Kevesen vitatkoznának azzal a megállapítással, hogy egy kódexnek törvényhozástani szempontból nagy erénye, ha szabályozása alkalmassá teszi, hogy hosszabb időbeli távlatokban működőképes legyen. Az ehhez hasonló törvénykönyvek nem szabályoznak olyan kérdéseket, amelyek előfordulásával nem számolunk, így a megoldásukat sincs értelme előre megfejteni, olyanokat azonban annál inkább, amiknek felmerülésével a gyakorlat tapasztalatai szerint bizonyosan számolni lehet. Ha ehhez a jogalkotás által eleve feltételezett és egészséges mértékű bírói jogfejlesztés társul, a törvény hosszú ideig képes a jogviták rendezésében neki szánt szerepét betölteni. A törvény következetlensége esetén azonban a jogalkalmazás kényszerül olyan szerepbe, amelyet nem szerencsés eljátszania, mert a jogalkalmazás és jogalkotás határainak átlépése nem egyeztethető össze a bíróság alkotmányos helyzetével és az ilyen tevékenység sokáig nem is védhető.
A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: új Pp.) már a preambulumában világossá teszi, hogy olyan szabályozás megteremtése volt a cél, amely a jogtörténeti, jogfejlődési vívmányokat - értékük elismeréseként - kellő súllyal figyelembe veszi. Hasonlóan az Alaptörvény Nemzeti hitvallásában foglalt gondolathoz, amely a történeti alkotmány vívmányainak hajt fejet, az új Pp. preambuluma elsőként említi a törvény alapköveként megjelenített magyar perjogi hagyományokat. Ez nem puszta díszítőelem, maga a teljes szabályozás bizonyítja, hogy a jogalkotás a perszerkezetnél és több intézménynél visszanyúlt az 1911. évi I. törvénycikkhez (a továbbiakban: 1911. évi Pp.). Ennélfogva az új Pp.-ben visszaköszön az osztott perszerkezet (az elsőfokú eljárás perindítást követő részének perfelvételi és érdemi tárgyalási szakra bontása), a perbeli hazugság tilalma[1], a kiigazítás[2] újraszabályozása.
Az új Pp. tartalmazza az 1952. évi III. törvénybe (a továbbiakban: régi Pp.) iktatott bírósági meghagyás intézményét, azzal azonban, hogy a régi Pp.-ből ismert rendelkezés lényegének - az alperes első tárgyalásról való távolmaradása esetén mulasztási szankcióként alkalmazott meghagyás kibocsátásának - jogi környezete teljesen megváltozott. A bírósági meghagyásra ugyan a perindítást követően, azonban még a perfelvételi szak előtt, nem pedig a per első tárgyalásán kerül sor.
Az új Pp. 181. § (1) bekezdése arra az esetre írja elő a bírósági meghagyás kibocsátását, ha nincs helye az eljárás megszüntetésének és az alperes elmulasztotta az írásbeli ellenkérelem előterjesztését, valamint beszámítást tartalmazó iratot sem terjeszt elő, vagy azt a bíróság visszautasítja.
A meghagyás kibocsátására az ellenkérelem előterjesztésére szabott határidő letelte után, hivatalból, tárgyaláson kívüli formában kerül sor. A törvény szövegéből egyértelműen következik, hogy a mulasztás ténye önmagában megalapozza a bírósági meghagyás kibocsátásának feltételét, a bíróság az ügy további körülményeire tekintettel nem mérlegelheti a bírósági meghagyás kibocsátását.
Ez a feltételrendszer kiélezte az ítélkezési gyakorlatban korábban is megvolt problémát: mi a teendő akkor, ha a kereseti kérelemből egyértelműen megállapítható, hogy az jogszabályba ütközik.
A bírósági meghagyást a III. Ppn.[3] vezette be a régi Pp.-be. A meghagyás kibocsátásának hat feltétele volt; az alperes szabályszerű idézése, az alperes első tárgyalásról távolmaradása, az írásbeli védekezés előterjesztésének elmulasztása, a felperes bírósági meghagyás kibocsátási kérelme, a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli, 130. § (1) bekezdés i) pontja[4] szerinti elutasításának és a per megszüntetésének alkalmazhatatlansága, valamint az a körülmény, hogy a kereseti követelés a keresetlevélből kitűnően nem látszott aggályosnak. A joggyakorlat az első öt esetet közvetlenül a régi Pp. 136. § (1) és (2) bekezdésének szövegéből vezette le, a hatodikat pedig a miniszteri indokolás alapján megállapítható jogszabály-értelmezésből származtatta[5]. Az aggályos fogalomkörébe tartozónak tekintette az ítélkezési gyakorlat a követelés teljesítésének jogszabályba ütköző voltát is. Ennélfogva mindazon esetekben, amelyekre a bíróságok nem alkalmazták a keresetlevél
- 3/4 -
régi Pp. 130. § (1) bekezdés i) pontja alapján történő, idézés kibocsátása nélküli elutasításának szabályát, a kérelemnek egy további szűrőn is át kellett jutnia; a meghagyás kibocsátását továbbra is akadályozta a kereseti kérelem aggályossága. A III. Ppn. törvényjavaslatának 23. §-ához fűzött miniszteri indokolás szerint, amennyiben a bíróság a kereseti kérelmet (vagy annak egy részét) aggályosnak tartotta, nem bocsáthatta ki a meghagyást a többi feltétel fennállása esetében sem, hanem az ügyet tárgyalásra kellett kitűznie, hogy érdemi bizonyítást folytathasson[6]. A bíróságok nem folytattak teljesen egységes gyakorlatot a kereseti kérelem jogszabályba ütköző jellege értékelését illetően. Előfordult, hogy a 130. § szerinti jogkövetkezményt alkalmazták, vagyis nyilvánvalóan alaptalannak tartva a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasították, míg más esetekben a keresetlevelet ez okból nem tartották hiányosnak és a bírósági meghagyás kibocsátásának feltételei körében értékelték. Mindez nyilván összefüggött azzal a körülménnyel, hogy a "nyilvánvaló" alaptalanság és az "aggályos" kérelem jelzői nem a perjogi terminológia részei, definíció hiányában tartalmi megítélésük szubjektív, a bíró értelmezésére hagyatkozó volt. E rendelkezések azonban együtt kétségtelenül alkalmasak voltak arra, hogy megakadályozzák a törvénybe ütköző kérelmeknek megfelelő határozathozatalt.
A III. Ppn. új rendelkezéseire tekintettel kiadott 400., majd későbbi elnevezése szerint PK 172. számú kollégiumi állásfoglalás a régi Pp. általános elveire és a törvényi célra hivatkozással adott olyan iránymutatást az ítélkezési gyakorlat számára, mely szerint a bíróság kifejezett törvényi felhatalmazás nélkül is mellőzheti a bírósági meghagyás kibocsátását, ha a kereseti kérelmet vagy annak meghatározott részét aggályosnak tartja[7]. Az állásfoglalás e részének indokolása a régi Pp. 1. §-ának és a 3. § (1) bekezdésének értelmezésén alapult.
A VIII. Ppn.[8] 2. §-a azonban az 1. §-t akkori szövegével hatályon kívül helyezte, a 3. § (1) bekezdésének szövegét pedig módosította. Az újként megfogalmazott eljárási célt és alapelveket is szem előtt tartva a 2/2009. PJE jogegységi döntés indokolásában foglaltak szerint az 1952. évi III. tv. hatályos szövegéből nem volt levezethető az az értelmezés, amely szerint a bíróságot kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában is megilleti az a jog, hogy mellőzze a bírósági meghagyás kibocsátását, ha annak törvényi feltételei fennállnak[9]. A kereseti kérelem "aggályos" voltának fenntarthatatlansága miatt tehát a 2017. december 31-ig hatályban volt régi Pp. szerint is előállhatott a jelenlegivel azonos helyzet, amikor a bíróságnak olyan kereseti kérelem alapján kellett a meghagyásról döntenie, amely jogszabályba ütközött. A helyzetre kialakított általános megoldás szerint ilyenkor a bíróság a meghagyás kibocsátására irányuló kérelmet pervezető végzéssel elutasította vagy mellőzte, majd az ügyet tárgyaláson elbírálva a keresetet érdemben utasította el. Ennek a megoldásnak jogtörténeti hagyománya van. A fizetési meghagyás előképéül szolgáló, 1563. évi LXXX. törvénycikkben szereplő "bírói parancs" (meghagyás) egyoldalú kérelem nyomán kiadott határozat volt, amely gyakran törvénytelenséghez vezetett. Ha azonban a törvényesség kérdésében kétség támadt, csak kontradiktórius eljárásban lehetett határozatot hozni[10]. Az 1911. évi I. törvénycikk 443. § 4. pontja szerint a bíróságnak végzéssel kellett megtagadnia a mulasztás következményének kimondását (t.i. az alperes perfelvételi tárgyalásról távolmaradása miatti makacssági ítélet hozatalát), ha a kereseti kérelem a közölt kereset tartalma szerint nem volt megalapítva. A törvényjavaslat miniszteri indokolása kiemelte, hogy bár a bíróság a pernek ebben a szakában nem vizsgálhatta, hogy a kereset az előadott tényekkel kellőképpen megalapozott-e, ebből önmagában nem következett, hogy a keresetnek helyt kell adnia. Példaként említi az indokolás a képtelenség (lehetetlenség), törvénybe vagy közerkölcsbe ütközés, semmis jogügyletre alapítás eseteit, amelyeknél ezek a jellemzők már a kereset tartalmából kitűnnek[11]. Az eljárás egységes jellege, valamint az a körülmény, hogy a bírósági meghagyásra kizárólag kérelemre, tárgyaláson kerülhetett sor, lehetővé tette, hogy a bíróság a meghagyás kibocsátásának elutasítását követően rögtön áttérjen az ügy érdemi tárgyalására. Az új Pp. azonban erre nem nyújt lehetőséget.
Az új Pp. 181. §-a alapján a bírósági meghagyás hivatalból kibocsátása olyan időpontban történik, amikor az alperes mulasztása folytán a jogvita keretei még nem meghatározottak, kizárólag a perfelvételre alkalmasnak tartott keresetlevél áll rendelkezésre. A keresetlevél perfelvételre alkalmassága pedig azt jelenti, hogy nem szenved olyan hiányosságban, amely miatt - akár hiánypótlási felhívás nélkül, akár eredménytelen hiánypótlás miatti - visszautasításának volna helye. Az új Pp. 176. § szerinti döntés tehát mindenképpen megelőzi az alperes ellenkérelem benyújtására szóló felhívását. Figyelemmel kell lenni továbbá arra is, hogy a keresetlevél 176. § (1) bekezdés j) pontja szerinti visszautasítása olyan esetekre vonatkozik, amikor a keresetlevél egyáltalán nem tartalmazza a 170. § szerinti, vagy a törvényben előírt egyéb kötelező tartalmi elemeket, illetve alaki kellékeket, vagy a felperes nem csatolta a kötelezően előírt mellékleteket[12]. A törvény megfogalmazása szerint tehát a visszautasítás jogkövetkezményéhez a 176. § (1) bekezdés j) pontjában felsorolt elemek hiánya vezet. A visszautasítás alapjául szolgáló hiányok ténye azonban nem azonos azzal a helyzettel, amikor a keresetlevél a kötele-
- 4/5 -
ző elemeket tartalmazza ugyan, de a kereseti kérelem érdemi vizsgálatát a tartalmi elemek hibája már előre láthatóan akadályozza.
A kereseti kérelem jogszabályba ütközése az új Pp. 170. § (2) bekezdés a) pontja által megkövetelt, határozott kereseti kérelemnek a (2) bekezdés b)-e) pontjai[13] szerinti elemeivel összefüggésében merülhet fel. A törvény alapján viszont a keresetlevél érdemi részével kapcsolatban hiánypótlásnak nincs helye. Amennyiben például a b) pont szerint megjelölt jogalaphoz és a c) pont szerinti tényelőadáshoz képest a d) pont alapján kifejtett jogi érvelés nyilvánvaló hibában szenved, mert az előadott tények még bizonyítottságuk esetén sem feleltethetőek meg az állított, alkalmazandó jognak, vagyis a kereset következetlen, a bíróságnak ezzel az eljárás későbbi szakában, a perfelvétel során kell szembesítenie a felet. Ez érthető is, hiszen a kereset megalapozottsága egyébként érdemi kérdés, és a perfelvétel idején a következetlenség kiküszöbölésére a bíróság anyagi pervezetése körében kerülhet sor.
Az eljárás legkorábbi, perindítási szaka azonban az ellenkérelem előterjesztésekor fordul át perfelvételbe[14], amiből az következik, hogy a bíróság az anyagi pervezetésben megnyilvánuló pervezetési jogosítványait azok tartalmától és formájától függetlenül csak akkor tudja gyakorolni, ha a jogvita - a kereseti kérelem és az érdemi ellenkérelem ismeretében - bizonyos mértékben már körvonalazódott.
Mindennek következtében előfordulhat, hogy a befogadott keresetlevél szerinti kérelem jogszabályba ütközik annak ellenére is, hogy az új Pp. sokkal részletezettebb, cizelláltabb keresetlevél előterjesztését kívánja meg a régi Pp. követelményeihez képest.
Az új Pp. által felvetett jogértelmezési problémákat tárgyaló Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Tanácskozása (a továbbiakban: CKOT) 2017. július 7-i ülésén - kiindulva abból, hogy az új Pp. 181. § (1) bekezdésének nyelvtani értelmezése alapján abban az esetben is ki kellene bocsátani a bírósági meghagyást, ha a kereset teljesítését jogszabály tiltja - úgy foglalt állást, hogy ilyen tartamú - ítélet hatályú - határozat a bíróságok alkotmányos szerepével ellentétes lenne. A Bszi.[15] 1. §-a alapján a bíróságok feladata az igazságszolgáltatás, a 2. § (2) bekezdés alapján a bíróságok jogalkalmazási tevékenységük során a jogszabályok érvényesülését biztosítják. Az Alaptörvény 25. cikk (1) bekezdését és a 28. cikket is figyelembe véve ezért a bíróság nem bocsáthat ki olyan bírósági meghagyást, amelynek tartalma jogszabályba ütközik[16].
A CKOT ezzel az állásfoglalással azt az érzékelhető joghézagot kívánta kitölteni, amely a meghagyás kibocsátásának megtagadására vonatkozó, direkt szabály hiányából keletkezett. A kitöltés azonban nem az új Pp. törvényi céljának és alapelveinek mentén, hanem a más törvényben (Bszi.) és az Alaptörvényben lévő alapelvi rendelkezésekkel történt, amely megoldás az eljárási jog tartományában legalábbis kevéssé megszokott és elbizonytalanítja a jogalkalmazás értelmezési határait.
Nem véletlen, hogy a testület ilyen megoldásra kényszerült. A jogszabályba ütköző kérelem teljesítése előli elzárkózás indoka annyira egyértelmű, hogy többnyire fel sem merül ennek elvi helyessége. A szabály ugyanis a római jogi reguláknál is általánosabb maximák körébe tartozik, a jogi gondolkodásban elfoglalt helye alapján jognak minősül, ezért természetszerűleg figyelembe kell venni. Jellegéből következően - az esetkörök szűkítése nélkül - egész jogterületeket áthat, értékszempontot közvetít, de csak más normatív támpontok bevonásával lehet konkretizálni, közvetlenül nem használható.[17] Ennélfogva az ilyen és ehhez hasonló maximák[18] normaszövegbeni konkretizálása is kifejezett ritkaságnak számít.
Ehhez képest a jogszabályok értelmezésre az Alaptörvény hatályba lépése után direkt szabályt ad a 28. cikk. Ez alapján a jogszabályokat először saját értelmezési tartományukban, annak összefüggéseiben kell áttekinteni, ha nincs közvetlenül alkalmazandó részletszabály egy kérdéses helyzetre, akkor a törvény alapelvi rendelkezéseinek segítségével kell megkísérelni az értelmezést. Amennyiben pedig ez sem eredményes, a jog helyes alkalmazásához az Alaptörvény 28. cikkében szereplő, a közjónak és a józan észnek megfelelő jogszabályértelmezéssel kell eljutni. Ebben az esetben az új Pp. preambulumában foglalt törvényi célhoz a jogalkotó már hozzárendelt egy értelmezési szempontot, a közjónak és a józan észnek megfelelést, tehát az Alaptörvény 28. cikkére hivatkozás nélkül is közvetlenül érvényesülő alapelvi szabályt állított az új Pp. szabályainak az Alaptörvény-konform alkalmazásához. A probléma az alapelv hézagkitöltő funkciójából ered, mert a praetor ius facere non potest elvet eljárási jogban különösen szigorú korlátok közé kell szorítani.
A kiindulópont tehát az, hogy kereseti kérelem jogszabályba ütközésének direkt jogkövetkezményét a Pp. nem szabályozza. Emellett figyelemmel kell lenni arra is, hogy a bírósági meghagyás az új Pp. felfogásában az érdemi ellenkérelem előterjesztésének elmulasztásához fűződő jogkövetkezmény, amelytől különbözik a kérelem jogszabályba ütköző volta, ami nem a mulasztás körében, hanem a felperes tartalmi szempontból fogyatékos rendelkező cselekményeként értékelendő.
Amennyiben a bíróság arra a következtetésre jut,
- 5/6 -
hogy az előbbi okból nem állnak fenn a meghagyás kibocsátásának feltételei, a korábban kialakított megoldást sem alkalmazhatja. A régi Pp. szerint a meghagyás csak kérelemre volt kibocsátható, az új Pp. alapján erre hivatalból kerül sor, így a korábban pervezető jellegű határozat[19] meghozatalának lehetősége fel sem merül. Az eljárás további részére pedig az eljárási törvény semmilyen rendelkezést nem tartalmaz. Az eljárás megszüntetésének ilyen okból nincs helye, az az eljárást megakasztó körülménynek sem tekinthető, mert hiánypótlásra nem kerülhet sor. Felmerülhet a 197. § olyan értelmezése, amely szerint a bíróság a jogvita kereteit meghatározottnak tekinti, mert a kereset érdemi vizsgálatát annak jogszabályba ütköző jellege eleve kizárttá teszi, amely nem függ az érdemi ellenkérelemtől. Ha a bíróság úgy ítéli meg a kereseti kérelem teljesíthetőségét, a perfelvételi tárgyalást a felek egyidejű tájékoztatásával [197. § (1) bekezdés b)-c) pont] mellőzi, majd a perfelvételt végzéssel lezárja és kitűzi az érdemi tárgyalást. A lezáró végzés pervezető jellegű, ahhoz a bíróság kötve van, ellene fellebbezésnek nincs helye. Az érdemi tárgyaláson a keresetet bizonyítási eljárás lefolytatása nélkül kell elutasítani. Az alperes távollétében nem lesz alkalmazható az új Pp. 223. § (3) bekezdése szerint elviekben irányadó 190. § (2) bekezdés a) pontjában foglalt szabály sem, miszerint a tárgyalásról távol maradó fél mulasztását úgy kell tekinteni, hogy a megjelent fél tényállítását, jogállítását, bizonyítékát nem vitatja, kérelme teljesítését nem ellenzi, mert a jogszabályba ütköző kereset teljesíthetősége nem az ellenkérelemtől (így nem az el- illetve beismerés vélelmétől) függ. A tárgyalásról távol maradó ítélet eléréséhez vezető út azonban korántsem problémamentes: ahhoz olyan kiterjesztő értelmezést kell adni a perfelvételi tárgyalás mellőzéséről szóló 197. §-nak, amely már a legenyhébb megítélés szerint is a jogalkotás határait feszegeti, s a bíró tevékenysége lényegében jogértelmezésbe bújtatott új eljárási szabály alkotása lenne. Ez pedig olyan mértékű kiterjesztő jogértelmezés, ami alkotmányjogi panasszal kétségkívül támadható.
A jogszabályba ütköző tartalmú bírósági meghagyás hivatalból történő kibocsátása azt feltételezi, hogy a jogalkotó ilyen esetre kifejezetten előírta a kibocsátást, márpedig ilyen értelmezés mellett a szabály alaptörvény-ellenes.
Sérti elsőként a 25. cikket, mert az eljáró bírót a hivatásának elveivel teljes mértékben ütköző helyzetbe kényszeríti. Sérti továbbá a 28. cikket is, mert a jogszabályokról feltételezendő, a józan észnek megfelelőség értelmezési követelménye sem tud érvényesülni. Ez az értelmezés ütközik az R) cikk (2) bekezdésébe is: a jogszabályok mindenkire, így a bíróságra is kötelezőek. Ebből eredően a bíró nem teheti meg, hogy nyilvánvaló, egyértelmű jogellenességre vezető határozatot hoz, mert ezzel tudatosan félretenné a jogszabályok egyéb, idevonatkozó rendelkezéseit.
Az anyagi jog és eljárásjog különbségén alapuló elválasztás alapján az ilyen helyzet azért is megengedhetetlen, mert anyagi jogi rendelkezést eljárási jogszabály általános jelleggel, előre nem látható, mérlegelést nem engedő módon (ebben az esetben egy mulasztáshoz kapcsolódóan) nem írhat felül. Ebben az összefüggésben az anyagi jogi rendelkezések alatt természetszerűleg a kógens, nem pedig a diszpozitív szabályok értendők. A jogalkotói parancs tehát nem lehet olyan, hogy a bíróság tudatosan, általa felismerten jogellenes (jogszabályba ütköző) döntést hozzon.
A bíró helyzetét nehezíti, hogy az adott ügyben nincs lehetősége az eljárás felfüggesztése mellett az Alkotmánybírósághoz fordulni, mert az alaptörvény-ellenesség nem a bírósági meghagyás kibocsátásáról rendelkező 181. §-ból, hanem abból fakad, hogy a jogalkotó elmulasztotta a helyzet rendezését jelentő norma megalkotását. A jogalkotási mulasztásban megnyilvánuló Alaptörvény-ellenesség megállapítására irányuló kérelem azonban az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. § (1) bekezdés szerinti bírói kezdeményezésbe nem bújtatható, ebben az Alkotmánybíróság gyakorlata egyértelmű[20]. Az actio popularis megszüntetése után az utólagos normakontrollt kezdeményezők köre az Abtv. 24. § (1) bekezdésében foglaltak szerint az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés e) pontja[21] alapján öt személyi körre korlátozódik, amelyekben az ügyben eljáró bíró nem szerepel (a Kúria elnöke viszont igen).
Az 1911. évi Pp. 464. §-ból ismert, mulasztásos (ún. makacssági) ítélethez visszanyúló Szakértői javaslat tartalmazott egy olyan jogi megoldást, amely alkalmas lett volna a tárgyalt helyzet kezelésére. A javasolt normaszövegben a perfelvételi tárgyalást elmulasztó és érdemi ellenkérelmet elő nem adó alperessel szemben a felperes kérelme alapján mulasztásos ítélet meghozatalára került volna sor, kivéve azt az esetet, ha a bíróság a pert megszünteti, vagy a keresetet annak következetlensége miatt elutasítja[22]. A javaslat tehát a kereset következetlenségét a perfelvételi tárgyaláson rendelte tisztázni azzal, hogy az eredménytelen bírói közrehatás után a bíróság - mulasztási ítélet helyett - a keresetet elutasíthatja. E megoldás is annak értelmezését igényelte volna, hogy a jogszabályba ütköző kereseti kérelem a következetlen kereset fogalmába beleérthető-e, de a kialakított konstrukció korántsem vezetett volna alkotmányos aggályokhoz és eljárási akadályt sem támasztott a törvényes határozat meghozatalával szemben.
A bemutatott helyzetre kétségkívül a jogalkotás jelentene megnyugtató megoldást. Az ilyen rendelkezésnek lehetőség szerint az eljárás minél korábbi szakaszában kellene érvényesülnie, így értelemszerűen felvetődik a keresetlevél visszautasítási okainak ezzel bővítése. Megjegyzendő, hogy valamennyi jogirodalmi utalás
- 6/7 -
tényként kezeli, hogy az új Pp. 176. § (1) bekezdésébe azért nem kerülhet a jogszabályba ütköző kereset teljesítése, mert a régi Pp. 130. § (1) bekezdés i) pontját (a követelés teljesítésének nyilvánvaló alaptalansága miatti okot) az Alkotmánybíróság 59/1993. (XI. 29.) AB határozatával megsemmisítette. Az Alaptörvény hatályba lépése után azonban ez a határozat - különös tekintettel arra, hogy a negyedik módosítás alapján az Alaptörvény hatályba lépése előtt meghozott határozatok hatályukat vesztették - a teljes egészében megváltozott jogi környezet miatt nem tekinthető feltétel nélkül mérvadónak, és az Alaptörvény egészét illető kontextuális egyezőség vagy a régi Alkotmány és az Alaptörvény adott szakaszainak tartalmi egyezősége, mint az ilyen esetekben a korábbi döntésekre hivatkozáshoz rendszerint felhívott szempont, fel sem merül. A hatályát vesztett döntésre hivatkozás mindezek alapján valószínűtlen lenne. Emellett szól az a körülmény is, hogy a vonatkozó AB határozatnál közel húsz évvel később elfogadott Abtv. 55. §-a kifejezetten tartalmaz hasonló rendelkezést, amely alapján az indítvány érdemi vizsgálat nélküli visszautasításáról szóló döntésre sor kerülhet. Az 55. § (4) bekezdés e) pontja szerint ilyennek minősül az az eset, ha az indítvány nyilvánvalóan alaptalan.
A bírósági meghagyás ismertetett új szabályozása illeszkedik a perkoncentráció alapelvi követelményéhez, a tárgyaláson kívül, hivatalból kibocsátás kétségtelenül eljárást gyorsító törvényi rendelkezés. A szabályok azonban akkor tudnának megfelelően érvényesülni, ha a keresetlevél befogadhatóságának feltételei olyan következetességgel épülnének egymásra, hogy a bírósági meghagyás csak a valóban teljesíthető, megfelelően megalapozott és törvénybe nem ütköző tartalmú kereseti kérelmek esetében lenne kibocsátandó. ■
JEGYZETEK
[2] Új Pp. 354. §.
[4] Pp. 130. § (1) bekezdés i) pont: a felperes követelése nyilvánvalóan alaptalan, vagy lehetetlen szolgáltatásra (megállapításra) irányul.
[5] Varga Gyula: A tárgyalás. In. Szilbereky Jenő - Névai László: A polgári perrendtartás magyarázata - Első kötet. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1976. 803.
[6] Erre példa a BH 1979.11.373. sz. és a BH 1982.4.147. sz. eseti döntés.
[7] 2/2009. Polgári jogegységi határozat, indokolás III. rész.
[9] 2/2009. Polgári jogegységi határozat 1.a) pontjához fűzött indokolás.
[10] Harsági Viktória: A magyar fizetési meghagyásos eljárás fejlődéstörténetének áttekintése 1893-tól napjainkig. Iustum Aequum Salutare, VIII. 2012/3-4. 224.
[11] Térfy Gyula (szerk.): A Polgári Perrendtartás Törvénye és Gyakorlata, 1911: I. t.-c., 1912: LIV. t.-c. És 1925: VIII. t.-c. I. kötet. Budapest, Magyar Törvények Grill-féle kiadása. Budapest 1927. 735.
[12] Új Pp. 176. §.
[13] A keresetlevél érdemi részében fel kell tüntetni az érvényesíteni kívánt jogot a jogalap megjelölése útján, az érvényesíteni kívánt jogot és a kereseti kérelmet megalapozó tényeket, az érvényesíteni kívánt jog, a tényállás és a kereseti kérelem közötti összefüggés levezetésére vonatkozó jogi érvelést, valamint a releváns bizonyítékokat és bizonyítási indítványokat.
[14] Wopera Zsuzsa (szerk.): A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény magyarázata. Budapest, Wolters Kluwer, 2017. 281.
[15] A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény.
[16] Jogértelmezési problémák a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvénnyel (Pp.) összefüggésben, 12. pont, CKOT 2017. július 7.
[17] Pokol Béla: A jurisztokratikus állam. Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017. 103.
[18] Pl. a "Non omne quod licet honestum est." - "Nem minden tisztességes, amit szabad" maximája.
[19] Varga: i. m. 807.
[20] Pl.: 3135/2013. (VII. 2.) AB határozat, Indokolás [19]-[20], 3238/2013. (XII. 21.) AB határozat, Indokolás [10]
[21] 24. cikk, e) pont: a Kormány, az országgyűlési képviselők egynegyede, a Kúria elnöke, a legfőbb ügyész vagy az alapvető jogok biztosa kezdeményezésére felülvizsgálja a jogszabályoknak az Alaptörvénnyel való összhangját.
[22] Varga István - Éles Tamás (szerk.): Szakértői javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára. Budapest, HVG-ORAC Kiadó, 2016. 330-333.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanácselnök (Fővárosi Törvényszék).
Visszaugrás
