A jogügyleti érvénytelenség római jogi kérdéskörét elemző tanulmányunkban azzal a régóta vizsgált tudományos problémával kívánunk foglalkozni, hogy miképpen határozható meg a római jog sajátos tagozódásából fakadó civiljogi és praetori jogi érvénytelenség (pontosabban: a praetori jogi megtámadhatóság)[1] fogalma, mely esetek tartoztak ezek körébe, ill. hogy milyen megszorításokkal lehet alkalmazni a megtámadhatóság modern dogmatikai fogalmát a római jogban. A civiljogi és a praetori jogi érvénytelenség distinkciójának vizsgálata során pedig röviden érintjük a civiljog-praetori jog kettősség fokozatos megszűnésének a jogi romanisztikában régóta vitatott kérdéskörét is. Célunk "csupán" ennyi. Az egyes érvénytelenségi okok részletekbe menő igényű bemutatására tehát nem vállalkozunk (a terjedelmi korlátokra tekintettel nem is tudnánk), az alábbiakban ugyanakkor a civiljogi és praetori jogi érvénytelenség, valamint a "megtámadhatóság" római jogi problémájának tárgyalása során, mintegy példálódzó jelleggel, néhány érvénytelenségi okra utalni fogunk - csupán röviden, a főbb összefüggések erejéig bepillantást nyújtva a római jogi források kazuisztikájába.
A részletesebb vizsgálódást megelőzően szükségesnek tartjuk néhány előkérdés rövid tisztázását, vagy legalábbis fölvetését.
- 79/80 -
a) Premisszaként szükséges mindenekelőtt leszögezni, hogy az elsősorban a pandektisztika talaján kialakult modern kategóriákat vagyunk kénytelenek használni a szerződés érvénytelenségének bemutatása során a római jogra nézve is, tekintettel arra, hogy ebben a vonatkozásban mind a fogalom, mind a sui generis rendszer, ill. ezzel összefüggésben az egységes terminológia is hiányzik.[2] A római jogtudósok ugyanis közismerten nem alkották meg az érvénytelenség, ezen belül pedig a semmisség, ill. a megtámadhatóság fogalmát sem. Így természetesen szigorú tudományos értelemben "civiljogi" és "praetori jogi érvénytelenségről", valamint modern értelemben vett "semmisségről", különösen pedig "megtámadhatóságról" nem beszélhetnénk. Ezen a vizsgálódási területen - az elméleti-dogmatikai kérdésföltevések hiányára tekintettel, ami jelen terrénumon talán még inkább szembetűnő, mint más területeken - szükségszerűen modern dogmatikai kate-
- 80/81 -
góriák alkalmazására kényszerülünk; nem szabad ugyanakkor az anakronizmus csapdájába esnünk.
Az érvénytelenséggel összefüggésben többek között Volterra is rámutatott arra, hogy az egyes, a modern jogtudományban megalkotott kategóriákat, ill. teóriákat nem mindig lehet alkalmazni a római forrásokra nézve, amelyekben a hibás jogügyletekre vonatkozóan kidolgozott elméleteket nem találunk.[3] Jobb megoldás ugyanakkor nemigen kínálkozik, mint hogy a modern jogi dogmatika fogalmi rendszerének - némiképpen korlátozott - alapulvételével közelítsük meg a szerződés érvénytelenségének római jogi kérdéskörét.
Ettől eltérő módszert követett az interpolációkritikai irányzat jeles képviselője, Otto Gradenwitz 1887-ben megjelent, a jogügylet érvénytelenségének kérdéseit tárgyaló könyvében.[4] Gradenwitz szerint a római és a modern jog felfogása között éppen az érvénytelenség tanában mélyebb különbség mutatkozik, mint a legtöbb más területen, és ez a különbség nem vezethet oda, hogy a római jogi képződményeket modern absztrakciókba kényszerítsük.[5] A szerző ennek megfelelően külön fejezetben és egyben eltérő fogalmak segítségével mutatja be a römisches Recht és a heutiges Recht megoldását. Gradenwitz a római jogi érvénytelenség három formáját különbözteti meg: az ipso iure érvénytelenséget (Ungültigkeit ipso iure), a kereset (Ungültigkeit durch actio), végül a kifogás (exceptio) útján beálló érvénytelenséget (Ungültigkeit durch exceptio); az utóbbi két kategóriát a praetori érvénytelenség (prätorische Ungültigkeit) kategóriája alá vonta.[6] Az utóbbi két esetet a szakirodalom a praetori jogi megtámadhatóság körében tárgyalja, mivel ezek a jogintézmények erősen emlékeztetnek a modern értelemben vett megtámadhatóság konstrukciójára. Érdemes továbbá kiemelni azt, hogy Gradenwitz az érvénytelenség megjelölésére még az "Ungültigkeit" szót használta, szemben a későbbi német szerzőkkel (pl. Kunkel, Kaser, de már őket jóval megelőzően pl. Hellmann, ill. Schachian is), akik a jogügylet érvénytelenségének kérdéseit (is) a meglehetősen bizonytalan kontúrokkal rendelkező "Unwirksamkeit" címszó alatt tárgyalják.[7]
b) Másik fontos előkérdésünk a civiljog és a praetori jog összefonódásának problematikája. Külön kérdés ugyanis, hogy a civiljogi-praetori jogi érvénytelenség distinkciója a római jog mely korszakaiban alkalmazható, tekintettel a civiljog és a praetori jog fokozatos - a szakirodalomban sokféleképpen tárgyalt - összeolvadására. A civiljog és a praetori
- 81/82 -
jog összeolvadása mikéntjének, folyamatának és időpontjának régóta vitatott és bonyolult tudományos kérdését, pontosabban kérdéskörét nyilván nem mi és főként nem ebben a tanulmányban fogjuk megválaszolni, mégis igyekszünk ezzel a problémakörrel kapcsolatban - a civiljogi és a praetori jogi érvénytelenség distinkciójának apropóján - néhány megállapítást tenni.
A civiljognak és a praetori jognak már a klasszikus korban megkezdődő és a posztklasszikus korban befejeződő összeolvadásával és ennek jelentőségével a római jog fejlődésére nézve első ízben a nagy olasz romanista, Salvatore Riccobono foglalkozott.[8] Riccobono a civiljog és a praetori jog anyagának a iustinianusi kodifikáció során befejeződött összeolvadását a következő jogintézmények tekintetében mutatja be:[9] a "dominium ex iure Quiritium" és az "in bonis habere" fúziója a kodifikáció során fejeződik be;[10] a bonorum possessor nyomban civiljogi tulajdont szerzett;[11] a possessio civilis (possessio ad interdicta) védelmét a ius civile szerinti keresetek biztosítják; az usucapio és a longi temporis praescriptio egységes intézménybe olvadnak össze; a servitus praediorum praetor által elismert és védett formái civiljogivá válnak;[12] összeolvadnak a civiljogi és a praetor által elismert kötelmek; a stipulatio, a contractus és a pactum kategóriái összeolvadnak; a stipulatio Aquilianát[13] pactummal helyettesítik; a végrendelet valamennyi civiljogi formája szokásjogi úton eltűnik, az új végrendeleti forma alapját immár a praetori testamentum septem signis obsignatum képezi; a legatumok fajai desuetudo folytán szintén eltűnnek.[14]
- 82/83 -
Nem tárgyaljuk részletesen a szerződések érvénytelenségének kérdéseit az archaikus római jogban; ebben a korban nyilvánvalóan még a semmisség és a megtámadhatóság distinkciója sem vetődhetett fel. Az archaikus római "szerződési jogot"[15] egyebek mellett, mint jól ismert, a formákhoz való kötöttség maximális mértéke jellemzi. Nemcsak a kontraktuális felelősséggel, hanem a szerződés érvénytelenségével összefüggésben is idézhetjük a XII táblás törvény híres-hírhedt rendelkezését:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
