A kontinentális jogrendszerhez tartozó országokban a racionalizmus eszmerendszerének hatására megfogalmazódott a büntető jogszabályok egységes büntető törvénykönyvben való elhelyezésének igénye, amely a XIX. században lezajló kodifikációs hullámban öltött testet. Könnyen belátható, hogy a büntetőkódexen kívüli szakmai vagy más büntető anyagi jogi normákat tartalmazó melléktörvények sérthetik a jogbiztonság elvét, széttöredezhetik az egységes elvi alapokat és koncepciót. Hazánk jogrendszere is döntően a fenti monista álláspontot képviseli, amely egyébként jogalkotási alapelvnek is tekinthető.[1]
A büntetőjogi felelősség kérdése azonban nem rendezhető kizárólag a Btk. figyelembevételével. A büntető jogági jogellenesség függetlensége formális értelemben egyértelműen elfogadott, miszerint csak a büntető törvénykönyvben megfogalmazott tényállásszerű magatartások büntethetők, függetlenül attól, hogy más jogágak mely magatartásokat tilalmaznak.[2]
A materiális jogellenesség (társadalomra veszélyesség) ezzel szemben arra ad választ, hogy az adott cselekmény sérti vagy veszélyezteti-e a védendő jogi tárgyat. A büntetőjogi felelősség kérdéskörében annak esetleges hiánya, az ún. jogigazoló okok fennállta bír döntő jelentőséggel. A jogirodalom egyöntetű abban, hogy a kérdéskör rendezésére illúzió lenne a Btk. Általános részében szereplő jogellenességet kizáró okokat minden élethelyzetre irányadó lezárt, hézagmentes megoldásnak tekinteni. Ez egyrészt következik a nyelvi kifejezhetőség határaiból, másrészt a jogfejlesztésre alkalmas értelmezési mód igényéből. Ahogy Degré fogalmaz, a bíró az érvényben lévő jog szerves egésze alapján kell, hogy ítélkezzen[3], azaz komplex, az egész jogrendszerre fókuszáló szemléletmóddal dönthető el az adott cselekmény büntetendősége.
A Büntető Törvénykönyv 24. §-a fentiek jegyében új kizáró okként szabályozza a jogszabály engedélye miatt végrehajtott cselekményeket, valamint a jogszabály által büntetlennek nyilvánított cselekményeket. A Btk.-n kívüli jogforrásokban található kizáró okok sajátossága, hogy egy felbecsülhetetlen számú, állandóan változó halmazt alkotnak, a jogalkalmazót folyamatos vizsgálódásra és interpretációra késztetve. Aktuális kérdésként merül fel, hogy miként alakítja a felelősség kérdését a fenti rendelkezés, önállóan vagy a büntetőjognak (jogalkalmazónak) kell-e, lehet-e további feltételeket szabnia? Véleményem szerint jelen esetben is érvényesnek tekintendő alapvetés, hogy az ilyen külön normákban körülírt, javarészt alapvető jogokat korlátozó magatartásoknak is meg kell felelnie a büntethetőségi akadályrendszerben ismert jogkorlátozás kritériumainak.
A jogrendszer egységének elve a fent vázolt problémafelvetés előkérdésének tekinthető. A jogtudományban ugyanis eltérő annak megítélése, hogy egy jogág által ismert felelősség alóli mentő oknak más jogágakban is feltétlen érvényesülést kell-e engedni vagy ennek meghatározása szuverén (jogalkotói vagy jogalkalmazói) döntési jogosultságot jelent.
Az egységes jogrend a jogszabályok nem puszta egymásmellettiségét jelenti, hanem ahogy Varga megállapítja, adott mennyiségnek, önálló minőséggé szerveződő összességét. Az ilyen értelmi, logikai, összefüggő rendszerré szerveződés elsősorban a jogbiztonság megvalósulását szolgálja, azonban a rendszer minősége függ az összetevők szervezettsége, belső összefüggése, ezek mértéke és milyenségétől.[4]
A vertikális értelemben vett jogrend fogalom, annak lépcsőzetes, a jogforrási hierarchiának megfelelő felépítését jelenti. A dolgozat szempontjából a horizontális, azaz a jogágak egymás melletti, inkonzisztencia nélküli elrendeződése a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Varga mutat rá helyesen, hogy habár a jogrendszer fejlődő rendszer, ellentmondásai csupán átmenetileg oldhatók fel (ilyen lehet például a később alkotott vagy a különös norma helyzete a korábbi vagy generálissal szemben)[5] tehát, a joghézagok szükségképpeni velejárói.
A felelősségtanban ez azt jelenti, hogy a különböző jogterületek eltérő célja, az alapul fekvő élethelyzetek és az azokhoz kapcsolt szankciók sajátosságai miatt az egész jogrendre érvényes jogellenesség fogalom nem alkotható. A fent vázolt különböző védelmi célok és módozatok miatt a jogszerű (nem jogellenes) magatartások jogág-harmonikus (speciális) mentesülési okokhoz tapadnak általában. Természetesen léteznek olyan generális, gyakran előforduló, nagyobb hatókört felölelő felelősséget kizáró okok (jogos védelem, végszükség), melyeket javarészt minden jogterület ismer, de erre vonatkozó szabályozási kényszer egyrészt nem jogállami követelmény, másrészt törvénykönyvenként eltérő feltételek szerint alakul ezen kizáró okokra való hivatkozás lehetősége. Utóbbi esetre
- 236/237 -
példa, hogy a Csemegi Btk. kizárólag meghatározott személyek (elkövető és azok hozzátartozói) és az élet megmentése vonatkozásában tette lehetővé a végszükségre való hivatkozást. Ad absurdum így előfordulhattak olyan esetek, amit Kolosváry is említ, hogy a vagyonban okozott kár esetén, a bíróság ugyan a károkozót mentesíthette a kártérítési kötelezettség alól, azonban büntetőjogi felelősségét meg kellett állapítania, így a tűzveszéllyel fenyegetett nagyobb értékű ház lakója, ha más felé terelte a tüzet egyszerű gyújtogatónak volt tekinthető.[6] Ugyanazon cselekményért eltérő felelősség esetére hatályos jogunkból is hozható példa, így vagyont fenyegető veszély fennálltakor a büntetőjogi felelősséget azonos, míg a magánjogi felelősséget jelentősen kisebb sérelemokozás zárhatja ki.
Ahogy fentebb utaltam rá a jogigazoló okok jogág független kodifikálása legfeljebb célszerűségi szempont lehet, ugyanis a jogalkotó nem köteles a más jogágakban érvényesülő felelősség alóli mentesülés eseteinek teljes körű átvételére. Fenti álláspontot képviselte az Alkotmánybíróság a 60/2009. (V. 28.) AB határozatában is. Az egyik indítványozó sérelmezte, hogy a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény szerint az üzemben tartót közigazgatási bírsággal lehet sújtani akkor is, ha vétkes kötelezettségszegést nem követett el, magatartása nem volt jogsértő. Az indítványozó betegszállítással foglalkozó jogi személyként kifejtette, hogy a támadott rendelkezések nem biztosítanak lehetőséget a végszükség, illetve a szükséghelyzet felelősség alóli kimentésként való alkalmazására, valamint kitért arra is, hogy ugyanazon magatartásért különböző eljárásokban különböző személyeket tesznek felelőssé és büntetnek meg, mely rendelkezések szerinte sértik a jogállamiságot. Az Alkotmánybíróság ezen indítványt elutasító határozatában arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem eredményezi a jogállamiság sérelmét, hogy a jogalkotó a büntetőjogban alkalmazott büntethetőséget kizáró okok rendszerének egészét nem terjesztette ki maradéktalanul a közigazgatási jogra, ugyanis nem fakad az Alkotmányból olyan kötelezettség sem, hogy az egyik jogág rendszerében érvényesülő elvek és jogintézmények összessége egy másik jogágban is kényszerítően alkalmazandó legyen. Ezen különbségek álláspontja szerint a jogrendszer tagozódásából és az egyes jogágak sajátosságaiból szükségszerűen erednek. Ugyanakkor kitért arra is, hogy a jogalkotó nincs elzárva attól, hogy egy adott jogterületen, más jogágban már alkalmazott és bevált egy-egy szabályozási elemet átvegyen.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
