap múlva készült a perbeli öröklési szerződés. Az örökhagyó cselekvőképességének hiánya az öröklési szerződés érvénytelenségét eredményezi, amelyet az eljárt bíróságok "nem vettek figyelembe". Ezen körülményre figyelemmel másodlagosan kérte a felülvizsgálati kérelemnek "perújítási kérelemként" való elbírálását is.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet az alábbi indokok alapján alaptalannak találta.
A felülvizsgálati kérelem tárgya csak az örökhagyó olvasásképtelenségére alapított érvénytelenségi ok volt. A Pp. 164. § (1) bekezdése alapján a felperest terhelte annak kétséget kizáró bizonyítása, hogy az örökhagyó a közjegyzői okirat aláírásakor olvasásra vagy nevének aláírására képtelen állapotban volt. A jogerős ítélet a bizonyítékok igen részletes, okszerű és az iratok tartalmával egyező, a Pp. 206. § (1) bekezdésének megfelelő mérlegelésével állapította meg, hogy a felperes az általa állított érvénytelenségi ok fennállását nem bizonyította. A bizonyítékok mérlegelése pedig - kivételes esetektől (iratellenesség, kirívóan okszerűtlen következtetés) eltekintve - felülvizsgálat tárgyát nem képezheti. Ezért a kereset elutasítása nem jogszabálysértő.
A felperesnek a perben az örökhagyó cselekvőképtelenségére alapított keresete nem volt, így a bíróságnak sem volt annak figyelembevételére lehetősége és ezzel összefüggésben tényállást sem kellett megállapítania. A Ptk. 653. §-ában foglalt törvényi rendelkezés és a Legfelsőbb Bíróság Pk. 85. sz. állásfoglalás d) pontjából következően a bíróság a végrendeletet - és így az öröklési szerződést is - csak az érvényesített megtámadási ok alapján nyilváníthatja érvénytelennek. Ebből következően az egyes érvénytelenségi okok önálló kereseti kérelmek, és arra nincs lehetőség, hogy a bíróság hivatalból más érvénytelenségi okot vizsgáljon és állapítson meg, mint amelyre az érdekelt hivatkozott. A Legfelsőbb Bíróság ezért a felülvizsgálati kérelemnek az örökhagyó cselekvőképtelenségére vonatkozó része elbírálását mellőzte.
Erre irányuló kereset hiányában a felülvizsgálati kérelem e része tartalmilag sem minősíthető perújítási kérelemnek, de annak elbírálása nem is tartozna a Legfelsőbb Bíróság hatáskörébe.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 20.215/2000. szám).
Az örökhagyó törvényes örököse gyermeke B. F.-né. Az örökhagyó 1997. január 9-én öröklési szerződést kötött I. L.-val, akit általános örökösévé nevezett. Az öröklési szerződés kézírással készült, azt a szerződő felek a szerződéshez fűzött közjegyzői tanúsítvány szerinti 1993. január 13-án a közjegyző előtt saját kezűleg írták alá.
A hagyatéki eljárásban az eljárt közjegyző az örökhagyó hagyatékát ideiglenes hatállyal az örökhagyó törvényes örökösének adta át a He. 61. § (2) bekezdésére figyelemmel, a 60. § (2) bekezdése alapján és a szerződéses örökös által csatolt öröklési szerződésről megállapította, hogy annak nincsenek meg a törvényben meghatározott alaki kellékei, mert azt a szerződő feleken kívül két tanú nem írta alá és a tanúk aláírását a közjegyzői tanúsítványt nem pótolja. Az öröklési szerződés érvényességét állító szerződéses örököst pedig igénye peres úton való érvényesítésére hívta fel.
A végzés ellen a szerződéses örökös fellebbezett. A másodfokú bíróság az eljárt közjegyző végzését helybenhagyta. Végzése indokolásában rámutatott, hogy az öröklési szerződésre a Ptk. 629. §-ának (2) bekezdésében írt írásbeli magánvégrendeletre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. A tanúk aláírását pedig a közjegyzői tanúsítvány nem helyettesíti. Az alakiságokat a Ptk. szabályai határozzák meg és közömbös, hogy az eljárási jog rendelkezések szerint az okirat teljes bizonyító erejű magánokiratnak minősül-e.
A jogerős végzés ellen a szerződéses örökös felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő: a végzés megváltoztatását, a hagyatéknak az öröklési szerződés alapján a részére való átadását kérte. Felülvizsgálati kérelme szerint az eljárt közjegyző és a másodfokú bíróság a hagyaték átadása során a törvényt tévesen értelmezte és azt törvénysértéssel adta át. Álláspontja szerint az öröklési szerződés alaki hibában nem szenved és a hagyatékot végleges hatállyal a szerződéses örökösnek kellett volna átadni. Hivatkozott a Ptk. 656. §-ában foglalt törvényi szabályozásra, mely szerint az öröklési szerződés érvényességére az írásbeli végrendeletre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Utalt a közjegyzőkről szóló törvény 1991. évi XLI. Törvény (a továbbiakban: Ktv.) 111. §-ában foglaltakra is. Álláspontja szerint a közjegyzői tanúsítvány az aláírások hitelesítéséről szóló közokirat. A szerződést a tanúsítvány közokirattá tette, ezért a tanúk aláírására nem volt szükség.
A törvényes örökös felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős végzés hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta.
Tévesen érvel a felülvizsgálati kérelem azzal, hogy a közjegyzői tanúsítvány közokirat és ennél fogva a perbeli öröklési szerződés is olyan közjegyzői okiratnak tekintendő, amelyhez tanúk aláírása már nem szükséges. Kétségtelen, mind a törvényben írt alakszerűségek megtartásával elkészített közjegyzői okirat mind a közjegyzői tanúsítvány közokiratnak tekintendő (Ktv. 111. §). Lényeges különbség azonban közöttük, hogy a közjegyzői okirati forma azoknak a jogügyleteknek és jognyilatkozatoknak az írásba foglalására szolgál, melyekhez különleges bizonyító erőt kívánnak fűzni, a tanúsítvánnyal pedig a közjegyző olyan tényeket rögzít, amelyek általában nem lehetnek közjegyzői okirat tárgyai. A közjegyzői okirat tehát közokiratba foglalt szerződés, a tanúsítvány a közjegyzői megállapítások rögzítése. A közjegyzői okiratot a felek aláírják, annak tartalmát a felek alakítják ki, ezzel szemben a tanúsítvány tartalmára a félnek befolyása nincs. A közjegyzői okirat a közjegyzői törvényben meghatározott kötelező előírások és alakiságok megtartásával készült (Ktv. 129-132. §), míg a tanúsítványok kiállítása jegyzőkönyv vagy záradék formájában történik (Ktv. 136-147. §), míg tények közjegyzői okirat formában is érvényesen rögzíthetők, a közjegyzői tanúsítvány a közjegyzői okirati formát nem pótolhatja. Mindezekből következően a jelen ügyben csatolt öröklési szerződésről is azt lehet megállapítani, hogy az nem a közjegyzői törvényben meghatározott alakiságok megtartásával készült, a Ktv. 136. §-ának megfelelő közjegyzői okiratnak nem, csupán magánokiratnak tekinthető. A közjegyzői tanúsítvány pedig csak a szerződő felek részéről történt aláírásnak mint ténynek a valódiságát tanúsítja.*[1] Mivel tanúk aláírása hiányzik, ezért jogszabálysértés nélkül állapította meg a jogerős határozat a Ptk. 629. § (2) bekezdésében írt alaki kellék hiányát.
Ebből következően helyesen történt a He. 60. § (2) bekezdése alapján az öröklési jogi vitára figyelemmel a hagyaték ideiglenes átadása a törvényes örökös részére (Legf. Bír. Pfv. II. 21. 588/1999. szám). ■
Lábjegyzetek:
[1] A Ktv.-nek az 1999. évi XLIV. törvény 55. §-ával beiktatott és 1999. augusztus 1-jén hatályba lépett 136. §-ának (2) bekezdése egyértelműen kimondja, hogy "a tanúsítvány kiállítása esetén a törvénynek a közjegyzői okiratokra vonatkozó általános szabályait kell megfelelően alkalmazni azzal, hogy a közjegyző felelőssége a tanúsítvány, mint közokirat alakiságának megtartásáért és a tanúsítvány tartalmi valódiságáért áll fenn".
Visszaugrás
