Sokak szemében a nemzetközi jog elmúlt évszázadban elkönyvelhetett legnagyobb sikertörténetét a beruházásvédelmi szerződéses rendszer életre hívása, illetve ezzel együtt a nemzetközi beruházásvédelmi egyezmények népszerűvé válása, és elterjedése jelenti.[1] Álláspontjuk alátámasztásául arra hivatkoznak, hogy az elmúlt negyed évszázadban mind számarányukat, mind pedig az általuk közvetített tőkeimport nagyságát tekintve a beruházásvédelmi egyezmények robbanásszerű növekedésnek indultak. A világgazdaságban folyamatosan bővül az általuk szabályozott gazdasági-üzleti tevékenységek aránya, illetve ezzel egyidejűleg fokozatosan tágul a beruházás azon fogalma is, amelynek védelmet nyújtanak.[2] Népszerűségük egyik legfőbb oka, hogy számos olyan nemzetközi jogi megoldást kínálnak a tőkéjüket exportáló, beruházó vállalatok számára, amelyek minimalizálják, vagy legalábbis nagymértékben csökkentik az idegen állam jogi ismeretlen környezetéből és kevésbé kiszámítható közhatalmi intézkedéseiből fakadó üzleti kockázatokat. A beruházásvédelmi egyezményekben kínált jogi eszköztár erősödése szorosan illeszkedik az elmúlt negyven év világgazdaság globalizálódásaként is ismert folyamatához, amely folyamatosan bontja le mind az áruk és szolgáltatások, mind pedig a tőke országhatárokon átívelő szabad áramlása előtt tornyosuló akadályokat.[3] A legutóbbi évek során azonban nemcsak a beruházásokat védelmező szerződések, hanem e szerződések alapján a nemzetközi vitarendező fórumok előtt megindított jogviták száma is látványosan megsokszorozódott. E jogvitákban pedig a beruházásvédelmi szerződések rendelkezései alapján a beruházók szerződésszegésre hivatkozással közvetlenül lépnek fel azokkal az államokkal szemben, amelyek jogszabályainak vagy közpolitikáinak, közhatalmi intézkedéseinek módosítása érinti a beruházó üzletvitelét, üzleti érdekeit. E jogviták közelebbi vizsgálata alapján számos szerző arra az álláspontra helyezkedik, hogy a jelenkor beruházásvédelmi szerződéses rendszerének legitimációja meggyengült.[4]
Milyen keretet kínál a nemzetközi jog a beruházások védelméhez? A nemzetközi szerződések tipikusan mely szabályait tekintik irányadónak a jogviták megítélése során? Vajon a nemzetközi jog mely más szabályai lehetnek irányadóak a jogviták méltányos megítéléséhez? A kritikák tükrében milyen módosítási javaslatok fogalmazhatók meg? Jelen tanulmány a nemzetközi jog ezen időszerű kérdéseire keresi választ. Különösen azt a kérdést vizsgálja, hogy a beruházásvédelmi egyezmények értelmezése során milyen szerepet játszhatnak a nemzetközi emberi jogi követelmények. A tanulmány elsőként rövid áttekintést nyújt a beruházásvédelmi jog megjelenéséről és történelmi fejlődéséről (I.). Ezt követően a tanulmány felvázolja a beruházásvédelmi jog jelenlegi rendszerét (II.). Végül a tanulmány megvizsgálja a beruházásvédelem jelenkori rendszerének főbb kihívásait, illetve választ keres arra, mely értelmezési és jogalkotási újítások nyújthatnak méltányos választ a jelenkor kihívásaira (III.). A tanulmány célja, hogy konkrét esetek bemutatásán keresztül, valamint megítélésük során irányadó nemzetközi jogi szabályok rendszerezésével és elemzésével egy átfogó képet vázoljon a beruházásvédelmi jog, illetve a nemzetközi védelmet élvező emberi jogok egyes összefüggéseiről. Jelen tanulmány a beruházásvédelmi jogi nemzetközi emberi jogi szempontjainak elemzésével kíván hozzájárulni a beruházásvédelmi jog reformját érintő közéleti vitához.
1. A külföldiek tulajdonait is védelmező első nemzetközi szerződéses rendelkezések a 18. században jelentek meg. Ekkor azonban még nem öltöttek önálló szerződéses formát, hanem jórészt a nemzetközi kereskedelmi szerződések részét alkották. A külföldi tulajdont védelmező e szerződéses rendelkezések egyfelől a kisajátítások esetén biztosítottak kártalanítást, másfelől pedig az üzleti és vállalati működések szabályai tekintetében bevezették a nemzeti elbánás, illetve a legnagyobb kedvezményes ország elveit is. Emellett bizonyos szerződéses rendelkezések védelmet nyújtottak tőkeátvitelt korlátozó intézkedésekkel szemben is.[5] Ugyanakkor a beruházások szerződéses védelme ekkor még fogyatékos volt.[6] Legnagyobb gyengeségnek a szerződések előre látható és kiszámítható igényérvényesítési, illetve végrehajtási mechanizmusának hiánya számított. A beruházók ugyanis javarészt piaci szereplők voltak, és így sérelmeikből fakadó igényeiket ők maguk közvetlenül nem érvényesíthették a fogadó állammal szemben. A fogadó államban rendelkezésre álló valamennyi jogorvoslat kimerítését követően helyettük igényeiket, kérelmük alapján kizárólag honos államuk érvényesíthette.[7] A diplomáciai jellegű[8] vitarendezés sikere így javarészt a honos állam mérlegelésén, vitarendezési hajlandóságán és képességén, valamint a fogadó állammal
- 1/2 -
való aktuális kapcsolatán, illetve egyéb geopolitikai megfontolásain múlt.[9] Vagyis a vitarendezés szabályai közé számos olyan elem vegyült, amely nemhogy csökkentette volna, hanem még növelte is a beruházókat védő szabályrendszer kiszámíthatatlanságát, bizonytalanságát és esetlegességét.[10] A beruházó ugyanis egyáltalán nem befolyásolhatta az igényérvényesítést.
A második világháborút megelőző időszak beruházásainak védelmét így összességében gyenge igényérvényesítési lehetőség és eszközök jellemezték, illetve másodlagosnak számítottak a kereskedelmi kapcsolatokról szóló többi szerződéses szabályhoz képest.
2. A huszadik század hajnalán a nemzetközi kapcsolatok élénkülésével, illetve a nemzetközi kereskedelem és beruházások volumenének növekedésével a diplomáciai karakterű beruházásvédelmi rendszer korlátai szembetűnővé, majd a második világháborút követően a nyugati nemzetgazdaságok egyre szorosabb összefonódásával, integrálódásával pedig egyre tarthatatlanabbá váltak.
2.1. Az új kihívásokra igyekezett kezdeti választ nyújtani a nemzetközi kereskedelem és pénzügyi intézményrendszer teljes megújítása, így többek között a Nemzetközi Valutaalap, illetve a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, a későbbi Világbank létrehozása[11], valamint a kereskedelem fokozatos liberalizációjának kívánalmát megfogalmazó Általános Vám-, és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) megkötése.[12] Ugyanakkor kifejezetten a beruházások liberalizációját célzó úgynevezett Havannai Karta[13] soha nem lépett hatályba, így a beruházók, valamint beruházásaik védelmének szabályai a nemzetközi kereskedelem szabályaitól eltérően, külön utakon fejlődtek tovább. A nemzetközi beruházások védelmét ezért ebben az időszakban kifejezetten ebből a célból kötött kétoldalú egyezmények garantálták, amelyekben a "méltányos elbánás", valamint az "állandó védelem és biztonság" elveit írták elő, és kisajátításuk esetén igazságos ellentételezés kötelezettségét fogalmazták meg. A beruházásvédelmi egyezmények a vállalkozásalapítás és működés tekintetében megőrizték a korábbi időszakban biztosított nemzeti és legnagyobb kedvezményes elbánás elveit is. Emellett újításnak számított, hogy a szerződéses védelmet kiterjesztették a különféle társasági formákra.[14] A legfontosabb újítás ugyanakkor egy új vitarendezési mechanizmus bevezetése volt. Eszerint a szerződő államok a beruházásvédelmi egyezmények értelmezéséből és alkalmazásából eredő jogviták elbírálásához elismerték, és alávetették magukat a Nemzetközi Bíróság joghatóságának. Ekkor azonban még mindig a honos államok képviselték beruházóik érdekeit, és diszkrecionális döntésükön múlt, vajon sérelmeikből fakadó igények érvényesítése érdekében fellépnek-e bíróság előtt.[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
