A természeti, illetve a mesterséges (pl. gazdasági-pénzügyi) rendszerek stabilitásának biztosításához egyaránt szükséges a "több lábon állás", amely nagymértékben csökkenti sérülékenységüket. Különösen igaz ez a mezőgazdaságra, amely természeti és mesterséges rendszerelemeket is magában foglal. A fenntartható mezőgazdaságnak alapkövetelménye a - több irányú - sokféleség megőrzése, amely kiterjed a földhasználati diverzitásra, a mezőgazdasági földhasználaton belül a művelési, azaz gazdálkodási rendszer, üzemméret- és intenzitási fok szerinti változatosságra (mesterséges-gazdasági oldal), továbbá a kultúrfaj-diverzitásra, a természetben élő fajok diverzitására, előbbiek és utóbbiak genetikai sokféleségére, végül a biotóp-diverzitásra (természeti-biológiai oldal) is.
A biológiai sokféleség az élővilág változatossága, amely magában foglalja az élő szervezetek genetikai (fajon belüli), a fajok és életközösségeik közötti sokféleséget, valamint a természeti rendszereknek a sokféleségét is.1
A biodiverzitás szakirodalomban fellelhető definíciói szinte egyöntetűen ezt a három szintet különböztetik meg,2 amelyek elnevezésében viszont már nincs egyetértés. Leggyakrabban genetikai, faj- (vagy taxon-) és ökológiai diverzitást említenek, azaz valamennyi biológiai erőforrásra vonatkozó változatosságot.
A biológiai sokféleség leginkább közismert szintje a (taxon-) fajdiverzitás, amely egy adott területen előforduló fajok számát jelenti. A taxondiverzitás a klasszikus fajdiverzitás fogalma helyett ésszerűen használható, azt a megfontolást elfogadva, hogy az élőlények számosságában megjelenő sokféleséget szükséges lehet faj feletti taxonómiai egységek (pl. nemzetségek, családok) szintjén is vizsgálni. A biológiai sokféleségről szóló Riói Egyezmény is kiemeli tárgyának definiálásánál ezeket az egységeket: "a szárazföldi, tengeri és más ökoszisztémákat, valamint e rendszereket magunkban foglaló komptenumokat."3
Az élőlények genetikai állományát alkotó nukleotidok változó képessége folytán ugyanahhoz a fajhoz tartozó egyedek is különböző tulajdonságúak. Ez az evolúció alapja.
A mezőgazdasághoz közvetlenül kötődő biológiai sokféleség, az agrobiodiverzitás (agrár-biodiverzitás, agrobiológiai diverzitás) a biodiverzitásnak azon része, mely valamilyen módon hozzájárul a mezőgazdasági termeléshez és az élelmiszer-előállításhoz.4 Fogalomkörébe tartoznak az agrobiocönózisok (mezőgazdasági művelés alatt álló területek életközösségei), az ott lévő kultúrflóra, illetve kultúrfauna (a kultúrfajok fajtái, változatai), az ott élő egyéb fajok és a genetikai tartalékok (a köztermesztésből, tenyésztésből kikerült fajták, ökotípusok és a kultúrfajok vad rokonfajai). Főszabályszerű tendencia, hogy az agrár-ökoszisztémákban a természetes vegetációhoz tartozó fajok diverzitása (spontán diverzitás) csökken, miközben a (nemesített) kultúrfajok száma növekszik. A mezőgazdasági termelés tehát mind a spontánfaj-, mind a kultúrfaj-diverzitásra hatással van. A mérleg azonban negatív, a genetikai erózió, a géntartalékok fogyása "a globális táplálékrendszer fenyegetettségének legsúlyosabb tényezője", melynek eredménye a tápláléknövények egyre nagyobb kiszolgáltatottsága természetes ellenségeikkel szemben a természetes génutánpótlás és megújuló képesség elapadása miatt.
A természetvédelmi szempontból kedvező hatásokat mutató extenzív agrárrendszerekhez (ld. alább) kötődő nagy térigényű és változásokra érzékeny, vadon élő fajok egy része indikátorfajként alkalmas a kiemelkedő természeti értékkel bíró agrárterületeken zajló folyamatok nyomon követésére. A madarak (fehér gólya, túzok stb.) jellemzően a biodiverzitás és a fenntarthatóság kitűnő indikátorai, mivel a tápláléklánc felsőbb szintjein elhelyezkedve az alsóbb szinteken bekövetkező "makro-szintű" változásokat integrálják, az ökoszisztémák széles skáláját belakják, miközben tekintélyes adatmennyiség áll rendelkezésre róluk egyéb fajokhoz viszonyítva. A Magyarországon honos, a nedves rétek védelmét szolgáló speciális területek kiválasztásához segítséget nyújtó haris (Crex crex) és a sztyeppjellegű területeink lakója, a túzok (Otis tarda) az uniós madárvédelmi direktíva5 I. számú függelékében is szerepel, mint olyan faj, amelynek fennmaradása közvetlen kapcsolatban áll bizonyos különleges gazdálkodási módszerek alkalmazásával.
Az ilyen területek kezelésére leginkább hazánk agrár-biodiverzitásának különleges értékei, a hagyományos magyar kultúr-állatfajták (szürke marha, racka, cigája stb.) alkalmasak, hiszen ezek jól alkalmazkodtak a kevésbé intenzív tartási módokhoz. Az egyszerűbb tartási körülményeken túl számolni lehet ezen állatok tájképi, kultúrtörténeti értékével is, nem is beszélve agrokulturális jelentőségükről, illetve - adott esetben - betegségekkel szembeni kiváló tűrőképességükről.6 A hazai agrár-biodiverzitás számos fajának, fajtájának hatékony védelme kizárólag a természetvédelem szempontjainak a mezőgazdasági művelésbe való széles körű integrációjával oldható meg,7 melyen keresztül vitathatatlanul pozitív hatással lehet az agrárszektor a természeti rendszerek spontán sokféleségére is.
A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget növelő hatása abból fakad, hogy az általa létrehozott speciális tájak, antropogén agrár-ökoszisztémák új élőhelyeket és lehetőségeket nyitottak olyan fajok részére, amelyek csak kevésbé kedvező életkörülményeket élvezhetnének másutt. Ezek a tájtípusok tehát nem csupán esztétikai megfontolásokból tarthatnak igényt jogi oltalomra, hanem élőhely-funkciójuk okán is.
A mezőgazdasági tevékenység ugyan nem határozza meg valamennyi táj képét, azonban az EU terület 51 százalékának lefedésével a legfőbb földhasználónak számít.8 Magyarországon, ahol a mezőgazdaság a földterület ennél is nagyobb részét (közel 85%-át) uralja, vitathatatlanul ez a legfontosabb tájminőségre ható tényező.
A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (Kt.) a magyar környezetjog anyajogszabályaként kimondja, hogy vele összhangban külön törvények rendelkeznek - egyebek mellett - a természet és a táj védelméről, illetve az állatvédelemről is9. E három védelmi rezsim összefonódását deklarálja a jogalkotó az élővilág-védelem (amelynek a tág értelemben vett állatvédelem részét képezi) tárgyi meghatározásakor, miszerint az valamennyi élő szervezet, valamint azok életközösségei mellett élőhelyeikre is kiterjed,10 amely utóbbiak minden élő és élettelen elemükkel tájalkotó, és a Firenzében, 2000. október 20-án kelt Európai Táj Egyezmény (a továbbiakban: Táj Egyezmény) tájdefiníciója11 szerinti ún. "természeti tényezők" is egyben. A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény (Tt.) - 1996 óta máig időtállóan - a tájat a földfelszín térben lehatárolható, jellegzetes felépítésű és sajátosságú részeként határozza meg, a rá jellemző természeti értékekkel és természeti rendszerekkel, valamint az emberi kultúra jellegzetességeivel együtt, ahol kölcsönhatásban találhatók a természeti erők és a mesterséges (ember által létrehozott) környezeti elemek.12 Láthatóan a táj rendkívül összetett entitás, a konkrét földtani, földhasználati, természetes és épített jellemzők, növény- és állatvilág, vizek és éghajlati jellemzők együttes rendszere.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
