2010 óta átfogó igazságszolgáltatási, ezen belül bűnügyi reform[1] zajlik Magyarországon azzal a meghirdetett céllal, hogy az egyes - tág értelemben vett - büntetőjogi tárgyú jogszabályokat a társadalmi igényeknek és konszenzusnak megfelelően kodifikálják. A célkitűzés abban az értelemben sikeres volt, hogy az Országgyűlés elsőként, 2012-ben a szabálysértési törvényt[2], majd még ugyanebben az évben a büntető törvénykönyvet[3], 2013-ban pedig az új büntetés-végrehajtási kódexet[4] alkotta meg, és jelen írás elkészítésekor is folyik az új büntetőeljárási törvény[5] vitája az Országgyűlés előtt. A társadalmi igényeknek megfelelés terén viszont aligha mondhatjuk el, hogy a jogalkotó elérte a célját. Jól látható, hogy a korábban megszokott alapos, ebből következően hosszabb távú törvény-előkészítési folyamat helyett inkább rekordgyorsasággal megalkotott új jogszabályok születtek, amelyeket elfogadásuk után már számos alkalommal módosítani is kellett.
Ezeknek az új jogszabályoknak a megalkotási folyamatai egyesével, önmagukban is alapos előkészítést igényelnének, hiszen az ultima ratióként érvényesülő büntetőjogi normák meghatározása komoly megfontolást indokolnának - figyelemmel azoknak a társadalomra és az egyes állampolgárokra gyakorolt hatásaira is. Másik oldalról tekintve 2010 óta több száz egyéb törvényt is módosított és alkotott[6] az Országgyűlés, tehát nem csupán a bűnügyi tárgyú jogszabályok kötötték le a törvényhozó figyelmét az elmúlt években. E két körülményből következtetve nyilvánvalóan kérdéses, hogy az idő rövidsége és a folyamatos kodifikáció mennyiben tudta vagy tudja elősegíteni a hatékony és a jogalkotási törvényben[7] meghatározott szabályoknak megfelelő törvényhozást.
A társadalmi igény és a konszenzus alatt összefoglalóan értek[8] több elemet: 1. a jogalkotási törvény által előírt előzetes hatásvizsgálatot; 2. a szociológiai és kriminológiai kutatási eredmények figyelembevételét; 3. az egyes civil szervezetek kutatási eredményeit; 4. a jogtudomány kutatásait és iránymutatásait, ideértve az egyes bűnügyi tárgyú törvények egymásra gyakorolt hatásait is. (Itt tartom szükségesnek megjegyezni, hogy a tanulmányban a 4. pont, azaz az egyes kodifikációk egymásra gyakorolt hatásaira, vagy éppen azok hiányára, esetlegesen az egyes rendelkezések egymást kioltó hatására fogok koncentrálni.)
Az ismertetett előzmények felkeltették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszéke és a tanszék mellett működő Tudományos Diákkör érdeklődését is a bűnügyi reform hatásai iránt. A figyelmünk azért is fordult a téma felé, mivel Király Tibor professzor nagy hatású életműve és jogtudományi munkássága felölelte az összes, a bűnügyi reform által érintett jogterület vizsgálatát. Király professzor iskolája és számos jelentős munkája az egyes területek elméleti, dogmatikai vizsgálatán túl figyelemmel van a szabályozások közötti összhangra, a jogszabályok hatásaira a társadalomban, ezáltal a kriminológiai és adott esetben jogszociológiai kutatá-
- 362/363 -
sok eredményeire, útmutatásaira vagy problémafeltáró megállapításaira is.
Mindezek figyelembevételével a Tanszék és a Tudományos Diákkör először 2015-ben egy konferencián[9] vizsgálta a kriminális magatartások és a törvényhozói lépések összhangját, mely eseményen köszöntötte az akkor 95 éves Király Tibor professzort.
A konferencián elhangzott előadásokból készült tanulmányok, valamint Király professzor tisztelői által ugyanebben a témában írt művekből a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával egy rendhagyó kötet[10] készült el, mellyel a professzor úr munkássága előtt is tisztelegnek a szerkesztők és a szerzők. A kötet a korábban megszokott tiszteletkötetek funkcióján túlmutatva egy komplex probléma vagy annak felvetése köré épülve tartalmaz tanulmányokat hét fejezetben. Vizsgálja a bűnügyi reform jogpolitikai indokait és kriminológiai előzményeit, hatásait, továbbá a büntető törvénykönyv, a büntetőeljárási törvény előkészítése, a szabálysértési törvény és a büntetés-végrehajtási kódex szabályozását. A tanulmányokat két vezérfonal köti össze: az egyik, hogy mindegyik tanulmány a maga területén vizsgálja a kodifikációs kölcsönhatásokat, a másik, hogy minden szerző Király professzor munkáinak ismerője és tisztelője.
A következőkben egy-egy jogterület mélyebb, kodifikációs kölcsönhatásait érintő elemzésétől tartózkodni fogok, mert - ahogyan az egyébként a kötet készítési folyamatakor is kiderült - nem egy tanulmányt, hanem több könyvet is meg tudna tölteni a teljesség igényével lefolytatott vizsgálat. Ezért a legfontosabb és mindegyik jogterületet érintő megállapításokat kívánom összegezni azzal a nem titkolt céllal, hogy az Olvasó érdeklődését is felkeltsem a kötet tanulmányainak megismerésére, továbbá bemutassam, hogyan halad el egymás mellett a jogtudomány és a jogalkotás.
A jogtudomány és a jogalkotás bűnügyi reformot érintő viszonyában elsőként a szigorítási törekvéseket, majd az eljárás időszerűségét és egyszerűsítését, végül a nemzetközi normáknak megfelelést fogom bemutatni az egyes kodifikációk tekintetében. Az első két témakör indoka a jogalkotói célkitűzés[11], a harmadik az egyes nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségek, amelyeknek nemcsak papíron, hanem ténylegesen az egyes jogintézmények tartalmát tekintve is meg kellene felelnünk.
Az alapgondolatom, hogy a jogalkotó minden - egyébként adott esetben nem is a büntetőjog területére tartozó - problémát a büntetőjog eszközeivel, ezen belül is a szigorítással old meg. Ezzel szemben minden büntető tudományok körébe tartozó tankönyv közös alapeleme, hogy a büntetőjog ultima ratio jellegét hangsúlyozza, azaz azt, hogy egy jogi konfliktus csak és kizárólag akkor kerülhet a büntetőjog színe elé, amennyiben más eszközökkel, más jogterület szabályainak alkalmazásával nem oldható meg a probléma. A másik alapvető tankönyvi elem, hogy a kriminológiai kutatások alapján is tudhatjuk, hogy a szigorítás nem rendelkezik visszatartó erővel, tehát nem a szigorú büntetés fogja elrettenteni a potenciális elkövetőt a deviáns magatartástól, hanem a büntetések elkerülhetetlensége és azonnalisága.[12] A tettet középpontba helyező büntetőpolitika mellett a differenciált és a többlépcsős intézményhálózat kiépítése, valamint a jogalkalmazó szervekbe vetett bizalom (értsd: ki tudják választani az adott döntés közül a helyeset) tudna előrelépést eredményezni.[13] Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a bűncselekmények száma évről évre folyamatosan csökken (2009-ben 394 ezer[14], 2015-ben 280 ezer[15] bűncselekményt regisztráltak), tehát a statisztikákkal egészen ellentétes az a tájékoztatás, ami a NEP-ben jelenik meg a bűnözés helyzetéről, valamint amit 2010-től a bűnügyi reform indokaként jelenítenek meg.[16] Mindezek persze igen egyszerűen kommunikálhatóak az érzelmekre játszás céljával a közvélemény felé, más kérdés, hogy a büntetőpolitika jogállami értékeit idővel lehet, hogy teljesen mellőzik.[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
