A T/8016. számú törvényjavaslatot az Országgyűlés 2019. december 17-én elfogadta, majd december 18-án a köztársasági elnök aláírta, és elrendelte az egyes törvényeknek az egyfokú járási hivatali eljárások megteremtésével összefüggő módosításáról szóló 2019. évi CXXVII. törvénynek (a továbbiakban: Ejht.) a kihirdetését.
Az Ejht.-ben megjelenő precedensrendszer olyan jogbiztonságot növelő funkciókat próbál életre kelteni a magyar jogrendszerben, amely normaegyüttes kibontása átöleli a különböző - főként - a common law jogrendszerekben megtalálható[2] alapfogalmaknak - különösen, mint az obiter dictum (dicta), stare decisis és a ratio decidendi fogalmaknak - a kifejtését. Tekintettel arra, hogy az Ejht. a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvényben (a továbbiakban: Bszi.) olyan - nem strukturális, hanem - elméleti változást vezetett be, amely gyakorlati és elvi alkalmazandósága folytán a magyar írott jogrendszerben nem, de a joggyakorlatban nóvumnak mondható.
Mindezek alapján megállapítható, hogy az Ejht. által "újonnan" életre keltett jogbiztonságot[3] - azon belül is a jogi kiszámíthatóságot - garantáló rendelkezései kiemelkedő gyakorlati változásokat eredményezhetnek a bírósági rendszerben és az egységes ítélkezési gyakorlatban egyaránt. Az egységes ítélkezési gyakorlat kialakítása pedig már 1881 óta expressis verbis a Kúria feladata - az 1997. évi LIX. törvény hatálybalépését követően[4] pedig megtalálható volt az 1949. évi Alkotmány 47. § (2) bekezdésében, majd 2012 után az Alaptörvényben is[5] [25. cikk (3) bekezdés].[6] Ez a kötelezettség továbbá következik abból is, hogy a Kúria Magyarország legfőbb bírói szerve.[7] Ennek alapján pedig a jogegységesítésre történő törekvés nemcsak lehetőség, hanem kötelezettség is. Így a kötelező direktívák kibocsátása Alaptörvény által kodifikált úgynevezett különleges és tudatos jogalkotásra történő felhatalmazásként értelmezendő. Ez ugyanakkor úgy is felfogható, hogy a törvényhozó hatalom kiszervezi a joggyakorlat egységesítésére vonatkozó normáknak a megalkotását. A kérdés, ami ebből indukálható az, hogy a magyar jogforrási rendszerben ezek a kötelező direktívák valójában milyen helyet és hol foglalnak el.[8] Azonosak-e a törvény alkotta joggal, vagy különböznek a törvény által alkalmazandó jogtól, de azzal azonos szinten helyezkednek el?
Problémás kérdésként merül fel az egységes ítélkezési gyakorlat kialakításának eljárási menetével kapcsolatban az, hogy annak a megalkotása alapvetően igazgatási feladatként[9] hárul a legfelsőbb bírói fórumra,[10] így az ilyen
- 656/657 -
típusú jogegységesítés során alapvetően egy jogi értékelés történik, mintsem egy meghatározott egyedi eljárásban történő - még a többi bírói fórum pressziójától is - független (érték)ítélet megalkotása.[11] Másodlagosan az egyedi ítéletek megalkotása során általánosan a bíró a törvényhozó által megalkotott absztrakt jogszabályokat követi - amelyek alapvetően nem pusztán a pozitív jogi normákból állnak össze, hanem a különböző értelmezési módszerekből -, vagy a nem kodifikált generálklauzulákból álló logikai következtetésekből állapítja meg a konklúziót. Mindemellett a nem common law típusú jogrendszerekben ezzel szemben már rég megfogalmazták azt, hogy az egyedi ügyekben hozott határozatok és a "speciális" jogvitákban hozott ítéletek nem rendelkeznek törvényi erővel, ezáltal azok nem is terjeszthetők ki más eljárásokra vagy más személyekre sem.[12]
Az első kérdés az, hogy valójában minek is tekinthető a jogforrási hierarchiába be nem tagozódó jogegységesítésre irányuló határozatok összessége. A második, hogy a bírák által meghozott ítéletek tekinthetők-e individuális normáknak, ha nem, akkor azok pusztán ítélkezési forrásokként foghatók-e föl, ha pedig igen, akkor az Alaptörvényben meghatározott jogegységesítési kötelezettség elég indok-e arra, hogy a legfelsőbb bírói fórum igazgatási eszközökkel határozatainak - mondhatni erga omnes - normatív precedenshatást biztosítson.
A 2020. április 1-jével hatályba lépő Ejht. - kötelező jellegű - (korlátozott) precedenshatást kiváltó rendelkezései nem megalapozatlanok vagy a common law jogrendszert recipiáló újítások. Magyarországon ugyanis már az - 1868. évi LIV. törvénycikket módosító, a polgári törvénykezési rendtartásról szóló - 1881. évi LIX. törvénycikk módosításának 4. §-ában is megtalálhatók a Kúriának (magyar királyi Cúria) "az igazságszolgáltatás egyöntetűségének megóvására" irányuló rendelkezései.[13] Ezt követően az 1890. évi XXV. törvény bővítette a jogegység kimunkálására "igényt tartók körét"; a törvény a 13. §-ában,[14] amelyben expressis verbis megfogalmazta, hogy "ha akár a kir. igazságügyminiszter, akár a kir. Curia elnöke arról győződnék meg, hogy az egyes kir. ítélő táblák ellentétes elvi jelentőségű megállapodásra jutottak, haladék nélkül intézkednek, hogy a jogegység megóvása végett a felmerült kérdés a kir. Curia megfelelő teljes tanácsülése elé terjeszttessék".[15] Voltaképpen ez nem jelent mást, mint hogy a büntető ügyekben a Kúria teljes ülése hozott határozatot a jogegység megóvása érdekében (akkor, ha az ítélőtáblák ellentmondó ítéleteket hoztak), a Kúria által meghozott határozatot pedig az ítélőtáblák is kötelesek voltak követni.[16]
"A Kúria által hozott jogegységi határozatokra vonatkozó szabályokat a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikket életbeléptető 1912. évi LIV. törvénycikk határozta meg. A törvénycikk 70. §-a[17] alapján az igazságszolgáltatás egyöntetűségének megóvása végett a vitás elvi kérdést döntötte el a jogegységi tanács. A 75. § szerint a jogegységi határozatot a bíróságok kötelesek voltak követni.[18] [...] A második világháború előtti jogszabályok alapján is azt lehet megállapítani, hogy a jogegységi határozat a jogszabályok értelmezésénél felmerülő problémák megoldását, az egységes jogalkalmazás biztosítását szolgálta, nem új szabályok megalkotását."[19] Tehát az 1912. évi LIV. törvénycikk a Kúriát feljogosította a teljes ülési határozatok megalkotására, s az úgynevezett döntvényalkotási jogot elvonta az ítélőtábláktól.[20] Ettől a törvénycikktől lehet beszélni továbbá jogegységi tanácsokról és
- 657/658 -
azon ügykörökről, amelyekben a teljes ülésnek kellett döntenie.[21]
Több mint 85 évet követően az Országgyűlés 1997. július első napján elfogadta az Alkotmány - 1989-et követő 17.[22] - módosításáról szóló törvényjavaslatot, amelyet 1997. évi LIX. törvényként[23] hirdettek ki a Magyar Közlöny 63. számában 1997. július 15-én. Az Alkotmánymódosítás 8-10. §-a (amelyek csak 1997. október elsejét követően léptek hatályba) a Bírói szervezetekről szóló X. fejezetében található 45-47. §-ait módosította. A törvényjavaslathoz csatolt indokolásban megtaláljuk, hogy a módosítás célja nem más, mint a legfelsőbb bírói fórum jogegységességét biztosító tevékenység előremozdítása, pontosabban az, hogy a jogegységi határozatokkal a jogegységi eljárás keretében a vitás elvi kérdésekben egyértelmű iránymutatást adjon a Legfelsőbb Bíróság. Ez a módosítás azért volt lényeges, mert 1881-et követően ekkor került "alkotmányos" szintre a legfőbb bírói fórum ezen kiemelkedő feladata.[24] A jogegységi határozatok alkalmazása (a fentebb kifejtettekre tekintettel) a magyar jogrendszerben nem ismeretlen jogintézmény, sőt inkább mondható a jogi normák történeti fejlődésére való visszautalásnak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
