A kötet, amelyről az alábbiakban szó lesz, egy szimpózium anyagát foglalja magában. A szimpóziumot 2008. október 10-én rendezték Pécsett Az emberi jogok és a nyelvek címmel.
A cím azt sugallja, szoros kapcsolat lehet az emberi jogok és a nyelvek között - de valóban így van-e ez? A választ a kötet egyik tanulmánya a következőképpen fogalmazza meg:
"Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, mint ismeretes, tiltja a nyelvi alapon történő diszkriminációt az általa kinyilvánított jogok tekintetében, ezen túl azonban hallgat a nyelvi kérdésről. Ez tehát azt jelenti, hogy a Nyilatkozat nem ismer el semmilyen nyelvi jogot, nem ismeri el tehát a nyelvszabadságra való jogot sem. Mindez első látásra nem tűnik különösebben problematikusnak. Megváltozik azonban a helyzet, ha számba vesszük a Nyilatkozat által elismert jogokat és fölteszünk némelyikükkel, köztük a klasszikus, a legeredetibb szabadságjogokkal, a gondolat, lelkiismeret, a meggyőződés, a vallás, a vélemény és a kifejezés szabadságával kapcsolatban egy egyszerű kérdést. Azt a kérdést nevezetesen, hogy vajon milyen nyelven illetnek meg bennünket ezek az emberi jogok, illetőleg alapvető szabadságok? Ebben a pillanatban máris hiányérzetünk támad, mert hiába olvassuk újra és újra e jogoknak a Nyilatkozatban lefektetett meghatározásait, nem kapunk választ kérdésünkre." (104.)
Az idézett gondolatmenet, amely véleményem szerint egyúttal a kötet esszenciáját hordozza, Andrássy György A nyelvszabadság - egy elismerésre váró emberi jog? c. tanulmányában olvasható. A szerző megállapítja, hogy az emberi jogok doktrínája különféle jogi és filozófiai viták tárgyát képezi, de nem e viták bemutatására, hanem a vázolt probléma - "milyen nyelven illetnek meg bennünket az emberi jogok" - elemzésére vállalkozik. Meggyőző érveléssel azt támasztja alá, hogy mindenekelőtt a saját nyelvünkön illet meg bennünket az emberi jogok gyakorlásának joga, s hogy végső soron éppúgy jogunk van saját nyelvünkhöz, mint a saját véleményünkhöz vagy a saját vallásunkhoz. A szerző végkövetkeztetése, hogy az így felfogott nyelvi jogokat a többi szabadságjog mintájára szabadságjogként, nyelvszabadságként kellene elismerni. Az elismerésre pedig szinte magától kínálkozik a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának kiegészítése, s ehhez a szerző mindjárt megfogalmazott egy módosító javaslatot is.
Kovács Péter A kisebbségvédelmi egyezmények kontrollmechanizmusának hatékonyságáról c. tanulmányában megállapítja, hogy a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája a kétnyelvűség különböző fokozataira figyelemmel és az Európai Szociális Kartára emlékeztetően intézményes formában, kötelezettségvállalási rendszerben szabályozza az oktatási, bírósági, gazdasági-társadalmi, kulturális életbeli nyelvhasználatot. A szerző kifejti, hogy a kontrollmechanizmus alkalmazásával ellenőrizni tudják a Karta végrehajtásának gyakorlatát. Kovács Péter bemutatja a szakértői bizottság és a miniszteri bizottság megállapításai alapján a Karta magyarországi és szlovákiai alkalmazását, valamint ugyanezen források felhasználásával a magyar kisebbségi nyelvhasználat alakulását Ausztriában, Szlovéniában és Horvátországban. Végül hangot ad annak a meggyőződésének, hogy a nemzetközi szerződéseket nem megalkotni, hanem végrehajtani nehéz, s hogy az ilyen szerződésekből eredő nemzetközi kötelezettségeket komolyan kell venni.
Kontra Miklós A nyelvi genocídium fogalma és mai megvalósulásai/megvalósításai c. tanulmányában elénk tárja, hogy a nyelvi genocídium fogalma - amely fogalom szerinte kevéssé ismert - milyen módon került előtérbe az elmúlt időszakban. A fogalom kis híján bekerült az ENSZ-nek a népirtás bűntettének megelőzőse és megbüntetése tárgyában kelt nemzetközi egyezményébe, azonban nem kapott elég szavazatot, így nem fogadták el. A nyelvi genocídium fogalmát ebben a végül el nem fogadott tervezetben úgy definiálták, mint "annak megtiltását, hogy a csoport a mindennapi érintkezésben, vagy az iskolában nyelvét használhassa, vagy, hogy a könyvnyomtatás illetőleg a kiadványszerkesztés a csoport nyelvén történjen."(29-30.) A nyelvek eltűnése, pusztulása nem feltétlenül jár beszélőik elpusztulásával, ilyenkor a beszélők más nyelvek világába olvadnak bele. Nyelvpusztulás történik akkor is, ha pszichológiailag tiltják meg a nyelvhasználatot, például egy gyermeknél. Magyarországról szólva Kontra Miklós megállapítja, hogy a hazai cigány népesség egy része tannyelvi diszkrimináció áldozata, hiszen kénytelen egy számára idegen nyelven (magyarul) beszélni. Ennek okaként leírja, hogy Magyarországon alig vannak cigány tanítók és a cigány nyelvű oktatás is elég ritka. Ezt a helyzetet még bonyolítja, hogy az 1995-ben elfogadott Nemzeti
- 216/217 -
Alaptanterv az ún. lingvicizmus jegyeit viseli magán. A lingvicizmus a rasszizmushoz hasonló társadalmi gyakorlat és politika, mely az emberek nyelvi alapon meghatározott egyes csoportjait sújtja. A cigányok mellett a siketeket is érinti a nyelvi diszkrimináció. A siketek soha, semmiképp nem tanulhatnak hallani, de mivel a születés utáni években nem lehet diagnosztizálni a prelingvális siketeket, a siketeket tanító pedagógusok őket is orálisan (az akusztikus csatornát igénybe véve) tanítják, holott nekik ez a csatorna nem működik. Ha közben megakadályozzák a jelnyelv használatát, a siketeket a nyelv használatához fűződő jogától fosztják meg.
Trócsányi László és Juhász Hajnalka A nyelvhasználat szabályozása egyes nyugat-európai országokban c. tanulmányukban leszögezik, hogy a XXI. században a nyelvi jogok kérdése globális szinten is megjelenik. A nyelvhasználat kérdését szerintük lehet úgy vizsgálni, hogy maga a nyelvi jog kollektív, vagy egyéni jognak minősül, továbbá, hogy területhez vagy személyhez köthető. Az országok a nyelvi jogok szempontjából három csoportba sorolhatók. Az első csoportot a többségi nyelv védelmét előtérbe helyező országok alkotják; külön csoportot alkotnak azok az országok, amelyek államszervezetüket a nyelvi határok figyelembevételével alakítják ki a területiség elve alapján, mint például Svájc és Belgium. Önálló csoportot képeznek végül azok az országok, amelyekben az egész ország területén egy nyelv sem bír dominanciával a másik felett, azaz valódi többnyelvűségről beszélhetünk - ilyen ország Luxemburg. (48.)
Az első típust a szerzők a francia példával mutatják be. A francia nyelvhasználatról az 1994. augusztus 4-én elfogadott Toubon-törvény (Loi Toubon) rendelkezik. A szerzők ismertetik a Loi Toubon alapelveit, céljait, valamint a törvény területi és személyi hatályának körét, illetőleg a törvényben foglaltak ellenőrzésére jogosult szerveket. A tanulmány szerzői megállapítanak bizonyos, a törvény alkalmazásával kapcsolatos gyakorlati problémákat, rávilágítanak a regionális nyelvek oktatását érintő rendelkezésekre és ismertetik az audiovizuális művekre vonatkozó szabályokat is. A második típus példájaként Belgiumot elemzik részletesebben. Belgium 10,2 millió lakosú, a lakosság 40% frankofón, 58%-a holland ajkú, 0,7% német ajkú, továbbá kisebb számban olasz, marokkói, spanyol, algériai, portugál és kongói. Belgiumban az államszervezeti berendezkedést úgy alakították ki, hogy a nyelvi-etnikai feszültségeket lehetőleg a minimális szintre csökkentsék. A szerzők ismertetik Belgium különböző régióinak a nyelvhasználattal kapcsolatos joggyakorlatát, szabályozási elveit. A nyelvi szabályozás harmadik típusát Luxemburg példáján mutatják be. Konklúzióként Trócsányi László és Juhász Hajnalka megállapítják, hogy az Európai Unión belül a tagállamok a nyelvhasználat kérdésében szabadon dönthetnek, annak ellenére, hogy a nemzetközi szerződések egységes elvárásokat tartalmaznak és támasztanak a tagállamokkal szemben.
Nádor Orsolya A nyelvszabadságról - többségi szemmel c. írásában megállapítja, hogy a nyelv társadalmi vonatkozásaival foglalkozó tudományszakok, a szociolingvisztika, dialektológia, a nyelvpolitika és a nyelvi tervezés, a kisebbségtudomány elméletileg meghatározott kiindulási pontja nem más, minthogy maga a nyelv milyen szerepet tölt be a vizsgált beszélőközösség életében. Szerző bemutatja, hogy a nyelvnek a vallásban, oktatásban, tudományban, az írott kultúrában, a hétköznapi beszédhelyzetekben szerepe van, és, hogy a nyelv funkcionálisan elkülönült egy köznapi változatra és egy emelkedett változatra. Nádor Orsolya megállapítja, hogy a nyelvszabadságot minden ember természetes jogának kellene tekinteni, de ezt a többség akarata (a politikai hatalom gyakorlói) nélkül nem lehet érvényesíteni. A többség hozzáállása lehet támogató, ami azt jelenti, hogy a nyelvszabadságot kollektív jognak ismerik el. Ha a többség hozzáállása elviselő, akkor a kisebbségi nyelvek használatának szabadságát csak a nemzetközi kötelezettségvállalások mértékében fogadják el. Ha a többség tiltó attitűdöt gyakorol, akkor az állam elutasítja a nemzetközi kisebbségi egyezményekben való részvételt, nyelvi diszkrimináció érvényesül.
A kötet további részében hozzászólásokat olvashatunk Andrássy Györgynek a nyelvszabadságról szóló tanulmányához.
Ádám Antal A nyelvi jogok értékminőségéről c. hozzászólásában elismerően nyilatkozik Andrássy György kutatói, szakirodalmi és tudományszervező munkásságáról, melyet nyelvjogi területen végez. Megállapítja, hogy a kisebbségi jogok, ezek körében pedig a nyelvi jogok magyar szempontból azért jelentősek, mert az első és második világháborút lezáró békeszerződések következtében jelentős számú magyar ember él nemzeti kisebbségként a Magyarországot körülvevő környező országokban. Ádám Antal szerint ezért kell folytonosan és gondosan követnünk Alkotmányunk egyik alapértékét, a 6. § (3) bekezdésének azt a rendelkezését, mely így szól: "A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását." A szerző megjegyzi, hogy minél előbb meg kell szüntetni azt a mulasztásos alkotmánysértést, melyből kifolyólag az Alkotmány 68. § (3) bekezdésének kötelező előírása ellenére nem született meg a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési képviseletét biztosító törvény. Ehelyett Európában az etnokratikus hatalomgyakorlás érvényesül, melynek hátrányos megnyilvánulásait
- 217/218 -
csak sokrétű politikai, kulturális, tudományos erőfeszítéssel lehet ellensúlyozni.
Bruhács János A nyelvi jogok kérdéséhez c. hozzászólásában megállapítja, hogy a nyelvi jogok nemzetközi jogi megjelenése a kisebbégvédelem intézményének kialakulásához kötődik, amely a két világháború közti időszakra nyúlik vissza. A nyelvi jogok elismerése és biztosítása már nem tekinthető a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer kizárólagos attribútumának. Bruhács János a nyelvek problémájával kapcsolatban két kérdésre híva fel a figyelmet: A többnyelvű nemzetközi szerződések és más dokumentumok értelmezésének kérdésére, másrészt a nemzetközi szervezetekben a hivatalos és munkanyelvek illetve egyéb nyelvek viszonyára. Szerző egyetért azzal, hogy a nyelvszabadság emberi jog, s így azt be kellene illeszteni az emberi jogok katalógusába, ez utóbbival kapcsolatban ugyanakkor négy felvetést is megfogalmaz. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának hatálybalépése óta (1976) a módosítás fakultatív jegyzőkönyv elfogadása útján történt, a szerző ennek alkalmazhatóságával kapcsolatban azonban kétségét fejezi ki, mert a nyelvszabadság elismerése többnek tűnik egyszerű módosításnál. Bruhács járható útnak tartja próbaper indítását az Emberi Jogok Bizottságánál, amelyben valamely konkrét ügy rendezése mellett a General Comments-ben való megjelenésben megvalósulhat az Egyezségokmány kiterjesztő értelmezése. Aggályát fejezi ki továbbá a tervezet eklektikus jellegével kapcsolatban, véleménye szerint keverednek az általános tételek és a konkrét megoldási javaslatok. Végül megjegyzi, érdemes lenne a tervezet szövegének egyszerűsítését elvégezni, az értelmezés segédeszköze pedig a kommentár lehetne - nemzetközi gyakorlat alapján.
Visegrády Antal a Nyelvszabadság, kisebbségi nyelvi jogok és a fríz nyelv c. hozzászólásában egyetértését fejezi ki a nyelvszabadság emberi joggá minősítésében, de felteszi a kérdést, hogy vajon elérkezett-e az idő az elismerésre, hiszen az ilyen jognak az egész világon érvényesülnie kell nagyon különböző esetekben. Példaként a fríz nép nyelvhasználatát mutatja be.
Kovács Péter a Nyelvi Jogok és Nyelvszabadság c. hozzászólásában rámutatott, hogy nem lát reális esélyt arra, hogy a módosító javaslatot elfogadják, mivel a folyamat kezdetén definiálni kellene a nyelv és az anyanyelv fogalmát, ehhez megfelelő konszenzust kellene találni, ha pedig ez megtörténik, a kérdést ki kell szélesíteni, vitát kell folytatni - még a berberekkel és a bantukkal is - azonban így még távolabb kerülünk a megoldástól.
Kontra Miklós szerint - aki Nyelvi Jogok és Nyelvszabadság címmel írt hozzászólást Andrássy György tanulmányához - három ponton kellene korrigálni Andrássy módosító javaslatát. A 4.a pontban a siketek jelnyelvei kimaradtak a jogtulajdonosok közül; 4.b pontból hiányzik az egészségügy; 4.i pontban pedig az "évszázadok óta" kitétel túlságosan parttalannak tűnik. Kontra Miklós végül megállapítja, hogy az állam gazdasági teherbíró képessége, a nyelvi jogokat tiszteletben tartó politika és társadalmi gyakorlat kiválóan összeegyeztethető.
Nádor Orsolya a Nyelvi jogok és nyelvszabadság c. írásában vázolta észrevételeit Andrássy György tanulmányával kapcsolatban. A szerző megállapítja, hogy a nyelvszabadság kérdésköre nem is olyan egyszerű, mint amilyennek első olvasatra látszik. Megjegyezte, hogy a tervezetben szereplő 7%-os küszöböt túl alacsonynak tartja, továbbá reményét fejezte ki, hogy a nyelvi jogokat, mint harmadik generációs jogokat el fogják ismerni.
Andrássy György Ádám Antalnak, Bruhács Jánosnak, Kontra Miklósnak, Kovács Péternek, Nádor Orsolyának és Visegrády Antalnak adott válaszában kitért a definiálási nehézségekre és megállapította, hogy a vallás, a lelkiismeret és a meggyőződés fogalmát sem definiálták, mégis elismert egyetemes emberi jogok. Leszögezte továbbá, hogy az ENSZ - nagyon helyesen - már elismerte a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyeknek azt a jogát, hogy saját nyelvüket használják, tehát már csak a nyelvi többséghez tartozó személyek számára kellene elismernie ezt a jogot - s milyen alapon tagadhatná ezt meg? Andrássy György elfogadta Bruhács János, Kontra Miklós és Nádor Orsolya javaslatait.
Paczolay Péter a kötet zárszavában megállapítja, hogy a nyelvi jogok olyan emberi jogok, amelyek egyéni és kollektív jogként is felfoghatók. Felteszi a kérdést, hogy mennyiben köthető a nyelv az ember lényegéhez, az emberi méltósághoz? Megállapítja továbbá, hogy az egyénhez való bizonytalan viszony a nyelvi jogok kollektív jogi jellegét erősíti, hiszen az egyén nyelvet válthat, a kollektív nyelvhasználat korlátozása viszont népcsoporthoz köthető. Paczolay leszögezi, hogy Andrássy tanulmányának érvei jók, de az Egyezségokmány módosítására nem lát gyakorlati esélyt.
Recenzensnek az elmúlt években a tanszék demonstrátoraként alkalma volt nyomon követni, hogyan bontja ki újabb és újabb irányokban Andrássy professzor a nyelvi jogokkal és a nyelvszabadsággal kapcsolatos elgondolását, s tudja azt is, hogy Andrássy professzor ezeket az érveléseket nagyobb munkában szeretné összefoglalni. Vajon mi lesz még ebben a könyvben? ■
JEGYZETEK
* Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata 146. (Szerk. Andrássy György - Vogl Márk) Pécs 2010. 181 o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző demonstrátor.
Visszaugrás
