A büntetőeljárás gyorsítása, az eljárás hatékonyságának növelése évtizedek óta témája a külföldi és utóbbi időben mind gyakrabban a hazai szakirodalomnak is. A 2018. július 1-jén hatályba lépett új Büntetőeljárási törvényünk indokolása kiemelt célkitűzésként jelölte meg a büntetőeljárások időszerűségének javítását, melyet elsősorban a külön eljárások, nevezetesen a bíróság elé állítás, egyezségi és büntetővégzéses eljárások hatékonyabbá tételével és megreformálásával kívánt megvalósítani.[1]
A büntetőeljárások gyorsítása mindenkinek az érdeke, kivéve bizonyos esetekben a terheltet, hiszen az idő múlását a bíróság a büntetéskiszabás során enyhítő körülményként értékeli.[2] Ezért az enyhébb büntetőjogi szankció reményében, sokszor tapasztalható védői oldalról a büntetőper elhúzására való törekvés. Az új Be.-ben azonban kifejezett prioritásként szerepel az eljárások gyorsítása, és a korábbinál jóval nagyobb hangsúlya van a terhelti együttműködésnek, mely többféle módon kaphat ellentételezést.[3] Az új Be. igyekezett teljesen új alapokra helyezni, és átdolgozni a korábbi tárgyalásról lemondás külön eljárás szabályait[4], és jelenleg több a terhelti beismerésen alapuló eljárási formát is találunk a törvényben, melyet egyezségnek nevez a szakirodalom. Mit várunk az új jogintézményektől? Természetesen az eljárások gyorsítását, és amennyiben lehetséges, lényegesen nagyobb ügyszámmal, mint ahogy azt a tárgyalásról lemondásnál megszokhattuk. Nos, ennek a feladatnak a teljesítése - tekintettel a tárgyalásról lemondás igen szegényes statisztikai adataira is - önmagában véve még nem lesz nagy kihívás. Ezzel a feladattal kétségtelenül még új jogintézményeink is megbirkózhatnak majd. De vajon a jogalkotónak sikerült-e érdekeltté tenni a büntetőper résztvevőit az egyezségben? Adott-e a jogalkotó megfelelő kedvezményt a terheltnek, hogy immár a per elhúzása helyett, az együttműködéshez fűződjön nagyobb érdeke? Képes lesz-e az egyezség valóban hatékonyan működni és az ezzel szemben elvárt 20%-os mutatót teljesíteni?[5] Úgy gondolom, hogy ez utóbbi kérdésre csak több év távlatából fogunk mindenki számára is megnyugtató választ adni. A jogintézmények szabályainak és működőképességének vizsgálata, pozitívumainak hangsúlyozása, esetleges hibáinak feltárása és azok orvoslására vonatkozó javaslatok megfogalmazása, mind az elméleti, mind a gyakorló büntetőjogászok érdeke és egyben feladata is. Vizsgálataim kizárólag a jogszabály szövegének feltárására és elemzésére és az abból adódó esetleges problémák megfogalmazására szorítkoznak, és ezúttal nem tisztem a jogintézmények valódi szükségességének a vizsgálatát is elvégezni.[6]
1. A magyar büntetőperben a terhelti együttműködésen alapuló megegyezés nem minden történeti előzmény nélküli. 2000. március 1-je óta volt alkalmazható hazánkban a tárgyalásról lemondás külön eljárás, melyet a szakirodalomban vádalkuként is emlegettek.[7] A jogintézmény azonban az elmúlt 18 év alatt nem igazolta az ehhez fűzött reményeket, és az igen szégyenletes alkalmazási gyakoriságával, büntető eljárásjogunk egyik "fantom" jogintézménye maradt. Bár a jogalkotó nagyon sokáig bizalmat szavazott ennek az eljárásnak, újabb és újabb szabályozással folyamatosan próbálta hatékonyabbá tenni a jogintézményt[8], ennek ellenére még az ügyek 1%-os arányát
- 35/36 -
sem sikerült ebben a formában megoldani.[9] 2016-ban országos összesítésben 101 vádlott mondott le a tárgyaláshoz való jogáról, ami a terheltek 0,15%-át jelentette.[10] Voltak olyan évek, amikor a statisztikai adatok egyenesen arról számoltak be, hogy bizonyos megyékben, egy ügyben sem alkalmazták ezt a jogintézményt.[11] Mi volt a gond a tárgyalásról lemondással, és miért nem vert gyökeret a magyar büntetőjogban? Erre a kérdésre az elméleti és gyakorló büntetőjogászok közül is sokan kerestük, és néha már-már megtalálni véltük az adekvát és mindenki számára elfogadható, de meglehetősen összetett választ.[12]
A szerzők nagy része az eljárás nehézkességét, az adminisztratív terheket, illetve a terhelt részére biztosított kedvezmény igen csekély voltát jelölte meg okokként.[13] A jogintézmény a bevezetése óta kézzelfogható hibákban szenvedett és a büntetéskiszabás körében számos megoldatlan élethelyzet és anomália adódott, amik természetesen nem tették népszerűbbé ezt a külön eljárást.[14] Mivel a tárgyalásról lemondás - a gyakorlat által bizonyítottan is - korábbi formájában teljesen életképtelen volt, de az eljárások időszerűségének javítása továbbra is nagyon fontos feladat maradt, ezért indokolttá vált az eljárás új alapokra helyezése és újragondolása.
2. A jogintézmény megreformálásának folyamatában számos pozitív külföldi példa is a jogalkotó rendelkezésére állt. A "vádalku" eredetileg az angolszász országokban[15], pontosabban az USA-ban vert gyökeret és ott is szilárdult meg elsőként. Az angolszász jogfejlődés azonban ebben a tekintetben sem ment el nyomtalanul Európa mellett, és maga az R (87) 18. számú Európa Tanácsi Ajánlás is szorgalmazta a "guilty plea" jogintézményének a bevezetését a tagállamokba.[16] A csábítás eme szintjeinek egyre kevesebb ország tud ellenállni - aposztrofálta még a '90-es évek elején egyik cikkében Farkas Ákos. "Az eljárás egyszerűsítése és gyorsítása a kompromisszum jegyében az amerikai vádalku mintájára egyre több európai ország reformtörekvéseinek a zászlajára került fel."[17] A kérdés csupán az, hogy ez a fajta "amerikanizáció" a vádalku teljes átvételét, lemásolását vagy csupán egy inspirációt jelentett-e, melyet a hazai jogrendszernek megfelelően, a helyi eljárásjogi sajátosságokat is figyelembe véve lehet átültetni.[18] Mára a kontinentális országok közül aligha tudnánk olyat említeni, ahol a büntetőeljárás egyszerűsítésének égisze alatt létrejött valamelyik jogintézményt a jogtudomány, a sajtó vagy akár az egyszerű hétköznapi emberek is, ne vádalkuként emlegetnék.[19] Igaz ez természetesen hazánkra is.
3. A kontinentális vádalkuk jelentős szerepet szánnak az ügyésznek, a terhelt beismerő vallomásának, de az eljárás egyszerűsítésében a bíróságok is megjelennek, jóllehet nem a klasszikus szerepükben. Itt ugyanis feladatuk nem az igazság kiderítése, hanem a felek megállapodásának jóváhagyása, törvényességi felügyelete. A kontinentális vádalkuban kevesebb az alku, kevésbé üzletszerű és az intézmények sokkal inkább jogszabályi garanciákhoz kötöttek. Habár a szakirodalom következetesen hangsúlyozza, és a tételes jog is azt mutatja, hogy a beismerő vallomás csupán egyike a bizonyítékoknak, és nem azok királynője, jelentőségét mégsem ez az álláspont fejezi ki a leghűségesebben.[20] Nincs új a nap alatt, hiszen a beismerő vallomás
- 36/37 -
megszerzésére való törekvés ma is tendenciózus a büntetőeljárásokban. A terhelt beismerő vallomása számos esetben előfeltétele az eljárás gyorsítása érdekében bevezetett jogintézmények alkalmazásának, szentesítve és ellensúlyozva ezzel a hagyományos eljárás tradicionális alapelveinek esetleges sérelmét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
