Az 5. Európai Jogász Fórum Budapesten került megrendezésre 2009 októberében. A találkozón elhangzott előadások önálló konferenciakötetben jelentek meg.
A kötet három tematikus - büntetőjogi, polgári és kereskedelmi jogi, valamint közjogi - szekcióban elhangzott előadásokat, valamint az egyes szekciók munkáját összegző referátumokat tartalmazza. Az egyes szekciók munkája előre meghatározott témakörökre épült. A büntetőjogi szekció a határon átlépő bűnözéssel, a polgári és kereskedelmi jogi szekció az Európai Bíróság joggyakorlatának hatásaival, a közjogi szekció az állami szuverenitás korlátaival foglalkozott.
Az előadások még a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése előtt hangoztak el, de tartalmukban már a szerződésbeli változásokra tekintettel voltak. Ez elsősorban a büntetőjog területén meghatározó, ahol a pilléres struktúra megszűnésével a büntetőjogi harmonizáció általános uniós hatáskörbe került.
A büntetőjogi szekcióban elhangzott előadások elsősorban három aktuális kérdéskör köré csoportosultak. Az előadások zöme a büntetőjogi együttműködés sarokköveként aposztrofált kölcsönös elismerés elve gyakorlati megvalósulásának nehézségeivel foglalkozik általában, illetve egyes konkrét kerethatározatok mentén, míg a többi felszólalás a büntetőügyekben való együttműködés intézményi, strukturális változásait, további fejlődési irányait vizsgálja.
Az egységes európai bűnügyi igazságszolgáltatási térség létrehozásának eszközeként az EU a kölcsönös elismerés elvén alapuló jogi instrumentumok elfogadása mellett döntött, melyek tárgykörüket tekintve a büntetőeljárás különböző szakaszait érintik. Jóllehet, szinte minden szerző egyöntetűen megjegyzi, hogy a kölcsönös elismerés elvének megjelenése jelentős előrelépést jelentett a korábbi, jogsegélyegyezményeken alapuló együttműködéshez képest, a kölcsönös elismerés elvén alapuló kerethatározatok gyakorlati alkalmazásával és általában véve az elv tényleges érvényesülésével kapcsolatban valamennyien kritikus hangot ütnek meg. Ligeti Katalin szerint a kölcsönös elismerés elvén alapuló nyolc uniós jogszabály közül az egyetlen, a gyakorlatban ténylegesen alkalmazott instrumentum, az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat. Álláspontja szerint valamennyi többi jogi aktus átültetése vagy hiányos, vagy gyakorlati alkalmazása nem számottevő.1 Az európai elfogatóparancs gyakorlati alkalmazásának tényleges akadályait vizsgáló Anne Weyembergh azonban ennek a kerethatározatnak az érvényesülésével kapcsolatosan is szkeptikus. Szerinte azt tökéletesen egyik tagállam sem ültette át.2 Hasonló következtetésre jut Fritz Zeder is, aki szerint bizonyos ellentmondás fedezhető fel a kölcsönös elismerés elvén alapuló nagyszámú uniós jogi aktus, valamint azok gyakorlati haszna között.3
A problémákat az egyes előadók más-más aspektusból közelítik meg, következtetéseik azonban általában egy irányba mozognak. Ligeti Katalin szerint a kölcsönös elismerés elve csak akkor fog tudni hatékonyan működni, ha az eleget tesz bizonyos előfeltételeknek, elveknek, valamint egységesen alkalmazott kivételek mentén érvényesül. Ilyen előfeltétele a kölcsönös elismerés érvényesülésének a tagállamok részéről fennálló kölcsönös bizalom egymás igazságügyi szervezeteivel szemben. Előfeltétele továbbá, hogy a kölcsönös elismerés valóban képes legyen a harmonizáció alternatívájaként működni, illetve, hogy annak alkalmazására automatikusan, vagyis a végrehajtó tagállam hatóságai részéről minden további vizsgálat nélkül, ipso iure sor kerülhessen. Ligeti megjegyzi, hogy ez az utóbbi előfeltétel a jelenlegi rendszerben a tagállamok ellenállására visszavezethetően csak viszonylagosan érvényesül, mivel valamennyi kölcsönös elismerési instrumentum tartalmaz tételesen felsorolt megtagadási okokat. Álláspontja szerint az európai rendszer hatékonyságát tovább gyengíti az a tény is, hogy a tagállamok egy része a kötelező megtagadási okok mellett fakultatív megtagadási okokat is megjelölt az átültető jogszabályaiban.
Weyembergh az európai elfogatóparancs megfelelő alkalmazásának akadályát három tényezőre vezeti vissza. Elsőként jelöli meg a nemzeti átültető jogszabályok "változó geometriáját", ami szerinte részben a kerethatározat által az átültetés során a tagállamoknak biztosított mozgástérből, részben pedig az átültetés hiányosságaiból ered. Az első csoportba tartoznak a végrehajtást teljesítő állam által támasztott fordítási követelmények, illetve a parancs továbbítására vonatkozó határidők meghatározása. Az átültetési hiányosságok közé az alakiságokkal kapcsolatos eltérő követelmények, az elfogatóparanccsal érintett bűncselekmények halmazának eltérősége, valamint a megtagadási okok listájának különbözősége sorolható. Az akadályok második körét a nemzeti jogi környezet "változó geometriája" okozza. Ez abban nyilvánul meg, hogy a tagállamok büntető anyagi és eljárásjoga tradicionális különbségeket mutat: egyes tagállamok adott esetben más cselekményeket rendelnek büntetőjogilag szankcionálni, az egyes bűncselekményeknek az egyes tagállami jogokban nem feltétlenül azonosak az ismérvei, tényállási elemei, az alkalmazott szankciók fajtája és mértéke sem feltétlenül azonos vagy akár hasonló, és az eljárással érintett személyek is eltérő eljárási garanciákat élvezhetnek.
A harmadik tényező Weyembergh szerint az európai elfogatóparancs gyakorlati alkalmazásának "eltérő geometriája", ami elsősorban a megtagadási okok kiterjesztő vagy kevésbé kiterjesztő alkalmazásában, illetve
-761/762-
abban ölt testet, hogy az egyes tagállamok eltérő súlyú bűncselekmények kapcsán élnek az európai elfogatóparancs kibocsátásával.
A kölcsönös elismerés elvén alapuló kerethatározatok egyik újabb eleme a bizonyításfelvételi parancsról szóló, 2008-ban elfogadott kerethatározat, amit 2011 januárjáig kellett a tagállamoknak nemzeti jogukba átültetniük, ezért annak gyakorlati alkalmazásáról nem, csupán az abból faladó potenciális problémákról lehetett szót ejteni. A kérdéssel Farkas Ákos és Fritz Zeder foglalkoztak. Zeder a kerethatározat nehézségeit elsősorban abban látja, hogy a kerethatározat korlátozott hatályú, az csak bizonyos bizonyítékok kapcsán (tárgyak, dokumentumok és adatok esetében) teszi lehetővé bizonyításfelvételi parancs kibocsátását, tanúmeghallgatás esetében viszont például nem. Ez egyfajta kétszintű alkalmazáshoz vezet, amennyiben a kerethatározat hatálya alá nem tartozó bizonyítékok esetében fennmaradnak a hagyományos jogsegélyegyezményeken alapuló együttműködési formák. John Vervaele a bizonyításfelvételi parancsról szóló kerethatározat e jellemzője kapcsán jegyzi meg, hogy valójában a legtöbb, a kölcsönös elismerés jegyében napvilágot látott kerethatározat szabályrendszere félúton helyezkedik el a hagyományos jogsegélyegyezményeken, illetve a kölcsönös elismerés elvén alapuló együttműködés között. A bizonyításfelvételi parancs gyakorlati alkalmazása kapcsán utal arra, hogy a megtagadási okok magas száma, illetve a kettős büntethetőségi feltételek növekvő alkalmazása sok esetben nem teszi lehetővé a bizonyítékok cseréjét és technikailag egyszerűbb az elfogatóparancs kibocsátása, mint a bizonyításfelvételi parancsé.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
