A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes kizárólagos tulajdonaként nyilvántartott, g.-i ingatlan 4/5 részét élettársi közös vagyon jogcímén megszerezte, figyelemmel arra, hogy 1989. május 1-jétől 2004 májusáig élettársi kapcsolatban élt az alperessel.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a felperessel csak érzelmi kapcsolatban állt, nem éltek közös háztartásban, nem gazdálkodtak közösen, tehát nem voltak élettársak.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy a perbeli ingatlan 1/2 részét a felperes élettársi vagyonközösség jogcímén megszerezte.
Az ítélet indokolása szerint a felek 1957-ben ismerkedtek meg, 1972-ben érzelmi kapcsolat alakult ki közöttük és a felperes élettársának halálát követően 1989 májusától 2004 tavaszáig élettársi kapcsolatban éltek. A felperes már a jogviszonyt megelőzően támogatta az alperest, gyermekeinek Sz.-n építési telket vásárolt, kezdeményezésére 1985-ben az alperes életbiztosítási szerződést kötött, melynek halál esetén a kedvezményezettje a felperes volt. 1989-ben az alperes segített a felperesnek a sz.-i, a korábbi élettárssal közös háztartásának felszámolásában, majd a peres felek az együttélést B.-n folytatták az alperes J. utcai bérlakásában. Itt a felek közösen gazdálkodtak, a felperes gyakran vitt szenet, fát, gyümölcsöt, húskészítményeket a közös lakásba. A felperes, akit munkája az ország különböző részébe szólított, rendszerint innen ment dolgozni, és ha mindennap ez nem is volt lehetséges, azonban amikor csak tehette hazatért a J. utcai lakásba. Számos tanú vallotta, hogy a felperes és az alperes között szoros kapcsolat állt fenn, együtt laktak és közös háztartást vezettek. A felperes a vállalkozásaihoz szükséges forgótőkéjét a J. utcai lakásban tartotta, azzal az alperes rendelkezhetett. A b.-i ingatlan értékesítését követően a peres felek együtt költöztek G.-ba, ahol a felperes hetente több napot, illetve a hétvégéket töltötte, figyelemmel arra, hogy hét közben S.-n dolgozott. 2001. december 25-én, egy nézeteltérést követően ugyan a felperes 10 hónapig nem lakott G.-n, S.-n rendezkedett be, azonban a felek között ebben az időszakban sem szakadt meg a kapcsolat, ugyanis az alperes rendszeresen látogatta a felperest S.-n, ilyen alkalmakkor kitakarított nála és főzött számára, illetve a felek a B.-S. között közlekedő menetrendszerinti autóbuszjárat vezetője útján egymásnak szennyes, illetve tiszta ruhát, élelmiszert és pénz küldtek. Az alperes 2001 decemberétől 2004 áprilisáig a felperes nyugdíját is felvette és abból gazdálkodott.
Az elsőfokú bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a felek a Ptk. 578/G. § (1) bekezdése szerinti élettársi kapcsolatban éltek, és ez alatt a szerzésben való közreműködésük aránya azonos mértékű volt. A felperes nyugdíja - annak ellenére, hogy nagy öszszegű levonás terhelte - 1997-ig azonos volt az alperes nyugdíjának összegével, ezt követően jóval meghaladta azt. A felperes a nyugdíja mellett folyamatosan dolgozott, melyből jelentős jövedelme származott, bár az is kétségtelen, hogy emellett adósságai is voltak. A bíróság figyelembe vette az alperes háztartásban végzett munkáját is. Az alperes vezette a közös háztartást, rendszeresen főzött a felperesre, tisztán tartotta a ruháját, ápolta, gondozta betegség esetén. Ezért az eset összes körülményét mérlegelve a bíróság a peres felek 15 éves együttélése során a szerzési arányt 50-50%-ban állapította meg.
Az élettársi kapcsolat alatt megszerzett első ingatlan a J. utcai volt. Az elsőfokú bíróság figyelembe vette, hogy az alperes a J. utcai önkormányzati bérlakását - mint bérlő - kedvezményesen vásárolhatta meg. Ugyanakkor arra is tekintettel volt, hogy a vételár teljes összegét a felperes biztosította. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint ezért a J. utcai ingatlanon a felek 1/2-1/2 arányban szereztek tulajdont, ahogyan a túlnyomó részt a J. utcai ingatlan értékesítéséből származó bevételből 1994. augusztus 10-én 2 370 000 forintért megvásárolt g.-i ingatlan, majd ennek 2002. október 14-én történt értékesítéséből befolyt 10 500 000 forint részbeni felhasználásával 2002. október 31-én6 200 000 forintért megvásárolt perbeli ingatlanon is.
Az ingatlanok megvásárlásához, felújításához felhasználásra került az 1994. május 1-jén megszüntetett életbiztosítás ellenértéke, ami 442 804 forint volt, valamint az alperes által 10 év alatt vásárolt valuta forint egyenértéke is, mely 1995. március 23-án 586 110 forintot tett ki. Az elsőfokú bíróság megállította, hogy ezen összegek is 1/2-1/2 arányban képezték a felek közös tulajdonát.
A perbeli ingatlanban a felek már nem éltek együtt, oda az életközösség megszűnése után csak az alperes költözött, azonban az elsőfokú bíróság a bizonyítékok mérlegelése után arra a következtetésre jutott, hogy ezt az ingatlant szánták a felek azon közös lakásuknak, ahol a nyugdíjas éveiket együtt fogják tölteni. Az alperes többeknek kijelentette, hogy ebben a reményben keres kertes házat és a felperes is a közös költözés, együttlakás szándékáról tájékoztatta ismerőseit. Ezt támasztja alá, hogy az ingatlan tetőszerkezetének felújításáról tárgyalt Sz. Z. tanúval, és J. M. - aki az ingatlan átépítésének terveit készítette - azt vallotta, hogy a felperes részletesen ismertette neki az ingatlan átépítésével kapcsolatos elképzeléseit. Tény, hogy a felperes a későbbiekben, a kapcsolat megromlása miatt az ingatlan felújításában már nem vett részt, azonban annak költségeit, ami 5 650 000 forintot tett ki, az alperes a közös vagyonból fedezte.
A kifejtettekre tekintettel állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a perbeli ingatlan 1/2 tulajdoni hányadát a felperes élettársi vagyonközösség jogcímén megszerezte.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett rendelkezését megváltoztatta és a keresetet elutasította.
A jogerős ítélet indokolása szerint az élettársi kapcsolat fogalma feltételezi a felek közös lakásban való együttélését, a közös háztartás fenntartását, a felek közötti érzelmi és gazdasági közösséget, valamint azt is, hogy harmadik személyekkel szemben az összetartozásukat minden vonatkozásban vállalják. A felsorolt tényállási elemek együttes megvalósulása esetén az életközösség fennállását meg kell állapítani. Kivételesen megvalósulhat az élettársi kapcsolat úgy is, hogy a felek külön lakásban élnek, önmagában azonban az érzelmi kapcsolat fennállása és az együttélés ténye nem ad alapot az élettársi kapcsolat megállapítására, a jogviszonynak ugyanis elengedhetetlen feltétele a gazdasági közösség fennállása is. Ezzel összefüggésben az ítélkezési gyakorlat elsősorban a feleknek a mindennapi életvitel során és a jelentősebb vagyoni tevékenységben megnyilvánuló gazdasági együttműködésének, a jövedelmek közös célra való felhasználásának tulajdonít jelentőséget.
Jelen esetben a másodfokú bíróság a bizonyítási eljárás adatait mérlegelve arra a megállapításra jutott, hogy a felek nem éltek közös háztartásban, a felperes az alperest csak látogatta mindenkori lakásában, ott-tartózkodása idején őt az alperes ellátta, betegség esetén ápolta. A későbbiekben az alperes volt az, aki a felperest felkereste a s.-i tartózkodási helyén. A perben az érzelmi kapcsolat fennállása bizonyítást nyert, ez azonban önmagában nem elegendő az élettársi jogviszony megállapításához. A felperes sem a közös háztartás fenntartását, sem a gazdasági közösség fennállását nem tudta bizonyítani. A felek gazdasági céljai eltérőek voltak, a felperes vállalkozói tevékenységet folytatott, ebbe az alperest nem vonta be, a foglalkozásból befolyt jövedelmével önállóan rendelkezett. A feleknek közös számlája nem volt. Az alperes elismerte, hogy a felperes nyugdíját 2001. és 2004 között felvette, azonban a felperes nem bizonyította kétséget kizáróan, hogy annak összegét az alperes a perbeli ingatlan vételárára, illetőleg az építési költségekre fordította volna. A közös gazdasági cél hiányát bizonyítja, hogy a felperes nem kívánt a b.-i, majd a g.-i ingatlanokon tulajdonjogot szerezni, az alperes az ingatlanokat önállóan, a felperessel történt egyeztetés nélkül vásárolta meg, illetve idegenítette el és egyedül intézte a perbeli ingatlan felújítását is.
A J. utcai ingatlan az alperes bérlakása volt. Az egységes bírói gyakorlat alapján ez olyan vagyoni érték, amely még a házassági kapcsolatba bevitt vagyon körében is különvagyonnak minősülne. Az alperes a bérlakás megvásárlása során a vételárat még azt megelőzően kiegyenlítette, hogy a felperestől készpénzt, illetve kárpótlási jegyet kapott volna. A másodfokú bíróság álláspontja szerint ezért az ingatlant az alperes a saját vagyonából vette és ez történt a g.-i ingatlanok megvásárlása során is. Kétségtelen, hogy a felperes a szoros érzelmi viszonyra tekintettel többször adott ékszert és egyéb ajándékot az alperesnek és anyagilag is segítette. Az esetenként nyújtott támogatás azonban nem ad alapot az élettársi jogviszony fennállásának megállapítására, ahogyan az sem, hogy az alperes a több évtizedes kapcsolatra tekintettel a felperest ellátta, főzött, mosott rá. A kölcsönös támogatás, illetve az a tény, hogy a felek idejük egy részét együtt töltötték, és ez idő alatt az életvitellel járó költségeket részben megosztották, még együttesen sem elegendő az élettársi kapcsolat fennállásának megállapításához.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Elsődlegesen a jogerős ítélet megváltoztatását és keresetének történő helytadást kért, másodlagosan pedig az ítélet hatályon kívül helyezését és a bíróság új eljárás lefolytatására történő utasítását. A felperes álláspontja szerint a peres felek között élettársi kapcsolat állt fenn. Ennek időtartama alatt vásárolták meg a J. utcai ingatlant, melyhez a felperes jövedelmét használták fel, ugyanis a felperes az alperesnek - általa sem vitatottan - átadott 100 000 forint készpénzt és 200 000 forint értékű kárpótlási jegyet. A J. utcai ingatlanban a felperes nem csupán látogatta az alperest, hanem életvitelszerűen tartózkodott ott, számos tanú vallotta, hogy a felperes az alperesi lakásból ment dolgozni és a munkát követően ide tért haza. A felek környezetében élők sokáig azt sem tudták, hogy a felek nem házasok. A J. utcai ingatlan eladási szándékát az alperes előzetesen megbeszélte a felperessel, közös céljuk volt másik ingatlan megvásárlása. A G. Sz. utcai ingatlan vételére ennek megfelelően került sor, a felperes akarata szerint kizárólag az alperes nevére. A felek G.-n is közösen gazdálkodtak, amikor pedig a felperes folyamatosan S.-n dolgozott, ott az alperes látogatta őt, mosott rá és az s.-i ingatlant takarította. 2001. decemberét követően a felek kapcsolata lazult, azonban az élettársi viszony nem szűnt meg, ezt bizonyítja többek között az a tény, hogy egészen 2004 áprilisáig a felperes nyugdíját az alperes vette fel, és azzal szabadon gazdálkodott. A felek közös gazdasági célja az életközösség fenntartása volt, az együttélés, a közös öregség, ennek érdekében tervezték közösen családi ház megvételét. Ezt a közös szándékot több tanú igazolta a perben.
A perben az első- és a másodfokú bíróság a tényállást lényegében azonosan állapította meg, abból azonban eltérő jogi következtetéseket vontak le. A másodfokú bíróság által hozott ítélet a felperes szerint megalapozatlan, annak indokolása iratellenes, mivel a bíróság a bizonyítékokat nem a maguk összességében értékelte, ezért a másodfokú bíróság nem tett eleget a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglalt kötelezettségének, így az ítélete, mely szerint a felek között nem állt fenn élettársi kapcsolat, jogszabálysértő.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati kérelmet alaposnak találta, az alábbiak szerint.
A Ptk. 685/A. §-a szerint az élettársak - ha jogszabály másként nem rendelkezik - két, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő személy. A Ptk. 578/G. § (1) bekezdése értelmében az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont. Ha a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni. A háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít.
Helyesen állapította meg az első-, valamint a másodfokú bíróság, hogy az élettársak rendszerint egy lakásban, közös háztartásban élnek, közöttük szoros érzelmi és szexuális kapcsolat áll fenn. Az élettársi jogviszony megállapításának azonban nem elengedhetetlen feltétele a közös lakásban való együttélés, illetve a szexuális kapcsolat léte. Megvalósulhat az élettársi együttélés akkor is, ha a felek külön lakásban élnek, azonban közösen gazdálkodnak. Az élettársi jogviszony elengedhetetlen feltétele a mindennapi életvitel során és a jelentősebb vagyoni tevékenységekben is megnyilvánuló gazdasági együttműködés, azaz a gazdasági közösség fennállása. Önmagában a pénzkezelés módjának nincsen ügydöntő jelentősége, amennyiben azonban a felek a saját jövedelmükkel önállóan rendelkeznek, azt közös célra nem használják fel, a közös cél érdekében való gazdasági együttműködés és ennek folytán az élettársi kapcsolat fennállása nem állapítható meg.
1. A perben elsődlegesen az volt az eldöntendő kérdés, hogy a felek évtizedekre visszanyúló kapcsolata elérte-e a fentiek szerint meghatározott élettársi jogviszony kritériumait. Az elsőfokú és a másodfokú bíróság egybehangzóan állapította meg, hogy az érzelmi kapcsolat nem vitásan hosszú időn keresztül fennállt a felek között, a közös háztartás, valamint a gazdasági közösség tényét és ennek következtében az élettársi jogviszony fennállását azonban csak az elsőfokú bíróság állapította meg.
Az élettársi kapcsolatok sokfélék lehetnek, a felek egyéniségétől, életkorától, körülményeitől függően az egyes kapcsolatokban az élettársi jogviszony elemei közül egyesek jobban, míg mások kevésbé érvényesülnek, hosszabb kapcsolat esetén pedig az egyes időszakokban az érzelmi összetartozás, míg a kapcsolat másik szakaszában a közös gazdálkodás, a gazdasági közösség kerülhet előtérbe. Igaz ez a peres felek viszonyára is, akiknek kapcsolata akkor vált szorosabbá, amikor már mind a két fél a nyugdíjas korba lépett.
2. Ahogyan arra mindkét fokú bíróság rámutatott, a közös háztartás nem jelent feltétlenül közös lakásban történő folyamatos együttélést, és nem feltétele a közös lakásba történő bejelentkezés sem. A felperes a nyugdíja mellett olyan kereső foglalkozást folytatott, amely az ország különböző pontjaira szólította, ahol napi 10-12 órát dolgozott. Emiatt életszerű volt az a felperesi előadás - amelyet az elsőfokú bíróság is elfogadott -, hogy a felperes a munkája miatt nem tudott állandóan az alperes b.-i, majd g.-i lakásaiban tartózkodni, azonban amikor csak tehette hét közben is, a hétvégeken pedig rendszeresen az alperessel közös lakásban tartózkodott, az alperesi lakást tekintette otthonának, ahonnan dolgozni ment és ahová mindig visszatért. A peres felek ismerősei, a velük egy házban lakó tanúk vallották, hogy a felperes az alperessel életvitelszerűen közös háztartásban élt, a felperes ruhaneműit, tisztálkodó szereit az alperes lakásában tartotta, a feleket jól ismerő tanúk őket élettársaknak, együtt élő partnereknek tekintették. A felek 1994-ben együtt költöztek G.-e, a Sz. utcai lakásba és bár kapcsolatuk ettől kezdődően lazult, a felperes a hétvégeket ekkor is az alperesnél töltötte, a köztes időszakban pedig az alperes látogatta a felperest S.-n, mosott, főzött rá és az s.-i lakást is takarította. Az elsőfokú bíróság tehát a másodfokú bírósággal szemben helyesen állapította meg a közös háztartás fennállásának tényét. Bizonyítást nyert, hogy a felperes nem csupán látogatta az alperest az aktuális lakóhelyén, hanem - életvitelének megfelelően - ott együtt lakott az alperessel.
3. A felek vagyoni együttműködése 1985-ig nyúlik vissza. Ekkor a felperes az alperes nevében életbiztosítást kötött, melynek halál esetére szóló kedvezményezettje a felperes lett. Nyilvánvaló, hogy szoros kapcsolat hiányában nem ő, hanem pl. az alperes gyermekei lettek volna a kedvezményezettek, és ez a tény támasztja alá - többek között - azt a felperesi állítást is, hogy az alperes alacsony nyugdíjára tekintettel az életbiztosítás havi részleteit részben ő fedezte.
A felek vagyoni együttműködése 1989 májusától kezdődően - életkorukra, körülményeikre tekintettel - elsődlegesen a közös háztartás fenntartásában való kölcsönös együttműködésben, egymásnak a mindennapi életvitelben történő támogatásában valósult meg. A felperes nyugdíját az alperes kezelte, és a tanúvallomások értelmében használhatta a felperes vállalkozásához szükséges, a közös lakásban tartott forgótőkét is. A felek alapvető közös gazdasági célja tehát maga az együttélés, a későbbi nyugdíjas évek közös megalapozása volt. A másodfokú bíróság álláspontjával szemben ennek nem mond ellent az a körülmény, hogy a feleknek nem volt közös folyószámlája, és az sem, hogy a felperes egyedül folytatta a vállalkozó tevékenységét és abba az alperest nem vonta bele. Ez házastársak esetében is gyakran így történik.
Tévesen hivatkozott a másodfokú bíróság arra is, hogy a G.-n történő ingatlanszerzés nem volt közös gazdasági cél. Az alperes maga nyilatkozta K. L. tanúnak, hogy talált kettőjüknek egy családi házat idős korukra. J. M. tervező mérnök is vallotta, hogy a perbeli ingatlan átépítésével kapcsolatban az alperes jelenlétében a felperes is részletesen kifejtette elképzeléseit. Az a körülmény, hogy a felperes a perbeli ingatlanra vonatkozó szerződéskötésben nem vett részt, nem lett az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetett tulajdonos, nem zárja ki, hogy az élettársi kapcsolat megszakadásával a törvény erejénél fogva igényt tartson a tulajdonszerzésének elismerésére.
4. Az elsőfokú bíróság a felek élettörténetének ismeretében, a bizonyítékok helyes mérlegelésével állapította meg, hogy a felek között 1989. május 1. és 2004. április 30. között közös háztartás, érzelmi és gazdasági közösség állt fenn, tehát sajátos életviszonyuknak megfelelő élettársi kapcsolatban éltek. A Pp. 206. § (1) bekezdésének megfelelő, okszerű mérlegelésen alapuló tényállás a másodfokú bíróságot is köti, így a másodfokú eljárásban nem lett volna lehetőség a bizonyítás adatainak újabb egybevetésére és értékelésére és ennek következtében annak megállapítására, hogy a felek között nem állt fenn élettársi kapcsolat. Az indokolatlan felülmérlegelés következtében eltérő tényállás megállapítása és emiatt más jogkövetkezmény levonása az ügy érdemi elbírálására kiható jogszabálysértés (BH 2006/12/403.).
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bírósággal egyezően megállapította, hogy a peres felek között 1989. május 1-jétől 2004. április 30-ig élettársi kapcsolat állt fenn.
5. Az elsőfokú bíróságtól eltérő jogi álláspontja folytán a másodfokú bíróság nem vizsgálta a fellebbezések azon elemeit, amelyek az élettársi közös szerzés arányára, illetve a perbeli ingatlanban megtestesülő felperesi tulajdoni hányad mértékére vonatkoztak, figyelemmel arra, hogy a felperes csak ezen ingatlan tekintetében kérte élettársi közös vagyon jogcímén a tulajdonjogának megállapítását. Ezzel összefüggésben további eljárás szükséges annak eldöntése érdekében, hogy mi volt az élettársi közös szerzés aránya, mennyi az ingatlanban megtestesülő közös vagyon, az a szerzésben történő közreműködés arányában hogyan oszlik meg a felek között, illetve mennyi az egyik vagy másik fél különvagyona.
Ezzel összefüggésben a másodfokú bíróság helyesen mutatott rá, hogy a perbeli ingatlan megszerzéséhez az alapot a J. utcai ingatlan megvétele, majd eladása biztosította. A J. utcai lakás az alperes bérleménye volt, ezért a bérleti jog az egységes ítélkezési gyakorlat értelmében olyan vagyoni érték, amely különvagyonnak minősül. A bérleti jog értéke a lakás vételkori forgalmi értékének és a kedvezményes vételárnak a különbözete. E különbözetnek a forgalmi értékhez viszonyított arányában a megvásárolt lakás az alperes különvagyona volt, míg fennmaradó része oszlott meg a közös szerzés arányában a peres felek mint élettársak között. (A vételár egyösszegű kifizetésére tekintettel adott 50%-os kedvezmény a vevőket, tehát mindkét felet illette meg). Ugyanilyen arányban minősül közös vagyonnak, illetve az alperes különvagyonának a lakás eladásakor befolyt vételár, mint a lakás helyébe lépett érték. Az elsőfokú bíróság tehát tévesen számolt, amikor a perbeli ingatlanból a felperest megillető tulajdoni hányad mértékét megállapította. A felperes egyébként - álláspontjával szemben - mint élettárs állhatott volna a J. utcai lakásban bérlőtárssá még akkor sem, ha az ingatlanba bejelentkezik, mivel a bérlakás értékesítésének idején ezt a jogszabályok nem tették lehetővé. A felperesnek, mint élettársnak a bérlemény megvásárlására sem lett volna lehetősége, figyelemmel arra, hogy az állami tulajdonban álló házingatlanok elidegenítésének szabályozásáról szóló 32/1969. (IX. 30.) Korm. rendelet 5. § (1) bekezdésének a) pontja első helyen a bérlő számára biztosította az ingatlan megvásárlásának lehetőségét. Az alperes élt e jogával, így a felperesnek, mint élettársnak a c) pont alapján erre már nem volt lehetősége.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős határozat jogszabálysértő, ezért az ítéletet hatályon kívül helyezte és a Pp. 270. § (1) bekezdése alapján alkalmazott Pp. 213. § (3) bekezdése szerinti közbenső ítélettel megállapította, hogy felperes követelésének jogalapja fennáll: a peres felek között 1989. május 1. és 2004. április 30. között élettársi kapcsolat állt fenn, míg a másodfokú bíróságot az élettársi közös szerzés aránya, valamint a felperes élettársi vagyonközösség címén előterjesztett ingatlan tulajdoni igénye tekintetében új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Pfv. II. 22. 426/2006.)
A felperes a 2003. január 4-én elhunyt K. J. egyik gyermeke, az alperes 1978 óta az élettársa volt.
Az élettársak kertészkedéssel foglalkoztak, és együttélésük alatt több ingatlant szereztek. A gy.-i 1371/1. és 1371/2. hrsz. alatti ingatlanok az ingatlan-nyilvántartás szerint az alperes tulajdonába kerültek, a gy.-i 0890/2. hrsz. alatti tanya pedig a néhai tulajdonába. Az élettársak az együttélés alatt az 1371/1. hrsz. alatti ingatlanra lakóházat építettek, a tanyás ingatlanon beruházást végeztek, és a családi gazdaság fejlesztéséhez is hiteleket vettek fel. 2002 őszén a néhai megbetegedett, megműtötték, ezt követően csak néhány napot tartózkodott otthonában, majd ismét kórházi kezelésre szorult. Előbb a városi kórház belgyógyászati osztályán kezelték, majd az onkológiai osztályra helyezték át, ahol elhunyt.
2002 decemberében az alperes felkereste dr. H. Á. ügyvédet azzal, hogy az élettársi kapcsolat alatt szerzett vagyonukkal kapcsolatos megállapodásukat foglalja írásba. Az ügyvéd bement a néhaihoz a kórházba, az elkészített megállapodás-tervezettel. A vagyoni rendezés módját a néhai az alperessel egyezően adta elő, ezért ugyanezen alkalommal a megállapodás tervezetet valamennyien aláírták.
Az okiratban a felek rögzítették, hogy az 1978. május 28. óta fennálló élettársi kapcsolatukban közreműködésük arányát azonos tekintik. Megállapodtak, hogy a néhai nevén nyilvántartott 0890/2. hrsz.-ú tanyás ingatlan közös vagyonuk, és a néhai elismerte, hogy annak 1/2-ét az alperes élettársi közös vagyon jogcímén megszerezte. Az ingatlanon jelzálogjoggal biztosított teher a néhai különadóssága, amelynek átvállalása fejében az ingatlan másik 1/2 illetőségét az alperesre ruházta. Rögzítették, hogy a Gy. S. út 5/a. szám alatti ingatlant az alperes különvagyonából vásárolta meg, arra különvagyonából épített lakóházat és kezdetektől különvagyonából törleszti az építéshez felvett hitelt. A néhai megerősítette, hogy az ingatlan, amely az alperes nevén van nyilvántartva, kizárólag az alperest illeti. Elismerte továbbá, hogy a nevén nyilvántartott személygépkocsi is élettársi különvagyon címén az alperest illeti, és hozzájárult a tulajdonjog nyilvántartási átvezetéséhez. Elismerte azt is, hogy a tanyán és a lakóházban található valamennyi ingóság is az alperes különvagyona, azt részben örökségből, részben az alperesi különvagyonból vásároltak.
Az okirat alapján az alperes tulajdonjogát a földhivatal a 0890/2. hrsz. alatti ingatlanra bejegyezte.
A felperes keresetében a 2002. december 28-án kelt megállapodás semmisségének megállapítását kérte. Arra hivatkozott, hogy az a jóerkölcsbe ütközik, mivel annak célja az volt, hogy a néhai gyermekei apjuk után semmit ne örököljenek. A megállapodással érintett vagyontárgyakra az eredeti állapot helyreállítását kérte.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az alperes és néhai K. J. között 2002. december 28-án létrejött megállapodás semmis. Megkereste a körzeti földhivatalt néhai K. J. tulajdonjogának viszszajegyzése iránt és az alperest le nem rótt illeték és perköltség fizetésére kötelezte.
Ítéletében megállapította, hogy a néhai a házastársi közös vagyon megosztásából származó jutóját a közös kertészetre fordította, és abban az alperessel azonos mértékben dolgozott. A perben az alperes különvagyonát megnyugtatóan bizonyítani nem tudta, nem volt megállapítható továbbá az sem, hogy az alperesi ingatlant terhelő tartozás a néhai különadóssága lett volna, mert a per adatai arra utaltak, hogy a felvett összeget is a kertészet fejlesztésére fordították. Élet- szerűtlen az is, hogy 1 800 000 forintot a néhai gyógyíttatására kellett volna költeni, illetve ha erre a célra használták, a közfelfogással ellentétes, hogy azt a néhai különadósságának minősítse a bíróság. A megállapodás túlnyomórészt a néhai elismerését és lemondását tartalmazza, nem szolgált más célt, mint a néhai vagyontalanná tételét annak érdekében, hogy a nem túl távoli jövőben bekövetkező halála esetén leszármazói ne örökölhessenek, ez pedig sérti a közfelfogást és nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközik, ezért a megállapodás semmis.
Az ítélet ellen, a kereset elutasítása iránt az alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest 440 000 forint első- és másodfokú perköltség megfizetésére azzal, hogy mindkét fokú le nem rótt illetéket az állam viseli.
Az ítélet indokolása szerint a Ptk. szerződéskötési és szerződési típusszabadság elvéből következően a felek szabadon dönthetnek abban, hogy kötnek-e és milyen tartalmú szerződést. A vagyonukkal kapcsolatos önrendelkezési jog korlátozott viszont annyiban, hogy a Ptk. tiltja, hogy a felek társadalmi és gazdasági rendeltetésükkel ellentétes érdekeket érvényesítsenek és a szerződéseket ilyen érdekek szolgálatába állítsák. Ezért semmisek azok a szerződések, amelyekkel elérni kívánt eredmény nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközik [Ptk. 200. § (2) bekezdés utolsó fordulat]. A jóerkölcs olyan jogi kategória, amely a társadalom általános erkölcsi értékítéletét az erkölcsileg elvárható cselekvés "zsinórmértékét" fejezi ki. A Ptk. 579. §-ának (1) bekezdéséből következően a társadalom általános erkölcsi felfogásával viszont nem ellentétes az, ha egyik fél a saját vagyona rovására a másiknak ingyenes vagyoni előnyt juttat, és az sem, ha az egyik élettárs a saját vagyonát vagy annak egy részét élettársa különvagyonába utalja. A leszármazók öröklési jogát a Ptk. lehetővé teszi ugyan, ez azonban nem alanyi jogosultság. Az örökhagyó életében is rendelkezhet vagyonáról, azt felélheti és a törvényes öröklés rendjétől eltérően hagyatékát vagy annak egy részét kivonhatja a törvényes öröklés rendje alól.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint valamennyi bizonyíték együttes mérlegelésével a társadalom általános erkölcsi értékítéletét sértő magatartást a perbeli esetben megállapítani nem lehetett, figyelemmel arra is, hogy a néhai hosszú időn keresztül élt élettársi kapcsolatban az alperessel, és ezen időtartam alatt gyermekeitől eltávolodott. Nem zárható ki az sem, hogy részben ajándékozási szándék vezette a juttatások megtételekor, ugyanakkor teljes egészében a juttatás ingyenessége sem állapítható meg, mert a tartozások átvállalása az alperes által vállalt teljesítésnek tekinthető. Mindezen körülmények erkölcsileg indokolttá és elfogadhatóvá teszik az élettársi vagyoni kérdéseket rendező megállapodást.
A másodfokú bíróság utalt arra is, hogy azon vagyoni elemek vonatkozásában, amelyekre a néhai a megállapodásban elismerő nyilatkozatot tett, jóerkölcsbe ütközés megállapítása esetén a néhai tulajdonszerzését lehetett volna megállapítani az eredeti állapot helyreállítása helyett. A pontosított kereseti kérelem a jóerkölcsbe ütközés semmisségének megállapítására és az eredeti állapot helyreállítására irányult, e kereset alapossága esetén is legfeljebb a néhai tulajdonában volt ingatlanra vonatkozóan, de nem az elhunyt személy javára lett volna elrendelhető az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés, hanem a néhai tulajdonjogára utalással a hagyatékba tartozó vagyon 1/2-ére kérhette volna a felperes az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonását.
A jogerős ítélet ellen - tartalma szerint - annak hatályon kívül helyezése, az elsőfokú ítélet helybenhagyása iránt a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.
Álláspontja szerint a jogerős ítélet a Ptk. 200. § (2) bekezdés második fordulatát sérti. A felülvizsgálati kérelem indokolásában kifejtette azon álláspontját, hogy az okirat valótlan állításokat tartalmaz, a választott jogi forma nyilvánvalóan azt célozta, hogy a néhai után leszármazói ne örökölhessenek, és ha az az örökhagyó elképzeléseinek meg is felelt, az általános társadalmi felfogás szerint a jóerkölcsbe ütközik. Hivatkozott arra is, hogy a peradatok szerint a néhai és az alperes nagyobb összegű kölcsönöket vettek fel, amelyet a tanyára és a kertészetre költöttek, ez közös adósságuk volt, és részben az együttélés alatt fizették vissza. A még fennálló adósság fele az alperest terhelte volna. A még fennálló tartozás feléért vásárolta meg ugyanakkor az ingatlan 1/2-ét, de az ingatlanilletőség nyilvánvalóan többet ért. Ez az igény csak szakértői bizonyítást követően bírálható el, és emiatt új eljárás lefolytatása szükséges.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására és a felperes perköltségben marasztalására irányult.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, az alábbiak szerint.
A felperes a perben kizárólag a jóerkölcsbe ütközés miatt kérte az érvénytelenség megállapítását.
A jogerős ítélet a Ptk. 200. § (2) bekezdését és a Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében kifejtett jogelvek helyes alkalmazásával foglalt állást akként, hogy az adott esetben a perbeli megállapodás jóerkölcsbe ütközése nem áll fenn. A felülvizsgálati kérelemben előadottak a jogerős ítélet megváltoztatására kellő alapul nem szolgálnak. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletben kifejtettekkel maradéktalanul egyetért, azt megismételni nem kívánja, a Pp. 270. §-ának (1) bekezdése szerint alkalmazandó Pp. 254. § (3) bekezdése alapján annak helyes indokaira csupán visszautal.
Alaptalan a felperes új eljárás elrendelésére irányuló másodlagos kérelme is. Miután a felperesnek a feltűnő aránytalanságra alapított kereseti kérelme a perben nem volt, az ingatlan 1/2-e értékének a további eljárásban való szakértői vizsgálatára ok és szükség nincsen.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 026/2007.) ■
Visszaugrás
