Érteni nem értem, de meg tudom magyarázni! Ennek a bon mot-nak vagy, lehet választani, kissé cinikus értelmiségi aranyköpésnek parafrázisa ugrott be Béky Zoltán Balázs vitaindítójának olvastakor: ha engem kérdeznének a műsorelosztók vételkörzetének az 1996. évi I. törvény 115 § (4). bekezdésében foglalt korlátozásáról, akkor aligha tudnék jobbat mondani róla annál, hogy érteni értem, de nem tudom megmagyarázni.
Kezdjük talán a kissé talányos állítás első felével, miért is mondanám azt, hogy értem. Nos, értem, hogy lévén a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (a továbbiakban: Rttv., vagy populárisam médiatörvény) úgynevezett kétharmados törvény, minden rendelkezése elfogadásának és módosításának van egy metaszintje, aminek semmi köze nincs a konkrét rendelkezések tartalmához. Ez ugyan önmagában sajnálatos, de ez a politikai realitás. A médiatörvény elfogadása óta eltelt kilenc év tapasztalatai egyértelműen mutatják, hogy a módosítással kapcsolatos viták eldöntésében vajmi kevés szerepet játszik a szakracionalitás: a módosítások bemutatása, vitája és elfogadása a mindenkori ellenzék és a mindenkori kormánypártok vagy meglévő, vagy éppen hiányzó kompromisszum-készségének van alárendelve, függetlenül attól, miről is van szó.
Sőt, továbbmenve ezt az állítást még arra is kiterjesztem, hogy az Országgyűlés által 1995. december 21-én elfogadott Rttv. vitaindítóban górcső alá vett rendelkezése - "Műsorelosztó vállalkozás vételkörzete nem haladhatja meg a körzeti műsorszolgáltatás e törvényben meghatározott legmagasabb mértékének egyharmadát." [115. § (4) bekezdés][1] - sem kivétel ez alól, erre tudományos igényű magyarázat nem adható. Érteni persze érthető a rendelkezés, hisz mindennek van oka: bizonyos, a törvényjavaslat normaszövegén dolgozó szakértők akkor úgy gondolták, vagy ha nem ők gondolták úgy, hát az Országgyűlés egyes tagjainak a fejében fogalmazódott meg, hogy valamiféle koncentrációs szabályt a műsorelosztó ágazatra is érvényesíteni kell az Rttv-ben. Így azután valahogy összejött az ominózus egyharmad, ami az összes háztartás egyhatodát jelentette a törvény kontextusában, s a médiatörvény egyhatodos szabályaként híresült el később. Ez az egyharmad persze lehetet volna akár egynegyed, akár egyketted (fél) is, de maradjunk abban, amit végül is a képviselők több mint 90%-a annak idején megszavazott és belekerült a törvény szövegébe, azaz egyharmad.
A 115. § (4) bekezdésébe foglalt rendelkezéssel anno nem sokat törődtek, s ez egyáltalán nem véletlen: akkortájt mindenkit elsősorban az érdekelt, hogy hogyan is fognak létrejönni az országos kereskedelmi rádiók és televíziók, mely üzleti érdekcsoportok, szakmai és/vagy pénzügyi befektetők nyerik majd el az egyes országos műsorszolgáltatási engedélyeket, a pályázók közül melyiknek kik a patrónusai, hogyan is történik meg a közszolgálati rádiók és televíziók megalakulása, kik kerülnek a kuratóriumokba, túléli-e a Magyar Televízió az egyik földifrekvencia-készletének elvesztését, stb., stb. Ezekhez a kardinális kérdésekhez képest perifériálisnak tűnt és így senki nem beszélt arról, hogy vajon mekkora lehet az egy kábeltársaság szolgáltatására előfizető háztartások maximális száma, s egyáltalán hogyan is kell a vételkörzetüket érteni. Jellemző, hogy az Rttv.-ben a műsorelosztók vételkörzete fogalmának meghatározása olyannyira bonyolult, s ezt a vitaindító is kiemeli, hogy az ORTT kénytelen volt egy külön határozatot [1294/2001. (IX. 28.)] hozni - igaz már csak 2001 őszén, amikor már ilyen aprósággal is lehetett foglalkozni - a vételkörzet-számítás metodikájáról.[2]
Miután nem vagyok jogász, hanem közgazdász - bár kár lenne tagadni, rengeteget foglalkoztam a rádió és televízió ágazat jogi szabályozásával életem során, s tagja voltam számos olyan munkacsoportnak, amelyik a rádiózásra és televíziózásra vonatkozó törvényi szabályozásra dolgozott ki javaslatokat, állított össze munkaanyagokat - hadd használjam most saját szakmám bevett elemzési technikáját, azaz egy pillanatra hadd felejtsem el az Rttv. szövegét és beszéljek inkább egy kicsit a magyarországi televíziós műsorpiacról. A nézettségi statisztikák világosan mutatják, hogy milyen csatornákat is választanak elsősorban a nézők, s az élen a két nagy kereskedelmi televízió, az RTL-Klub és a TV2 található. Nem tudok olyan magyarországi kábelhálózatról, amelyikben ez a két piacvezető csatorna ne lenne elérhető.
A nézettségi rangsor harmadik helyén a Magyar Televízió 1-es csatornája (MTV1) áll. Ezt a csatornát, a másik két közszolgálatival, a Duna Televízióval és az M2-vel együtt az Rttv. megfelelő rendelkezése [117. § (1) bekezdés] szerint kötelező a kábelhálózat üzemeltetőknek továbbítaniuk a maguk rendszerein. Jó tudni, hogy amióta a kereskedelmi televíziók elindultak 1997 őszén, a két nagy kereskedelmi tévé és a közszolgálati csatornák együttes piaci részesedése az összes televíziós nézésből soha nem csökkent 70% alá, de voltak olyan évek, amikor a 80%-ot is meghaladta.
Túlzás nélkül állítható, hogy miután a földfelszíni műsorszórással majdnem minden háztartásba eljut az M1, TV2 és az RTL Klub műsora (94-98% közötti lefedettségek), illetve hogy ezek minden kábelelosztónál valamely csomag részei, de facto mindenki, akinek egyáltalán
- 13/14 -
van televíziója, nézheti ezeket a műsorokat. Ha még azt is hozzáteszem, hogy a gyakorlatilag az ország egész területén előfizethető UPC Direct digitális műholdas műsorszolgáltatás csomagjába az MTV1 műsorán kívül a legnézettebb csatornák kivétel nélkül helyet kapnak, akkor még inkább úgy áll a helyzet, hogy egy adott földrajzi piacon legalább kettő, de a bekábelezett televíziós háztartások arányát (55%) nézve inkább három különböző terjesztési módszerrel érhetőek el a valamennyire is releváns magyar nyelvű televíziós csatornák.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
