Jelen tanulmány az 1990-es évek első felében végzett kutatómunka és ekkor szerzett kodifikációs tapasztalatok alapján ajánl elemzéseket és rendszerezési szempontokat a magyar Polgári törvénykönyv bevezető rendelkezéseinek, tulajdonképpeni alapelveinek újrakodifikálásához. Jóllehet a magyar civilisztikai szakirodalomban létezik egy olyan álláspont is, amely szerint a Polgári Törvénykönyvben nincs szükség alapelvekre, és ez a nézet egy a közelmúltban publikált, veretes tankönyvben1 látványos megfogalmazást is kapott, a kodifikáció számára azonban továbbra is azt a véleményemet tartom fenn, és ajánlom figyelembe venni, hogy a magyar jogban a polgári jog jogági alapelveire jogalkalmazási és jogalkotási szempontból egyaránt szükség lesz. Indokoltnak tartom a Polgári Törvénykönyv bevezető rendelkezéseinek továbbfejlesztését. Kodifikációnknak azonban akkor, amikor a Ptk. alapelvi szabályaihoz nyúl, a szükséges igazításokat és szövegmódosításokat az eddigi magyar jogfejlődés elmélettörténeti és intézménytörténeti értékeit tiszteletben tartva, kontinuiv szemlélettel kell dolgoznia.
A magyar polgári jogban hagyományai vannak annak, hogy az anyag részletező tételei mellett külön helyet foglalnak el az olyan általános, alapvető szabályok, melyek hatnak a szabályozás egészére is. Ez a szerkezeti megoldás, jóllehet eltérő jogforrási rendszerek körülményei között, de folyamatosan jellemzi jogunkat a magánjogi kodifikációs gondolat XIX. századi, magyarországi jelentkezése óta.
Szokásjogi alapú régi magánjogunkban a bírói gyakorlat erősen támaszkodott a korabeli jog általános tételeire. Ez a sajátosság azzal függött össze, hogy a magyar magánjog, a szokásjogi jellegére visszavezethető kétségtelen hasonlóságai ellenére, abban azért lényegesen különbözött az angol common law-tól, hogy bár "bíró alkotta jog" volt, mégis képződésében nem a korábbi ítéleteknek precedens erőt tulajdonító esetről-esetre pontosan visszautaló "reasoning from case to case"-módszer játszott szerepet. A bírók nem régmúlt jogesetek "ratio decidendi"-jeire vezették vissza ítéleteiket, hanem a régi bírósági gyakorlatban kialakult tendenciákra. Az angol joggyakorlatban alkalmazott módszert már csak azért sem követhették, mert nálunk a korábbi ítéletek nem voltak olyan teljességgel nyilvántartva és rendszerezve, mint a common law-ban. Ez a körülmény is közrejátszott abban, hogy a jogtételek többnyire a konkrét ítéletektől elkötődött módon alakultak, fejlődtek. Az általános magánjogi tételek, elvek így pedig különösen fontossá váltak az ítélkezési gyakorlat számára. Jogtétel az, hogy ..." írta általában a magyar bíróság az ítélet szövegében, és ezt, a gyakorlatban többé-kevésbé kialakult tétel megfogalmazása követte, rendszerint arra való utalás nélkül, hogy a jogtétel mikor, milyen ügyekben alakult ki.2 Van olyan álláspont is, ami szerint azért is népszerű volt a bíróságok gyakorlatában az alapelvekre támaszkodó ítélkezési stílus, mert ez a tényállás-megállapítás területén bizonyos könnyebbséget jelentett a bírók számára. Az általános, alapelvi tételen nyugvó ítélet ugyanis viszonylag lazább tényállás-megállapítás esetén is megállhat, mint az az ítélet, amely egy szorosabban körülírt törvényi tényálláson, vagy több ilyen szorosan körülírt törvényi tényálláson alapul.3
Az általános alaptételek joggyakorlati jelentőségét tovább erősítette az, hogy a bírók nagymértékben figyelembe vették az 1848-tól 1928-ig hosszú időszakra elhúzódott magánjogi kodifikációs munka, tervezetekben, törvényjavaslatokban testet öltő eredményeit. Ezek szerkesztési szempontból, és a "Bevezető szabályokat" illetően különösen, a német magánjogi kodifikációs hagyományokat követték. A német kodifikációban pedig - szemben a francia módszerrel - az alapelvek, a generálklauzulák különösen fontos szerepet kaptak.
A több évtizedes magyar magánjogi kodifikációs munka eredményeit végül összefoglaló, de hatályba soha nem lépett 1928-as Magánjogi Törvényjavaslat a jóhiszeműség és tisztesség követelményét, a joggal való visszaélés tilalmát és a méltányosságot tűzte alapelveként.4
Mivel az 1928-as Mtj.-t lényegében alkalmazta a bírói gyakorlat, az alapelvekre támaszkodó ítélkezési mód még inkább továbberősödött a későbbi évtizedekben. Ekkortól tehát már fontos megfogalmazású alapelvek jelentettek támaszt a joggyakorlat számára. Ilyen módon fejlődött magánjogunk a II. világháborúig.
Az 1948-as magyarországi politikai fordulatot követően a szocialista korszak kezdeteinél, jogunk korábbi magánjogi elveinek értelem szerint nem lehetett szerepe. A magyar jog akkori szocialista átépítése más ideológián alapult. A bírók és a szélesebb jogászi szakma jogtudatában megmaradtak ugyan a régi általános tételek motívumai, de ezekkel az 1950-es években semmit sem lehetett megoldani. A tisztességes szakmai szemlélet érthetően inkább a részletek felé fordult. Ez a jogesetek megoldásánál a speciális szabályok alkalmazását jelentette. Az 1950-es évek elejétől ugyanakkor már a polgári jog szocialista alapelvei is kezdtek körvonalazódni.5
1960-as Polgári Törvénykönyvünk a szovjet jogból tanult, de az 1950-es években már magyar nyelven is megfogalmazott szocialista polgári jogi alaptételeket és néhány klasszikus magánjogi alaptételt Ötvözött az úgynevezett "Bevezető rendelkezésekben". A Polgári Törvénykönyv miniszteri indokolása szerint: "E rendelkezések átfogóak, alapelvszerűek; jelentőségük, funkciójuk lényegében kettős irányú. Először azt a célt szolgálják, hogy elvi kereteket szabjanak meg a részletrendelkezések számára. A bevezető rendelkezések tehát a Polgári Törvénykönyv egyes legfőbb elveit tartalmazzák, és ezek az elvek az egész Törvénykönyvben tükröződnek. A bevezető rendelkezések jelentősége azonban nem csupán ebben áll. Szabályai egyben útmutatást jelentenek arra az esetre is, ha a Törvénykönyv valamilyen kérdésben kifejezett rendelkezést nem tartalmaz: a nyitva maradt kérdést a bevezető rendelkezésekben adott iránymutatás alapján kell megoldani."6
Az 1960-as Polgári Törvénykönyv tehát - noha miniszteri indokolása erre nem utalt, megőrizte, sőt megerősítette a korábbi polgári jognak a magyar magánjogi hagyományokra épülő azon szerkezeti sajátosságát, hogy elkülönítette, mintegy kiemelte az alapvető, alapelvi szabályokat a speciális szabályok rendszeréből.
A magyar polgári jog elméletében és oktatásában, a szocialista korszakban, igen nagy figyelem irányult az alapelvek kérdéseire. Az elemzések a Polgári Törvénykönyv szövegére nyúltak vissza, de egységes volt a felfogás abban, hogy ezek az alapelvek nemcsak a Ptk., hanem a szélesebb értelemben felfogott polgári jog, tehát a polgári jog, mint jogágazat egészének irányító eszméi. Az egyes szerzők ugyanakkor eltérő számban és sorrendben sorolták fel az alapelveket. Irányadónak néhány évig a két híres budapesti polgári jog professzornak, Világhy Miklósnak és Eörsi Gyulának közösen írt és 1962-ben kiadott egyetemi tankönyve volt tekinthető. Ebben ők a magyar polgári jog alapelveit a következő sorrendben tárgyalták: 1. a szükséglet-kielégítés elve [Ptk. 1. §-ának (1) bekezdése]; 2. a személy védelmének elve [Ptk. 2. §-ának (1) bekezdése]; 3. a tulajdon, különösen a társadalmi tulajdon védelmének elve [Ptk. 3. §-ának (1) és (2) bekezdései]; 4. a személyi és a társadalmi érdek összhangjának elve [Ptk. 2. §-ának (2) bekezdése, 4. §-ának (1) bekezdése]; 5. a szocialista együttműködés elve [Ptk. 4. §-ának (2) bekezdése); 6. a reális teljesítés elve (noha csupán a szerződésen alapuló viszonyokra irányadó és az alapját képező Ptk. 198. § nem is a "Bevezető rendelkezések" között szerepel); 7. a kármegelőzés elve (szintén nem szerepel kifejezett módon a "Bevezető rendelkezések" között, de kétségtelenül áthatja a polgári jog egészét.)
Az alapelvek csoportosításában és felsorolási sorrendjében Eörsi Gyulának az 1965-ben megjelent "A szocialista polgári jog alapproblémái" című monográfiája hozott lényeges változást. Fokozatosan Eörsinek ezen újabb elemzése és dogmatűzése vált irányadóvá. Tartalmilag összefűzte az egyes alapelveket, azok egymáshoz való viszonyát tisztábbá, logikusabbá tette és új súlypontokat jelölt ki. A korábbiakhoz képest a legjelentősebb elmozdulást az hozta, hogy önálló alapelvként állította a "szocialista együttélés követelményét", és ennek specifikus megnyilvánulásaként fogta fel az együttműködési kötelezettséget, annak megnyilvánulásaként pedig a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét.8
A szocialista együttélés követelménye Eörsi Gyulánál érdekes módon klasszikus magánjogi alapú intézményekben konkretizálódott: "az adott helyzetben általában elvárhatóságban" [Ptk. 339. §-a (1) bekezdésének második mondata]; a "nemo suam turpitudinem allegans auditur" elvében, azaz a saját felróható magatartásra előnyök szerzése érdekében való hivatkozás tilalmának szabályában [Ptk. 4. §-ának (3) bekezdése]; és az utaló magatartásban (Ptk. 6. §-a).9 Eörsi Gyula ezen 1965-ös könyvében a polgári jog alapelvei a következő sorrendben szerepelnek: 1. az állami befolyás, ennek keretében különösen a tervszerűség és az anyagi ösztönzés elve; 2. az alanyi jogok, a tulajdon védelmének elve; 3. a szocialista együttélés szabályai érvényesülésének követelménye; 4. a szocialista együttműködés elve; 5. a rendeltetésszerű joggyakorlás elve; 6. a Ptk. értelmezési alapelve [Ptk. 1. §-ának (2) bekezdése]. A szocialista korszak jogi irodalmában a polgári jog alapelveivel kapcsolatban két fontos elméleti vita alakult ki, Eörsi Gyula mindkettőnek résztvevője volt. Ő és Sárándi Imre egymástól eltérő módon értékelték a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményének, illetve a joggal való visszaélés tilalmának gyakorlatát, az ezen intézmények által szankcionált visszaélések szocializmusbeli távlatait. A szocializmus jogszerűségi perspektíváit illetően optimistább vitapartner, Eörsi Gyula jurametrikus vizsgálatok alapján konkrét tárgykörökhöz kötötte, illetve ezekre szűkítette le a joggal való visszaélés jelenségét.10 A másik tudományos vita keretében Eörsi Gyula Asztalos Lászlóval nem értett mindenben egyet az együttműködési kötelezettség tartalmával kapcsolatosan.11 Az Asztalos László által ekkor kifejtett gondolatok azért is fontosak voltak, mert hasznosításra kerültek a Polgári Törvénykönyv 1977. évi módosításánál. A kodifikátorok az ő javaslatait is felhasználták a Ptk. 4. §-ának módosításánál.12
Az 1977. évi IV. törvény jelentősen megváltoztatta a Polgári Törvénykönyv 4. §-át. A Ptk. 4. §-ának (4) bekezdése általános mérceként tűzi a polgári jog jogviszonyok alanyai számára: "Ha ez a törvény szigorúbb követelményt nem támaszt, a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható." Lényeges változást hozott ez a mondat. A Polgári Törvénykönyv felelősség alól kimentő formulájában foglaltaknak [339. § (1) bekezdés] az 1977. évi reform során általános alapelvi követelménnyé tétele elvileg is, gyakorlatilag is nagyjelentőségű lépés volt. A formula ugyanis egyáltalán nem csak a vétkesség és önhiba polgári jogi fogalmát tartalmazza, nemcsak a kártérítési felelősség körében lehet releváns, hanem a rosszhiszeműség megítélésénél is és több más alapelv konkrét érvényesülési körének meghatározásánál is. A lényege: egy általános magatartási mérce megszabása, amely használható például annak eldöntésénél, hogy a felek eleget tettek-e együttműködési kötelezettségüknek. A formulában az "elvárható" kifejezés társadalmi elvárást fejez ki az egyéni és szervezeti magatartásokkal szemben. Bár pszichikai határa csak a vétőképesség formulájában van megfogalmazva [Ptk. 347. § (1) bekezdés], de aligha kétséges, hogy aki vétőképtelen, azzal kapcsolatban rosszhiszeműségről, együttműködési kötelezettségről sem lehet beszélni. Az elvárhatósági követelményt közelebbről meghatározó "adott helyzetben általában" a polgári jogi viszonyokra szabott tipizált és differenciált megfogalmazás és ennek megfelelően benne a pszichikai elem is tipizáltan és differenciáltan van jelen. Ez objektív megítélést igényel és nem az egyéni képességek, tehetség, adottságok alapján való megítélést.13 A formula tehát tipizáló, amikor az "általában"-t az "adott helyzet"-hez viszonyítva rendeli megítélni. Az "adott helyzet" ugyanis konkrét helyzetre utal és ebben a helyzetben általában megkívántat teszi meg mércének nem pedig a helyzettől független általánost. Ami pedig ezt az "általában" elvárhatót illeti, az "általában" korántsem az átlagosat jelenti, hanem ennél jóval többet, vagyis "a követelményszintnek húzóerőt kell kifejtenie a társadalmilag átlagos szint emelkedését előmozdítandó".'" Mindez a Polgári Törvénykönyv 1978. évi módosításának toppant rövid, szűkszavú miniszteri indokolásából nem olvasható ki, Eörsi Gyula viszont a Polgári Törvénykönyv első kommentárjában nagyon alapos áttekintést adott a Ptk. új 4. §-ának indokairól. Az általa leírtakból nyilvánvalóan látszik, hogy a Polgári Törvénykönyv 1977. évi módosítása nem a vétkesség hagyományos kategóriáját fogalmazta meg még egyszer, hiszen azt a Ptk. 339. §-a már amúgy is tartalmazta, hanem egy magasabb társadalmi elvárást, egy absztrakt, de a vétkességnél feltétlenül szélesebb elvárhatósági-felróhatósági kritériumot vezetett be. A felróhatósági felelősségi sáv, ahogy az Eörsi Gyula elemzéséből szintén kiolvasható, a vétkességen kívül az objektív kárfelelősséget és a rosszhiszeműséget is magában foglalja. A felróhatósági gondolat a 70-es évek második felében már egyáltalán nem volt új a magyar polgári jogban. Elméleti jogászok sora és a bírói gyakorlat már a második világháborút megelőzően is, évtizedeken keresztül próbálkozott egy a vétkességnél szigorúbb polgári jogi felelősségi mérce bevezetésével és a hajdani civilisták ezen törekvése erősítést kapott később a szocialista jog szovjet elméletéből átvert tanoktól. A felróhatósági eszme kialakulásának folyamatában fontos mozzanat volt az objektív felelősség térhódítása. A magyar jogfejlődésben ezt a hajdani kúriai gyakorlat alakította ki. A károsultnak kedvező bírói-gondolkodási mód erősödésében szerepe volt a méltányossági eszmének és különösen annak, hogy az 1928-as magánjogi törvényjavaslatunk svájci minták alapján 4. §-ában lényegében alapelvként intézményesítette is a méltányosságot. Az objektív felelősség a magyar bírói gyakorlatban "gyakran méltányossági mezbe burkolva" jelentkezett.13 A polgári jogi felelősség magyar joggyakorlatára ugyanakkor az is jellemző volt, hogy a bírók igyekeztek legalább a vétkesség "leheletét" felfedezni a károkozó magatartásokban a felelősség megállapításához. Rendszeressé vált az úgynevezett kettős indokolás az ítéletekben. Ha a bíróság olyan felelősségi esettel találkozott, amely a törvény és a korábbi állandó gyakorlat alapján a felelősség megállapítására elegendő volt, akkor is, ha vétkességet nem lehetett megállapítani, nem elégedett meg az objektív felelősségi tényállás egyszerű kimutatásával, hanem rendszerint arra is törekedett, hogy kimutassa: ugyanerre az eredményre vezetne az eset elbírálása akkor is, ha nem az objektív, hanem a szubjektív felelősségi szabályt kellene alkalmazni.16
A magyar jogban már korábban is megvolt gondolati előzmények alapján tehát, a Polgári Törvénykönyv 1977. évi módosítása nyilvánvaló lépést tett az irányba, hogy a polgári jogi felelősséget főszabályként a felróhatósághoz kösse. Az ebben megnyilvánuló szigorítási tendencia indokolt volt. A jogalkalmazók azonban kevéssé ismerhették meg - és különösen nem az 1977. évi Ptk. novella miniszteri indokolásából - a felróhatóság felelősségi alapmérceként: való bevezetésének elméleti indokait. Így aztán nem csoda, hogy a társadalmi jogtudatban, de sajnos még a szakmai tudatban is a felróhatóság és a vétkesség közötti dogmatikai különbségtétel szempontjai ismeretlenek maradtak. Ez tulajdonképpen nem csoda, hiszen a Ptk. 1977-ben módosított szövege alapján tisztán aligha értelmezhető a két említett felelősségi kategória viszonya. Különösen zavaró, hogy a felróhatóság esetében is [Ptk. 4. §-ának (4) bekezdése] és a vétkességnél is [Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése] ugyanazt a kimentési formulát tartalmazza a törvény.
A Polgári Törvénykönyv 1977. évi novellája a felróhatósági felelősségi alap bevezetésén kívül más módosításokkal is érintette az »Első rész azaz a "Bevezető rendelkezések" szövegét. Ezek a változtatások noha az 1970-es évek második felében fontosnak tűntek, nem kaptak különösebb visszhangot az elméletben. Egyesek közülük, mint például "a tisztességtelen gazdálkodás, így különösen a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés, továbbá a tisztességtelen haszon szerzésének tilalma« [Ptk. 4. §-ának (2) bekezdése] később a polgári törvénykönyvön kívüli jogfejlődés eredményeként fontosságukat veszítették, illetve feleslegessé váltak. Más, akkor alapelvivé tett olyan rendelkezések pedig, mint például "a fejlett szocialista társadalom építésének érdekére" történő utalás [Ptk. 1. §-ának (1) bekezdése], "a népgazdaság tervszerű arányos fejlesztésének követelménye" [Ptk. 4. §-ának (1) bekezdése], valamint "a szocialista együttélés követelménye" [Ptk. 4. §-ának (3) bekezdése] pedig az 1990-es politikai rendszerváltozás következtében megváltozott jogi ideológiával váltak ellentétessé.
Az 1991. évi XIV. törvény amellett, hogy alapvetően módosította a Polgári Törvénykönyv tulajdonjogi részét és az állam polgári jogi jogalanyiságára vonatkozó szabályokat, jelentős módosítást hozott a polgári jog alapelvei tekintetében is. Több fontos ponton is megváltoztatta a "Bevezető rendelkezések" addigi szövegét. Noha csak a legszükségesebb változtatásokat hozta ezen a téren a novella, mégis depolitizáló szemléletének hatására a régi alapelvek közül több is szétporladt.
Mivel Magyarországon az elmúlt évtizedekben bizonytalanság mutatkozott a polgári jog alapelveinek felsorolásánál, mindenképpen indokolt képet adni arról, hogy az 1991. évi XIV. törvény módosításainak hatására miként alakulnak jelenleg a magyar polgári jog alapelvei. A Polgári Törvénykönyv 1991. évi novelláját előkészítő kodifikáció során a munkát végzőkben ismét csak megfogalmazódott, hogy a kodifikátor nem költő, hiszen számára az ihletet nem az izgalom, hanem éppen a "nyugalom", a jog "külsőjének" azaz a gazdaságnak és a társadalomnak kiegyensúlyozott viszonyai hozzák. Mivel ezt a helyzetet hazánk még nem érte el teljesen új alapelvként, így csak egy tétel megfogalmazására kerülhetett sor.
1. A szerkezeti és tartalmi tényezők egybevetése alapján a magyar polgári jogalap elvei közül első helyre az alanyi jogok szabad gyakorlásának elve kívánkozik. A Ptk. 2. §-ának (1) bekezdése szerint: "A törvény védi a személyek vagyoni és személyhez fűződő jogait, továbbá törvényes érdekeit." A (2) bekezdés értelmében pedig: "A törvény biztosítja a személyeknek az őket megillető jogok szabad gyakorlását, e jogok társadalmi rendeltetésének megfelelően". Ezt a szöveget korábban is tartalmazta a Ptk., de nem kapott igazából alapelvi jelentőséget. Legfeljebb csak a tulajdon és a társadalmi tulajdon védelmével összemosottan tettek arról említést, illetve a személyek védelmét emelték ki helyenként elvként. A politikai rendszerváltozáshoz kapcsolódó jogalkotásunkat összességében is jellemző liberalizálási törekvésekkel összhangban szükséges a liberális joggyakorlás követelményét rögzítő ezen szabály alapelvi rangra emelése. Ezért most a (2) bekezdés szövege, azon belül is a jogok szabad gyakorlására utaló fordulat kap hangsúlyt. Ma már nem kell tartani attól, hogy ezen kiemelés hatására zavarok támadnának a társadalom összműködésében. A Ptk. 2. §-a (1) bekezdésének anyagából az is kiemelésre kívánkozik, hogy itt jelenik meg a jogok társadalmi rendeltetéshez kötésének gondolata. Kétségtelenül problémaként marad vissza jogalkotásunk számára az, hogy a Ptk. 2. §-a, de a "Bevezető rendelkezések" több más szabálya is különböző vonalakkal érinti az alanyi jogok védelmének és szabad gyakorlásának kérdéseit. Ezért át kell gondolni majd azt, hogy mennyiben indokoltak az egyes alapelvek közötti átfedések és hogy lehetséges-e egy koncentráltabb szabályozás kialakítása.
2. A tulajdon védelmének elve a Ptk. 3. §-ának (1) bekezdésében olvasható: "A törvény védi a tulajdonnak az Alkotmányban elismert valamennyi formáját". Hatályon kívül helyezte az 1991. évi XIV. törvény a Ptk. 3. §-ának korábbi (2)-(3) bekezdéseit és így a társadalmi tulajdon már nem áll "a törvény fokozott védelme alatt". A tulajdont a jogrendszer számos eszközzel védi. Az alkotmányos garanciák és a polgári jogi védelem mellett szinte minden jogág hozzájárul a maga eszközeivel a tulajdon védelméhez.17 Az (1989. évi XXXI. törvénnyel módosított) Alkotmány (9. §) szerint "a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül". Az Alkotmánybíróság eddig két ízben, két különböző megközelítésben értelmezte a tulajdoni formák egyenjogúságára vonatkozó alkotmányos tételt. A 21/1990. (X. 4.) AB határozat a reprivatizálás kapcsán mondta ki elvi éllel, hogy "a személyeknek az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében meghatározottak szerinti megkülönböztetését jelenti az, ha alkotmányos indokok hiányában egyes személyek volt tulajdonát aszerint, hogy mi volt a tárgya, reprivatizálják, a másokét viszont nem", s hogy "az ilyen megkülönböztetés alkotmányellenes". Ugyanebben a határozatában az Alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy "a tulajdonnak mind egyedi hatósági határozattal, mind pedig törvénnyel való elvonása figyelemmel az Alkotmány 13. § (1) bekezdésére - csak azonnali, feltétlen és feltételes kártalanítás mellett lehetséges" s hogy "a tulajdonnak azonnali, feltétlen és teljes kártalanítás nélküli elvonása ezért alkotmányellenes". A 16/1991. (IV. 20.) AB határozat pedig a kárpótlásí törvény kapcsán foglalt állást a tulajdon védelméről. A tulajdon polgári jogi védelmének konkrét szabályait a Ptk. a 115. és 116. §-okban adja.18 A Polgári Törvénykönyv 4. §-ának (1) bekezdése fogalmazza meg az 1991. évi Ptk. novella által hozott egyeden teljesen új alapelvet. A jóhiszeműség és tisztesség (kölcsönös bizalom) elve az 1928. évi Magánjogi törvényjavaslat 2. §-ából ered: A magyar jog ezen megoldása is a német jog híres "Treu und Glauben" elvén alapul (BGB 242. g) A szocialista polgári jogi felfogás erősen idegenkedett a "Treu und Glauben" gondolatától. Ebben a generálklauzulában olyan "kaucsukszabályt" látott, amely ugyan adott ügyben esetleg méltányos érdekek védelmére is hasznosítható, egészében véve azonban az önkényes bírói jogalkotásnak, a szabadjogi ítélkezésnek alkalmas eszköze, funkcióját tekintve pedig "a tőkések egymással szembeni védekezésének" egyik jogi módszere. Ezt a szemléletet teljes mértékben elutasította a Ptk. 1991. évi novellája. Az új alapelv a Ptk. 4. §-ának (1) bekezdésébe került: "A polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és a tisztesség követelményeinek megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni". A polgári jog alanyainak ezen magatartási mércéje etikai megalapozottságú. A cselekvési és döntési szabadságot biztosító magánautonómia az egyes magánjogi viszonyokban a kölcsönös bizalom elvével kapja meg végleges tartalmát. Eszerint a polgári jogi jogviszony alanyának cselekvéseinek és döntéseinek során a másik fél tiszteletben tartásával és vele kölcsönösen együttműködve köteles eljárni. A magánautonómia és a kölcsönös bizalom elve szorosan összetartoznak, a polgári jog megingathatatlan alappilléreit képezik."
3. A kölcsönös együttműködés kívánalma, mint alapelv a Ptk. korábbi 4. §-ának (3) bekezdésének első mondatából került át az újra fogalmazott (1) bekezdésbe, az 1991. évi XIV. törvény által hozott módosítás eredményeként. Az együtműködési kötelezettség nem általános cselekvési kötelezettséget jelent, hanem a polgári jogi jogviszonyok alanyainak egymással szembeni kölcsönös figyelmességével kapcsolatos minimumelvárást fejezi ki. Elsősorban a speciális szabályokban nem részletezett értesítési és tájékoztatási követelmények kapcsolódnak ehhez az alapelvhez, de sokszor hivatkoznak rá a tartós jogviszonyokból és a lakásbérleti jogviszony felmondásából eredő jogviták során is. Mint ahogy azt Vékás Lajos a Polgári Törvénykönyv új 1992-es kommentárjában kimutatta, az együttműködési kötelezettségnek a magánautonómia jelenti a korlátját. Mivel a magánautonómia a legteljesebb módon a szerződéskötés szabadságában jut kifejezésre, nem véletlen hogy éppen a szerződéskötési ügyekben körvonalazódott leginkább az a "negatív tartalma", hogy a kölcsönös együttműködési kötelezettségre hivatkozással senkit sem lehet szerződéskötésre kötelezni. Az együttműködés fogalma mát eleve magába foglal bizonyos kölcsönösséget, ezért a "kölcsönös" jelzőnek nincs többlet jelentősége az "együttműködés" fogalmához képest.20
5. Fontos szerepét továbbra is megőrzi polgári jogunkban a felróhatósághoz kötött felelősség elve. Olyannyira, hogy most mát tényleg alapelv lesz és nem a szocialista együttélés követelményének részeleme. A szocialista együttélés követelményét megfogalmazó korábbi alapelv megszüntetése tehát a polgári jog alapelveinek struktúrájára is kihat. A felróhatósághoz kötött felelősség gondolatát a Ptk. 4. §-a (4) bekezdésének első mondata hozza: "Ha ez a törvény szigorúbb követelményt nem támaszt, a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, hogy az az adott helyzetben általában elvárható". A felróhatóság magyar törvényi formulája tehát lényegében megegyezik azzal a törvényi fordulattal, amelyet a vétkességi felelősség alóli kimentési lehetőségként a Ptk. 339. §-a (1) bekezdésének második mondata tartalmaz. Ezt a kétségtelen dogmatikai zavart a Polgári Törvénykönyv 1977. évi novellája idézte elő, és annak feloldásával jogalkotásunknak a jövőben feltétlenül foglalkoznia kell. A felróhatósági eszme megnyilvánulása a "nemo suam turpitudinem allegans auditur" szabálya is. Ezt a klasszikus civiljogi elvet a Ptk. 4. §-a (4) bekezdésének második mondata tartalmazza: "Saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat. Aki maga sem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, a másik fél felróható magatartására hivatkozhat". Azzal hogy polgári törvénykönyvünk a felróhatóság magatartási mércéjét így egy nagyon sajátos tényállástípusra konkrét normaszövegben is vonatkoztatja, lényegében az alanyi jogok gyakorlását korlátozza, csakúgy mint a joggal valóvisszaélés tilalmával.
6. Az 5. § szabályozásán nem változtatott a Ptk. 1991. évi novellája. Alapelvként ebből az anyagból mégis a joggal való visszaélés tilalmát célszerű kiemelni [Ptk. 5. §-ának (1) bekezdése], ahogy azt az 1928. évi Magánjogi törvényjavaslat is tette. Semmi sem indokolja, hogy azt a szocialista elméleti felfogást és szóhasználatot vigyék tovább, ami a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményében jelölte meg a Ptk. 5. §-a szabályozásának fogalmi élét.21 A szocialista jogrendszerek a "korlátlan jog - korlátozott joggyakorlás" látszólagos ellentmondását igyekeztek feloldani azzal, hogy a jogosultságot eleve közvetlenül társadalmi rendeltetéshez kötötték. Így a szocialista elmélet odáig is eljutott, hogy a rendeltetésellenes joggyakorlásban voltaképpen nem valamely jogosultsággal való visszaélést látott, hanem azt eleve jogellenesnek tekintette, mivel a mögött nem is tételezett jogosultságot. Ez a nézet a joggyakorlatban is bonyodalmakat okozott a joggal való visszaéléssel kapcsolatos ügyek megítélésében, mivel a joggal való visszaélés és a jogellenesség egymásnak megfeleltetése sohasem volt aggálytalan és ezért ehhez a felfogáshoz a bírói gyakorlat sem tudott következetesen idomulni. A joggal való visszaélést a rendeltetésszerű joggyakorlás teóriájának felhasználásával sem lehet az egyértelműen jogellenes tényállásokra leszűkíteni. A joggal való visszaélés tilalmazásának éppen az a lényeges funkciója, hogy a tisztán jogellenesnek minősíthető tényállásokon túlmenően is szankcionálhatóvá tesz egy meglehetősen széles tényállási sávot a "méltányossági" és "szociálisjogi" eszmék szellemében. Ezért tehát tagadnunk kell azt a felfogást, hogy a joggal való visszaélés tilalmának lényege a rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye volna. Kétségtelen ugyanakkor, hogy van Összefüggés a joggal való visszaélés tilalma és a rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye között, de ez az összefüggés sokkal közvetettebb, mint ahogy azt a hajdani szocialista jogi elmélet beállította. A rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét hangsúlyozó és a joggal való visszaélés tilalmát ezáltal is háttérbe szorító hajdani szocialista felfogás tulajdonképpen a Ptk. 5. §ának szövegével szemben, az abban foglaltak ellenére alakult ki. Nem lett volna szabad megfeledkezni arról, hogy a társadalmi rendeltetésének megfelelő joggyakorlás követelményét "főszabályként" a Ptk. 2. §-ának (2) bekezdése tartalmazza, nem pedig a Ptk. 5. §-ának (2) bekezdése. Az utóbbi jogszabályi helyen csupán a joggal való visszaélés egyik lehetséges eseteként van szó a jog társadalmi rendeltetésével Össze nem férő célra irányuló joggyakorlásról. Az alapelvek átfedésének problémájával tehát ezen az úton is szembesülünk. Az alanyi jogok gyakorlásának egyik legfontosabb határa a joggal való visszaélés tilalma. Ez a korlátozás a polgári jog általános konfliktusrendező funkciójának fontos eszköze. Azt jelenti, hogy az alanyi jogok gyakorlása az ütköző érdekek viszonylatában a jog társadalmi rendeltetésének nézőpontjából is felülvizsgálható. Ez a szabály valahol egészen mélyen az igazságosság és a méltányosság eszméiben gyökerezik és a közös együttélés polgári normáinak megfelelően az alanyi jogok gyakorlásánál mások sértett érdekeinek a megóvását kívánja biztosítani. A joggal való visszaélés nem önálló tényállás, hanem annak tilalmát szabályként a jogviszonyok nagy többségénél figyelembe kell venni.
7. A kármegelőzés követelménye továbbra is polgári jogunk alapelve marad, jóllehet arról a Polgári Törvénykönyv bevezető rendelkezései között konkrét szabály nem olvasható. Kétségtelen, hogy ez az eszme polgári jogunk egészét áthatja, nem úgy mint a szocialista korszakban, korábban szintén alapelvként fel-fogott reális teljesítés, A reális teljesítés, mint követelmény ugyanis csak a szerződések jogára vonatkoztatható, a polgári jog egészére azonban nem. A kármegelőzés elve abban jelentkezik, hogy a polgári jog a szabályozási körébe tartozó jogviszonyokat olyan módon szabályozza, hogy ezzel a károk lehető megelőzését érje el. Polgári jogunk valamennyi alapelvének célja egyebek mellett bizonyos fokig a kármegelőzés is. Megfigyelhető tehát ezen a területen is egyfajta átfedés az alapelvek között, mégis indokoltnak látszik, hogy a kármegelőzés követelményét külön alapelvként fogjuk fel. Ezt a benne megfogalmazódó alapgondolat fontossága és általánossága egyaránt indokolja. Lényegében a kármegelőzés elve nyilvánul meg az "utaló magatartás" szabályában is, amit a Ptk. 6. §-a változatlan formában tartalmaz: "A bíróság a kárnak egészben vagy részben való megtérítésére kötelezheti azt, akinek szándékos magatartása más jóhiszemű személyt alapos okkal olyan magatartásra indított, amelyből őt önhibáján kívül károsodás érte". Korábban ezt a szabályt is a szocialista együttélés követelménye alapélvének megnyilvánulásaként fogta fel a jogirodalom.22 Miután a Ptk. 1991. évi novellája a polgári jog alapelveinek szerkezetén is változtatott, és a szocialista együttélés követelménye mát nem alapelv, a Ptk. 6. §-a számára is új dogmatikai keretet kell találnunk. Erre leginkább a kármegelőzés alapelve látszik alkalmasnak, amelynek eddig a Ptk. Bevezető rendelkezései között úgysem volt konkrét normaszövegben megnyilvánulása. Ezt a megoldást az is alátámasztani látszik, hogy a magyar jogi elméletben vannak hagyományai annak a megközelítésnek, amely az utaló magatartásbiztosítási kár kérdéseit a kárveszélyviseléssel hozza összefüggésbe, úgy hogy abban a kárveszélyviselések egyfajta korrekcióját látja.23
8. A Polgári Törvénykönyv értelmezési alapelvét továbbra is 1. §-ának (2) bekezdése tartalmazza: "A törvény rendelkezéseit a Magyar Köztársaság gazdasági és társadalmi rendjével összhangban kell értelmezni". A korábbi szöveg puszta formai megváltoztatása a politikai rendszerváltozással függ össze. Ez a szabály természetesen nem az értelmezés módszerére (nyelvtani, logikai, történeti rendszertani stb.) akar eligazítást adni, hiszen ez nem is lehet a törvényi szabályozás feladata. Az értelmezési alapelv szerepe az, hogy az egyes szabályok alkalmazása ne fordulhasson szembe a Polgári Törvénykönyv egészének céljával, ne vezethessen a törvény rendeltetésével ellentétes eredménye.24 A Ptk. miniszteri indokolása szerint az értelmezési alapelv "kötelezően előírja, hogy a rendelkezéseket a jogalkalmazó ne szemlélje elszigetelten attól a valóságtól, amelynek szabályozásáról szó van, és ne vonatkoztassa el azoktól a céloktól, amelyek elérését a szabályozás előmozdítani hivatott. Ez ugyanis olyan kérdés, melyben a törvényhozó utasítást adhat a jogalkalmazóknak avégből, hogy a legalapvetőbb törvényhozói célok megvalósulását biztosítsa, és elejét vegye annak, hogy az egyes rendelkezések értelmezése szembeforduljon azzal a rendeltetéssel, amelyet a törvénynek be kell töltenie".25 Az értelmezés alapelv tipikus generálklauzula, amely a bírói mérlegelés [ehetőségét biztosítja. Ugyanakkor viszont határt is szab a bírói mérlegelésnek a törvényi cél megvalósulásának elvi követelményét támasztva.26 A Ptk. 1960. évi hatálybalépése óta eltelt évtizedek során is megőrizte ez az alapelv a jelentőségét, noha ma már természetesen nem a "szocialista törvényesség tartalmi oldalának" tekintjük. Az értelmezési alapelvet jelentősen továbbfejlesztette a Ptk. 1993. évi novellája, az 1993. évi XCII. törvény. Ez a módosítás ugyanis quebeci új Ptk. bevezető rendelkezését példának véve27 erősíti a polgári jogi szemléletet magyar gazdasággal foglalkozó rendkívül kusza, önellentmondásokkal teli hatalmas joganyagban. Elvi súlyánál fogva kiemelt figyelmet érdemel a Ptk. 1. §-át érintő 1993. évi módosítás. A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyve a vagyoni és egyes személyi viszonyok jogi kódexeként a magyar polgári jog alapvető fontosságú törvénye. Emellett jellegénél fogva a törvénykönyv alapelvei, alapvető intézményei és tételei csak akkor érvényesülhetnek megfelelően, ha nem csak a kódex keretei között, hanem az azon túli, de tematikailag vele összefüggő szabályozási területeken is kifejthetik hatásukat. A Ptk. 1. §-a ennek megfelelően mondja ki, hogy a törvénykönyv által érintett vagyoni és személyi viszonyokat szabályozó más jogszabályokat - ha azok eltérően nem rendelkeznek - a Ptk.-val összhangban, a Ptk. rendelkezéseire figyelemmel kell értelmezni. Ez az értelmezési szabály a Ptk. értelmezési alapelvének új elemeiként nemcsak a jogalkalmazás számára ad fontos útmutatást, de bizonyos értelemben kihat a jövőbeli jogalkotás jogdogmatikai módszereire is. Ha ugyanis a jogalkotó az előbbiekben említett valamely viszonyt kíván szabályozni, úgy tekintettel kell leírni a Ptk. intézményrendszerére, fogalmi apparátusára, rendelkezéseinek a Ptk. 1. §-a (2) bekezdése szerint megállapított tartalmára és értelmére. Amennyiben a jogszabály egyes fogaknak, a hozzájuk tartozó jogi tényeknek a Ptk.-ban foglaltaktól eltérő tartalmat, jelentést, illetőleg értelmezést kíván tulajdonítani, vagy az említett tényekhez, aktusokhoz a Ptk.-ban rögzítettekhez képest más jogkövetkezményt fűz, úgy ezt csak kifejezetten eltérő rendelkezéssel teheti meg. Magától értetődik, de a Ptk. 1. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezésből is értelemszerűen következik, hogy az Alkotmány, illetőleg annak a vagyoni és személyi viszonyokat érintő része kivételt képez azoknak a jogszabályoknak a sorában, amelyeket a javasolt új rendelkezés alapján a Ptk.-val összhangban kellene értelmezni, hiszen az Alkotmány a Ptk. normáinak értelmezésében és megítélésében is meghatározó.28
9. A bírói út szabályát a Ptk. 7. §-a fogalmazza meg. Ennek a szakasznak az (1) bekezdésében találjuk ugyanis azt a szabályt, amely kimondja, hogy "A törvényben biztosított jogok védelme az állam minden szervének kötelessége. Érvényesítésük - ha törvény másképpen nem rendelkezik - bírósági útra tartozik." A Ptk. 1993. évi novellája ezt az alapelvet is fontos elemmel bővítette a választottbírósági útra történő utalással. A Ptk. 7. §-ának új (2) bekezdése szerint: "Ha a felek gazdálkodó szervezetek, írásban megállapodhatnak abban, hogy a szerződésükkel kapcso-latos jogvita eldöntésére választottbírósághoz fordulnak." A Ptk. 1993. évi novellájának indokolása ezt a módosítást a következők szerint magyarázza. A Polgári perrendtartás 360, §-a (1) bekezdésének c) pontja értelmében gazdálkodó szervezetek közötti jogviszonyból származó vitás ügyben - az egyéb feltételek megléte esetén - választottbírósági eljárásnak van helye, ha törvény vagy kormányrendelet azt lehetővé teszi. E rendelkezéssel összhangban tette lehetővé a Szvr. 111. §-a a gazdálkodó szervezetek számára, hogy - meghatározott viták eldöntésére - választottbírósághoz forduljanak. Miközben az Szvr.-t hatályon kívül helyezi, a Ptk. 1993. évi novellája változatlanul fenn kívánja tartani a lehetőséget arra, hogy a gazdálkodó szervezetek bizonyos vitás ügyek eldöntésére választottbírósághoz forduljanak. Ennél azonban többre is törekszik: az említett lehetőség határainak bővítésére, a választortbírósági hatáskör kiszélesítésére. A novella e tekintetben Összhangban van a választottbírósági eljárásról készülő törvénytervezet sarkalatos elveivel is. Mindezek alapján az 1993. évi novella a Ptk.-nak a törvényben biztosított jogok védelmére - főszabályként - bírósági utat megjelölő rendelkezését (7. §-át) kiegészíti a gazdálkodó szervezetek közti jogviták választottbírósági eldöntésének lehetőségével. E lehetőség nem annyira a bírói út főszabálya alóli kivételt jelenti, mint inkább a rendes bírósághoz való fordulás alternatíváját. A választottbí-rósághoz fordulás lehetősége azonban nem válik korlátlanná: alanyi korlátozást jelent, hogy csak gazdálkodó szervezetek közti jogvitákban ad módot a törvényjavaslat a választottbírósági hatáskör kikötésére; tárgyi korlátot állít fel a Ptk. annak megkövetelésével, hogy az eldöntendő jogvita szerződéssel kapcsolatos legyen; s végül alaki feltétel a választottbírósági eljárás írásbeli kikötése. E korlátozások közt és feltételek mellett is csak akkor nyílik meg a választottbírósági út lehetősége, ha a Polgári perrendtartásban megszabott, illetve a választottbírósági eljárásról szóló törvényben előírt feltételek (pl. hogy a felek az eljárás tárgyáról szabadon rendelkezhetnek) megléte is megállapítható. Az 1993. évi Ptk. novella összességében - az említett követelmények előírása mellett is - jelentősen bővíti azt a kört, amelyben mód van választottbírósági hatáskör kikötésére. Ez egyrészt a rendes bíróságok terhelését csökkentheti, másrészt igényli a választottbíráskodásra vonatkozó szabályozás átfogó - hatásköri, szervezeti, és eljárási kérdésekre egyaránt kiterjedő - felülvizsgálatát.29
A polgári jogi generálklauzulák problémája szinte minden jogrendszer fejlődésében jelentkezett valamilyen módon. Sőt, a történeti tendenciákat nézve az alapelvek jelentősége kétségtelenül növekedni látszik. Talán a francia polgári jogi gondolkodás fordította ez ideig a legkevesebb figyelmet e témának, de egy alapelvet, a "bona fide" követelményét azért a Code Civil is érinti, mégpedig három különböző szakaszában.30 A porosz ALR annak idején a "Gemeinnutz geht for Eigennutz" felvilágosodottan patriarhális elvével is híressé vált. A német BGB-ben, a svájci ZGB-ben, majd az osztrák ABGB III. módosításában is látványosan megjelentek a generálklauzulák. Történetileg az elsőség a BGB-é, de itt még csak elszórtan jelentkeznek a generálklauzulák, akár csak az ABGB-novellában. A svájci ZGB-ben viszont már a bevezető rendelkezések között, a 2-4. §-okban, mintegy az egész kódex alapelveiként - formálisan úgy, mint a szocialista kódexekben.31 Az angol-amerikai jog sem marad teljesen mentes az ilyen jellegű klauzuláktól. Bár szűkebb körben, de itt is megjelennek generálklauzula szerinti tételek. Lényegében ilyen a "public policy", amely idővel alkalmassá vált arra, hogy a precedensek zárt vonalát megszakítsa és bizonyos társadalmi, gazdasági, politikai meggondolásokat a common law-val szemben érvényre juttasson. Generálklauzulaként hat a gyakorlatban kiterjesztett alkalmazású "jó szomszédsági teszt" (good neighbour test) is, noha megfogalmazásában nem az. Nem véletlen, hogy a XX. századi angol joggal kapcsolatban egy "új equity" rendszer kialakulásáról beszélnek. Feltűnő az is, hogy az USA törvényhozása az 1962. évi Uniform Commercial Code megalkotásával nagy lépést tett a kontinentális típusú kodifikálás irányába, nem utolsó sorban azzal, hogy generálklauzulaszerű tételeket is beiktatott.32 Ilyennek tekinthető például az a szabály, amely feljogosítja a bírót, hogy ne szerezzen érvényt az "unconscionable" azaz túlságosan egyoldalú szerződési feltételnek, valamint a "merchantibility"-től szóló és a "fitness for particular purposes"-el kapcsolatos "implied warranty" is.33
A generálklauzulák elterjedése és fontosságának növekedése, mint ahogy azt Eörsi Gyula kimutatta, a jogszabályok, jogintézmények általánosodásának tendenciájával, valamint a jogfejlesztés általános technikai válságával is összefügg.34 A generálklauzulák olyan kereteket adnak, amelyeken belül bírói úton, formailag legálisan, viszonylag szabad jogfejlesztés mehet végbe a kodifikált jogrendszerekben is. A generálklauzula tehát a kódexszel szemben ható bírói ítélkezésnek a kódexbe beépített kapcsolódási pontja lett, vagy ahogyan azt Zweigert semlegesebb szóhasználattal megállapította: "Einfallstore des Richterrechts" (a bíró-jog betörésének kapui).35 Tunc szerint az alapelvek azért is fontosak, mert a bennük megfogalmazott standard követelmények megengedik a jog állandó adaptációját a társadalmi élethez. Ha nincsenek ilyen standardok, akkor a bíró fikciókhoz, deformáló adaptációhoz kénytelen folyamodni, noha nem feladata a jog meghamisítása azért, hogy azt modernizálja. A törvényho-zásnak kell tehát olyan instrumentumokat teremtenie, amely lehetővé teszi ezt az állandó adaptációt.36 A modern generálklauzula a kódexeken alapuló és azokon túlmutató bírói jogfejlesztés legalizálásának fő módszereként is felfogható. Rokona és ugyancsak módszere annak a törekvésnek, amely a kódexek nyílt rendszeréért száll síkra azáltal, hogy magába a kódexbe építi be a kódexet meghaladó bírói jogfejlesztést engedő felhatalmazást.37 Mintha látta volna előre a generálklauzulák fontosságának XX. századi növekedését Dniestrzanski, aki az osztrák ABGB 100 éves fennállását ünneplő emlékkönyvben, már 1911-ben azt írta, hogy az osztrák kódex állandó megújulásának nagy titka annak jól megválasztott alapelveiben rejlik.38 De ugyanez volt a titka a német BGB-nek is, annak hogy önmaga archaikus alapszemléletét túlélhette. Egyesek szerint követésre érdemes, valóban pozitív értéket a BGB-ben csak a generálklauzulák jelentenek. Ezek révén emelt a német jog hidat a provinciális liberálkapitalizmus kódexének monopolkapitalisztikus viszonyok közötti érvényesítéséhez, vagyis így tette lehetővé a kódex rugalmas alkalmazását, joggyakorlati adaptálását.39
A generálklauzulákkal kapcsolatos joganyag alakulása a különböző jogrendszerekben olyan tanulságot mutat a magvar polgári jogi kodifikáció számára, hogy a jövőben is indokolt megtartani Polgári Törvénykönyvünk azon szerkesztési megoldását, amely az alapelveknek külön helyet biztosít a "Bevezető rendel-kezések" között. Pusztán azért nem érdemes szakítani ezzel a hagyománnyal, mert azt a szocialista jogfejlődés is fontosnak tekintette és követte. Mint ahogy az az előző rövid összehasonlító szemléből is látszik, a generálklauzulák szerepe egyetemes értelemben is egyre fontosabbá válik a XX. századi jogfejlődésben. Az 1991. évi XIV. törvényes az 1993. évi XCII. törvény nagyon fontos lépést tettek polgári jogunk alapelveinek reformja terén is. Mégis a Polgári Törvénykönyvünk által jelenleg felsorolt alapelvek további fejlesztésre, pontosításra szorulnak. Ennek során feltétlenül tisztább jogviszony-dogmatikai szemléletnek kell majd érvényesülnie. Az alanyi jogok szabad gyakorlásának elve mentén kell az alapelveknek rendszert alkotniuk. Ezáltal talán az egyes alapelvek közötti szükségtelen átfedések is kiküszöbölhetők lesznek. A további rendszerező kodifikáció hatására pedig megszűnhet a bírói gyakorlatban érzékelhető "túlindokolási" jelenség, az a bizonytalansági tünet, amely abban nyilvánul meg, hogy a bíróságok dogmatikai kétségeik oldásaként az indokoltnál többször támaszkodnak az alapelvekre, és esetenként gyakran több alapelvre is hivatkoznak egy ítéletben.40
A magyar Polgári Törvénykönyv újrakodifikálása során a fontos előkérdések között kiemelt helyen jelentkezik az a dilemma, hogy Polgári Törvénykönyvünknek a jövőben legyenek-e alapelvi szabályai, és ha lesznek, akkor azoknak milyen fokú részletezettsége indokolt.
Ezektől a kérdésekről a Polgári Törvénykönyv Kodifikációs
Bizottságának kell állást foglalnia, döntenie. A konkrét de lege ferenda javaslatok megfogalmazása csak ezen - várakozásaim szerint igenlő - döntés meghozatala után lesz időszerű. ■
JEGYZETEK
1 Lásd: Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Budapest-Pécs, 1997. 127-133. o.
2 Eörsi Gyula: A szocialista polgári jog alapproblémái. Budapest, 1965. 74. o.
3 Eörsi Gyula: A szocialista polgári jog alapproblémái. Budapest, 1965. 74. o. 4 Vadász Lajos (szerkesztette): Magánjogi Törvénykönyvünk és Élő Tételes Jogunk. Budapest, 1929. I. kötet 3. o.
5 Világhy Miklós: A polgári jog szocialista elveinek alakulása a felszabadulás éta. Jogtudományi Közlöny, 1960. évi 7-8. szám, 349-361. o.
6 A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyve.: Az 1959. évi IV. törvény és a törvény |avaslatánaK miniszteri indokolása. Budapest, 1959. 21. o.
7 Világhy Miklós-Eörsi Gyula: Magyar Polgári Jog. Budapest, 1962. I. kötet 24-31. o.
8 Eörsi Gyula: A szocialista polgári jog alapproblémái. 114. o.
9 Eörsi: A szocialista polgári jog alapproblémái. 114-121. o.
10 Sárándi Imre: Visszaélés a joggal. Budapest, 1965.: Eörsi Gyula: Joggal való visszaélés- rendeltetésszerű joggyakorlás. Állam- és Jogtudomány, 1963. évi 3. szám, 287-318. o.; Eörsi Gyula: A Ptk, 5. §-ára vonatkozó bírósági gyakorlatról. Jogtudományi Közlöny, 1977. évi 3. szám. 119-129. o.
11 Asztalos László: Az. "érdekegység" és az együttműködés tartalmi változásainak kifejezésre juttatása a Ptk. alapelveiben. Jogtudományi Közlöny, 1976. évi 3. szám, 111-120. o.: Eörsi Gyula: Megjegyzések a Ptk. Bevezető rendelkezéseinek reformjához. Jogtudományi Közlöny, 1976. évi 7. szám, 406-407. o.
12 Asztalos László: Az "érdekegység" és az együttműködés tartalmi változásainak kifejezésre juttatása a Ptk. alapelveiben. 119-120. o.
13 Eörsi Gyula: Bevezető rendelkezések. A Polgári Törvénykönyv magyarázata, (Eörsi Gyula és Gellért György szerkesztette) Budapest, 1981. I. kötet, 54. o.
14 Eörsi Gyula: Bevezető rendelkezések. 55. o.
15 Világhy Miklós: A polgári jog szocialista elveinek alakulása a felszabadulás óta. 358. o.
16 Világhy Miklós: A polgári jog szocialista elveinek alakulása a felszabadulás óta. 358. o.
17 Vékás Lajos: Bevezető rendelkezések. A Polgári Törvénykönyv magyarázata. (szerkesztette: Gellért György. Budapest, 1992, I. kötet, 26. o,
18 Vékás Lajos: Bevezető rendelkezések. 26-27. o.
19 Vékás Lajos: Bevezető rendelkezések. 28. o.
20 Vékás Lajos: Bevezető rendelkezések. 28. o., 31-33. o.
21 Vö.: Eörsi Gyula: Bevezető rendelkezések. 61. o.
22 Eörsi Gyula: A szocialista polgári jog alapproblémái. 118-121. o.
23 Eörsi Gyula: Bevezető rendelkezések. 69. old.; Vékás Lajos: Bevezető rendelkezések. 43. o. A Ptk. 6. §-ában szabályozott "utaló magatartás" magyarországi elméleti megalapozása. Villányi (Fürst) László nevéhez fűződik, aki 1929-ben Pécsett publikált egy tanulmányt "Utaló magatartások" címmel. Villányi (Fürst) László gondolatait az angol jog "bizalmi tan"-án (reliance doctrine) alapuló úgynevezett "estoppel" intézményéből merítette. Az estoppel-szabály azt jelenti, hogy a bíróság bizonyos körülmények között méltányosságból megtilthatja a peres felnek valamilyen számára kedvező tényállítását vagy bizonyítását. Erre vezethető vissza a Ptk. 6. §-ának az a szabálya, amely a bíróságot felhatalmazza arra, hogy a kár megtérítését a más által keltett látszat védelmében részben vagy egészben elrendelje.
24 Vékás Lajos: Bevezető rendelkezések. 23. o.
25 A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyve. Az 1959. évi IV. törvény és a törvény javaslatának miniszteri indokolása. Budapest, 1959. 22. o.
26 Vékás Lajos: Bevezető rendelkezések. 23. o.
27 Code civil du Québec. Project de loi 125 (1991, chapitre 64) Éditeur offi-ciel du Québec. 1991. 15. o.
28 Ficsor M.-Kecskés L.-Nemes A.: A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyve. Pécs, 1993. 15. o.
29 Ficsor-Kecskés-Nemes: i.m. 16. o,
30 Lásd a Code Civil 565., 1135. és 1845. §-ait.
31 Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. Budapest, 1975. 448. o.
32 Borsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. Budapest, 1975. 448-449. o.
33 Lásd az UCC 2-301. §-át és 2-314., valamint 2-315. §-ait. Uniform Commercial Code. 12. kiadás 1990. Official Text. Philadelphia-Chicago 1990. 82. o., és 100-105. o.
34 Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. 449. o.
35 Zweigen, Konrad: Zur Lehre von den Rechtkreisen. In: XX. Century Comparative and Conflicts Legal Essays in Honour of Hessel E. Yntema. Leiden, 1961. 52. o.
36 Tunc, Andre: Standarás juridiques at unification du droit. Semaine internationale de droit compare revue internationale droit compare. 1970. 249. o.
37 Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. 451. o.
38 Dniestrzanski, Stefan: Die naturlichen Reihtsgrundsätze (§ 7 ABGB). In: Festschrift iur Jahrhundertfeier les Allgemeinen Bürgerlichen Gesetzbuches. Wien 1911. II. Rész, 35. o.
39 Varga Csaba: A kodifikáció mint társadalmi-történeti jelenség. Budapest, 1979. 109. o.
40 Eörsi Gyula: Bevezető rendelkezések. 34. o.
Visszaugrás
