Az Emberi Jogok Európai Egyezménye azáltal, hogy létrehozta az Emberi Jogok Európai Bíróságát, napjaink talán leghatékonyabb és vitathatatlanul leggyakrabban igénybe vett nemzetközi emberi jogi igényérvényesítési mechanizmusát teremtette meg. Csak érdekességképpen: 2010-ben 61300 kérelem került benyújtásra a Bírósághoz, több, mint eddig bármely évben, miközben a Bíróság a tavalyi év során 41.183 úgy elintézésére volt csupán képes, az ügyhátralék pedig ennek megfelelően mintegy 20 ezerrel növekedve, immáron 139.650 beadványt tesz ki.[1] Jelen tanulmány keretei között megkísérelem bemutatni az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulás ún. "személyi okát", azaz részletesen elemezni, hogy pontosan mely személyek jogosultak a Bírósághoz kérelem benyújtására.
Az Egyezmény 1. cikke értelmében a részes államok (Európa 47 állama) kötelesek biztosítani "a joghatóságuk alatt álló minden személy számára" az Egyezményben foglalt jogokat és szabadságokat, míg a 34. cikk értelmében "A Bíróság kérelmeket vehet át bármely természetes személytől, nem-kormányzati szervezettől vagy személyek csoportjaitól, akik vagy amelyek azt állítják, hogy az Egyezményben vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvekben biztosított jogok valamely Magas Szerződő Fél részéről történt megsértésének áldozatai." A 33. cikk alapján pedig "Bármely Magas Szerződő Fél a Bíróság elé terjesztheti az Egyezmény és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek rendelkezéseinek bármely más Magas Szerződő Fél részéről történt állítólagos megsértését."
Miként azt maga a Bíróság is megállapította a Loizidou ügyben a bepanaszolt török kormány pergátló kifogásainak megítélése tárgyában hozott ítéletében, az Egyezmény egy kollektív kikényszerítési mechanizmust hozott létre a Bíróság (és korábban az Emberi Jogok Európai Bizottsága) életre hívásával, mely Bíróság elidegeníthetetlen joga, hogy a hozzá benyújtott, jogsértéseket állító panaszokat érdemben kivizsgálja és elbírálja.[2] Ez a Bíróság, és ezáltal maga az Egyezmény nem csupán egyfajta viszonossági megállapodást teremtett az abban részes államok között, hanem egy ezt meghaladó kollektív kikényszerítési mechanizmust hozott létre.[3] Megjegyzendő, hogy a Bíróság ezen állításának alátámasztása érdekében egyebek között az Egyezmény preambulumára is hivatkozott, amely mint a nemzetközi szerződések teleologikus értelmezési módszere, jól illeszkedik a Bíróság által folyamatosan vallott ún. élő jog koncepcióba (living instrument). Ez utóbbi értelmében ugyanis a Bíróság a kezdetektől fogva mindent megtesz annak érdekében (szemlátomást sikeresen), hogy ítélkezése hatékonyságát azáltal is növelje, hogy az Egyezményben foglaltaktól némiképpen elrugaszkodva, annak rendelkezéseit esetjoga révén napjaink jogi és társadalmi követelményeihez igazítsa.[4] A már említett Loizidou ügyben ezt a Bíróság meglehetősen nyíltan úgy fogalmazta meg, hogy az "élő jog koncepciót" nem csupán az Egyezményben található anyagi jogi rendelkezésekre kell alkalmazni, hanem az eljárásjogi előírásokra is, és
- 123/124 -
ekként a Bíróság adott esetben meghaladhatja azt az értelmet, melyet az Egyezménynek az azt létrehozók eredeti szándéka szerint tulajdonítottak.[5]
Bármely, az Egyezményben részes állam joghatósága alatt álló (vagy ideiglenesen állt) személy jogosult arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságához forduljon, függetlenül állampolgárságától, lakóhelyétől, sőt jogképességétől is. Ugyan a benyújtott kérelmek döntő hányadában egy részes állam polgára indít eljárást egy részes állam (jellemzően az állampolgársága szerinti állam) ellen, azonban annak sincs akadálya, hogy nem európai állampolgárságú, sőt hontalan személyek nyújtsanak be kérelmet. Előbbire példaként hozható egy anonimitást kérő afgán menekült ügye,[6] mely ügy egyébként azért is érdemel különös figyelmet, mert az a strasbourgi bíróság számára az uniós jog (jelen esetben a menekültekkel kapcsolatos eljárásra vonatkozó ún. Dublin II. rendelet[7]) és az Egyezmény egymáshoz való viszonyáról is ürügyet szolgáltatott az állásfoglalásra. A hontalansággal kapcsolatosan pedig a Kuric és társai ügy érdemel említést, melyben a Bíróság nemcsak hogy befogadta a hontalan kérelmezők beadványát, de egyenesen megállapította Szlovénia jogsértését a kérelmezők de facto hontalansága előidézésének ügyében, úgy ítélve meg, hogy az állampolgárság megszerzésével kapcsolatos kérdések is az Egyezmény magán- és családi élethez való jogot szabályozó 8. cikkelye hatálya alá tartoznak.[8]
A kérelem benyújtása során a panaszos életkora nem tekinthető relevánsnak: a T.P. és K.M. ügyben az egyik kérelmező (K.M.) négyéves korában szexuális zaklatás áldozata lett, és miután a brit hatóságok úgy ítélték meg, hogy az anyja (T.P.) képtelen a gyermeket megvédeni a zaklatástól, ezért azonnali hatállyal elvették a gyermeket az anyától, és hatósági gondozásba adták, melyet annak ellenére sem szüntettek meg, hogy az anya a korábban vele együtt élő zaklató férfit elhagyta. K.M. a kérelem benyújtásakor is még csak 12 éves volt.[9] A már megfogant, de még meg nem született magzat ugyanakkor nem lehet sértett és ekként kérelmező sem: a Vo ügyben irányadó tényállás szerint egy francia kórházban két beteget összecseréltek, és az így tévesen végrehajtott orvosi beavatkozás eredményeképpen a terhes kérelmező elvetélt. A Bíróság azonban nem állapította meg a magzat vonatkozásában az élethez való jog sérelmét, hiszen a még meg nem született gyermek nem tekinthető "személynek" az Egyezmény értelmében (hangsúlyozva, hogy a magán- és családi élethez való jog ettől függetlenül, a kérelmező anya vonatkozásában természetesen sérült).[10] A Bíróság ugyanakkor nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy bizonyos körülmények között az élethez való jog védelmét a még meg nem született gyermekre is kiterjesszék - ehhez azonban meglátásom szerint az szükséges, hogy az Egyezmény részes államainak többsége az abortuszt tiltó rendelkezéseket fogadjon el, és ezáltal egy európai konszenzus kialakításával szűküljön az államok mérlegelési jogköre (margin of appreciation).[11] Arra azonban természetesen nincs lehetőség, hogy elhunyt személy a saját nevében nyújtson be kérelmet, még képviselője útján sem.[12] Meg kell ettől az esettől különböztetni azon ügyeket, amikor az elhunyt vagy eltűnt személy hozzátartozója, mint közvetett sértett fordul saját nevében a Bírósághoz, mely utóbbi esetkört a sértetti státusszal kapcsolatos körülményeknél vizsgálom részletesebben.
Ugyancsak nem bír jelentőséggel, hogy a kérelmező a belső jog alapján rendelkezik-e jogképességgel. A Zehentner ügy kérelmezője súlyos idegösszeroppanás miatt pszichiátriai kezelés alatt állt, és kirendelt gyámja hozzájárulása nélkül kezdeményezte a Bíróság eljárását egyebek között tulajdonjogának sérelmére való hivatkozással. A Bíróság azonban külön is hangsúlyozta, hogy a Bírósághoz fordulás kritériumai nem szükségképpen azonosak a nemzeti bírósághoz fordulás kritériumaival, ekként a belső jog szerint perbeli jogképességgel nem rendelkező személyek is érdemben fordulhatnak a strasbourgi bírósághoz. A Bíróság megítélése szerint ugyanis a gyámrendelés elsődleges oka általában abban áll, hogy megóvja a jogképességgel nem rendelkező személyt attól, hogy számára hátrányos jognyilatkozatokat tehessen - melyre az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján nyilvánvalóan nincs módja egyébként sem.[13] Megjegyzendő, hogy (a Bíróság álláspontjával egyezően) az Egyezmény egyetlen rendelkezéséből sem lehet levezetni azt, hogy a
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
