Az Európai Unió 15 tagállamában1 közel 370 millió uniós polgár él az egyes tagállamok által kialakított, részleteiben jelentős eltérésekkel rendelkező szociális biztonsági rendszerek keretei között. Egységes európai szociális biztonsági rendszer kialakítására ezidáig nem került sor, sokkal inkább jellemző az, hogy minden egyes tagállam olyan saját, a javak elosztását célzó, gyakran nehézségekkel teli és hosszadalmas folyamat eredményeképpen történetileg létrejött rendszerrel rendelkezik, amelyben az egyes szociális kockázati tényezőkkel szembeni védelem kialakítása és finanszírozása nagymértékben eltér egymástól, és amelynek működtetésében legtöbbször tagállamonként is eltérő intézmények vesznek részt. Mindez az Európai Unión belüli egységesítési folyamatokat megnehezíti. Mindezeken túlmenően a szociális biztonság területén nemcsak a 15 Európai Uniós tagállam jut jelentős szerephez, hanem a "18-ak Európája" is szóba kerül, hiszen az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodás úgy rendelkezik, hogy a szerződő felek állampolgárai2 szociális jogi szempontból az Európai Unió polgáraival egyenrangúak. Mindezeken túlmenően az Európai Unió harmadik államokkal3 számos olyan társulási és együttműködési megállapodást kötött, amelyek a személyek szabad mozgását biztosító szabályozás mellett szociális védelmet is biztosítanak. A kilencvenes évek elején a tagjelöltekkel kötött európai megállapodások által előkészített, 2004. május 1-jén történő keleti bővítés pedig szintén tovább növeli az európai jog által érintett szociális biztonsági rendszerek sokszínűségét.
Az európai szociális rendszerek között nagyvonalakban két nagy modellt különböztethetünk meg: az egyik az "állampolgári jogon járó ellátások" modellje (Beveridge-modell), míg a másik "a társadalombiztosítás rendszere" (Bismarck-modell). Az Európai Unió tagállamai közül különösen az északi szociális államok4 fő törekvése az, hogy alapvetően minden egyes állampolgárukról gondoskodjanak, melynek során ideális esetben a szociális biztonságot gazdasági és szakmai státusztól függetlenül biztosítják a polgárok számára. Ennek megfelelően a szociális kiadások finanszírozása túlnyomórészt az adóbevételekből történik (állampolgári jogon járó ellátások modellje). Ezzel szemben sok kontinentális és dél-európai államban5 alapvetően az egyes polgár feladata az, hogy a saját szociális biztonságáról gondoskodjon, melynek mértéke ezáltal az egyén gazdasági és szakmai státuszától függ. Ebben a rendszerben a szociális kiadások fedezetét többnyire a munkavállalók és a munkáltatók hozzájárulásai adják (társadalombiztosítás rendszere).
Az Európai Unió egyik alapvető célja a személyek szabad mozgásának biztosítása. Minden egyes uniós polgárnak alapvető joga az, hogy bizonyos feltételek6 teljesülése esetén tanulmányok folytatása, munkavállalás, nyugdíjas éveinek eltöltése vagy más egyéb okból egy másik tagállam területén tartózkodhasson7. A személyek szabad mozgáshoz való jog ugyanakkor csorbát szenvedne akkor, ha az Európai Unió azon polgárai, amelyek egy másik tagállam területén tartózkodnak vagy élnek, a szociális biztonság területén hátrányokat szenvednének el. Az állampolgári jogon járó ellátások modellje és a társadalombiztosítási rendszerek közötti gyakorlati problémák az alábbi példán szemléltethetők. Míg például Németországban a nyugdíjra való jogosultság a nyugdíjjárulék megfizetéséhez kötődik, addig Hollandiában egy, a lakóhelyhez kapcsolódó általános biztosítási rendszer létezik. Az a német munkavállaló tehát, aki Németországban lakik és Hollandiában dolgozik, nem lenne jogosult nyugdíjra, még azaz a holland munkavállaló, aki Hollandiában él és Németországban dolgozik, kétszeresen lenne jogosult nyugdíjra.
A személyek szabad mozgását korlátozó fenti akadályok leküzdése alapvetően két módon történhet: egyrészről szóba jöhet a tagállamok szociális rendszereinek harmonizációja, melynek során egy egységes európai szociális rendszer, illetve adott esetben egy saját, európai szociális intézményrendszer kerül kialakításra8, míg másrészről a már fennálló nemzeti, szociális biztonsági rendszerek koordinációjára is sor kerülhet. A számos egységesítési kísérlet ellenére úgy tűnik, hogy a harmonizáció útja nem járható. A különböző szociális rendszerek még mindig meglehetősen széles skálája miatt kompromisszumos megoldások kidolgozása, vagy akár egy európai szintű, egységes, a nemzeti rendszerek helyébe lépő szociális rendszer kiépítése gyakorlatilag lehetetlen. Mindebből kifolyólag az Európai Unió tehát a koordináció útját járja.
Ez a leginkább a személyek szabad mozgását szem előtt tartó út azonban gyakran rögösnek bizonyul, ugyanis számos szociális jogi probléma adódik a jogszabályok ütközéséből, az állampolgárság vagy lakóhely szerinti diszkriminációból, illetve a lakóhely vagy a munkahely másik tagállamba történő áthelyezése folytán az elért szociális előnyök elvesztéséből. A problémák kiküszöbölése során a fő cél tehát annak elkerülése, hogy az egyes tagállami szociális szolgáltatások párhuzamos biztosítására vagy kizárására ne kerülhessen sor. A különböző tagállamokban megszerzett jogosultsági időket ezért adekvát módon össze kell számítani, illetve meg kell határozni az adott esetben irányadó nemzeti szociális jogot.
Az Európai Unió - pontosabban fogalmazva az Európai Közösség9 - mindezt a Római Szerződés 42. cikke10 alapján biztosítja, amely az 1999. május 1. napján hatályba lépett Amszterdami Szerződés11 szerint az alábbi rendelkezést tartalmazza:
A Tanács a 251. cikkben megállapított eljárásnak megfelelően a szociális biztonság területén elfogadja azokat az intézkedéseket, amelyek a munkavállalók szabad mozgásának biztosításához szükségesek; e célból olyan eszközrendszert hoz létre, amely a migráns munkavállalók és az azok jogán jogosultak számára biztosítja
a) a különböző országok jogszabályai szerint figyelembe vehető összes időszak összevonását a juttatásokhoz való jog megszerzése és fenntartása, valamint a juttatások összegének kiszámítása céljából;
b) a juttatások kifizetését a tagállamok területén lakó személyek számára.
A Tanács a 251. cikkben megállapított eljárás során mindvégig egyhangúlag határoz12.
A fenti felhatalmazásra támaszkodva a Tanács megalkotta13 a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló 1408/71/EGK14 rendeletet, valamint az annak végrehajtásáról szóló 574/72 EGK15 rendeletet. A két, a tagállami jogszabályokhoz hasonlóan közvetlenül alkalmazandó és kötelező erővel rendelkező rendelet16 felépítése lényegét tekintve azonos: mindkettő tartalmaz egy általános és egy különös részt. A címekre, fejezetekre és szakaszokra tagolt 1408/71/EGK rendelet 1. cikke alapvető, az európai szociális jog minden területe számára nagy jelentőséggel bíró fogalom-meghatározásokat tartalmaz. Ezt követik különösképpen a rendelet hatályát megállapító szabályok, valamint az egyenlő bánásmódról, az önkéntes biztosításról és az adott helyzetben alkalmazandó jogszabályok meghatározásáról szóló rendelkezések17, a különös rész pedig a szolgáltatások egyes fajtáit tartalmazza18. A rendelet többek között az egyes szociális szolgáltatók közötti együttműködés szabályozásával végződik19. A 1408/71/EGK rendelet a szociális biztonság területére vonatkozó európai koordinációs joganyag magvát jelenti, amelynek módosítására a mai napig is csak ritkán került sor, és amely mindent egybevetve a gyakorlatban is jól bevált20.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
