Németországban 2002. január elsejével hatályba lépett a BGB átfogó reformja. Mélyreható módosításai, melyek többek között az elévülés, a fogyasztóvédelem és az általános szerződési feltételek eddigi szabályait változtatták meg alapvetően, jelentős hatással lesznek és immáron vannak is a német jogi mindennapokra.
Ezzel a régóta várt eredménnyel egy több, mint 20 éve tartó folyamat zárult le, melynek során számos elképzelés született és tűnt le a jogpolitika színpadáról. Kezdetben 24, az Igazságügyminisztérium által kidolgozott és 1981-1983 között nyomtatásban meg is jelent reformjavaslat jelentette azt az indikációs tényezőt, mely megteremtette a reform alapjait. Ebből kiindulva tevékenykedett az ugyancsak az Igazságügyminisztérium által életre hívott kötelmi jogi bizottság 1984 és 1991 között, mely többek között javaslatokat dolgozott ki a hibás teljesítés, az adás-vételi szerződés kapcsán érvényesülő szavatossági jogok valamint az elévülés tekintetében, különös figyelemmel a Németország viszonylatában 1989-ben hatályba lépett Bécsi Vételi Egyezményre. A végleges javaslatot 1992-ben terjesztették elő és az 1994-ben tartott 60. Német Jogásznapon különösen pozitív kritikákat kapott.[1] Ezt követően azonban túlsúlyba kerültek a bíráló vélemények, és nem adódott lehetőség egy igazi, széleskörű tudományos vita lefolytatására, különösen azért, mert a javaslatok megvalósításához hiányzott a valódi politikai szándék.
A reformtörekvéseket újból útjára indító impulzusokra azonban nem kellett sokat várni, azok ugyanis Brüsszelből érkeztek, és mint ilyenek, különös erővel csapódtak be német jogéletbe. A kormánynak három irányelvet is sürgősen be kellett illesztenie a német jogba, melyek közül a legsürgetőbb a Fogyasztói adás-vételi szerződésekkel kapcsolatos 1999/44/EK irányelv[2] volt, ahol a határidő, 2002. január 1. hatalmas nyomásként nehezedett a jogalkotó vállára. A fogyasztói adás-vételi szerződésekről szóló irányelv olyan adás-vételi szerződésekre vonatkozik, melyek fogyasztók és üzletszerű adás-vételi tevékenységet folytató vállalkozások között ingó dolgok tekintetében jönnek létre. Az irányelv tartalmazza a szerződésszerű teljesítés fogalmát, a fogyasztó jogait - a kártérítés kivételével - ezzel ellentétes eljárás esetén, csakúgy, mint a jótállási határidőket, és egyéb szerződéses garanciákat.
A megvitatás igénye fennállt a Fizetési késedelemről szóló 2000/35/EK irányelv[3] tekintetében is, melyet 2002. augusztus 7-ig kellett a német jogba integrálni. Jóllehet a jogalkotó szándékában állt az irányelv rendelkezéseinek megfelelő törvény kibocsátása, ami meg is történt (Az esedékes pénztartozások megfizetésének gyorsításáról szóló törvény),[4] a jogszabály azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért az utólagos átdolgozástól és jelentős tartalmi javítástól nem lehetett eltekinteni.
A harmadik szóban forgó jogszabály pedig az elektronikus kereskedelemről szóló 2000/31/EK irányelv,[5] melynek átültetési határideje 2002. január 16. volt. Láthatjuk tehát, hogy a jogalkotó ügyesen kombinálta a kötelezettségeknek való megfelelés és az átfogó, régóta húzódó jogi reform megvalósításának igényét.
A kötelmi jog reformja sürgető, szükséges és átfogó volt. A már több, mint 100 éve meglévő BGB-t azonban nem volt könnyű feladat az új kor kihívásaihoz és a nemzetközi egyezményekhez igazítani.
A BGB reformjával a jogalkotó egyúttal a kötelmi joghoz lazábban kapcsolódó területeken is módosításokat hajtott végre. Ennek alapján a reform nem csupán a már eddig is a BGB szabályozta kötelmi jogot módosította, de azokat a magánjogi ún. melléktörvényeket is, melyek a német jog testében eddig szétszórva helyezkedtek el. A legfontosabb ezek közül az általános Szerződési Feltételekről szóló törvény[6] (AGBG), de szintén nagy jelentőséggel bír a többi jogszabály is: a fogyasztói Hiteltörvény, (VerbKrg) a házaló kereskedelemről
- 381/382 -
szóló törvény (HaustürWG), A távollévők között megkötött ügyletekről szóló törvény (FernAbsg) és a részleges üdülési jogról (TzWrg) (Time-Share Holiday) szóló törvény, melyket a reform egytől-egyig beépített a BGB-be.
De vajon helyes volt-e ilyen számos, eltérő jellegű és a kötelmi joggal nem elválaszthatatlanul szoros kapcsolatban álló jogszabályt bezsúfolni a "német Ptk-ba"? Vajon mi vezérelte a jogalkotót, amikor ezen megoldás mellett döntött? Hogyan fogadta német jogásztársadalom ezt a gyökeres reformot?
A konkrét kritikai észrevételeket később ismertetem, előtte álljon itt Vékás Lajos kapcsolódó véleménye:
"Sokaknak valóban az a véleményük, hogy a nagy átfogó kódexek kora lejárt, a törvénykönyvalkotás, mint jogalkotási módszer meghaladott. A szerteágazó érvek mellett nem lehet csak kézlegyintéssel elmenni. A gyakran elhangzó vélemény szerint az életviszonyok változása olyan gyors, a fejlődés irányai annyira kiszámíthatatlanok, hogy kódexigényű szabályozásukhoz hiányzik a kellő előrelátást biztosító szükséges társadalmi stabilitás. De felmerülnek más ellenvetések is. A közjó lehető legszélesebb körben történő biztosítása a modern ipari társadalmakban csak demokratikus államberendezkedés mellett lehetséges; s ez önmagában nyitottságot és rugalmasságot kíván meg, amivel - egyesek szerint - a kódex-eszme a maga szilárdító szándékával aligha egyeztethető össze. A modern jóléti társadalmak eleve túl bonyolult szövetűek ahhoz, hogy évtizedekre előre rögzíteni lehessen jogi szabályaikat. A jogalkotó is - tükrözvén az életviszonyok összetettségét és gyors változásait - hiperaktivitást mutat: egyre több és egyre specializáltabb jogi előírás születik. A törvényhozó - részben a politikai felelősség elől is menekülve - szabályok árját zúdítja a társadalomra."[7]
A német jogalkotó eddig is ismert volt szabályozókedvéről (ld. Allgemeines Landrecht) és ezúttal sem tagadta meg önmagát.
A kötelmi jog modernizációjáról szóló törvényjavaslatot 2001. október 11-én fogadták el. Maga a reform egyrészt a BGB megújítását célozta, másrészt elkerülhetetlen volt, hiszen, mint említettem, a német kormány előtt három EU irányelv is átültetésre várt. Az fenti irányelvek átültetése a német jogba már önmagában is hatalmas változásokat hozott volna, ezért döntött az Igazságügyminisztérium az ún. Große Lösung, a teljes megoldás mellett,[8] amely a kötelmi jog teljes felülvizsgálatán kívül a BGB rekodifikációját is jelentette.
Ennek alternatívája az ún. Systemlösung, mely azt jelenti, hogy az eddig külön törvényekben elhelyezkedő szabályozást a BGB megfelelő rendelkezései közé illesztik be anélkül, hogy az eredeti törvény megőrizné addigi szerkezetét.[9] (Erre a megoldásra példa a a Fogyasztói hitelekről szóló törvény)
A BGB-be beépített melléktörvények mellett, melyek közül a későbbiekben az ÁSZF vizsgálatára térek ki részletesebben, magában a kötelmi jogban is számos változást hozott a reform.
A legjelentősebb változás a kereskedelem és a fogyasztók számára: adásvétel esetén a szavatosság időtartama két évre nőtt, az eddigi hat hónapos határidőhöz képest. Ezen rendelkezés nem titkolt célja, hogy az olcsó, ám indokolatlanul gyenge minőségű árukat kiszorítsa a német piacról. A használt áruk esetében a jövőben szintén nem zárhatók ki a fogyasztókat megillető jogosultságok csupán azért, mert az adás-vétel tárgyát képező fogyasztási cikk nem vadonatúj. Az eddigi gyakorlatban érvényesülő "gekauft wie gesehen" (azt veszed, amit látsz) elv a jövőben tehát nem alkalmazható. A szavatossági határidő meghosszabbítása a vonatkozó EK-irányelv folytán egyébkent is aktuális volt, a igazságügy-miniszter asszony, Herta Däubler-Gmelin azoban még ennél is szigorúbb módosítást próbált meg keresztülvinni. A lehetséges 3 éves szavatossági időhatár heves ellenkezést váltott ki a kereskedelem területén, mivel a szervízköltségek aránytalanul magas emelkedéséhez vezetett volna, amely többletkiadást, mint ultima ratio, természetesen a fogyasztóknak kellett volna megfizetniük.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
