A többnyire állami monopóliumok által nyújtott hírközlési szolgáltatások több mint egy évszázadig tartó korszaka az Európai Unióban lezárult. A többszereplős liberalizált piac megfelelő működéséhez a korábbitól eltérő szabályozási feladatok kapcsolódnak. Az EU tagállamokban végrehajtott szabályozási reform során a dereguláció, a monopol piaci struktúrák átalakulása, a privatizáció új szabályozási feladatokat állítottak a jogalkotók elé.
A szabályozási és tulajdonosi érdekeltségek szétválasztásával az új szabályozási rendszeren belül strukturális változások igénye is felmerült. A korábban az illetékes minisztérium, vagy éppen maga a monopólium által ellátott - főként technikai - szabályozást új feladatokkal és eszköztárral felruházott szabályozó hatóság kialakításának igénye váltotta fel, miközben a súlypont a technikairól a gazdasági szabályozásra tevődött.
A liberalizált piac működéséhez szükséges szabályozási eszközök segítik egyrészt a piaci mechanizmusok érvényre jutását, egyenlő esélyt teremtenek a hálózatokhoz és a nem helyettesíthető eszközökhöz való hozzáférés tekintetében, másrészt a korábban monopolhelyzetben lévő szereplők dominanciáját ellensúlyozandó aszimmetrikus helyzetbe hozzák a piacra újonnan belépni szándékozó vállalkozásokat.
Az EU több mint egy évtizedet szánt a teljes liberalizáció előkészítésére, aminek kezdetét 1998. január elsejében jelölte meg. A felkészülést számos irányelv segítette, melyeknek a belső jogba való átültetésére, vagyis arra, hogy a belföldi jogi rendelkezések és az irányelvek rendelkezései összeegyeztethetőségét megteremtik, a tagállamok kötelezettséget vállaltak.
Hazánk rövidesen az Unió teljes jogú tagállamává válik. A csatlakozási tárgyalások sikeres lezárásának feltétele, hogy a magyar jogszabályok összhangban legyenek az EU irányelveivel. Az EU Bizottsága 1998 óta Éves Jelentést készít a Tanács számára, melyben -többek között - értékeli, hogy hazánk "képes-e vállalni a tagsággal járó kötelezettségeket, azaz a Szerződésekben, a másodlagos joganyagban és az uniós politikákban megjelenő Közösségi Vívmányokat".[1] A 2000. évi Jelentés 19. fejezete - "Távközlés és információs technológiák" - általános értékelése szerint a "távközlési piacon a jogközelítés mértéke már ma magas szintű és a piac lényegében nyitott a versenyre". A felettébb hízelgő megállapítás azonban nem a vonatkozó joganyag összeegyeztethetőségi vizsgálatán alapszik, s inkább annak a látványos fejlődésnek tulajdonítható, ami a hírközlési piacon a kilencvenes évtizedben végbement. Hangsúlyoznunk kell, hogy a Bizottság a tételes vizsgálatot el fogja végezni [melynek eszközéül a konkordancia-táblázat (TOC - Table Of Concordance) szolgál], s ezt a 2001. évre vonatkozó jelentésében is szükségesnek tartotta megerősíteni.[2]
A teljes jogú tagság és a teljes jogharmonizáció - mivel e területen derogációt nem kértünk - elválaszthatatlan egymástól, következésképpen indokolt, hogy
- 485/486 -
az összeegyeztethetőséget magunk is vizsgáljuk, mielőtt azt az Unió tenné az ún. konkordanciatáblázatok módszerével. Dolgozatunkban a hírközlésről szóló 2001. évi XL. törvény (HT) néhány kulcsfontosságú rendelkezése alapján bemutatjuk, milyen bonyolult elemzésre van szükség ahhoz, hogy az összeegyeztethetőséget vagy annak hiányát igazoljuk.
Az irányelvek - mint elnevezésük is mutatja - a belső jogba közvetlenül nem beépíthető elvek. A belső jognak az általános elveknek megfelelő tartalmi érvényesüléséről kell gondoskodnia, adott esetben pedig az ehhez szükséges garanciális rendelkezéseket kell tartalmaznia.
Nem elég tehát arról rendelkezni, hogy például a hatóság mely elveket köteles érvényesíteni eljárása során (HT 75. §), az elvek érvényesüléséhez - hiszen ez esetben nem az államigazgatási eljárási kódex alapján egyébként is érvényesülő elvekről van szó - a konkrét normaszövegnek is támogatást kell nyújtania.
Jóllehet a HT számos garanciális rendelkezést tartalmaz, a szabályozási - különösen az irányelvekben a Nemzeti Szabályozó Hatósághoz (NSZH) rendelt - funkciók megosztása, és gyakorlásukra vonatkozó rendelkezések szövevénye felettébb megnehezíti az összeegyeztethetőség megállapítását.
Erre egyébként is csak akkor kerülhet sor, ha a HT-ban meglehetősen nagyvonalúan definiált és a HT felhatalmazása alapján kiadott kormány- és miniszteri rendeletek is hatályba lépnek. Félő, hogy erre esetleg hosszú éveket kell várni, s addig a HT által már hatályon kívül helyezett törvények felhatalmazásából kiadott rendeletek érvényben maradnak.[3] Ennek a problémának a kezelésére megoldást jelenthetett volna, ha a HT kimondja, hogy a törvény rendelkezéseivel ellentétes végrehajtási rendeleteket a törvény hatályba lépésével egyidejűleg hatályon kívül helyezi.
Az értelmező rendelkezések közül számos eltér az irányelvek meghatározásaitól, s bár azokat szövegkörnyezetükkel együtt vizsgáltuk, az összeegyeztethetőség követelményének így sem tesznek eleget. Több esetben kétséges, hogy a jogszabályt szövegezők jól értelmezték-e a hivatalos megfogalmazásokat.
Az NSZH-nak az irányelvek nagy jelentőséget tulajdonítanak, és bár erről nem rendelkeznek, az EU Bizottsága elismeri, hogy az NSZH funkciói megoszlanak a független nemzeti szabályozó és az illetékes minisztérium között, hangsúlyozva, hogy a szabályozónak minden politikai befolyástól mentesnek kell lennie.
A HT ugyanakkor az NSZH részére definiált hatásköröket és feladatokat a végrehajtási rendeletekben meghatározott tárgyakban három szervhez - a Kormányhoz, a Miniszterhez és a Hírközlési Felügyelethez (HF) - telepíti.
A HT emellett újabb, a HF-fel köztisztviselői jogviszonyban álló tagokból álló Hírközlési Döntőbizottság (DB) felállításáról is rendelkezik, amely további hatáskörmegosztással jár a HF-en belül. (Megjegyezzük, hogy ez utóbbi testület tagságának megfelelő szakértőkkel történő betöltésénél a DB tagságra vonatkozó szakmai kritériumok, illetve a közszolgálati jogviszony előírása nem szerencsés megoldás.)
Mindazonáltal megállapítható, hogy a HF és a DB - a HT-ban már megállapított hatáskörén belül - kellő felhatalmazással rendelkezik a hozzá rendelt feladatok végrehajtására, jóllehet e feladatok nem fedik teljes mértékben azokat, melyeket az irányelvek az NSZH részére definiálnak.
Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy feladatai ellátása során a HF és a DB eljárásainak időtartamára nézve nincsenek kellő garanciák.
Ezt kormányrendelet már nem gyengítheti, jóllehet a 107. § (2) bekezdés b) pontja - egyáltalán nem szerencsésen - a hatóság feladat- és hatáskörének megállapítására ad felhatalmazást. Fontos lett volna, hogy az a törvényben kerüljön rendezésre, ott, ahol a NSZH szervezete, és konkrét eljárásai is szabályozásra kerülnek.
Megjegyezzük, hogy az elmúlt időszak egyes ágazati szabályozásaiban továbbra is teljesen eltér a szabályozó hatóságra vonatkozó jogalkotás.
Így például a pénz- és tőkepiac vonatkozásában a hatóságra irányadó szabályozásra a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletéről szóló 1999. évi CXXIV. törvényben - mint statustörvényben - került sor. A hatóság függetlenségére vonatkozó garanciális szabályok között alapvető eltérés mutatkozik abban a HT megoldásától, hogy a felügyelet elnökét a miniszterelnök javaslatára az Országgyűlés választja és hívja vissza. Ugyancsak kérdéses lehetett volna - de szerencsére ezen rendelkezést a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény hatályon kívül helyezte -, hogy az elnök felmentésének esetei között megjelent az az erősen vitatható elem, mely szerint ha a Kormány megítélése szerint az elnök neki felróható módon nem
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
