2006 április 19-én az Interparlamentáris Unió pécsi csoportjának meghívására rövid előadást tartottam a Lenau Házban a magyar és európai művészeti kapcsolatokról. Az alábbiakban az előadás rövidített vázát adom közre.
Félek, ha bárhol Európában azokat az elvont normákat kérjük önmagunktól számon, amelyek képzeteinkben ma számunkra Európát teszik, csak a gátlásokat fokozzuk magunkban. Ma már tökéletesen világos annak a jelentősége, ha a világ nagy kiállítótermei, hangversenytermei, operái és kiadói szereplésre, bemutatóra meghívnak valakit. Az efféle felkéréseknek jóval több, mint kulturális szerepük van. Nem mindegy, hogy a közönség miképpen van rászoktatva önmaga vállalására, nézeteinek tudatos megfogalmazására, elismerésének megalapozott kifejezésére. Nem árt tehát törekedni némi tisztánlátásra. A tájékozódásnak az értékek irányába javasolt fordulnia. Európa a maga közvetlenül érzékelhető szellemi és fizikai átjáróival egyszerre hiányérzetet és ugyanakkor a magabiztosság érzését is erősíti bennünk. Sok a lemaradás, sok a viszonylagos kerülőút, ugyanakkor számos bátor teljesítmény, eredetiség mondatja velünk, hogy akár a kulturális periféria középpontjaként is tételezhető a magyar - ma inkább magyarországi - művészet. Legyen, aki észreveszi.
Szinte felmérhetetlen a folyamatosan gyarapodó kulturális anyag, amellyel a város rendelkezik. A történeti idők tárgykultúrája ugyan nem kötődik a mai Pécshez, de képtelenség elképzelni, hogy a modern ember ne őrizné magában a múlt beléivódott formáinak emlékét. A Zsolnay Múzeumban az éppen meginduló 19. századi gyár első termékeiként, mint afféle stílusnosztalgia jelennek meg e korszakoknak jellegzetes darabjai. A római istenszobrok bronzöntéssel sokszorosított változatai valóságos tömegkultúrát hoztak létre. A Vénusz, a Bacchus, a Saturnus, vagy a bronz Marcus Aurelius portré a pécsi régészeti gyűjtemény megbecsült darabjai. Az ókeresztény püspöki székhelyen létrejött temetőkultúra a festett sírkamrákban gazdag figurális és ornamentális ábrázolásokkal lepnek meg, s noha 1780 óta koloritjuk megfakult, még mindig megrendítő dokumentumok.
A székesegyház építésének korában az ország egyik művészeti központja Pécs. A XI. századból származó figurális oszlopfők gyakorlott művészkezekre utalnak, hasonlókat találunk István budai és esztergomi építkezéseinél. Kevés annyira kétségbe vonhatatlanul európai rangú érték említhető Pécsett, mint a román kori székesegyház építkezéseivel egy időben létrejött szobrászati anyag, amely ez év júniusától a húsz éven át rejtettségben formálódó Dóm Múzeum kiállítótermeiben található. A kilencvenes évek elején az USA legkülönbözőbb egyetemein, konferenciáin, magyar közösségeiben is lehetett találkozni avval a kis hirdetménnyel, amelyben a pécsi Dómmúzeum Alapítvány kérte a segítséget az ország, illetve Európa egyik legkorábbi és igen eredeti minőségű kőszobrászati anyagának megmentéséhez. Tóth Melinda írta ezt a segítséget kérő kis tájékoztatót, aki a magyar román kor festészetének és szobrászatának tudós kutatója és aki a XI-XIII. századi pécsi székesegyház plasztikai díszítéseinek, a díszítmények elhelyezkedésének rekonstrukcióját elvégezte. Dr. Tóth Melinda gondozta azt a tudományos adatbázist, amely az 1880-92-es Schmidt Frigyes-féle átépítés során "felszabadult" középkori emlékanyagot foglalta magába, és amelynek alapján először Gosztonyi Gyula, majd Dercsényi Dezső a kőtár első modern múzeummá alakítását lehetővé tette. Az új múzeum a román kori székesegyház egymástól stílusban, korban eltérő csoportba tartozó emlékeit mutatja be. Itt vannak a lombard ízlésű pillér és oszlopfők, a sas és baltás kentaur között álló Ádám, a szirén figurája, ezek a XI. század elejének teljesítményei. A palmettás és szalagfonatos díszítések Pécsett már egyáltalán nem a korábbi időszak aszketikus, szerkesztetten geometrikus formáit mutatják, hanem inkább szétterülnek, lazábbak lesznek, közelednek a természet valóságos formái felé. Ezek a legkorábbi darabok, amelyeknek a funkciója az volt, hogy az építészeti tagozatokat elborítva mintegy lazítsák fel az építészeti szerkezetet. Ennek a felfogásnak a kiemelkedő értékű dokumentuma az ún. Népoltár. A XII. század harmincas éveiben alakították ki, valójában a vallásos közösség számára tartották fent. Ezért Népoltár. Valójában egy boltozott fülke, amelynek külső és belső felét is elborították a faragott díszítések. Szalagfonatok, palmetták. A csavart oszlopok hengeres formáit is át-átjárják a növényi motívumok. A szobrászati díszítés nemességét a piros, kék, arany festés is fokozta. A festésnyomok még ma is felfedezhetők a felületeiken. A boltozat zárókövében egy "Isten báránya" motívumot helyezett el a középkori szobrász. A Népoltár egyébként a román keresztboltozat első legkorábbi megjelenése Magyarországon. A szobrászok pedig, akik kialakításában közreműködtek, elsősorban észak-itáliai, közelebbről páviai meste-
- 119/120 -
rek voltak, akik a lombard épületszobrászatra igen erős hatással voltak. Rájuk pedig a bizánci egyházi kultuszon keresztül az örmény és grúz kereszténység plasztikai művészete hatott. Természetes ez a bonyolult hatás- és kapcsolatrendszer, de ezt a korszakot nagy intenzitású politikai mozgások és mesterember-vándorlás jellemezték. És Magyarország ekkoriban erős kapcsolatokat tartott fenn az egymással is olykor harcban álló felsőolasz városokkal, ahonnan szép számmal számíthattak képzett mesterekre. Valószínűleg együtt dolgoztak helyi kőfaragókkal is, hiszen az 1135-45 között faragott Népoltár mellett elkészültek a szentélyrekesztő korlát és az altemplomba vezető két lejáró domborművei is.
A Dómmúzeum érzékletesen mutatja be a plasztikai díszítések elhelyezkedését, amit majdhogynem helyi téralakítási leleménynek is tekinthetünk. A XI. században a tetszhalálából és a keleti ornamentális díszítések uralma alól feltámadt szobrászat elsősorban francia kapcsolatokra utaló domborművei kerültek az altemplomi lejáratok falaira. Ez a Pécsett felfedezhető monumentális plasztikai nyelv egyszerre jelenik meg Spanyol- és Franciaországban, de Itáliában is. Pécsett azonban nem a főhomlokzatra kerültek ezek a gazdag ábrázolások és ornamentális díszítések, hanem az altemplom jelentőségének megfelelően a lejárókba. Nincs a korszaknak még egy, a pécsihez hasonlóan gazdag altemplomi lejárója. Nem tipikus a szobrászati program sem. Az északi lejáró a teremtés hat napját a fülkébe állított Úr alakjával, alatta pedig egy égitest, egy állat és egy ember alakjával jelképezi. Itt vannak Ádám és Éva jelenetei, a "kiűzetés a Paradicsomból" képpel együtt. Ezek a domborművek erősen sérültek, mégis arra következtethetünk, hogy itt lehetett az Utolsó Ítélet jelenetsora is.
A Pécsi Műhely az évszázad folyamán jellegzetes stílust teremtett, melynek legszebb dokumentumai a 13. században jöttek létre. Az egyik leghíresebb és legszebb faragott-konstruált eleme az egykori belső térnek az 1241-ben, a tatárjárás évében elkészült Népoltár. Francia, olasz és helyi mesterekből verbuvált műhelyek tevékenykedtek Pécsett egymás mellett és egymást követően. Egyedülálló a szentélylejárók gazdag figurális szobrászati díszítése a teremtés, kiűzetés, Paradicsom képeivel, Sámson "fanyűvő" jelenetével, a pásztorok, háromkirályok alakjaival.
A pécsi zeneművészet első adatai Mátyás, Beatrix udvarába visznek, ahol a Budán élő pécsi kanonok, Stek János, a királyi orgonistának a tanítványa és segítője Szathmári püspök székesegyházában is orgonált. Közben arra is van adatunk, hogy a zágrábi székesegyház orgonáját 1517-ben ez a Stek János modernizálta. 1487-ből tudunk egy domonkosrendi orgonaépítő mesterről, Lukács testvérről, akinek szaktudását az egész országban ismerték. Ekképpen a pécsi Angster Orgonagyár alapítói a 19. század közepén már igen korai és helyi előzményekre is büszkék lehettek.
A reneszánsz kevés megmaradt emléke között kiemelkedik a szentségtartó, amely a székesegyház Corpus Christi kápolnájában van. A címerek, a keretek, párkányok, a perspektivikus rövidülés, az ábrázolt arcokon lévő kifejezések mind a firenzei quattrocento érzésvilágát közvetítik. A mai Zsolnay Múzeum épületét díszítő négyszögletes ablakkeretek ugyancsak az érett reneszánsz pécsi jelenlétére utalnak. A Reneszánsz Kőtár emlékei - a Zsolnay Múzeum mögötti, gránátalma- és tiszafákkal árnyékba vont udvaron - arra utalnak, hogy a reneszánsz gyökeret vert a városban.
1543-tól már csorgók, dzsámik, derviskolostorok, török fürdők ékelődtek a magyar város szerkezetébe. Pécsett található a legtöbb és leginkább tanulmányozható török emlék az országban.
Az európai típusú kulturális fejlődés a török kiűzése után a barokk többnyire provinciális teljesítményeinek megjelenésével indulhatott csak el. A polgárság gyengesége miatt nem alakult ki Pécsett az a nagyvonalú és gazdag városi barokk építészet, ami Budát, Egert és Sopront jellemezte.
Az 1780 utáni, erőteljesen polgárosuló városban sorban épültek a copf és klasszicista lakóházak. Közülük aligha lehetne kiemelni egyet is, hiszen kivitelben, funkcióban olyannyira eltérőek. A lépték köti össze őket, ez biztosítja a belváros - azóta sajnálatosan és sok helyen megbontott - térbeli harmóniáját. A múzeum gyűjteményében szép számmal találunk dokumentumokat, melyek ezt a folyamatot bizonyítják. Névtelen mesteremberek festményei őrizték meg számunkra Szentmiklósi János bőrgyáros, Csepregi Zsigmond vegyész, Ebergényi Farkas főkapitány, Irányi Dániel városi követ, Lickl György karmester és mások, egyházi emberek, polgárok arcvonásait.
Pécsett a XIX. század első felétől igen termékeny festő volt Boros Nepomuk János, akinek már az apja is festő volt. Ő készítette el Scitovszky, Klimo, Szepesy püspökök portréit, de festett oltárképeket, templomi freskókat is az egyházmegye megbízásából. Pécsről indult a magyar történeti festészet egyik jelentős alakja, Madarász Viktor. 1807-től 1830-ig tartottak a székesegyház Pollack Mihály tervezte újgótikus építkezései. Az átépítés célja alapvetően az épület egységesítése volt. Az építészt ebben a nagy munkában segítette a helyi Windish János kőművesmester és Gianone Péter kőfaragó. Az egységessé tett homlokzat fölött kaptak helyet Bartalits Mihály monumentális apostolszobrai és ott is álltak 1882-ig, amikor az újabb átépítés elkezdődött. Ekkor ezeket a szobrokat elszállították a papnevelde udvarába, ahol mindmáig
- 120/121 -
láthatók. A kiegyezés után telepedett le Pécsett Mücke József Ferenc festő. A bécsi akadémián végezte tanulmányait, majd a zágrábi Strossmayer püspök meghívására horvát történelmi és egyházi témájú képeket festett. A pécsi Trauber (Vasváry) családról 1880-ban festett portrékat. Az osztrák Kaldewey Kelemen - aki majd a Zsolnay kerámia manufaktúrához szerződik - folytatta az arcképcsarnokot. Mücke a Vasváryak pécsi házának számára cégéreket és belső dekorációkat is készített. Jiratko Albin készített viszont újdonságszámba menő cement domborműveket a belvárosi üzlet homlokzatára. Ezek mindmáig emlékezetes látványként szolgálnak a sétálóutca forgatagában. Az 1882-ben már magyarosított nevüket használták a domboldalban épült "Vasváry" telepvilla homlokzatán. (Ma az MTA Akadémiai Bizottságának székháza.) A gyár első művészei közé tartozott Zsolnay Vilmos, Júlia és Teréz. Székely Bertalan, a jeles magyar historizáló festő - miközben a székesegyház falfestményeit készítette - baráti együvé tartozásuk emlékeként megfestette Zsolnay Vilmos portréját és készített a gyárban - rá egyáltalán nem jellemző - színes kerámiaképeket. De megfordult a gyárban a párizsi Nabis-csoporthoz tartozó Rippl Rónai József, amikor a Zsolnay-gyárban kívánta elkészíttetni a külügyminiszter Andrássy Tivadar számára tervezett edényeit (1898). A székesegyház 1891-ben befejeződött újabb átépítése a bécsi Friedrich Schmidt nevéhez fűződött, aki a feltételezett első székesegyház román stílusát adta vissza művén. Kiss György a pécsi székesegyházban az apostolok szobrain kívül elkészítette a bejárati tympanon feletti Mária-domborművet, a medaillonokban lévő szent figurákat. Egyik főműve a székesegyház előtti téren álló Szepesy Ignác-szobor. Strobl Alajos műterméből érkezett Apáti Abt Sándor, aki finom, sokszor groteszk humorral formálta eozinmázzal - evvel a fémes fényű, meghatározhatatlan karakterű anyaggal - borította edényeit. Nikelszky Géza 1899-től, ötven éven át volt tervezője, majd krónikása is a gyárnak. Hollósy Simon müncheni iskolájával tartotta a kapcsolatot. Párizs atmoszféráját teljesítette ki Pécsett a fiatal Mattyasovszky Zsolnay László, amikor a tízes években elkészítette táncolókkal, bohócokkal díszített, nagyméretű vázáit.
A pécsi Molnár Farkas, Forbát Alfréd, Weininger Andor, Breuer Marcel, Johan Hugo a németországi Bauhausba mentek. Ők valamennyien világszerte ismert építészekké váltak. 1926-ban a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága a vidék és főváros összekapcsolását, a tehetséges fiatalok tanulmányainak segítését tűzte ki céljául. Művészeti díjat is alapítottak Weber Xavér Ferenc emlékére, amit 1930-ban először Gebauer Ernő kapott meg. A társaság 1929-től szabad festőiskolát is létrehozott, amit Gebauer Ernő és a nyaranként Franciaországból hazalátogató Martyn Ferenc - gyermekkorában Rippl-Rónai József tanítványa - vezettek. Martynhoz hasonlóan haza-hazajöttek a "bauhauslerek" is, némiképpen megtermékenyítve, a nyugati modernségről szóló hírekkel fűszerezve a hazai modern művészet "ízeit". Gábor Jenő határozta meg hosszú időn keresztül a város képzőművészetét. A kubizmus, purizmus, expresszionizmus, később az art deco egymásra csúszott formálásmódja jellemzik Gábor Jenő ma újra felfedezett, és végre a valóságos helyén súlyával értékelt művészetét. 1934-ben, egy tehetségkutató kiállításon tűnt fel először Gyarmathy Tihamér VIII. reáliskolai és Bizse János III. osztályos gimnazista neve. Ők mindketten a modern magyar művészet jeles alakjai lettek néhány évtized elteltével.
A Pécsi Napló és a Dunántúl rendszeresen hírt adott az eseményekről és értékelte is azokat. A legtöbbet Nikelszky Géza foglalkozott a helyi művészélet kérdéseivel, de mellette még Harcos Ottó, Gärtner Jenő, Dénes Gizella írtak emlékezetes művészeti kritikákat. "Dél-Dunántúl művészeti életének fokozása és megerősítése érdekében Pécsett művésztelepet kell létesíteni..." - írta a Társaság 1942. november 21-én Szinyei Merse Jenő kultuszminiszternek, aki a tárgyban 1943-ban támogató levelet küldött a polgármesternek. Szép tervek fogalmazódtak meg, de belőlük annyi maradt mindössze, hogy a Képzőművészeti Főiskola növendékeit nyaranként vendégül látták a társaság tagjai. Pécsett rendszeresen 1930-tól voltak művésztelepi "táborozások". Az európai típusú modernizáció lendülete 1945 után megtört. 1949-ben aztán a "Sztálini munkafelajánlások" keretében alakult meg a művészek szövetségének dél-dunántúli csoportja. 1952-ben került közgyűjteményi leltárba az első 152 tételes műtárgysor, mely megvetette alapját a ma már több ezer alkotással rendelkező Modern Magyar Képtárnak, az ország egyik legnagyobb képzőművészeti gyűjteményének. Művészetszerető magánemberek, az ország jelentős műgyűjtői ajánlottak fel alkotásokat a képtárnak, elsőként, 1957-ben dr. Gegesi Kis Pál orvosprofesszor. Öt követték a Dési Huber István-képeket felajánló özvegy, majd Tamás Henrik gesztusai. A Tamás-hagyatékot rekonstruáló kiállítás éppen most látható a Múzeum Galériában. Tompa Kálmán gyűjteménye később kiegészült egy jelentős magyar könyvgyűjteménnyel is. A képtárba került többek között Kunváry Bella és Beda Rudolf gyűjteményének egy sor remek darabja, majd Victor Vasarely (Vásárhelyi Győző) első adományaként 42 sokszorosított grafikai mű. 1973-ban nyílt meg Gerlóczy Gedeon jóvoltából Csontváry Kosztka Tivadar első állandó kiállítása az azóta is Csontváry Múzeumként működő sétatéri palotában. A Pécsi Balett körül mutatkozó szellemi pezsgés, a Pécsett dolgozó írók és költők, muzsikusok együtte-
- 121/122 -
sen formáltak meg a hatvanas évek közepétől egy egészen különös atmoszférát, aminek energiája még a kilencvenes években is érzékelhető a város kultúrájában. Ez a korszak egybeesett egy múzeumi gyűjteményalapítási hullámmal, hiszen ekkor körvonalazódtak a már meglévő Zsolnay Múzeum mellett az Uitz, a Vasarely, Nemes, Martyn Múzeumok tervei, melyek - az Uitz Múzeum Modern Magyar Képtárrá való teljes átalakulásával - a nyolcvanas évekre a pécsi belváros "múzeumutcáját" hozták létre. Itt kapott helyet a Párizsban élő Székely Péter "Kőkertje" és egy külön épületben Schaár Erzsébet építészeti léptékű szoborkompozíciója, az "Utca". Pécs idegenforgalmi kínálatában alapvető, mondhatnánk azt is, hogy gazdaságpolitikai tétel ezért a Káptalan utca múzeumainak és kiállításainak sora. Mindehhez hasonló jelentősége volt annak, hogy 1996-ban az egyetem kötelékében megalapították a Művészeti Kart, ahol ma az ország egyik legjelentősebb zeneművész és képzőművész tanári testületének figyelme közel ötszáz európai zenetanár, zeneművész, festő-, szobrász-, médiaművész progresszív szakmai-emberi formálódására irányul. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
