A tékozlás elleni (spendthrift) trust a 19. század elején Pennsylvania államban került először bevezetésre, majd a többi tagállamban is alkalmazásra került, akár jogszabályi úton, akár a joggyakorlat segítségével.[1] A jogi konstrukció lényege az, hogy a vagyonrendelő korlátozhassa a kedvezményezett jogát a kezelt vagyonhoz való hozzájutása tekintetében, így védelmet nyújtson annak észszerűtlen felhasználásával szemben, vagyis a tékozlás elleni trust alkalmazása védelmet nyújt az ellen, hogy a vagyonrendelő örökösei a megszerzett vagyont elherdálják. Egyetlen korlátozás, hogy a vagyonrendelő ilyen esetben nem lehet kedvezményezett.[2] Ugyanakkor érdekes kérdést vet fel, hogy ennek alkalmazása mennyiben egyeztethető össze a kedvezményezett tényleges érdekeivel. Az alábbiakban ezzel kapcsolatban az angol és az amerikai egyesült államokbeli joggyakorlat eltérőségére szeretnék rámutatni.
Richard Wright örökhagyó a Kelet-indiai Társaságban meglévő részvényeire vonatkozóan a vagyonkezelőnek azt hagyta meg, hogy a részvények jövedelmét halmozza fel addig, míg unokaöccse, Daniel Wright Vautier el nem éri a 25. életévét, amikor a részvények a hozamaikkal együtt kiadandók részére.[3] Vautier a nagykorúságának elérését követően (akkor még a 21. életév volt) azonnal követelte a teljes kezelt vagyon kiadását. A vagyonkezelő ellenezte ezt, de első fokon a bírósági titkár, másodfokon a lordkancellár kötelezte őt a kiadásra. Lord Langdale bírósági titkár arra alapította döntését, hogy ha egy örökség átadása meghatározott vagyon felhalmozódásáig vagy időtartam elérésig elhalasztásra kerül, akkor az örökös, ha korlátlan és visszavonhatatlan érdekeltsége áll fenn az örökségre, nem köteles kivárni a meghatározott időtartamot, hanem akkortól kérheti igénye kielégítését, amint cselekvőképességgel rendelkezik.[4] A fő kérdés az volt, hogy Vautier jogát (érdekeltségét, interestjét) ráruházták (vested) a vagyonrendeléskor vagy az csak feltételes (contingent) volt a 25. életéve eléréséig. Mivel a vagyonrendelés szerint Vautier a 25. életéve elérésekor meg kellett, hogy kapja azt minden további feltételtől függetlenül, illetve ezt megelőző halála esetén a végrendeleti végrehajtója kapta volna meg, ezért véglegesnek minősült a kedvezményezett joga. A feltétel nélküli jog felett a kedvezményezett jogosult rendelkezni, így megalapozott az igénye a kezelt vagyon megszerzésére.
Azóta számos ítélet támaszkodik erre az eseti döntésre.[5] A szabály mögötti érvet legérthetőbben talán Turner bíró mondta ki az új-zélandi fellebbviteli bíróság (New Zealand Court of Appeal) által tárgyalt Re Lushington ügyben meghozott ítéletében 1964-ben.[6] Szerinte ezt az elvet alkalmazni kell, ha a megajándékozott azt mondja, hogy a vagyont neki adták és ő azt tesz vele, amit akar; vagyis nincs jelentősége annak, hogy az ajándékozó mit óhajtott. A bíróság, bármit gondol is a megajándékozott hálátlanságáról, köteles elfogadni, hogy a megajándékozott a jogait gyakorolja.[7]
Amennyiben tehát a kedvezményezett teljesen cselekvőképes és egyedüli kedvezményezett, úgy bármikor jogosult a trust megszüntetésére és követelheti a trustvagyon kiadását. Korábban ez a jogosultság csak a simple trust esetében állt fenn,[8] azonban a Saunders v. Vautier ügyben hozott bírósági döntés ezt kiterjesztette a kötött trust esetére is. Az önjogú egyedüli kedvezményezett, illetve több kedvezményezett esetén azok együttesen kérhetik a trustvagyon áruházását, akár harmadik személyre is, gyakorlatilag utasíthatják a vagyonkezelőt, aki ilyen esetben a kedvezményezettek megbízottja lesz. Ez egyúttal azt is jelentette a bírósági gyakorlatban, hogy a kedvezményezettek joga a kezelt vagyonhoz az erősebb, sőt kizárja a vagyonrendelő jogát. A joggyakorlatban ezt azzal küszöbölik ki, hogy a vagyonrendelő magát is kedvezményezettnek jelöli, vagy feltételessé teszi a trust létesítő okiratában a kedvezményezett jogát. A szabály értelmezhető úgy, hogy a kedvezményezett önjogúságának elérésével csak neki fűződik érdeke a vagyon további halmozásához, vagyis neki van joga azt eldönteni, hogy a trustot fenntartja-e vagy sem. A szabály egyértelműen azt erősíti, hogy a kedvezményezett joga olyan vagyonhoz fűződő jog, amely erősebb a vagyonrendelő akaratánál és a
- 54/55 -
vagyonkezelő tulajdonjogánál. A kedvezményezett kiadás iránti joga összességében felülírja a vagyonrendelő szándékát, a Goulding v James ügyben Laddie bíró ezt azzal indokolta, hogy a vagyonrendelő szándékát mindig figyelembe kell venni, viszont mindig mellőzni kell, ha szükségtelenül szigorú.[9]
Idővel a Saunders v Vautier elv kiterjesztésre került akként, hogy több kedvezményezett közül bármelyik kérheti a saját juttatásának kiadását a többi kedvezményezett hozzájárulása és a trust megszüntetése nélkül is. Erre akkor van lehetősége a kedvezményezettnek, ha nagykorú, cselekvőképes és a trustból feltétel nélküli és elkülöníthető részesedésre jogosult.[10] Amennyiben a kezelt vagyonban ingatlan van, úgy ez a kiadás iránti kérelem az ingatlan értékesítésével jár együtt, mivel csak így lehet valóban arányos értékben megosztani a kezelt vagyont.[11] Hasonló a helyzet cég esetében is, ott a cégbeli részesedést kell értékesíteni a megosztás érdekében.[12]
A Saunders v Vautier szabály észszerű kiterjesztése, hogy ha a kedvezményezettek kérhetik a részesedésük kiadását és megszüntethetik a trustot, akkor (argumentum a maiori ad minus) kérhetik a trust létesítő okiratának módosítását is. Ennek szellemében döntött Új-Dél-Wales legfelsőbb bírósága is a Re Bowmil Nominees Pty Ltd. ügyben.[13]
A Saunders v Vautier ügyben meghozott döntéssel elsőre ellentétes, de összességében mégis hasonló funkciót betöltő határozat született, bár teljesen más megközelítés alapján, 1889-ben a Massachusettsi legfelsőbb bíróságon a Claflin v Claflin ügyben, ami a mai napig szintén irányadó.[14]
Az örökhagyó Wilbur Claflin a vagyonát feleségére és két fiára hagyta egyenlő arányban azzal a megkötéssel, hogy az egyik fiú, Adalbert 21. életévének betöltésekor 10 ezer US-dollárt, 25. életévének elérésekor további 10 ezer US-dollárt és 30 éves korában a fennmaradó összeget kapja meg. Adalbert 21. életévének elérésekor a teljes összeget követelte, azonban a bíróság fenntartotta az örökhagyó által meghatározott feltételeket és kimondta, hogy az örökhagyó joga a vagyonáról rendelkezni olyan megkötésekkel, amelyeket a jogszerűség keretein belül jónak lát, és az akaratát végre kell hajtani, ha nem ütközik a tételes jogba vagy a közrendbe. Az eseti döntésben lefektetett szabályt, interpretatio a contrario alkalmazásával megfordították a későbbi joggyakorlatban, és a vagyon idő előtti kiadásához két feltételt állapítottak meg a bíróságok. Egyrészt valamennyi kedvezményezett hozzájárulása szükséges a megszüntetéshez, másrészt az idő előtti megszüntetés nem járhat a vagyonrendelő által meghatározott lényeges cél sérelmével. Az elvet más államok is átvették, pl. Texasban a Lanius v Fletcher ügyben[15], ahol az anya a lánya részére létesített trustot, hogy megvédje vagyonát a költekező mostohagyermekétől. Az Amerikai Egyesült Államok legfelsőbb bírósága is elfogadta az elvet a Shelton v King ügyben 1913-ban[16], és az egyes államok joggyakorlatában is gyökeret eresztett.[17] A szabály később bekerült a Restatementekbe is.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
