A szakrális elemekben bővelkedő ókori jogrendekben kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak az eskünek.[1] Aki az állítását vagy az ígéretét esküvel erősítette meg, az az Istent (vagy az isteneket) hívta maga mellé tanúul.[2] Az esküt sokszor egy szakrális tárgy megérintése kísérte: a pogány rómaiak legtöbbször az áldozati oltárt érintették meg eskütétel közben.[3] Később, a római állam kereszténnyé válásával, a Biblia megérintése vált eskütételkor szokássá.[4] E szimbolikus aktust a császári rendeletek számos esetben kötelezővé tették.
A Biblia ügyletkötéskor való használatával a római jogi forrásokban először I. (Nagy) Leo császár (457-474) egyik rendeletében találkozhatunk. A 472 márciusában kiadott utasítás értelmében a tartományi városokban öröklés, hagyomány, hitbizomány vagy ajándék címén a város tulajdonába került házak, egyéb épületek, gabona vagy rabszolgák eladása esetén a város tanácsosainak, tisztségviselőinek és vagyonos polgárainak össze kellett gyűlniük, s miután eléjük tették a Szentírást (propositis sacro-sanctis scripturis), külön-külön nyilatkozatot kellett tenniük (sententiam designare) arról, hogy a vagyontárgy eladását hasznosnak tartják-e a város számára.[5] A véleményeket valószínűleg a Bibliára tett esküvel kellett megerősíteni.
- 61/62 -
Ehhez hasonló előírás található Anastasius császár (491-518) egyik rendeletében, mely csak kivételes esetekben, szigorú formaságok betartása mellett engedélyezte az egyházi tulajdonban álló ingatlanok eladását, elzálogosítását, elcserélését, elajándékozását vagy örökhaszonbérbe adását. A helyi egyházközségek, a kolostorok és az egyházi karitatív intézmények ingatlanai eladásának csak akkor volt helye, ha a vételárat korábbi - szükséges kiadások miatt keletkezett - tartozások kiegyenlítésére, vagy más, szükségesebb és hasznosabb vagyontárgyak megvásárlására kívánták fordítani; ugyanígy cserére is csak akkor kerülhetett sor, ha a megszerzendő ingatlan az elcserélendőnél szükségesebbnek és hasznosabbnak tűnt; jelzáloggal csak akkor lehetett megterhelni egy házat, ha az így biztosított kölcsön összegéből a ház felújítási költségeit kívánták fedezni; örökhaszonbérleti szerződés esetén az ellenszolgáltatásként kikötött termésmennyiség csökkentésének később egyáltalán nem volt helye; elajándékozni pedig csak a terméketlen, kizárólag veszteségeket termelő mezőgazdasági ingatlanokat lehetett. Az ügyletkötés indokait bele kellett foglalni az okiratba, melyet a fővárosban a magister census, a tartományokban pedig a defensor előtt kellett elkészíteni a szent evangéliumok kihelyezését követően (propositis sanctis evangeliis). Az ügylet megkötésekor jelen kellett lennie az érintett egyházközség oeconomusának és klerikusainak, kolostor esetében az elöljárónak és a szerzeteseknek, szegényház és árvaház esetén az összes ügyintézőnek, s az ügyletet a helyi püspökkel is jóvá kellett hagyatni.[6] Az egyházi ingatlan elidegenítésében résztvevőknek az ügyletkötéskor valószínűleg esküt kellett tenniük a Szentírásra, mellyel megerősítették, hogy az ügylet valóban indokolt, s előre láthatólag előnyös az egyházközség, a kolostor vagy a szociális intézmény számára.
Egy másik anastasiusi rendelet a hadseregen belül, az actuariusok és a katonák között felmerült viták rendezése során tette kötelezővé a Szentírás használatát.[7] A constitutio értelmében az ilyen ügyeket a főhadiszálláson, a Szentírás kihelyezését követően (propositis sacrosanctis scripturis) kellett megtárgyalni.[8] A vitában álló feleknek minden bizonnyal a Bibliára tett esküvel kellett megerősíteniük állításaikat.
A Bibliára tett eskü Iustinianus uralkodása alatt (527-565) vált igazán gyakorivá. Egy 529 szeptemberében kibocsátott iustinianusi rendelet értelmében azoknak, akik hagyatéki perben rabszolgák kínvallatását indítványozták, a Szentírás érintésével (tactis sacrosanctis scripturis) kellett kijelenteniük (deponere), hogy nem a szolgák iránti gyűlölet vezérli őket, s nem is az örököstársaiknak akarnak így sérelmet okozni, hanem azért kérik a kínvallatást, mert másképpen nem tudják az igazságot bizonyítani.[9] Annak ellenére, hogy a szövegben nem a iurare (esküdni) ige szerepel, biztosak lehetünk abban, hogy a kínvallatást indítványozó félnek esküt kellett tennie.
- 62/63 -
Egy hónappal később a császár úgy rendelkezett, hogy a peres eljárás során az esküt (iuramentum) vagy maga a bíró előtt (sive sub ipso iudice) kell letenni, vagy az esküt tevő felek otthonaiban (sive in domibus), vagy a Szentírás érintésével (sive sacris scripturis tactis), vagy a szent imaházakban (sive in sacrosanctis oratoriis).[10]
Egy 530 márciusában kiadott iustinianusi constitutio értelmében a tárgyalást csak akkor lehetett megnyitni, ha a bírói szék elé helyezték a Szentírást (ante iudicialem sedem sacrosanctae deponantur scripturae), hogy a bírákban tudatosodjon Isten jelenléte (dei praesentia), s emlékeztesse őket arra, hogy ahogyan ők ítélkeznek mások felett, úgy fog majd Isten is ítélkezni felettük.[11] A rendelet szerint az ügyvédeknek (patroni causarum) a szent evangéliumokat megérintve kellett megesküdniük (sacrosanctis evangeliis tactis iuramentum praestare), hogy minden képességükkel és igyekezetükkel támogatják ügyfeleiket, és semmit sem mulasztanak el megtenni, amit ügyfeleik érdekében megtehetnének, s nem erkölcstelen vagy hiábavaló ügyet támogatnak, illetve, ha ez később tudomásukra jutna, akkor azonnal felhagynak az ügyben való további eljárással.[12]
Ugyanekkor Iustinianus egy másik rendeletet is kibocsátott, mely lehetővé tette a tárgyalás megtartását a felperes vagy az alperes távollétében. Ilyenkor középen (valószínűleg a bírói szék előtt) elhelyezték a "rettenetes Szentírást" (terribiles in medio proponuntur scripturae), s úgy vették, hogy a peres fél hiányát Isten jelenléte pótolja (litigatoris absentia dei praesentia repletur).[13] A jelenlévő peres félnek minden bizonnyal esküt kellett tennie a Szentírásra, hogy jóhiszeműen jár el, s a "rettenetes" jelző arra az isteni büntetésre utalt, ami az esküszegőre várt.[14]
Egy 530 szeptemberében kelt rendelet alapján az elmebeteg gondnokának hivatala felvételekor - a tartományi helytartó, a helyi püspök és három előkelő polgár előtt - a Szentírás érintésével (tactis sacrosanctis scripturis) kellett kijelentenie (depromere vagy edicere), hogy a gondnokságra szoruló személy vagyonát úgy fogja kezelni, hogy az a gondnokolt számára hasznos, előnyös legyen. A rendelet egy további szakasza -megismételve a lényeget - egyértelműen kimondta, hogy a gondnoknak a Szentírás kihelyezését követően (sacrosanctis scripturis propositis) esküt (sacramentum) kellett tennie.[15]
531 februárjában Iustinianus újból kimondta, hogy a bírók csak a szent evangéliumok kihelyezését követően (sacrosantis evangeliis propositis) folytathatják le az eljárást. Mind a felperesnek, mind az alperesnek meg kellett esküdnie, hogy jóhiszeműen jár el, majd a felek ügyvédeinek is esküt kellett tenniük a bíró elé helyezett szent evangéliumokra (iusiurandum praestare, sacrosanctis videlicet evangeliis ante iudicem positis). Azoknak, akik méltóságuk vagy nemük miatt nem jelenhettek meg a bíró előtt, otthon, az ellenfél vagy annak képviselője jelenlétében kellett az esküt letenniük.
- 63/64 -
A más tartományban lakó, s procurator által képviselt feleknek lakóhelyükön kellett esküt tenniük. Ha a perben gyám vagy gondnok járt el, annak kellett esküt tennie. A rendelet szerint az eskütételre kötelezett személyeknek "ex sui animi sententia" kellett esküt tenniük.[16] Az eskütétel megtagadása a per elvesztését vonta maga után.[17]
A császár a következő év októberében a fizetőképtelen adósok védelmében hozott fontos rendeletet. A constitutio szerint az adós egyes vagyontárgyait végrehajtási eljárás során értékesítő hitelező azt a többletet, ami a vételárból követelésének levonása után maradt, köteles volt a helyi egyház kincstáránál letétbe helyezni. E maradék összegre a későbbi hitelezők igényt tarthattak követeléseik kielégítése céljából. Az összeg letétbe helyezésekor a hitelező - az ügyletről okiratot készítő tabularius, a helyi defensor és a maradék vételárat átvevő egyházi kincstárnok (cimeliarcha) előtt - köteles volt megesküdni az eléje helyezett szent evangéliumokra (iusiurandum sacrosanctis evangeliis propositis praestare), hogy az adós vagyontárgyait nem értéken alul értékesítette (esetleg csalárd módon, a vevővel összejátszva).[18]
Iustinianus 535 áprilisában kiadott 7. novellája többek között az egyházi tulajdonban álló mezőgazdasági ingatlanok örökhaszonbérbe adásának feltételeit szabályozta. A rendelet szerint a bérleti díj összegét a fővárosban két (a tartományokban egy vagy két) jeles szakembernek (mechanici vagy architecti) - az egyház oeconomusai, öt pap, két diakónus és az érsek jelenlétében - a szent evangéliumok kihelyezését követően (sacris evangeliis propositis) kellett meghatároznia.[19] A szakembereknek valószínűleg a Szentírásra tett esküvel kellett megerősíteniük, hogy a díjat olyan összegben határozták meg, mely tisztes hasznot biztosít (tehát egyáltalán nem előnytelen) a tulajdonos egyház vagy egyházi intézmény számára.
Az 535 áprilisában kibocsátott 8. iustinianusi novella értelmében hivatalba lépésekor minden tartományi magistratusnak esküt kellett tennie. A hivatali eskü (iusiurandum) e szavakkal kezdődött: "Esküszöm a mindenható Istenre, az Ő egyszülött Fiára, a mi Urunk Jézus Krisztusra, a Szentlélekre, a szent és dicsőséges Istenszülő és mindenkor Szűz Máriára, a négy evangéliumra, melyet a kezemben tartok (quattuor evangelia, quae in manibus meis teneo), Szent Mihály és Szent Gábor arkangyalokra..."[20] Az esküt tehát többek között a Szentírásra kellett tenni, melyet az esküt tevő személynek a kezében kellett tartania. Érdemes megemlíteni, hogy a hivatali eskü végén egy átokzáradék állt, melyben az esküt tevő személy kijelentette, hogy ha nem tartaná meg mindazt, amit ígért, érje őt Krisztus szörnyű ítélete, s jusson Júdás, a leprás Gechaszi és a rettegő Káin sorsára.[21]
Egy hónappal később a császár előírta, hogy a quaestor sacri palatii a szent evangéliumok kihelyezését követően (sacrosanctis evangeliis propositis) válassza ki a se-
- 64/65 -
gítőit (adiutores) .[22] Iustinianus ily módon feltehetőleg a választás tisztaságát kívánta biztosítani, de az is elképzelhető, hogy a kiválasztott személyeknek azonnal hivatali esküt kellett tenniük a Szentírásra.
A császár 537-ben ismételten kimondta, hogy a bíróként eljáró magistratusok az eljárás során vizsgálat alá vont személyeket (quae examinata sunt) a Szentírás kihelyezése után (propositis sacrosanctis eloquiis) hallgassák meg.[23] Ezek szerint valószínűleg mind a peres feleknek, mind a tanúknak a Szentírásra tett esküvel kellett megerősíteniük állításaikat.
Egy másik, ugyanebben az évben kibocsátott rendelet értelmében azokat az ügyeket, melyek fellebbezés folytán az államtanács (sacrum consistorium) elé kerültek, a tanács tagjainak és a senatoroknak a szent evangéliumok jelenlétében (sub sacro-sanctorum evangeliorum praesentia) kellett megtárgyalniuk.[24] A döntéshozóknak valószínűleg esküt kellett tenniük a Szentírásra, hogy az ügyet lelkiismeretesen bírálják el.
Iustinianus 538 januárjában kiadott 64. novellájából megtudhatjuk, hogy a veteményes kertek (horti) bérbe adása esetén gyakran viták alakultak ki a zöldségek, vetemények (olera) értékével kapcsolatban. Ilyenkor a vetemények értékét a kertészek (hortulani) mellett a summariusoknak nevezett szakértő hivatalnokok becsülték fel (aestimatio olerum), akik a Szentírás kihelyezését követően (propositis sacris eloquiis) adták meg szakvéleményüket.[25] Elképzelhető, hogy a summariusok az eléjük helyezett Szentírást megérintve becslő esküt tettek.
538 júniusában bocsátotta ki Iustinianus a 72. novelláját, melynek rendelkezései szerint a gyámi vagy gondnoki tisztség ellátása alól felmentést kapott, aki bizonyítani tudta vagy a Szentírásra tett esküvel (ad sancta eloquia iusiurandum) megerősítette, hogy az a személy, akinek a gyámjává vagy gondnokává kijelölték, az ő adósa vagy hitelezője (az indoklás szerint el kellett kerülni, hogy a gyámságra vagy gondnokságra szoruló személy az ellensége kezébe kerüljön).[26] Ugyanezen novella egy másik fejezete szerint a gondnokká rendelt személy köteles volt a szent evangéliumokat megérintve esküt tenni (iusiurandum adicere sacrosancta evangelia tangentem), hogy minden igyekezetével a gondnoksága alá helyezett ifjú javát fogja szolgálni, s azt semmilyen úton meg nem károsítja.[27]
A 74., szintén 538 júniusában kiadott novella szövegéből kiviláglik, hogy a korabeli polgárok nemcsak hivatalos eljárásaik során erősítették meg ígéreteiket a Bibliára tett esküvel. A novella szerint sok nő fordult azzal a panasszal a császárhoz, hogy őt egy férfi szerelmi vágyból a házába fogadta, s megesküdött neki a Szentírást megérintve vagy egy imaházban (sacra tangentes eloquia aut in orationis domibus iurantes), hogy feleségül veszi; miután azonban hosszú ideig együtt éltek, s gyermekeik is születtek, a férfi - megunva őt - kitette a házából. A császár természetesen a
- 65/66 -
panaszos nők védelmére kelt, kimondva azt, hogy ha állításaikat bizonyítani tudják, tekintsék őket törvényes feleségeknek (akiktől törvényes ok nélkül nem lehet egyoldalúan elválni), s gyermekeiket törvényes gyermekeknek.[28]
A következő év októberében Iustinianus újból elrendelte, hogy az eljárást minden bíró az isteni evangéliumok kihelyezését követően folytassa le (cognitiones fieri a iudicibus omnibus divinis propositis evangeliis sancimus), a felperesek, az alperesek és az ügyvédek pedig tegyenek esküt (et iusiurandum subire et pulsantes et pulsatos et advocatos praecipimus), hogy így mind a bírák, mind a peres felek, mind a tanúk (qui testimonium praebent) lelkét hassa át Isten jelenlétének tudata.[29] Bár a szövegben kifejezetten nincs szó a tanúk eskütételi kötelezettségéről, biztosak lehetünk abban, hogy a tanúknak is esküt kellett tenniük a Szentírás érintésével vallomástételük előtt.[30]
A császár 541 szeptemberében a rosszhiszeműen indított perek visszaszorítása érdekében elrendelte, hogy a felperesek állítsanak kezest annak biztosítására, hogy a pertárgy értékének egytizedét megfizetik az alperesek számára, ha kiderül, hogy alaptalanul indították a pert. Annak, aki azt mondta, hogy nem tud kezest adni, az ügyet kivizsgáló bíró előtt, az eléje helyezett szent evangéliumokra tett esküvel kellett ezen állítását megerősítenie (si autem dixerit non valere fideiussorem dare, tunc apud iudicem a quo causa examinanda est sanctis propositis evangeliis per sacramentum hoc ipsum adfirmet).[31]
542 decemberében a császár kimondta, hogy ha egy katona felesége férje haláláról értesül, csak akkor mehet újra férjhez, ha felkeresi néhai férje egységének elöljáróit ill. chartulariusait, s azok a szent evangéliumok kihelyezését követően (sanctis evangeliis propositis) egy okirat kiállításával igazolják a halál tényét (s a nőnek még ezt követően is várnia kellett egy évet az újabb házasságkötéssel).[32] Az adminisztratív feladatokat intéző katonák valószínűleg a Szentírásra tett esküvel erősítették meg állításukat, s az eskü szövegét foglalták írásba.
Az 544 májusában kiadott - egyházügyi rendelkezéseket tartalmazó - 120. iustinianusi novella alapján a fővárosi Nagy Egyház valamely ingatlanának örökhaszonbérbe adása, jelzáloggal való megterhelése, továbbá húsz évnél hosszabb időre való bérbeadása esetén a pátriárka előtt (és egyetértésével) az egyház oeconomusainak és chartulariusainak esküt kellett tenniük, hogy a szerződés nem sérti az egyház érdekeit. Egyéb egyházi intézmények (pl. szegényházak, árvaházak) esetében az intézmény chartulariusainak hasonló esküt kellett tenniük az intézmény vezetője előtt. Ahol okiratszerkesztő chartulariusok nem voltak, maguknak az intézmény vezetőinek kellett a szent evangéliumok kihelyezését követően (propositis sanctis evangeliis) a szerződést írásba foglalniuk és esküt tenniük, hogy a szerződés nem sérelmes intézményük számára.[33]
- 66/67 -
A két évvel később kiadott 123. novella szintén egyházi kérdésekkel foglalkozott. A novella első fejezete a püspökválasztás rendjét szabályozta. Ha egy város püspöki széke megüresedett, az új püspök megválasztásának első lépéseként három jelöltet kellett állítani. A jelölt személyéről a helyi klerikusok és a város előkelő polgárai (primates civitatis) közösen hoztak határozatot a szent evangéliumok kihelyezését követően (propositis sacrosanctis evangeliis). A jelöltállításban résztvevő személyeknek lelkűk (üdvösségük) veszélyeztetésével (periculo suarum animarum) kellett (egészen biztosan eskü formájában) kijelenteniük, hogy nem ajándék, ígéret, barátság vagy más érzelem hatására választották ki a jelölteket, hanem azért, mert úgy tudják, hogy az illetők igaz, katolikus hitűek, tisztességes életűek, tudnak írni-olvasni, nincs se feleségük, se gyermekük, nincs és nem is volt ágyasuk s törvénytelen gyermekük, ha házasok voltak, szüzet vettek nőül, nem özvegy vagy elvált asszonyt, s házasságuk nem ütközött sem a császári rendeletek, sem az egyházi kánonok előírásaiba, s végül nincsenek a tartományi helytartó szolgálatára vagy városi tanácsosi szolgálatra kötelezve, vagy ha ilyen kötelezettség terhelte őket, legalább tizenöt évig szerzetesként kolostorban éltek (s így megszabadultak közszolgálati kötelezettségeiktől).[34] A "periculo suarum animarum" kifejezésből arra következtethetünk, hogy az eskü valószínűleg átokzáradékot is tartalmazott.
Ugyanezen novella számos perjogi kiváltságot biztosított a püspökök számára. Megtiltotta például, hogy püspököket a bíróság elé idézzenek tanúként; a bíró azonban elküldhette hivatalsegédjét a püspökhöz azzal, hogy az evangéliumok kihelyezését követően (propositis evangeliis) tudakozódjék nála az adott ügy részletei felől.[35] A püspöknek valószínűleg eskü alatt kellett válaszolnia a feltett kérdésekre.
Végül Iustinianus 545 decemberében kibocsátott 124. novellájáról érdemes még említést tennünk, mely - immár többedik alkalommal - a peres felek eskütételét szabályozta. A felek mind az első-, mind a másodfokú eljárás kezdetén kötelesek voltak az eljáró bíró előtt (a consistorium elé kerülő ügyekben a tanácsosok és a senatorok előtt) a szent evangéliumokat megérintve megesküdni (tangentes sancta evangelia iurare), hogy sem közvetlenül, sem más személyen keresztül közvetve nem adtak semmit és nem is ígértek semmit a bírónak, s nem is fognak ilyet tenni abból a célból, hogy az számukra kedvező ítéletet hozzon. Ha valamelyik fél nem tudott megjelenni a bíróságon, a törvényszolgák a másik féllel együtt elmentek az otthonába, és az előírt módon megeskették. Ha az otthon maradó fél asszony volt, aki tisztességes nőként idegen férfiak előtt nem szokott megjelenni, akkor őt a törvényszolgák az ellenfél nélkül keresték fel, s eskették meg az előírt módon. Ha a távolmaradó fél egy másik tartományban tartózkodott, akkor az esküt az ottani helytartó vagy a helyi defensor előtt kellett letennie az előírt módon.[36]
Mindezek alapján összegzésül a következőket állapíthatjuk meg. A Bibliára tett eskü a iustinianusi korban vált a jogélet fontos részévé. Három fő esetkörben alkalmazták: (1) hivatalba lépéskor, (2) peres eljárás során és (3) ügyletkötéskor. A magistratusok
- 67/68 -
hivatali esküjüket többek között a kezükbe adott Szentírásra tették. A hivatalba lépő gondnokoknak (s valószínűleg a gyámoknak is) szintén a Bibliára kellett esküt tenniük.
A peres eljárások során a Szentírás jelenléte egyrészt emlékeztette a bírákat arra, hogy ahogyan ők ítélkeznek mások felett, úgy fogja majd Isten is őket megítélni, másrészt pótolta a távollévő peres fél hiányát. A feleknek esküt kellett tenniük a Bibliára, hogy jóhiszeműen járnak el a perben, s hogy nem vesztegették meg a bírót. Ha a perben gyám vagy gondnok járt el képviselőként, neki kellett esküt tennie. Annak, aki egy rabszolga kínvallatását indítványozta, a Szentírásra kellett megesküdnie, hogy nem a szolga iránti gyűlölet vezérli: a vallatást azért kéri, mert az igazságot nem tudja más módon bizonyítani. Az ügyvédek szintén a Bibliára esküdtek, hogy tudomásuk szerint igaz ügyet támogatnak, s hogy mindent megtesznek, ami jogszerű, védenceik érdekében. A tanúknak minden bizonnyal szintén a Szentírásra kellett esküt tenniük.
Az ügyletkötések körében elsősorban akkor alkalmazták a Bibliára tett esküt, ha városi tulajdonban álló értékes dolog eladására vagy egyházi ingatlan elidegenítésére (vagy örökhaszonbérbe adására) került sor.
A Bibliára tett eskü számos vonatkozásban hasonlított a pogány korban tett eskükhöz: (1) az esküt tevő személy az Istent hívta maga mellé tanúként, (2) eskütétel közben meg kellett érinteni a szakrális tárgyat, (3) az eskü részét képezte az "ex mei animi sententia" kifejezés, valamint (4) egy átokzáradék.■
JEGYZETEK
[1] Vö. Ferdinando Zuccotti: Giuramento nel mondo giuridico e religioso antico. Elementi per uno studio comparatistico. Milano, 2000.
[2] Többek között a jobb kéz eskütételkor való felemelése is az égben lakó istenség tanúul hívásának jele. Vö. Sáry Pál: Szimbolikus jogi aktusok az Ószövetségben. In Mezey Barna (szerk.): Jogi kultúrák, processzusok, rituálék és szimbólumok. Budapest, 2006, 317.
[3] Vö. Gáspár Dorottya: Eskü a rómaiaknál és a sacramentum militiae. Budapest, 1982, 26.
[4] Vö. Julius Friedrich Malblanc: Doctrina de iureiurando. E genuinis legum et antiquitatis fontibus illustrata. Tubingae, 1820[2], 248-252; Carl Friedrich Stäudlin: Geschichte der Vorstellungen und Lehren vom Eide. Göttingen, 1824, 82-83; David Xavier Junkin: The oath, a divine ordinance and an element of the social constitution. Its origin, nature, ends, efficacy, lawfulness, obligations, interpretation, form and abuses. New York, 1845, 164-166; Arthur Steinwenter: Iusiurandum. In Paulys Real-Encyclopädie der Classischen Altertumswissenschaft X/1 (1918), 1256.
[5] C. 11,32,3.
[6] c. 1,2,17. (A rendelet görög nyelvű; a kulcsszavakat a szöveg latin fordításából idézem. Az alábbiakban valamennyi görög nyelvű rendeletnél így járok el.)
[7] Az actuariusok a csapattest illetményének egyénekre való lebontásával, számfejtésével foglalkoztak. Vö. Várady László: Későrómai hadügyek és társadalmi alapjaik. Budapest, 1961, 88.
[8] c. 12,37,16,1c. Kelemen Miklós véleményem szerint tévesen fordítja a rendelet szövegében ablativus absolutusban álló sacrosancta scripturát - Szentírás helyett - olyan iratnak, melyben rögzítették, hogy a katonát semmilyen szempontból nem érte kár. (Kelemen Miklós: A Codex Iustinianus 12. könyve. A Római Birodalom igazgatása a iustinianusi kodifikációban. Budapest, 2008, 57.).
[9] c. 2,58,1.
[10] c. 4,1,12.
[11] Mint tudjuk, Jézus a hegyi beszédében mindenkit figyelmeztetett: "amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd felettetek is ítélkezni" (Mt 7,2).
[12] C. 3,1,14.
[13] C. 3,1,13.
[14] Maga a Szentírás is azt állítja, hogy "rettenetes dolog az élő Isten kezébe jutni" (Zsid 10,31).
[15] C. 1,4,27 = 5,70,7.
[16] Mint tudjuk, az "ex mei animi sententia" kifejezés (magyarul: lelkem meggyőződéséből, meggyőződésem szerint, legjobb tudomásom szerint) a pogány korban is elengedhetetlen részét képezte minden eskünek. Vö. Gáspár i. m. 23.
[17] C. 2,58,2.
[18] C. 7,72,10.
[19] Nov. 7,3,2.
[20] Nov. 8 app.: Iusiurandum quod praestatur ab his qui administrationes accipiunt.
[21] Átokzáradék természetesen a pogány esküformában is szerepelt. Vö. Gáspár i. m. 23.
[22] Nov. 35,5.
[23] Nov. 60,2. A sacra vagy sacrosancta eloquia kifejezést a Szentírás jelölésére az ókeresztény írók is használták, így többek között Szent Ágostonnál is megtalálható (lásd Aug. Ench. 2).
[24] Nov. 62,1.
[25] Nov. 64,1.
[26] Nov. 72,3.
[27] Nov. 72,8.
[28] Nov. 74,5.
[29] Nov. 90,9.
[30] Ősi szabály volt Rómában, hogy a tanúk csak eskü alatt tehetnek vallomást. Vö. A. H. J. Greenidge: The legal procedure of Cicero's time. Oxford, 1901, 273.
[31] Nov. 112,2.
[32] Nov. 117,11.
[33] Nov. 120,5.
[34] Nov. 123,1. A császár 565 márciusában e rendelkezést megismételte, kiegészítve azzal, hogy a jelölteknek harmincévesnél idősebbeknek kell lenniük (Nov. 137,2).
[35] Nov. 123,7.
[36] Nov. 124,1.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens (Miskolci Egyetem, ÁJK)
Visszaugrás
