A magyar kereskedelmi jogi kodifikáció 1779-ben vette kezdetét, az első kereskedelmi törvények (a kereskedőkről, a gyárak jogviszonyairól, a keresetre összeálló társaságokról, a kereskedelmi testületekről és alkuszokról, a fuvarosokról és a csődületekről) 1840-ben kerültek elfogadásra. A szabadságharc leverése után előbb a Határőrvidéken léptette hatályba hadügyminiszteri rendelet a német kereskedelmi törvénynek a kereskedelmi cégekre vonatkozó rendelkezéseit, majd 1864-ben egy udvari rendelet azt ez egész országra kiterjesztette. A kiegyezés - a jogra vonatkozó korabeli megfogalmazásban: az alkotmányosság helyreállítása - után, többek között az ipar felgyorsuló fejlődésének következményeként hamar felmerült egy magyar kereskedelmi törvény megalkotásának igénye. A kormány ennek elkészítésére külső szakértőnek, Apáthy István budapesti egyetemi tanárnak adott 1872-ben megbízást. Apáthy tervezetét egy 27 tagból álló szakmai bizottság vitatta meg: az e munka eredményeként 1874. december 21-én elkészült javaslatot az 1875. évi XXXVII. törvénycikkel (Kt.) iktatták a magyar törvények sorába.
A német mintára készült törvényt a kortársak sem tartották eredeti, magyar alkotásnak, az elfogadását követő bő fél évszázadban azonban szerves részévé, a kodifikált kereskedelmi jog pedig önálló, nagy fontossággal bíró jogterületévé vált jogunknak. Folyamatos továbbfejlesztéséről a bírói gyakorlaton kívül részben a törvényt módosító, részben a Kt.-n kívüli, de a kereskedelmi viszonyokat érintő, széles körű jogalkotás (az 1876-os váltótörvény, az 1881-es csődtörvény, az 1898-as szövetkezeti törvény, az üzletátruházásról és a csekkről szóló 1908-as törvények, a pénzügyi területen működő vállalkozásokról szóló külön törvények stb.) gondoskodott. A már meglévő társasági formák (közkereseti társaság, betéti társaság, részvénytársaság, szövetkezet) választéka az 1930. évi V. törvénycikkel bővült a korlátolt felelősségű társasággal és a befektetési célú, a társaságban való közvetlen részvételt nem igénylő csendes társasággal.
1846-ban még csak 528 gyár működött az országban, mely összességében közel húszezer munkást foglalkoztatott - 1898-ban azonban már 2364 gyárnak minősülő kis- és nagyüzem közel 240.000 alkalmazottat. Kereskedelmi társaságok a gazdasági élet szinte minden területén működtek, az iparban azonban 1945-ig a nem társasági formában működő vállalkozási formák, a kisüzemek voltak döntő túlsúlyban: 1938-ban a mintegy négyezer körüli üzem több mint fele 20-nál kevesebb dolgozót foglalkoztatott, a kisiparban dolgozó munkások aránya pedig a teljes ipari munkásság 41-43%-át tette ki. A magántulajdonban álló kereskedelmi társaságok mellett nagy szerepük volt az állam és a törvényhatóságok korabeli gazdaságirányítási funkcióit ellátó közüzemeknek: ezek vagy közigazgatási szervezeti egységként, vagy civiljogi formában (egyéni cégként, társaságként, közüzemi célú szövetkezetként) működtek. Komoly gazdasági jelentőségük volt a forgalmazási, értékesítési kizárólagosságot kapó ún. "egykezeknek" is.
1945 után, az államkapitalizmus kialakuló viszonyai között a vállalatok és bankok egyre nagyobb része került előbb állami kezelésbe, majd állami tulajdonba. 1947-ben már 588 állami vállalat és 220 önkormányzati vállalat és üzem működött az országban. A helyzet a száz főnél több munkavállalót foglalkoztató vállalatok államosítását elrendelő 1948. évi XXV. törvénnyel változott meg. Az államosítás kezdetben nem a tipikusan kereskedelmi társaságként működő vállalatok vagyonának, hanem részvényeinek átvételével zajlott, s elsősor-
- 1/2 -
ban a nagyipart érintette: 1949-ben még a kereskedők 80-85%-a (6912 egyéni kereskedő és vállalkozás) magánkézben volt, s a kisiparban dolgozók száma is elérte a 200.000-et. A gazdaság szovjet mintájú átalakulásával azonban a magánvállalkozások rövidesen eltűntek: a tervutasításos rendszerben 1950-től az iparban már szinte az állami tulajdon 100%-os kizárólagossága érvényesült. A gyáriparban 1946-ban működő 4049 magánvállalkozásból 1950-re mindössze 37 maradt, a magánvállalkozókat (kisiparosokat) szövetkezetekbe kényszerítették: ezek száma 1949-ben 378, 1953-ban azonban már 1606 volt. Az állami iparvállalatok száma az ezt követő évtizedekben a centralizációs folyamatoknak köszönhetően folyamatosan csökkent (1960-ban számuk 1368 volt, mely 6670 ipartelepen működött, 1965-ben már csak 840, 1970-ben 812, 1980-ban mindössze 699), s majd csak az 1981-es gazdaságpolitikai fordulat után emelkedett meg ismét (1982-ben 725, 1988-ban 1015, 1989-ben 1037), hogy aztán a rendszerváltás évében, 1990-ben 857-re essen vissza.
Az állami vállalatok helyzetét az 1950. évi 32. törvényerejű rendelet szabályozta: ezek - bár jogi személyként és gazdasági önelszámolási rendszerben dolgoztak - nem piaci értelemben vett vállalkozások voltak, hanem az állami vagyon az államigazgatás rendszerébe illesztett működtetői. A vállalatvezető (igazgató) a gazdaságirányítás puszta adminisztrátora volt, aki az utasítások végrehatásáról gondoskodott. A vállalatok számára szűk, pontosan behatárolt tevékenységi kört határoztak meg, ettől el nem térhettek, egymással nem társulhattak, egymásnak nem hitelezhettek. Bár számuk csekélyebb volt - 1955-ben mindössze 281 ilyen működött az országban - jelentős szerepet töltöttek be a tanácsi vállalatok is, melyeket a helyi szolgáltatási igények kielégítésére alapítottak. Már 1948-tól igen erős törekvések támogatták a vállalati centralizációt, a trösztösödést: az alapvető szabályozás kisebb módosításai mellett ez a tendencia érvényesült még a hatvanas évek elején, a nagy vállalati átszervezések, az ipari nagyvállalatok (1963) létrehozásának éveiben is. A központosítást az a meggyőződés indokolta, hogy minél nagyobb a vállalat, annál hatékonyabban működik: a verseny, mint az erőforrások pazarlása, ebből adódóan kizárt. Bár a direkt tervutasításos rendszer 1956 után felpuhult (a vállalatok az ún. globális tervezésben nagyobb érdekérvényesítési lehetőséget, erősebb alkupozíciót kaptak), a vállalatok jogállása alapvetően a hatvanas évek derekáig nem változott meg.
Ezt tükrözték az 1959-ben elfogadott Polgári Törvénykönyv a jogi személyekre vonatkozó rendelkezései is. Az 1959-es Ptk. ezek körében az állami vállalatot és egyéb állami gazdálkodó szerveket, az állami költségvetési szerveket, a szövetkezetet önálló jogi személyként ismerte el és szabályozta. Az 1959-es Ptk.-t hatályba léptető 1960. évi 11. törvényerejű rendelet azonban a Kereskedelmi Törvény a kereskedelmi társaságokra vonatkozó legtöbb rendelkezését ugyancsak hatályban tartotta, s azokat - kivételes esetben - alkalmazzák is: elsősorban nem államosított a részvénytársaságokra (mint a svéd tulajdonú SKF) és a nemzetközi forgalomban, külkereskedelemben aktívan részt vevő, ténylegesen állami vállalati formában működő "brand" társaságokra (pl. Richter Gedeon Rt.). Utóbbiak esetében ez márkavédelmi okokból volt indokolt. A gazdaságban a magánkezdeményezés szűkre szabott keretei csak igen kevéssé tágultak ki: 1957-től az állami boltok egy része már bérbe adhatóvá vált, némileg könnyebben lehetett iparengedélyhez jutni. 1957-ben már 152.000 kisiparos dolgozott az országban, 1960-ban csak az iparban 77.714 az ő részesedésük azonban a lakosság részére végzett szolgáltatások teljesítményértékéből több, mint 67% volt. Az ipar gyakorlását újraszabályozó 1958. évi 9. törvényerejű rendelet igen kivételes esetben (egy-egy konkrét gazdasági cél elérése érdekében és külön engedéllyel) az iparosok alkalmi munkaközösségekben való összefogását is lehetővé tette. Az iparvállalatoknak ez akkor még nem volt megengedett: először 1961-ben a mezőgazdaságban, a szövetkezetek közötti termelési kapcsolatok körében nyílt meg a lehetőség az együttműködésre. Ennek a jogszabály két formáját ismerte: az egyszerűbb gazdasági együttműködést és az önálló közös vállalkozást.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
