Néhány szó a kiadóról. Mezey Barna, az ELTE ÁJK Magyar Jogtörténeti tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, írja a kötet hátlapján, hogy a Gondolat Kiadó által német nyelven beindított kortárs magyar jogtörténészek tanulmánykötet-sorozat célja, hogy a magyar jogtörténettudomány eredményeit német nyelven is hozzáférhetővé tegye. Pontosabban, hogy a német nyelvet ismerő jogtudós társadalom széles körét, a jogászokat és történészeket tájékoztassa a kortárs magyar jogtörténészek legértékesebb jogtörténeti kutatásairól, és ezek eredményeit közelebb hozza az érdeklődőkhöz. A nyelv-választás tudatos. A magyar jogtörténet ugyanis mélyen német-osztrák hatások befolyásolták, ugyanakkor a jogtörténészek szakmai kommunikációs nyelve - a Kárpát-medencében immáron egy évszázada -, hagyományosan a német nyelv. A kiadványsorozatot az MTA Jogtörténeti Alosztálya és az Alosztályhoz kapcsolódó kutatók gondozzák.
A szerzőről. A kötet tartalmazza Stipta István szakmai curriculum vitae-jét.
A kötet első része a magyar jogtörténettudomány kialakulásával és jelenlegi helyzetével foglalkozik. A második rész a magyar közigazgatás alkotmányjogi alapjainak történetének szentelt. A harmadik rész pedig a közigazgatás jogi kontrolljának, azaz a közigazgatási per, a közigazgatási végzések bírói kontrolljával foglalkozik. A negyedik rész a magyar önkormányzati rendszer fejlődésmenetének szentelt. A negyedik rész pedig az európai államokkal való magyar állami kooperációról szól, az ezzel kapcsolatos (magyar) kezdeti elképzelésekről, a középkorban, a racionalizmus és a felvilágosodás korszakaiban. A kötet tartalmazza a hivatkozott szerzők regiszterét, a magyar és idegen szerzők munkáira vonatkozó irodalmi hivatkozásokat, pontos bibliográfiai adatokkal a lábjegyzetekben közli.
A kötet valójában a szerző, mint maga is mondja előszavában, több évtizedes jogtörténeti kutatásainak eredményeit teszi közzé, több korábbi tanulmányának rendszerezésével.
A szerző állásfoglalása szerint a jogtörténettudomány, mint önálló, elkülönült tudományág a XVIII. század második felében alakult ki. E tudomány önállósodását, mint ezidőtájt mindenütt Európában, Magyarországon is, a politikai és kormányzati érdekek támogatták. Szükség mutatkozott a törvények rendszerezésére, értelmezésére, a központi és privilegizáltak kapcsolatrendszerének jogi elemzésére, a privilégiumok jogi dokumentumainak kutatására, a magyar diplomáciatörténet elemzésére. Az első rendszerező magyar jogtörténeti mű 1762-ben Bécsben jelenik meg - "Historia diplomatica juris patronatus apostolicorum hungarae regum" címen. A jogforrások elemzését és redszerezését célba vevő irányzatnak számos magyar képviselője és művelője volt, mint Pray György (1723-1801), Katona István (1732-1811), Fejér György (1766-1851), akik különösképpen a Mohácsot követő jogforrásokat kutatták és rendszerezték. Ezeket a kutatásokat kezdetben a nagyszombati, majd a pesti egyetemek tették lehetővé. A ius patrium, első magánjogi tankönyvet, a jogalkalmazás elemezésével, Huszti István írta meg a "Iurisprudentia Practica seu commentarius novus in ius Hungariaim" címmel, 1745-ben. Az első két kötet a nemesi magán-és eljárásjogot, a harmadik pedig a büntetőjogot tartalmazza. A három kötet, mai minősítés szerint, a magyar közjogi hagyományokat követve, nem áll ellentétben a természetjog, a társadalmi szerződés és a hatalommegosztás követelményeivel.
A magyar oktatási reform, az 1777. évi első Ratio Educationis bevezeti a jogtörténet tanítását. E tantárgy feladata a rendelet szerint, hogy lehetővé tegye a törvények helyes értelemzését, amihez szükséges a tudomány eredményeinek széleskörű megismerése, s ez nem más mint a magyar jogtudomány. Ennek ellenére hosszabb ideig nem kerül sor a hazai jogtörténet tudományos feldolgozására. A jogalkalmazás praktikus szükségletei miatt elsősorban a magán és büntetőjog rendszerezésére kerül sor, mely irányzat képviselői között Kelemen Imre, Vuchetich Mátyás és Szelmenits Pál jeleskednek.A magánjogi művek közül a szerző kiemeli Kelemen Imre (1744-1819) "Institutiones juris privati Hungarici" (1813, 1818) c. művét, mely rendszerezi a magánjog hatályos szabályait, de gyengéje, hogy valójában nem a magánjog egyes intézményeit taglalja, hanem
- 153/154 -
a rendi országgyűlések történetét és a kortárs poltika elemzését. A szerző értékelése szerint Kelemen pozitív jogász, elemzi a hatályos jogot, anélkül hogy "társadalmi politikai meghatározottságát" érintené. Ugyanakkor első kritikusa Webőczy Tripartitumának. Az első magyar szerző, aki a magyar jogforrások elemzése során a római jog hazai jogra gyakorolt hatását is kutatja. A rendszerző közjogi művek közül Stipta eslősorban Hajnóczy József "Dissertatio politico publica de regiae potestatis in Hungaria limitibus". c. 1791-ben megjelent művét emeli ki, mely a magyar királyi hatalom korlátozásairól szól. A szerző kiemeli, hogy királyi dekrétumokat tartalmazó Corpus Juris gyűjtemény nem volt teljes. A jogalkalmazás elősegítése végett szükség mutatkozott a jogtudomány hozzájárulására. A jogforrások megjelentetéséhez a századforduló során jelentősen hozzájárult a Kovachich család (Kovachich György, 1744-1821 és fia Kovachich Miklós József, 1798-1878). Gyűjteményeik azonban magánkiadások voltak, nem volt hivatalos jellegük.
A XIX. század második felében kerül sor a jogtörténetírás további önállósodására, különösképpen pedig a magánjogtörténet kialakulására, melynek kiemelkedő művelője Frank Ignác (1788-1850), budapesti jogászprofeszor volt. Elemezte a tételes (rendi) anyagi és eljárási magánjogot. Műveit kezdetben latin nyelven írta, legjelentősebb a "Principia juris civilis Hungarici" 1829, majd magyar nyelven, a magyar közjogi törvényekről írt (1845) műve. Frank a történeti iskola módszerét követte, mely az ún. szerves fejlődést vette figyelembe. A jogintézmények elemzését ezek jogtörténeti fejlődésmenete alapján kutatta. Utal a magánjog reformjának szükségességére. Módszere a törvények kommentálása. Pragamatikus jogtörténeti felfogását tükrözi, hogy szerinte szükség mutatkozik a Kovachich és Fejér féle jogforrásgyűjtemények elemezésére és ezek által lehet felfedni a magyar magánjogi intézmények tartalmi jegyeit. A közjogi kutatások elsősorban apologetikusak és nem kritikusak. Ilyen a Bartal György (1785-1865) féle "Közjog", Cziráky Mózes Antal (1772-1852) műve, mely a neoabszolutizmus idején jelenik meg. Ide tartzoik Virozsil Antal műve a magyar közjogról (1850-1854), és a magyar államjogról jogtörténeti szemszögből (1865-1866). Különös paradoxon, hogy az önálló, tudományos alapokon nyugvó magyar jogtörténetírás a neoabszolutizmusban fogant. A Magyar Állam- és Jogtörténet tudományos megalapozása Wenzel Gusztáv (1812-1891) nevéhez fűződik, aki elsősorban a magyar magánjog történetét kutatta. Ladányi Gedeon (1824-1886) a kiegyezés utáni korszak szerzője, a Debreceni Jogakadémia professzora 1871-ben jelenteti meg kétkötetes főművét a Magyar Királyság Alkotmánytörténetéről, melyben a Szatmári békéig elemzi azt. Hajnik Imre (1840-1902) a pesti és győri egyetem jogtörténeti tanszékének professzora elsőként alkalmazza jogtörténeti kutatásaiban a jogösszehasonlítási módszert. Fő műve "A Magyar Alkotmány és jog", kezdve az Árpádáziaktól, (Pest, 1872), valamint az "Európai Egyetemes Jogtörténet" a középkori kezdetektől az francia forradalomig, (Budapest, 1875, 1880, 1895) - megkíséreli a rendi alkotmányozás fejlődésmenetét rendszerezni. Hajnik részkutatásai a mai jogtörténettudománynak is értékes adalékot nyújtanak. A hazai jogforrások rendszerzéséhez Kolozsváry Sándor (1840-1922) és Óvári Kelemen (1844-1925) járultak hozzá, mégpedig a Corpus Juris Civilis milenniumi kiadásával (Budapest, 1897-1900), Werbőczy Tripartitumának új kiadásával (1894).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
