A jogtudomány tárgyát általában a jogi szövegek jelentik. Minden, ami ezen túl, illetve minden, ami a jogi szövegek előtt (ti. a jogalkotás) és ami e szövegek után van (ti. a jogalkalmazás, illetve a jog érvényesülése), kívül esik a legtöbb jogász és jogtudós érdeklődésének fókuszán. Mégis, a jog csak akkor éri el társadalmi hatását, sarkosan fogalmazva: csak akkor van bármi értelme, ha a társadalmi valóságban érvényesül is. Érdemes tehát a jogérvényesülés hogyanját és mikéntjét kutatni. Érdemes ezt megtenni általánosságban, elméleti megközelítéssel, de legalább ennyire hasznos, ha konkrétan megfigyeljük, itt, most egy konkrét jogszabály empirikus példáján.
A dolgozat címe Tom R. Tyler[1] óriási hatást (4.300 feletti idézés) kiváltó, egyben az OTKA 83758 (Legitimitás, intézményi bizalom, és a közpolitika eredményessége Magyarországon) kutatási projekt egyik elméleti alapjául is szolgáló munkájára utal. Tyler gondolatai az utóbbi egy évtizedben a jogról, a normákról, az egyének közötti szociális kapcsolatokról folyó tudományos diskurzust meghatározó módon befolyásolták. Tyler alapgondolata az, hogy az emberek alapvetően nem azért követik a jogot, mert félnek a jogban szereplő szankcióktól, hanem azért mert arra saját értékrendjük ösztönzi őket. Egy későbbi munkájában Tyler[2] a jogkövetés két modelljét, az instrumentális, némi leegyszerűsítéssel szankción alapuló, és szociális (jogon túli társadalmi normák által kiváltott) modelljéről szól. Ez utóbbi arra utal, hogy az emberek morális okokból, belső meggyőződésből követik a jogot; engedelmeskednek azoknak a jogi döntéseknek is, amelyek őket hátrányosan érintik, amelyeket magukra nézve sérelmesnek éreznek, sőt az olyan szabályoknak is, amelyekkel nem tudnak azonosulni, mindaddig, amíg a jogrendszer legitimitását elfogadják. Ehhez pedig a "tisztességes eljárás", társadalomtudományi kifejezéssel a procedurális igazságosság a kulcs. A jog nyelvére lefordítva ez elsősorban az eljárásjogi garanciák maximális érvényesítését jelenti.
Ebben a logikában tehát nem a szankciótól való félelem az, ami miatt az állampolgárok engedelmeskednek a jognak és az azt alkalmazó hatóságnak, hanem a jogba és a hatóságba vetett bizalom, az ezeket elfogadó attitűd lesz a motiváló tényező, ami azonban folyamatos megerősítést igényel: az újabb és újabb eljárások fair lebonyolítását, és azt, hogy az érintettek ezt folyamatosan megtapasztalják. Kissé sarkosan fogalmazva ebben a szemléletben nincs is szükség szankcióra. Egy későbbi, társszerzős munkájában Tyler még tovább megy.[3] Mint az absztrakt első mondatában fogalmaznak: "A [szankció-alkalmazással történő] elrettentésre alapozott jogalkalmazás nem csak költséges és jórészt eredménytelen, hanem még alá is ássa a társadalom hosszú távú elkötelezettségét a jogszabályok betartására és főleg a lakosságnak a hatóságokkal való együttműködési hajlandóságát, amire pedig e hatóságoknak támaszkodniuk kell."[4] Más szóval a szankciók nem
- 19/20 -
egyszerűen szükségtelenek, de - főszabályként - még károsak is, nem kiváltják, hanem inkább akadályozzák a jogkövetést.
Tyler munkájának jelentős része a közigazgatási, az utóbbi időben főleg a rendőrségi, jogalkalmazó tevékenységgel foglalkozott. A közigazgatási jogérvényesítéssel foglalkozó szerzők az utóbbi évtizedekben elsősorban a - korábban domináns - joggazdaságtani irányultságú megközelítéssel szemben fogalmazzák meg gondolataikat. A joggazdaságtani elmélet szerint a racionális cselekvő saját hasznait maximalizálja és így tekint a jogra. Annak szabályait csak akkor tartja meg, ha az számára előnyös, avagy ha nem az, akkor a szankció várható mértéke nagyobb lesz, mint a jogsértésből remélt haszon.[5] Ez a megközelítés jelentős részben egybe esik a jog klasszikus képével, amely, már Max Webertől kezdődően,[6] racionális egyénekkel számol, akik racionális okok miatt (nem érték-alapon) követik a jogot. A joggazdaságtani szemlélet pontosan definiált, részletesen kidolgozott és kvantifikált modelljei ezt az elképzelést mintegy operacionalizálták.
Scholz 1997-es dolgozatában a joggazdaságtani modell előfeltételezéseire kérdez rá.[7] Négy ilyen általában reflektálatlan előfeltevést nevesít, és ezek mindegyikéről kimutatja, hogy elméletileg és gyakran empirikusan is megkérdőjelezhetőek. A valóság ennél a túlzottan leegyszerűsített modellnél sokkal árnyaltabb, a morális megfontolások, a "szégyen"szerepe pedig jóval nagyobb, legtöbbször még a vállalkozások esetében is értelmezhető. Kagan a jogérvényesítés gyakorlatát vizsgálva arra jut, hogy legalább egy tucat olyan tényező van (a jogsértésből várható haszon és a várható szankció mértékén túl), ami befolyásolja az érintettek - jogkövető, avagy jogsértő - magatartását, illetve a jogalkalmazás folyamatát, az állami jogalkalmazás gyakorlatát.[8] Kagan is arra jut tehát, hogy az egyszerű érdekkövetésen alapuló modell túlzottan leegyszerűsítő, az érintettek cselekedetei nem magyarázhatók egyszerűen a szankció mértékével, olykor annak létével sem. A jogérvényesítéssel foglalkozó közigazgatási szervek gyakorlata is a "jogsértesz-szankcionállak" logikán túllépve működik. Az angolszász országokban széles körben alkalmazott kooperatív gyakorlat inkább a tájékoztatás-egyeztetés-meggyőzés logikáját követi, ami az érintettek többségének meggyőződése szerint eredményesebbnek is bizonyul, mint a merev felügyelet és szankcionálás módszere.[9]
Összességében tehát napjaink hatósági jogalkalmazást vizsgáló jogi irodalmában is Tyler felfogásához hasonló szemlélet érvényesült.[10] Kagan legutóbbi munkája azonban egy kiegyensúlyozottabb képet tár elénk, három empirikus kutatás értelmezését adva.[11] E könyvben is hangsúlyozzák a morális háttér, a legitimitás, a fair eljárás fontosságát, de figyelmeztetnek e tényezők korlátaira is, különösen egy, a profitmaximalizálás logikáját kíméletlenül kikényszerítő piaci verseny esetében. A kikényszerítő jellegű (ellenőrző és szükség szerint szankcionáló) jogalkalmazás szükségessége mellett három alapvető érvet hoznak fel:
A jogérvényesítés (enforcement) fontos, mindenekelőtt azért, hogy hitelesen kommunikálja, a jogkövetést a hatóságok ellenőrzik és a jogsértést megfelelően szankcionálják; továbbá, hogy folyamatosan emlékeztessen a jogkövetésre ("figyeld a sebességmérőt, ha vezetsz!"); valamint megerősítő hatása miatt ("a szabályokat nem ostobaság betartani, mi keressük és megtaláljuk a 'rothadt almákat' a kosárban").[12]
Kagan és társai tehát nem utasítják el a szigorú kontrollt és szankciót, ám meghatározóan kommunikatív, kvázi nevelő funkciót tulajdonítanak neki. Arra is rámutatnak, hogy az érintettek magatartását az határozza meg, hogy milyennek látják, milyennek érzékelik a jogérvényesítés valóságát, nem pedig az, hogy milyen az valójában, bár a kettő között vélhetően van kapcsolat.
- 20/21 -
Jelen kutatás három egymásra épülő kérdést kísérel megválaszolni:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
