Budapest: Gondolat, 2007, 164. ISBN 978 963 69306 0 8
Amióta a civil társadalom viszonylagos szabadsággal megkezdhette önszerveződését Magyarországon, egyre-másra születtek a témát taglaló rövidebb írások, szakkönyvek[1], de e terület átfogó, monografikus igényű tárgyalása mind a mai napig várat
- 183/184 -
magára.[2] Amint a civilség talpra állása is hosszú folyamat, a szakmának is bőségesen van még mit felmutatnia és búvárkodnia e területen. Reményteli kezdeményezés Csehi Zoltán vázlata, amelyben a nonprofit szektor átfogó áttekintését nyújtja, reflektálva a hazai és az európai bírói gyakorlatra, illetve adójogi és európai jogi vonatkozásokra.[3] Az előszóból kitűnik, hogy nem a megszokott, pozitivista-normativista jogszabály ismertetéssel lesz dolgunk a könyvet olvasva, hanem tudományos igényű, gondolkodó és kritikus áttekintést remélhetünk e munkától. E reményünket erősíti a kiadvány esztétikai minősége, melynek gesztenyeszínű borítóján a garamszentbenedeki Kálvária-oltár Szent Miklóst ábrázoló részlete látható. A téma egyedi feldolgozását a választott fejezetcímek is sugallják: noha az első három (I. Bevezetés, II. A civil társadalom szervezeteinek jogi formái, III. Az ügyvezetésre vonatkozó szabályok) még nem tűnik különlegesnek, a nonprofit szervezetek ellenőrzésének, a nyilvános adománygyűjtés szabályozatlanságának, a nonprofit szervezetek adójogának és az európai kitekintésnek szentelt fejezetek már újszerű látásmódot sejtetnek. A vázlat (nem magától értetődő módon) igényes jogszabály- és jogesetgyűjteményt, magyar irodalomjegyzéket, fontosabb jogszabályrészeket ismertető függeléket tartalmaz. A vázlat szakmai értékét nagyban emeli a gondos lábjegyzetelés, amelyben a jogszabályi hivatkozásokon túl a külföldi, elsősorban német nyelvű szakirodalom is megmutatkozik.
A könyv előszava in medias res két fontos problémával indít: egyrészt a Stauffer-ügy ismertetésével az európai közhasznúság kérdését érinti, másrészt a kötelesrész és a közérdeket szolgáló adományok között húzódó ellentét problematikáját vázolja.[4] Igen érdekes ez utóbbival kapcsolatos hivatkozás a korai egyházatyák azon tanítására, amely szerint a hagyatékból egy gyermekrész az egyházat illet. A szerző véleménye, hogy ez ma is útmutatóul szolgál, hiszen e rendelkezés szépen példázza, hogy az akkoriban egyedül a közjót szolgáló egyház számára (tehát a köz javára) juttatott vagyoni hányad és a családtagok öröklési igénye egymással kibékíthető. A szerző megállapítja, hogy korunkban az osztrák ABGB tartalmaz ehhez hasonló szabályozást, amely a kötelesrész alapjának meghatározásában csak az örökhagyó halálát megelőző két évben adott közcélú adományokat veszi figyelembe.[5] E példák kiválóan szemlél-
- 184/185 -
tetik a társadalmi realitások és a jogi szabályozás között feszülő ellentétek feloldásának szükségét, amelyben a jogászságra hárul fontos feladat. Csehi hangsúlyozza is, hogy kis könyve nem gyakorlati útmutató - noha annak sem feltétlenül haszontalan -, nem is tankönyv, hanem a problémákra, vitatható megoldásokra, bírói jogra reflektáló, kritikai gondolatébresztő.[6] Jelen írás a könyv ebbéli értékét és minőségét reprezentálandó, egyes súlyponti részeinek kiemelésén túl a hitelezővédelem nonprofit jogon belüli szabályozásának továbbgondolására tesz kísérletet.
Az ismertetett könyv első, rövid bevezető fejezetének legfontosabb része annak tisztázó leszűkítése, hogy mi is tartozik a nonprofit jog berkeibe. A szerző egyértelművé teszi, hogy a harmadik szektor a nonprofit szektornál tágabb kört fog át, a különböző költségvetési szervek, a szövetkezetek, az egyesülések, az önkormányzatok, szakszervezetek, kereskedelmi kamarák és az egyházak[7] egyáltalán nem minősülnek nonprofit szervezetnek.[8] A hatályos jogszabályokat vizsgálva sem egyértelműek a nonprofit szektor határai, a "nonprofit" kifejezés szűkebb és tágabb értelemben egyaránt előfordul, elsősorban azonban a közhasznú szervezetekről szóló 1997. évi CLVI. törvény (a továbbiakban: Kszt.) tárgyalja az ezzel kapcsolatos joganyagot. Csehi javasolja de lege feranda James Fishman nyomán a közhaszon és a kölcsönös haszon szerinti tagolás bevezetését, amely kellő érzékletességgel különböztetné meg a társadalom elsődleges hasznára lévő, jótékonysági tevékenységet ellátó szervezeteket a tagjainak közös célját megvalósítani igyekvő elsődlegesen nem gazdasági tevékenység kifejtésére létrehozott szervezetektől. Végül két német tudós: Helmut Anheier és Stefan Toepfler nyomán rögzíti azt az öt feltételt[9], amelyeknek konjunktív teljesülése esetén egy szervezet nonprofitnak minősülhet, és a magyar viszonyokból kiindulva ehhez hozzátesz további két kritériumot, miszerint (i) a szervezet nem végez politikai, vallási tevékenységet, (ii) jellemzően díjazás nélküli tisztségviselői vannak.[10]
Bevezető fejezetében szerzőnk reflektál arra is, hogy a par excellence nonprofit szervezeteket szabályozó Kszt. alkalmazása a közhasznúság, a közérdek megvalósulását érintően miként rajzolódik ki a bírói gyakorlatban. Eszerint - számos jogesetben deklaráltan - a közhasznú tevékenység tágan értelmezendő, és közvetett módon is megvalósulhat, támogatások nyújtása révén. Kivétel ez alól a kiemelten közhasznú tevékenység, amely során az állami, önkormányzati feladat közvetlen átvállalása és
- 185/186 -
megvalósítása az elvárt. A közhasznú szervezetek adójogi aspektusból történő tárgyalása során Csehi pragmatikus módon bevonja vizsgálódási körébe a közérdek részére történő cselekvés okán hasonló kedvezményekben részesülő egyházakat, önkéntes kölcsönös biztosító pénztárakat, illetve a közérdekű kötelezettségvállalással nyújtott támogatások körét, amely szintén azonos adójogi rezsim alá esik.
A bevezető rész zárásaként statisztikai adatokat ismerhetünk meg, amelyek elemzésére is sor kerül. Megtudjuk, hogy a KSH által egyként kezelt harmadik szektor a mai napig 42%-ban állami intervencióból működik, ami vélhetően szocialista örökség. Az állami gyámkodás helyett előremutatóbb lenne - szól a konklúzió - a civil szféra "helyzetbe hozása", s a közelmúlt jogalkotására is jellemző[11] status quo konzerválás helyett teret engedni a nonprofit szervezetek önálló, aktív gazdálkodásának.
A jog hálójával átszőtt életünkben a szabadságnak meg kell vívnia a maga csatáját, hisz minden, még a legkaritatívabb, legaltruistább cselekedet is a nyugati ember világában jogi hátteret feltételez.[12] Természetes, hogy a szabályozási mánia oda vezet, hogy egyes területek túlszabályozottak, mások pedig szükségmegoldások csapdáiban vergődnek. A könyv második fejezete ebből az alapállásból szemléli és tekinti át a civil társadalom szervezeteinek jogi formáit. Az ismertetés vázlatos, de lényegre törő, és a kritikus pontokat mind érinti. Kommentál is, továbbá bemutatja a vonatkozó bírói gyakorlatot, emiatt gyakorlati jogászok számára is rendkívül hasznos. Kiemelendő a kiforrott dogmatikai látásmód, amely kellő magabiztossággal és rendszerérzékkel elemzi az egyes intézményeket. Ehelyütt csak a társadalmi szervezetek bemutatására utalok,[13] amely során a szerző történetiségében elemzi és mutatja ki a társadalmi szervezetek és az egyesületek közötti dogmatikai különbséget, amely különbségtétel a hatályos normákban zavaros, a bírói gyakorlatban pedig teljesen összemosódott. A fejezet sorra veszi az egyes nonprofit szervezeti formák alapítására, működésére, gazdasági tevékenységére, megszűnésére vonatkozó normákat, bírói gyakorlatot. A gazdasági tevékenység végzése hazánkban - éppen a civil szféra gyengesége miatt - nem okoz egyelőre komolyabb jogalkotási és jogalkalmazó problémákat, de előbb-utóbb szembesülni kell a vállalkozó tevékenységet is folytató közhasznú szervezetek ez irányú tevékenysége által előálló (például versenyjogi vetületű) kihívásaival.
A hitelezővédelem nonprofit szférán belüli szabályozásával kapcsolatos gondokra külön alfejezetet szán a szerző. Az alábbiakban az itt felmerülő kérdések mélyebb elemzésére, továbbgondolására is vállalkozunk. Amint azt az Alkotmánybíróság egy korai határozatában[14] kifejtette, egy jogállamnak nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság, a jogbiztonság pedig az állam - s elsősorban a jogalkotó - kötelességévé teszi annak
- 186/187 -
biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára. Arról nem is szólva, hogy egyáltalán "legyenek." Egy-egy fontos terület jogszabályi lefedettségének (teljes) hiánya mulasztásos alkotmányellenességet idéz elő. A nonprofit szervezetek hitelezővédelmi rendelkezéseivel kapcsolatban pontosan ilyen hiátus tapasztalható.
Csehi a nonprofit szféra magyar jogbeli legnagyobb hiányosságát kifejezetten a hitelezővédelem szabályozatlanságában látja, a fennálló helyzetet pedig alkotmányellenesnek tekinti, mivel a felmerülő problémák kezelésére egyedül egyes kisegítő magán-és büntetőjogi szabályok segítségül hívása látszik áthidaló megoldásnak.[15] E körben az egyik legfontosabb kérdés, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz egy nonprofit, közhasznú szervezet kedvezményezettjeinek juttatott adományok és a visszterhes jogügyletekből fakadó hitelezői igények, továbbá az állam által előírt kötelező befizeté-
sek.[16]
Lássuk hát, hogy jobb híján milyen kisegítő megoldásokkal lehet jelenleg próbálkozni a hitelezők védelme érdekében. A polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 1. § (1) bekezdésének második fordulatában található rendelkezés (ún. Québeci klauzula) szerint a Ptk. szabályozásának tárgyát (egymás mellé rendelt személyek vagyoni és nem vagyoni viszonyai) képező viszonyokat rendező más jogszabályokat a Ptk. rendelkezéseivel összhangban kell értelmezni. E "királyi" rendelkezés alapján valamennyi nonprofit szervezetre irányadónak kell tekintenünk a Ptk. rendelkezéseit. Komoly gondot okoz azonban, hogy a Ptk. a hitelezők védelmét nem, vagy csak igen behatároltan kezeli. Lehet hivatkozni az actio Pauliana Ptk. 203. §-ban szereplő szabályára,[17] amely kimondja, hogy fedezetelvonónak minősül az a szerződés, amellyel harmadik személy igényének kielégítési alapját részben vagy egészben elvonják. Ez esetben a fedezetelvonó szerződés érvényes ugyan, de az ilyen szerződés viszonylagosan, azaz a sérelmet szenvedett harmadik személlyel szemben hatálytalan. A hatálytalanság megállapítása azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy a szerződéssel érintett vagyontárgy fedezeti jellege fennmarad, azaz a harmadik személy és az adós viszonyában úgy kell tekinteni, mintha a vagyonátruházási szerződést meg sem kötötték volna. Ez az összekapcsolás azonban nem zökkenőmentes a nonprofit szervezetek tekintetében: a Ptk. szerződéses háttérben gondolkodik, egyáltalán nem oldódik meg a felvetett gond, ha a hitelezőként az állam jelenik meg, ha közterheket szed be, igaz, hogy ez már közjogi előkérdéseket is bevon a vizsgálódásba.
Előremutató megoldásnak tűnik a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (Gt.) idevágó szabályainak alkalmazása, karöltve az 1991. évi IL. törvény (Csődtörvény) rendelkezéseivel. A Gt. 30. § (3) bekezdése kimondja, hogy a társaság fizetőképtelenségével fenyegető helyzet bekövetkezése esetén a vezető tisztségviselők a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ügyvezetési feladataikat ellátni. Az új Gt. ezzel az ún. wrongful trading intézményét honosította meg, annak
- 187/188 -
érdekében, hogy a társaság ügyvezetését csődközeli helyzetben visszatartsa a hitelezői érdekeket sértő, indokolatlan mértékű kockázatvállalástól. A Csődtörvény ehhez kapcsolódóan előírja, hogy a vezető tisztségviselők e kötelezettség felróható megszegése esetén a hitelezőkkel szemben helytállni kötelesek. A Csődtörvény 33/A. § (1) bekezdése alapján ugyanis a hitelező vagy a felszámoló a felszámolási eljárás ideje alatt keresettel kérheti a bíróságtól annak megállapítását, hogy azok, akik a gazdálkodó szervezet vezetői voltak a felszámolás kezdő időpontját megelőző három évben, a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően ügyvezetési feladataikat nem a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján látták el, és ezáltal a társasági vagyon a keresetben meghatározott mértékben csökkent. A Gt. által felkínált lehetőség nonprofit szervezetekre való alkalmazásának neuralgikus pontja azonban a törvények hatályában van. A Gt. ugyanis egyértelműen a Magyarországon székhellyel rendelkező gazdasági társaságokra vonatkozik, ezek alapján a Gt. rendelkezéseit egyéb jogi személyekre alkalmazni álláspontunk szerint nem lehet. Nyilvánvalóan nem így van ez viszont a Gt.-ben szabályozott nonprofit gazdasági társaságok esetében. Ezek alapján felmerül a kérdés, hogy amennyiben a nonprofit gazdasági társaságokra alkalmazhatóak a Gt. szabályai, nem lenne-e célszerű e szabályok kiterjesztése az egyesületekre és az alapítványokra is.
A Csődtörvény hatályának megítélése már nem ennyire egyértelmű. A Csődtörvény 2. § (1) bekezdése határozza meg, hogy a törvény hatálya a gazdálkodó szervezetekre és ezek hitelezőire terjed ki. A 3. § (1) a) pontja szerint gazdálkodó szervezetnek a következők minősülnek: az állami vállalat, a tröszt, az egyéb állami gazdálkodó szerv, a szövetkezet, a lakásszövetkezet, az európai szövetkezet, a gazdasági társaság, az európai részvénytársaság, a közhasznú társaság, az egyes jogi személyek vállalata, a leányvállalat, a vízgazdálkodási társulat (a víziközmű-társulat kivételével), az erdőbirtokossági társulat, az önkéntes kölcsönös biztosító pénztár, a magánnyugdíjpénztár, az egyesülés - ideértve az európai gazdasági egyesülést is -, az európai területi együttműködési csoportosulás, a végrehajtói iroda, a sportegyesület, valamint mindazon jogi személyek vagy jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságok, amelyek fő érdekeltségeinek központja a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete alapján az Európai Unió területén található. Álláspontunk szerint a takaros felsorolás dőlttel jelzett elemei nem tekinthetőek gazdálkodó szervezetnek, így ezek tekintetében a Csődtörvény következetlen. Szintén az a kérdés merül fel, hogy vajon indokolt-e a nonprofit szervezeteket kirekeszteni a törvény hatálya alól? Úgy tűnik, hogy a Csődtörvény hatályának a nonprofit szektorra való kiterjesztése előrelépést jelenthet hitelezővédelmi szempontból, de valószínűleg szükség lenne a nonprofit szervezetekre vonatkozó eltérő szabályok megállapítására is a Csődtörvényen belül, hisz a törvény jelenlegi formájában kizárólag forprofit gondolkodású.
A Csődtörvény kisvállalkozókat segíteni igyekvő, minden bizonnyal jó szándékból fogant rendelkezése viszont azt mutatja, hogy a hitelezővédelem oltárán sem szabad mindent feláldozni. Álláspontunk szerint a hitelezői érdekek védelmének túlbuzgó megnyilvánulása a vállalkozói 'körbetartozások' mérséklése céljából született 2007. évi LXXVIII. törvény Csődtörvényt módosító, a fizetésképtelenség megállapíthatóságára vonatkozó új szabálya, amely azt a veszélyt rejti magában,
- 188/189 -
hogy életszerűtlenségével a vállalkozások mindennapi működése elé gördít akadályokat.[18]
A hitelezői igényérvényesítés és a csődeljárás viszonyával kapcsolatban érdemes a Legfelsőbb Bíróság két eseti döntésére utalni.
Az első jogesetben a legfőbb bírói szerv akként döntött, hogy társadalmi szervezet feloszlása esetén a vagyoni kérdések rendezése nem tartozik bírósági útra.[19] Az ügyben érintett vadásztársaság kimondta feloszlással való megszűnését, egyben arról is határozott, hogy a közgyűlés megbízza a vadásztársaság intézőbizottságát, mint felszámolót, hogy az alapszabály előírása szerint a hitelezők kielégítése után rendelkezzen a társaság vagyonáról. Ilyen előzmények után kérte az elnök a vadásztársaság törlését a nyilvántartásból, és a megyei bíróság ezt meg is tette.
A megyei főügyészség fellebbezésében indítványozta a jogszabálysértő végzés hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új határozatra való utasítását, mert szerintük az elsőfokú bíróság nem vizsgálta, hogy a vadásztársaság felszámolói elvégezték-e a feladatukat. Álláspontja szerint ugyanis addig nem lehet szó a törlésről, amíg a hitelezők igényének kielégítése nem rendeződött, egyébként a bíróságnak kell kialakítani az ezzel kapcsolatos eljárási rendet. A Legfőbb Ügyészség átiratában fenntartotta a megyei főügyészség fellebbezésében foglaltakat, illetve azt azzal egészítette ki, hogy a szervezet vagyona felől egyedül a legfőbb szerv dönthet, nem pedig a felszámolóként eljáró intézőbizottság.
A fellebbezés a Legfelsőbb Bíróság szerint nem volt alapos, mert a vadásztársaság közgyűlése az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény (Etv.) rendelkezéseinek és az alapszabálynak megfelelően mondta ki a feloszlással történő megszűnést. Az Etv. 20. §-a alapján pedig a társadalmi szervezet nem törléssel, hanem a közgyűlés határozata alapján szűnik meg. Az Etv. 21. §-ának (1) bekezdése pedig előírja, hogy a társa-
- 189/190 -
dalmi szervezet megszűnése esetén - a hitelezők kielégítése után - vagyonáról az alapszabály előírása vagy legfelsőbb szervének döntése szerint kell rendelkezni.
A fenti rendelkezésekből adódóan a társadalmi szervezet önkéntes megszűnése esetén a bíróság csak azt vizsgálja, hogy a legfelsőbb szerv az alapszabály előírásának megfelelően hozott-e határozatot a társadalmi szerv megszüntetéséről. Amennyiben a legfelsőbb szerv határozata megfelel a követelményeknek, úgy a megszűnés regisztrálásához nem kell bevárni a felszámoló jelentését a vagyoni kérdésekről, mert ennek vizsgálata nem tartozik a bíróság hatáskörébe. A jelenleg hatályos jogszabályok tehát a vagyon-elszámolási eljárás tekintetében nem írnak elő kötelezettséget a bíróság számára.
Átgondolandó, hogy e magas szintű döntés kudarca vajon jogalkotási, jogalkalmazói, esetleg jogtechnikai[20] hiányosságok eredménye-e.
Egy 2006-ból való másik eset kifejtését mellőzve csak a végkövetkeztetésre utalunk, miszerint a társadalmi szervezet megszűnése esetén a felszámoló kijelölése nem tartozik bírósági hatáskörbe.[21]
Összegzésül azt mondhatjuk, hogy a legújabb keletű bírói gyakorlat is megerősíti azt a kiinduló tézist, hogy a hitelezővédelem, a fizetésképtelenségből fakadó gondok jelenleg megoldatlanok a nonprofit szférában, s ezzel kapcsolatban komoly teher nehezedik a törvényhozó vállára.
Amint fentebb már jeleztük, az új keletű jogirodalom már foglalkozik e fontos kérdések felvetésével, sőt a lehetséges válaszok megadásával is.[22] Jogos és előremutató felvetés a nyilvánosság és átláthatóság megteremtése, például, hogy tegyék közzé a nonprofit szervezetek éves beszámolóját napilapokban, helyi lapokban.[23] A vagyonvesztés miatti megszüntetés alternatíváját jelentheti az átalakulás lehetőségének megteremtése, például közhasznú társasággá, illetve most már nonprofit gazdasági társa-
sággá.[24]
Az új Ptk. koncepciójában és szabályozási tematikájában[25] (a továbbiakban: Tervezet) a jogi személy megszűnésével kapcsolatos részben az a javaslat olvasható, hogy a jogi személy jogutódlással történő megszűnése esetén ki kell mondani a jogutód helytállási kötelezettségét, illetve, ha annak nem tud eleget tenni, a megszűnő jogi személy tagjainak felelősségét. A Tervezet tartalmazza azt is, hogy szétválás esetén a jogutódokat a jogelőd követelései a vagyonmegosztás arányában illetnék meg, tar-
- 190/191 -
tozásaiért egyetemlegesen lennének kötelesek helytállni. Megjelenik a nyilvánosság is: ha a törvény másként nem rendelkezik, a jogutódlással létrejövő jogi személy hirdetményben köteles felhívni a megszűnő jogi személy hitelezőit követeléseik bejelentésére. A jogelőd hatósági engedélyei vonatkozásában - ha az engedély feltételeinek a jogutód is megfelel - a jogutód jogi személy jogutódlását el kell ismerni. A megszűnő jogi személy hitelezői megkárosításának megelőzése érdekében a jogutódlás tényének megfelelő (pl. hirdetményi) nyilvánosságot kell adni.
A korábbi útkeresésünkre ekképp reflektál a Tervezet: jogutód nélküli megszűnés esetén általános szabályként végelszámolási vagy felszámolási eljárás biztosítsa a hitelezők kielégítését. A jogi személy megszűnését követően ismertté vált, a megszűnt jogi személyt megillető követelésre vagy vagyontárgyra vonatkozó eljárást külön törvény szabályozza.
A jelenlegi bírói gyakorlattól eltérne az új törvény: a nyilvántartásba vétellel keletkezett jogi személy megszűnéséhez nem lenne elegendő az erre feljogosított szerv döntése, a megszűnés hatálya a nyilvántartást vezető bíróság általi törléssel állna be.
Sajnálattal tapasztalható, hogy az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium honlapján[26] elérhető normaszöveg-tervezetben nem látjuk viszont hiánytalanul a Tervezet alaposan kidolgozott elképzeléseit.
Csehi Zoltán 2004 augusztusában az Igazságügyi Minisztérium Polgári Jogi Ko-difikációs Szerkesztőbizottsága részére elkészített Javaslat az egyesület és az alapítvány szabályozására az új magyar Polgári Törvénykönyvben című előterjesztésében[27] (a továbbiakban: Javaslat) azt ajánlja, hogy a lejárt és ki nem elégített követeléssel rendelkező hitelezők az egyesület jogutódlással történő megszűnése esetén kapjanak a Gt. szabályainak mintájára biztosítékkövetelési jogot.[28] Az egyesület jogutód nélküli megszűnése esetén a Javaslat szerint az egyesület bármely hitelezője, akinek az egyesülettel szemben lejárt és nem vitatott, vagy jogerős ítéletben megállapított követelése áll fenn, kérhetné a bíróságtól az ok megnevezésével más személy végelszámolóvá történő kijelölését.[29] Meglátásunk szerint ezek a javaslatok konkrétabb cselekvési lehetőséget biztosítanának a hitelezőknek, és saját ügyük tevékeny résztvevőivé tenné őket. Egy speciális 'hitelezővédelmi', de nagyon életszerű gondolat a Javaslatban az alapítvány és a kötelesrész viszonyának szabályozási tervezete, amely kimondaná, hogy halál esetére szóló ügyletben létesített és az örökhagyó halála után bírósági nyilvántartásba vett alapítvány esetén az alapítvány részére juttatandó vagyon a kötelesrészre való igényt nem csorbíthatja, az alapítványnak az öröklésre vonatkozó szabályok szerint kell helytállnia a kötelesrészi igényekért. Véleményünk szerint e szabály megalkotása a polgári lét térnyerésével, nagyobb vagyontömegek felhalmozódásával válik különösen időszerűvé; egyelőre Magyarországon még nem vált mindennapivá az a probléma, amelyet e szabály orvosolni törekszik, de külföldi példák bősége mutatja, hogy fontos kérdésről van szó.[30]
- 191/192 -
Összegzéseként elmondható, hogy a hitelezővédelem nonprofit jogban tapasztalt jelenlegi hiánya az utóbbi időben komoly figyelmet kapott a jogtudomány művelői körében, s a felvetett megoldási javaslatok jótékonyan hatnak a Tervezet kidolgozására is. Igen fontos lenne azonban, hogy az új Ptk. végleges normaszövege ne híguljon fel a még elkövetkező szakmai és politikai operációk során, és akkor talán nem lesz szükség hosszas 'bolyongásra', hogy a felvetett problémák megoldásával révbe érjünk.
Az ügyvezetésre vonatkozó szabályok ismertetése során Csehi a megbízási jogviszonyból kiindulva elemzi az ügyvezetővel szembeni elvárás különböző felfogásait, a lojalitási kötelezettség terjedelmét, a megbízói akarat terjedelmét, az ügyvezetők díjazását. Meggyőző a dogmatikai kérdések, problémák nemzetközi összehasonlításban való tárgyalása.[31] A nonprofit szervezetek ellenőrzését tárgyaló fejezetben elsőként a belső ellenőrzés útjait tárja fel szerzőnk. A Ptk. 29. § (3) bekezdéséből kiindulva az azt megerősítő 3/2005. közigazgatási jogegységi határozat ismertetése történik. Látható, hogy az explicit szabályozás e téren is hiányzik, egyedül a nonprofit gazdasági társaságok esetén találunk ilyeneket. A Kszt. rendelkezik a közhasznú szervezetek felügyelő szervéről, további lehetőség a belső ellenőrzésre a törvénysértő határozat tag általi megtámadása. Csehi e körben érdekesen elemzi a jelenlegi jogszabályi környezet nyújtotta perlési lehetőségek határait. Milyen ellenőrzési és perlési joga van az alapítónak? Tud-e az alapítvány pert indítani a kezelő szerv által okozott károkért? Ki indítson pert az alapítvány részéről? A szerző álláspontja szerint az ellenőrzés e téren elégtelen, átgondolásra szorul. Javaslatai az új Ptk. ennek megfelelő bővítése a jogi személyek vonatkozásában, illetve a corporate governance elveinek nonprofit szférára történő átültetése. Külső ellenőrzésnek a törvényességi felügyelet, az ügyészség ellenőrzése tekinthető, de az adóhatóság, az Állami Számvevőszék, a kormányzati Ellenőrzési Hivatal is ilyen jellegű funkciót lát el speciális esetekben. Konklúzióként az marad, hogy az állami ellenőrzés rendszere csak a súlyosabb jogsértések szankcionálására alkalmas. Egyes szerzők az adóhivatal jogkörének bővítését látják indokoltnak, amely során a nonprofit szervezetek gazdálkodásának célorientáltsága is vizsgálódás tárgya lehetne.[32] Meghatározott esetekben a könyvvizsgálat, illetve az előírt jelentési kötelezettségek szolgálják a megfelelő szintű ellenőrzést. Ez utóbbi tekintetében - az elektronikus beszámoló készítésének kötelezővé tételével és az elmulasztás kellő szankcionálásával - úgy tűnik, valóban hatékony eszköz kerül az adóhatóság kezébe.[33] A nonprofit governance 'szemlélet' kialakítása jelentős haladás lenne, erre olyan - történelmileg szerencsés fejlődésű - országokban van példa, mint Svájc.[34]
- 192/193 -
A szerző - súlyt adva kritikájának - külön fejezetet szentel a nyilvános adománygyűjtés szabályozatlanságának. A nyilvános adománygyűjtés módszerét, körülményeit a magyar törvények egyáltalán nem rögzítik, ami angolszász országokban elképzelhetetlen lenne.
A könyv két rövid, de tartalmas fejezettel zárul. A nonprofit szervezetek adójogának vázlatát kimunkáló fejezet a szerző egy korábbi tanulmányára épít, mely német nyelven jelent meg. E rész jogászoktól nem megszokott érzékletességgel és gyakorlatiassággal tárgyalja a témát. Az európai jog és a nonprofit jog viszonyát ismertető záró fejezet a jogalkotási terveket és az Európai Bíróság gyakorlatát elemzi érintőlegesen, talán túl gyorsan is lekerekítve az amúgy érdekes és még kifejtésre érdemes mondandót.
Csehi Zoltán dolgozatán érződik a tudományos elmélyülés, a dogmatikai útkeresés igénye, s mindez mesterien ötvöződik a gyakorlat szempontjaival. Hangsúlyozandó, hogy e kis könyv hézagpótló alkotás, felvetései kihívást jelentenek de lege lata és ferenda. Remélhető, hogy a vázlat valójában valami átfogóbb megnyilatkozás vázlata, és sor kerül majdan a magánjogi alapítvány problémakörét tárgyaló műhöz hasonló mélységű, részletes monográfia megírására is a szerző részéről.■
JEGYZETEK
[1] A hazai szakirodalom néhány e körben született fontosabb munkája: Lomnici Zoltán: A közhasznú szervezetekről szóló törvény bírói gyakorlata. A törvény magyarázata. Alapítvány és egyesület létrehozása. Budapest: Hvg-Orac Lap- és Könyvkiadó, 2002.; Lomnici Zoltán: Alapítványok és a közalapítványok. Az alapítványok nyilvántartásba vétele. A közalapítványok működése. Az alapítványok gazdálkodása, adózása. (5., átdolgozott kiadás) Budapest: HvgOrac Lap- és Könyvkiadó, 2008.; CsÁkvÁri Ágota: Alapítványok és nonprofit szervezetek pénzkezelése, adományok elszámolása és nyilvántartása. Budapest: Novorg Kiadó, 1996.; Junkertné Szűcs Zsuzsanna: Alapítványok és társadalmi szervezetek kézikönyve. Budapest: Saldo Kiadó, 2003.; Egriné Rónai Márta-Pettendi Zsuzsanna: Az alapítványok. Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1995.; Lomnici Zoltán: Egyesületek. Budapest: HvgOrac Lap- és Könyvkadó, 2006.; Kuti Éva (szerk.): A nonprofit szektor Magyarországon. Tanulmányok. Budapest: Nonprofit Kutatócsoport, Mediant, 1992.; Bognár Piroska: A nonprofit társaságok. Budapest: HvgOrac Lap- és Könyvkiadó, 2006.; Kahulits Andrea: Nonprofit szervezetek pénzügyeinek intézése. Budapest: KJK-Kerszöv Kiadó, 2002.
[2] Kivétel ez alól Csehi Zoltán munkája, aki remekbe szabott monográfiájában az alapítványokról nyújt átfogó képet, lásd Csehi Zoltán: A magánjogi alapítvány. Budapest: Gondolat Kiadó, 2006.
[3] Csehi Zoltán: A civil társadalom szervezeteinek joga Magyarországon Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. A mű alcíme: Vázlat a nonprofit szféra szabályozásáról.
[4] Csehi (2007) i. m. 8-9.
[5] Csehi (2007) i. m. 9.
[6] Ld. Csehi (2007) i. m. 12.
[7] Csehi meggyőzően érvel amellett, hogy a történelmi egyházak nem tekinthetők nonprofit szervezeteknek, mert elsőrendű feladatuk Isten és ember közötti közvetítés, lényegük az emberi élet transzcendens aspektusaihoz köthető, történelmi vetületűek, nem kötődnek országhatárokhoz. Ehhez annyi teendő hozzá, hogy a történelmi egyházakat szabályozó jogforrás címe is (1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról) jelzi, hogy itt a "világi" jog szempontjából is elismerten alapvető szabadságjogot érintő kérdésről van szó.
[8] Csehi (2007) i. m. 13.
[9] (1) önálló szervezeti struktúra; (2) magánszférába tartozás; (3) profitelosztás tilalma; (4) autonómia, önálló döntéshozatal; (5) önkéntes szerveződés
[10] Csehi (2007) i. m. 17-18.
[11] Ld. a Nemzeti Civil Alapprogramról szóló 2003. évi L. törvényt.
[12] Ld. Varga Csaba: Joguralom? Jogmánia? Ésszerűség és anarchia határmezsgyéjén Amerikában. Valóság XLV. 2002/ 9, 1-10.
[13] Ld. Csehi (2007) i. m. 44-49.
[14] 9/1992. (I. 30.) AB határozat.
[15] Csehi (2007) i. m. 85.
[16] Ld. Csehi (2007) i. m. 86.
[17] Uo.
[18] E szabály szerint az adós társaság fizetésképtelennek mondható akkor is, ha fennáll a hitelezővel szemben a pénz vagy pénzben kifejezett tartozása, mely szerződésen alapul (i), az adós a teljesítési határidőt követő 15 napon belül e tartozást írásban nem vitatta vagy elismerte (ii), és a hitelező a felszámolási eljárás kezdeményezését megelőzően eredménytelen fizetési felszólítással élt (iii). Ezek szerint a 2007. július 7. napjától a felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelem bírósághoz történő benyújtását követően az adós már csak akkor szabadulhat a fizetésképtelenség megállapítása alól, ha a szerződésen alapuló tartozását kiegyenlíti, hacsak nem vitatta írásban a számla jogosságát a teljesítési határidőt követő 15 napon belül. Ez a szabály könnyen alkalmat adhat visszaélésekre, ugyanis nagy cégeknél könnyen előfordulhat, hogy egy-egy számla 'átfutási' ideje miatt csúszik a teljesítés, és egy gyors írásbeli felszólítás után már nem kerülhető el a felszámolási eljárás megindítása. Álláspontunk szerint ez a szabály indokolatlan felszámolási eljárásokat gerjeszthet, pedig a Legfelsőbb Bíróság már több ítéletében rámutatott, hogy a tartozások behajtásának útja nem a felszámolási eljárás. Ez az új szabály pedig éppen ezzel ellentétes tendenciát indukálhat. Az már csak ráadás, hogy az új szabály hatályba léptető rendelkezése komoly joghézagot vágott a Csődtörvény szövetén, mert úgy rendelkezett, hogy a törvény hatálybalépése után indult eljárásokra kell alkalmazni, megfeledkezve arról, hogy az eljárás megindulását megelőzi a teljesítési határidő, a felszólítás. Például, ha egy számla kézhezvételére az új szabály 2007. július 7. napján történt hatálybalépés előtt megérkezett az adóshoz, az akkor hatályos jogszabályok szerint még nem kellett írásban jeleznie kifogását. Ezek után, ha a hitelező írásbeli fizetési felszólítást küldött neki, és utána a törvény hatálybaléptét követően felszámolási eljárást indított, nem marad más eszköz az adós kezében, mint kifizetni az esetleg egyébként jogosulatlanul kiállított számlát.
[19] Ld. Legf. Bír. Kny. II. 28.184/1997. sz. (BH1998. 462)
[20] Ld. Varga Csaba: Jogtechnika és jogdogmatika. In Bándi Gyula (szerk.): Ünnepi kötet Boytha Györgyné tiszteletére. Budapest: Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar 2002, 144-155.
[21] Legf. Bír. Kfv. III. 37.207/2004. sz. (BH2006. 38)
[22] Csehi (2006) i. m. 298.
[23] Uo.
[24] Csehi (2006) i. m. 304.
[25] Ld. 1003/2003. (I. 25.) Korm. határozat. A határozattal elfogadott szöveg mellékleteként a tervezet megjelent a Magyar Közlöny 2003. évi 8. számában. Lásd még: VÉKÁS Lajos (szerk.): Szakértői javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez. Budapest: Complex Kiadó, 2008.
[26] Ld. http://www.irm.hu/?mi=1&katid=201&id=227&cikkid=4147
[27] Ld. Csehi Zoltán: Diké kísértése, Magánjogi és kultúrtörténeti tanulmányok. Budapest: Gondolat, 2005, 470-521.
[28] Csehi (2005) i. m. 483.
[29] Csehi (2005) i. m. 484.
[30] Ld. Csehi (2006) i. m. 316-331.
[31] Ld. Csehi (2007) i. m. 101-103.
[32] Csehi (2007) i. m. 128.
[33] Lásd a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvénynek és egyéb törvényeknek a számviteli beszámoló közzétételi rendjével, valamint a gazdasági tevékenységek egységes ágazati osztályozási rendszerével összefüggő módosításáról szóló 2008. évi XCVI. törvényt.
[34] Csehi (2007) i. m. 132-133.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz (PPKE JÁK)
Visszaugrás
