I. A jogértelmezés lehetséges eszközei között nehezen alábecsülhető helyet foglal el a joglogikai maximák segítségével történő interpretáció - ez különféle, eredetüket tekintve legtöbbször a római jog klasszikus korszakára visszamenő alapelvek segítségével történik, amelyek az ellentétes értelmű rendelkezések közti eligazodást, és az adott szabályok értelmének feltárását segítik.1 E maximák közé szoktuk sorolni a jogszabály kiválasztásának szempontjait meghatározó, Modestinus megfogalmazásából ismert, ám eredetét tekintve a XII táblás törvény2 korára visszamenő "lex posterior derogat legi priori"3 (a későbbi törvény lerontja a korábbi törvényt), a papinianusi "lex specialis derogat legi generali"4 (a különös törvény lerontja az általános törvényt) és "lex primaria derogat legi subsidiariae"5 (az elsődleges törvény lerontja a kisegítő törvényt) principiumokat. Alapvető interpretációs elvnek számít: a jogszabályt a maga egészében kell értelmezni, nem pedig annak egyes részeit kiragadva;6 a törvény betű szerinti követése gyakorta a törvény kijátszásához vezet;7 ennek során a törvényhozó akaratát kell szem előtt tartani;8 ennek kétséges volta esetén pedig az enyhébb megoldást kell preferálni.9 Mindezek pedig egy filozofikus magasságokba emelkedő, a jognak az igazságosság érvényre juttatásához fűződő hivatását megfogalmazó - a mai jogi köztudatba is mélyen be-ágyazott10 - celsusi sententiára vezethetők vissza, miszerint "ius est ars boni et aequi", vagyis a jog a jó és az igazságos művészete. Ezek közül az in fraudem legis eljáráshoz kapcsolódik azon megállapítás, miszerint gyakorta a jog szó szerinti érvényesítése a törvény szellemével ellentétes méltánytalansághoz, vagyis jogtalansághoz vezet. Cicero is idézi ezt a - már a köztársaság korában igen elterjedt - proverbiumot, ami máig az általa közvetített megfogalmazásban maradt használatban: "summum ius summa iniuria", vagyis a legteljesebb mértékben érvényre juttatott jog vezet a legnagyobb mértékű jogtalansághoz.11
Jelen írás célkitűzése igen szerény, igényét nem annyira áttekintő, mint inkább betekintő jellegű: először e mondás mint jogértelmezési elv előfordulását veszi sorra a római irodalom forrásaiban (II.), majd pedig a "summum ius" jelentését teszi vizsgálat tárgyává az "ars boni et aequi" gondolat és az igazságosság12 / méltányosság fogalmának relációjában a jogi forrásszövegekben és Cicerónál (III.).
II. E gondolattal először Terentius Heautontimoru-menos című komédiájában találkozhatni,13 "Neque tu scilicet / illuc confugies: ,Quid mea? Num mihi da-tumst? / Num iussi? Num illa oppignerare filiam / meam me invito potuit?' Verum illuc, Cherme, / dicun-t: Ius summum saepe summast malitia." A szituáció a következő: Syrus pénzt kér Chermestől, hogy ifjú gazdájának segíthessen, ám az összeg megszerzése érdekében azt állítja, hogy arra Chermes lánya érdekében van szüksége. A jog kétség kívül Chermes oldalán áll, azonban a joghoz való feltétlen ragaszkodás nem egyeztethető össze a római pater familiastól elvárható pietasszal és clementiával. A "summa malitia" fordulat behatóbb elemzése okán tanácsosnak látszik mind a "summus - summa - summum" adiectivum néhány jelentését és jellegzetesebb előfordulását, mind pedig a "malitia" kifejezés konnotációját áttekinteni. Eredeti jelentésében a summus nem egyéb, mint a görög hypatos latin megfelelője;14 grammatikai terminus technicusként a superlativus magyarázata kapcsán él e kifejezéssel Varro15 és Isidorus Hispalensis,16 Quintilia-nus a szónoki fokozás leírása során alkalmazza.17 Átvitt értelemben számos helyen találkozhatni mind tem-porális,18 mind pedig társadalmi helyzetre19 - így például az optimatesre és a nobilesre20 mint a humiles, az infima plebs és az infimus ordo21 tagjainak ellentétére -vonatkoztatott alkalmazásával.22 A "malitia" kifejezést, a "malum" szó származékát23 Isidorus mint az elme gonosz, rosszindulatú gondolatát írja le,24 számos auc-tornál mint az "astus" és a "calliditas"25 szinonimája szerepel.26 A Heautontimorumenos prologusában27 Te-rentius expressis verbis említést tesz darabjának görög előképéről,28 amelyet az idézett proverbium tekintetében Menandros két sorával29 lehet nagy valószínűséggel azonosítani, azonban a két gondolat nem feleltethető meg egymásnak szó szerint: Terentius a iusról beszél, Menandros pedig a nomoiról, vagyis a törvényekről, és nem a dikaionról; a synkophantés valamivel szélesebb jelentéstartalmat hordoz, mint a malitia, ami latinul akár a damnum, az iniuria, a calumnia vagy a malum szavakkal is visszaadható volna, ám mindenképpen egyfajta a ius szellemével és rendeltetésével szembenálló tartalmat jelöl;30 a "lian akribós" akár a "summo iure", akár a "nimis exacto quodam studio" fordulattal átültethető.31 Ezek alapján tehát egyértelművé válik, hogy a menandrosi gondolatot Terentius erősen átfogalmazva32 és a római jogélet viszonyaihoz adaptálva vette át, ám annak mondanivalóját alapjaiban megtartotta.33 E terentiusi helyről veszi Hieronymus a maga változatát:34 "O vere ius summum summa malitia."35 Hasonló tartalmú kijelentést (summum ius summa crux) fogalmaz meg Columella, amikor a paterfamilias és a jó gazda kötelességeiről szól:36 "Comiter agat cum colonis facilemque se praebeat, ...sed nec dominus in unaquaque re, cui colonum obligaverit, tenax esse sui iuris debet, sicut in diebus pecuniarum vel lignis et ceteris paucis accessionibus exigendis, quarum cura maiorem molestiam quam impensam rus-ticis adfert. Nec sane vindicandum nobis quidquid licet, nam summum ius antiqui summam putabant crucem." A colonusokkal szemben tehát nem szabad túlzott szigorral eljárni, inkább a belátás és a szelídség erényét kell itt is gyakorolnia a gazdának.37
A proverbium a Cicero38 által a De Officiisben39 megfogalmazott formában ment át a jogi köztudatba "Existunt saepe iniuriae calumnia quadam et nimis cal-lida, sed malitiosa iuris interpretatione. Ex quis illud ,summum ius summa iniuria' factum est iam tritum sermone proverbium." Nem maga a ius tehát az iniuria, hanem a látszólag jogos igény rosszhiszemű érvényesítése,40 azon eset, amikor a jogérvényesítés örve alatt jogtalanságot követnek el.41 A proverbium hagyományozódását tekintve megállapítható, hogy a terentiusi és a columellai változat jóval közelebbi kapcsolatban állnak egymással, mint a cicerói antithesis,42 valamint, hogy e gondolat alakulásának egy korábbi állomását képezik.43 E két szerzőnél egyértelművé válik a jogi és a morális normák ütközése, azaz a ius által megengedett és jóváhagyott cselekvés a mos oldaláról támadhatóvá válik.44 A cicerói megfogalmazás azonban még messzebbre megy: itt már nem a jogi és az etikai norma ütközik, a kollízió a jogrenden belül következik be.45 A követelés nem csupán a morálisan helyes döntés meghozatalára, hanem a jog helyes, igazságos alkalmazására irányul. A mondás a jog abususa, rosszhiszemű, betű- és nem értelem szerinti interpretációja ellen emel kifogást.46 (A "factum etiam tritum in sermone proverbium" kitétel utalhat egyrészt arra, hogy a "Summum ius summa iniuria" gondolatot Cicero is már egy korábbi auctortól, illetve a forumi gyakorlatból vette át, másrészt nem zárható ki hogy saját szónoki praxisára utalt, amikor a mondás közismert voltát hangsúlyozta, hiszen számos alkalommal élt a "summo iure agere" és a "summo iure contendere" fordulatokkal is.47) A méltányos jogértelmezés követelményén48 azonban jóval túllép a De legibusban, ahol egyebek mellett a természetjog és a pozitív jog közötti kapcsolatot is elemzi. Cicero e művében törvényalkotóként lép fel - miként a példakép, Platón49 teszi ezt a Nomoiban50 -, ami Rómában feltétlenül újnak, majdhogynem megbotránkoztatónak tűnt, hiszen ezzel mintegy egymaga kívánta megújítani és helyettesíteni az oly nagyra értékelt51 XII táblás törvényt,52 a törvényeket hozó nép helyébe lépve.53 Az első könyv jogelméleti alapvetést tartalmaz, ami az i. e. I. századi Rómában jóformán ismeretlen volt. Célja a tételes jognak a természetjoggal54 való összhangba hozása, ugyanis a római jog csak így tarthatott igényt arra, hogy az egész világ közös joga legyen. A ius naturale55 követelése alól nem adhat felmentést sem a népgyűlés, sem a senatus, ez örök és változhatatlan, a törvényhozónak és a bírónak alapvető kötelessége, hogy ennek megfelelően járjon el,56 a törvény feladata pedig a jogos elválasztása a jogtalantól.57 A törvény és a ratio elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz, sőt bizonyos szempontból egymás szinonimái; a jognak ezek szerint nem a praetori edictumból, vagy a XII táblás törvényből, hanem magából a filozófiából kell származnia, így soha nem vesztheti érvé-nyét.58 Szigorú imperativusban fogalmazza meg a Rómában addig soha le nem írt követelményt:59 "Lex iusta esto!" A jognak tehát az igazságosságon kell alapulnia, ami önmagában talán triviálisan hat, ám Cicero saját maga is gyakorta érezte e feltétel teljesültének hiányát; ezek szerint a jog csak az igazságosságtól függ, a társadalmi együttélés pedig csak a jogtól, e következtetés a kor Rómájában igen merésznek számíthatott.60 A filozófiában rendszeralkotóként megjelenő Cicero a jogtudományt is rendszerbe kívánta foglalni a De iure civili in artem redigendo című - azóta sajnos elveszett - művében, amely azonban egyáltalán nem látszott hatást gyakorolni Róma jogtudósaira.61 (Egyáltalában nem tekinthető ritkaságnak, hogy bizonyos, a mindennapokban megfogalmazást nyert és irodalmi forrásokban közvetített mondást a jog generális érvényű regulaként magáévá tett. Csupán a példa kedvéért néhány prover-bium, amiből regula iuris lett: Aquila Romanus idézi a "cui quod libet, hoc licet"62 mondatot, amit Ulpianus-nál63 a "non omne quod licet honestum est" formában olvashatunk; Publilius Syrus "lucrum absque damno alieno fieri non potest"64 gondolatával egybecseng Pomponius "iure naturae aequum est neminem cum alterius detrimento et iniuria fieri locupletiorem"65 regulája; az idősebb Seneca "tacite loquitur; silentium videtur confessio"66 szentenciájának pedig Paulus "qui tacet, non utique fatetur: sed tamen verum est eum non negare" regulája feleltethető meg.67)
III. Celsus68 híressé vált "ius est ars boni et aequi" kijelentése - Ulpianus közvetítésével - a iustinianusi Digesta69 nyitó gondolataként szerepel, miszerint aki a joggal kíván foglalkozni, először tudnia kell, hogy honnan származik a jog kifejezés; a jog ugyanis az igazságosságról (iustitia) kapta a nevét, hiszen, amint ezt Celsus találóan meghatározza, a jog a jó és az igazságos művészete (D. 1, 1, 1. Iuri operam daturum prius nosse oportet, unde nomen iuris descendat. Est autem a iustitia appellatum: nam, ut eleganter Celsus definit, ius est ars boni et aequi.). Ezt követően Ulpianus továbbfűzi e gondolatot, és megállapítja, hogy a jogászoknak mintegy papi hivatásként kell foglalkozásukat gyakorolniuk, hiszen az igazságot kell tisztelniük, a jó és a méltányos ismeretét terjeszteni, a jogost a jogtalantól, a megengedettet a tilostól elválasztva.70 Utóbb Ulpianus az igazságot úgy határozza meg, mint állandó és örökös igyekezetet, törekvést arra, hogy az őt megillető jogot mindenkinek megadjuk; ezért a jog parancsai a következők: tisztességesen élni, mást meg nem sérteni, az őt megilletőt mindenkinek megadni71 - e definíció kellően közismert, épp ezért nem is szorul további magyarázatra.72 Ezzel egybecsengően Ulpianus expressis verbis felhívja a magistratusok figyelmét a jogtalan eljárás tilalmára;73 ami pedig a bírákat illeti -akiknek természetesen szintén tilos dolózusan, részre-hajlóan és egyáltalában inkorrektül eljárni74 -, különösen azon esetekben, amelyekben nagyobb jelentőséggel bír a személyes mérlegelésük, mindenképpen szem előtt kell tartaniuk az aequitast.75 A joganyag szavainak puszta memorizálása nem azonos a jog valós ismeretével, amint ezt Celsus is hangsúlyozza,76 és erősen kárhoztatja azon jogászokat,77 akik az adott esetet nem a törvény egésze alapján akarják megoldani, és respon-sumaik indoklásaként is csak egy, abból önkényesen kiragadott rész hoznak fel.78 A suum cuique - elvvel figyelemre méltóan összecseng a cicerói Topica azon helye, ahol a ius civilét úgy határozza meg, mint az egyazon államba tartozók számára, javaik megtartásának céljából megalkotott aequitas.79 A cicerói corpust tekintve L. Licinius Murena védelmében mondott beszédben80 igen éles megvilágítást kap ezen ellentmondás: a házassági jog némely, Cicero korára visszássá és kiüresedetté vált jogintézményének (coemptio tutelae evitandae causa, coemptio sacrorum interimendorum causa, coemptio matrimonii causa)81 említése kapcsán82 fogalmazza meg a szónok:83 "In omni denique iure civili aequitatem relinquerunt, verba ipsa tenuerunt." -Ugyanis, noha számos dolgot igen kiválóan szabályoztak törvényekkel, a legtöbbet a jogászok zsenialitása tönkretette, és kiforgatta... Végül pedig az egész civiljogól elhagyták a méltányosságot, magukat a szavakat pedig megtartották.84 A kritika tehát nem az állam talpkövét képező törvényekre, csupán a jog művelőire és azok interpretatiós módszereire irányul.85
Az aequitasra vonatkozó szöveghelyeket a Corpus Ciceronianumban - különös tekintettel Cicero elméleti műveire - a következő kategóriákba sorolhatjuk be:86 bizonyos esetekben az aequitas mint a ius ellentéte szerepel,87 más esetekben pedig az aequitas - ius - lex hármassággal találkozhatni,88 ami a jog fogalmát igen sajátos módon osztja fel, egyfelől egy a lexre alapozott, másfelől pedig egy az aequitasra alapozott iusra.89 Másutt - így például az utóbb még említendő pro Caecinában - az aequitas nem egyéb, mint az interpre-tatio iuris eszköze.90 Ismét eltérő, harmadik csoportként említhetők azon helyek, ahol az aequitas mint a ius szinonimája kerül említésre.91 A bölcseleti tárgyú művekben az aequitas számos gondolatban mint a iustitia egyik vetülete, megjelenési formája92 és mint az emberek közti kapcsolatok fundamentuma szerepel.93 Jelen tematikánkhoz valamivel közelebb visz bennünket, ha az aequitas előfordulását Cicero beszédeiben és levelezésében is megkíséreljük nyomon követni. Bizonyos jellemzések során az illető személyes vonásaként jelenik meg,94 így karakterizálja példának okáért Scipiót95 és Servius Sulpiciust,96 és minden hivatalt viselő rómaitól elvárja, hogy rendelkezzék e tulajdonsággal,97 kiváltképp a bírák esetében tartja ezt kívánatosnak;98 ugyanakkor a iustitia mint egyes személyek jellemzője csak kivételként jelenik meg99 a cicerói jellemzések-ben.100 Az aequitas mint a jogszolgáltatásban is szerepet játszó etikai norma gyakorta a ius említésével egységben - és nem csupán annak kiegészítőjeként101 - kap szerepet;102 tehát nem a méltányosság azon fajtájaként jelenik meg, amely a bírónak lehetőséget adna a tételes joggal ellentétes döntés meghozatalára, hiszen ezáltal az ítélet könnyen igazságtalanná válna,103 vagyis a céljával épp ellentétes eredményt hozna.104 (Tekintsük át röviden - Pringsheim megállapításait követve -, hogy milyen utat járt be a Cicero után az aequitas mint a ius kiegészítője, illetve ellentétpárja, és hogyan alakulnak ki a ius aequum és a ius strictum fogalmak.105 A "ius aequum" jelzős szerkezet nem az átvitt értelemben használt, méltányosságon alapuló jogértelmezést rejti, hanem az "aequus" adiectivum eredeti jelentésének megfelelően az "egyenlő", mindenki számára "azonos" jogot jelöli mind az irodalmi, mind pedig a jogi forrásokban.106 Alapjában véve nem a ius oszlik meg ius aequumra és ius strictumra, hanem az aequitas mint a iust szabályozó, olykor kisegítő, korrigáló elv jelenik meg,107 olykor mint a iusszal harmonizáló,108 olykor azzal ellentétpárt alkotó109 fogalom, amit azonban - nagy valószínűséggel igyekezet híján - sohasem sikerült az absztrakt definíció szintjén meghatározni.110 A dominá-tus idején az aequitas egyre nagyobb teret nyert a iusszal szemben, e folyamatban Constantinus jogalkotása tekinthető fordulópontnak, aki egyfelől kijelentette, hogy kizárólag az uralkodót illeti meg a ius és az aequitas közti értelmezés joga, másfelől az aequitast a iustitia, illetve a ius iustitiaque szinonimájává tette, és ezeket rangban a ius (strictum) fölé helyezte.111 Ezt a gondolatot utóbb a iustinianusi jogtudomány is átvette, s így a forrásszövegek egyértelműen az aequitas dominanciáját tükrözik,112 amihez a humanitas, iustitia, benignitas, utilitas és bona fides fogalmakat asszociálják, a ius számára pedig csak a szigorú, korlátozott és - sit venia verbo - korlátolt, a szó szerinti értelmezéshez mereven ragaszkodó jog jelentését113 hagyván meg.114 A "ius strictum" kifejezést a klasszikus kor irodalmi forrásaiban nem lehet megtalálni, "iudicium strictum" fordulat rétorikai művek terminus techni-cusaként szerepel,115 a statiusi Silvaeben a strictae leges az aequummal állnak szemben;116 a ius strictum pedig csak a iustinianusi törvényműben válik megkérdőjelezhetetlenül jogi szakkifejezéssé.117)
Visszatérve Ciceróhoz, a "summo iure agere" és "summo iure contendere" fordulatok118 a jog kínálta lehetőségek teljes tárházának igénybevételét jelölik, ami önmagában nem jelent az aequitasszal ellentétes jogalkalmazást, helyes vagy helytelen volta mindig csak a konkrét szituációban válik világossá - olykor Cicero számára is lehetőség nyílnék, hogy elnéző legyen, ám a másik fél ellenséges magatartása arra kényszerítheti, hogy méltán, nem csupán saját, hanem az állam érdekét is szem előtt tartva a jog legszigorúbb eszközeivel lépjen fel vele szemben.119 (A summum ius helyzetfüggő volta kapcsán idéz mind Stroux,120 mind pedig Bürge121 irodalmi példaként Shakespeare Velencei kalmárjának azon jelenetét, amelyben a doge által javasolt méltányosabb eljárásra nem hajló Shylockkal szemben Portia bíróként valóban a betű, és nem az értelem szerinti interpretatio eszközével élve fordítja visszájára a helyzetet, és kényszeríti Shylockot meghátrálni.122) Az aequitas mint az interpretatio elve nem kerül ugyan a Cicero által taglalt causa Curiana kapcsán expressis verbis megfogalmazásra, azonban lévén végeredményben az interpretatio restrictiva és az interpretatio extensiva közötti ellentétről szó, tartalmában ennek lényegéhez látszik tartozni. A tényállás alapkérdése az, hogy a substitutio pupillaris123 (vagyis az örökös-helyettesítésnek azon fajtája, amikor a végrendelkező apa serdületlen gyermeke számára rendel örököst arra az esetre, ha a gyermek még serdületlenként elhalna124), egyúttal substitutio vulgarisnak, vagyis közönséges örökös-helyettesítésnek is tekintendő-e,125 és ehhez kapcsolódik azon megválaszolandó felvetés, hogy az így rendelt helyettes örökös egyúttal a végrendelkező örökösének tekintendő-e.126 Q. Mucius Scaevola a szűkítő, L. Licinius Crassus pedig a bővítő értelmezés mellett tört lándzsát,127 ennek megfelelően mindketten az általuk képviselt vélemény alátámasztására alkalmas auctori-tasokra hivatkoztak, ám Crassus ezen kívül még a törvényi megfogalmazás avittas formájából gúnyt űzve a humor fegyverével128 tette nevetségessé annak szűkítő értelmű interpretatióját.129 (A causa Curianában született döntés nem bizonyult a jogtudomány szempontjából maradandó értékűnek, hiszen a későbbiekben több, ezzel ellentétes szellemben fogant sententiáról tu-dunk.130) Amint láttuk, sem Cicero nem alkotta meg, sem az absztrakt definícióktól alapvetően idegenkedő131 római jogtudósok nem határozták meg az aequitas ellentmondásoktól mentes fogalmát, éppen ezért nem állja meg a helyét a scriptum - voluntas ellentét feloldási kísérletének Stroux által a causa Curiana kapcsán hangsúlyozott perdöntő volta,132 itt ugyanis az aequitas nem ítélkezési alapelvként, hanem inkább az érvelést alátámasztó retorikai ornamentumként fungált.133 Crassus, aki a causa Curianában a patrocinium aequitatis feladatát látta el, egy másik ügyben épp a ius strictum szószólójának mutatkozott: M. Marius Gratidianus egy telket adott el C. Sergius Ortának, akitől néhány évvel korábban ugyanazon telket vásárolta; a telket szolgalmak terhelték,134 amiről Sergius Ortának mint korábbi tulajdonosnak tudnia kellett, a szolgalmakról azonban Gratidianus az adásvétel megkötésekor nem tett említést, noha ez kötelezettsége lett volna.135 Az actio empti esetében az eladó a dolusért tartozik felelősséggel,136 a bírónak tehát azt kell megállapítania, hogy Grati-dianus dolózusan járt-e el;137 a felek advocatusai számára - bonae fidei iudiciumról lévén szó138 - igen tág tér nyílott, hogy a jogtudomány alapjaira felépített szónoki eszközökkel a maguk javára próbálják hangolni a iudexet.139 Ahogy Cicero is megállapítja, ebben az esetben Antonius alapozta érvelését az aequitasra, vele szemben Crassus az szigorúbb, szűkítő jellegű értelmezéshez ragaszkodott - e két pólusnak ugyanazon perben való megjelenése egyértelműen egybecseng az antik szónoki képzés azon gyakorlatával, amely szerint az ékesszólást elsajátítani vágyó hallgatók között a magister olymódon osztotta fel a tárgyalandó ügyet, hogy a tanulók egyik felének az aequitas, másik felének a ius scriptum alapján kellett védelmeznie álláspontját,140 majd utána - az in utramque partem dicere elvét gyakorolván - megcserélték a szerepeket.141 A Caecina védelmében mondott beszédében142 az interdictum értelmezése során C. Aquilius Gallus véleményére hivatkozva az aequitas mellett foglal állást.143
Amennyiben tehát ezen esetekben az aequitast nem mint absztrakt elvet, hanem mint egy, a szónoki tárházba tartozó, szabadon és szükség szerint használható eszközt tekintjük, úgy az aequitas fogalmának igen nagyvonalú cicerói kezelése egybecseng egyéb, az ékesszólás lényegét érintő kijelentéseivel.144Ajogtudo-mány által kijelölt keretek között - ami az adott esetben a iuris consultus által meghatározott tényállást jelentheti - az orator szabadon mozoghat figyelmét a védelem feladatára összpontosítva,145 ezt annál könnyebben teheti, mivel nem az igazság bizonyítására, hanem a közönséghez alkalmazkodva146 a veri similéről való meggyőzésre kell törekednie.147 (Ezt illusztrálandó mondja el Cicero a következő példát: P. Crassus iuris consultustól kívánt egy egyszerű falusi ember tanácsot kérni, ám a jogtudós az ügyet meghallgatván sajnálkozva elküldte, hiszen úgy vélte, hogy nem tehet érdekében semmit; Servius Galba, a szónok azonban a tanácsért folyamodó rusticust támogatandó számos példát, párhuzamot, humorral fűszerezett, nem a ius, hanem az aequitas talaján álló érvet tárt a jogtudós elé, hogy az - noha változatlanul nem osztotta a szónok álláspontját - kénytelen volt elismerni, hogy érvei felettébb valószínűnek és már-már igaznak hangzanak.148) A szónok mozgási terepe jóval nagyobb, mint a jogtudósé (ahogy Gellius is megfogalmazza, nincsen szorosan kötve a tények igazságtartalmához149), egy és ugyanazon ügy mellett és ellen éppen olyan jó kell tudnia érvelni, hiszen e technika a szónoki tanulmányok lényegi részét képezte.150 A szónoki és jogászi módszerek különbözősége Rómában mindvégig fennmaradt, ahogy ezt Quintilianus az Institutio oratoria azon fejezetében elismeri, amelyben a jogi ismereteknek a szónok általi elsajátításának fontosságát hangsúlyozza,151 sőt ez az eltérés az idők során egyre élesebbé vált, amikor a principátus kezdetén a politikai ékesszólás lehanyatlott, a törvényszéki ékesszólás pedig fiktív és egyre kimódoltabb példák és rétorikai szituációk feldolgo-zásával152 veszítette el kapcsolatát a iurisprudentiával.153
Összegzés. Betekintésünk végéhez érvén a következőket szűrhetjük le: A jogértelmezés eszközeiként fungáló joglogikai maximák közül írásunkban a "sum-mum ius summa iniuria" proverbiumot tettük vizsgálat tárgyává, annak előfordulását sorra véve az antik irodalmi forrásokban, nevezetesen Terentiusnál, Columel-lánál majd Cicerónál. Ez utóbbi megfogalmazásban je-gecesedett ki legvilágosabban e szállóige értelme, miszerint az interpretatio iuris folyamatában a túlhajtott, a törvény betűjét annak értelmével szemben kijátszó, rosszhiszemű jogalkalmazást és jogérvényesítést jelöli. Az interpretatio egyik legáltalánosabb, legátfogóbb igényű és a túlságosan szó szerint értelmezett és alkalmazott summum ius ellen védelmet biztosítani kívánó alapelvét fogalmazza meg a celsusi "ius est ars boni et aequi" sententia, amelynek elemzése során megállapíthattuk, hogy - noha az aequitas fogalmát a római jogtudósok soha nem definiálták - a iurisprudentiának és az ékesszólásnak kölcsönhatásaként létrejött gondolatként a jogalkalmazás által történő jogfejlesztésnek igen jelentékeny eszközévé vált. ■
JEGYZETEK
1 Zlinszky J.: Ius publicum, Budapest 1994. (a továbbiakban: Zlinszky 1994.) 77skk.; Pokol B.: A jogértelmezés alapjai, Magyar Jog 1999/11. 643.; Pokol B.: Jogelmélet, Budapest 2001. 236sk.
2 A XII táblás törvényhez - annak fordításával együtt - ld. Zlinszky J.: Állam és jog az ősi Rómában, Budapest 1996. (a továbbiakban: Zlinszky 1996) 52skk.
3 XII tab. 12, 5; Modestinus D. 1, 4, 4.
4 Papinianus D. 48, 19, 41; 50, 17, 80.
5 Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói, Budapest 2003. (a továbbiakban: Földi -Hamza) 72.
6 Celsus D. 1, 3, 24. Incivile est nisi tota lege per-specta una aliqua particula eius proposita iudicare vel respondere.
7 Paulus D. 1, 3, 29. Contra legem facit, qui id facit, quod lex prohibet, in fraudem vero, qui salvis ver-bis legis sententiam eius circumvenit.
8 Celsus D. 1, 3, 19. In ambigua voce legis ea potius accipienda est significatio, quae vitio caret, praeser-tim cum etiam voluntas legis ex hoc colligi possit.
9 Marcellus D. 28, 4, 3 pr. In re dubia benigniorem interpretationem sequi non minus iustius est quam tutius.
10 Ezt a szállóigévé vált gondolatot tükrözi a Németh János tiszteletére megjelent tanulmánykötet címe is: Magister artis boni et aequi - Studia in honorem Németh János, Szerk.: Kiss D., Varga I., Budapest 2003.
11 Földi - Hamza 73.
12 Az igazságosság fogalmának szélesebb körű vizsgálatát ld. Zlinszky J.: Jogászi erkölcs és keresztény etika, Budapest 2002.
13 Terentius, Heautontimorumenos 792skk.
14 A. Walde - J. B. Hofmann: Lateinisches Etymologisches Wörterbuch, Heidelberg 1954. II. 630.
15 Varro, De lingua Latina 8, 75.
16 Isidorus, Origines sive etymologiae 1, 7, 27.
17 Quintilianus, Institutio oratoria 7, 10.
18 Plautus, Asinaria 534; Persa 33; Pseudolus 374; Cicero, Cato maior de senectute 78; Suetonius, Tiberius 64, 4; Cicero, Pro Quinctio 19.
19 Cicero, Tusculanae disputationes 2, 144; Plautus, Cistellaria 516.; Amphitruo 77; Captivi 279; Mer-cator 694; Stichus 409; Persa 418.
20 Plautus, Stichus 492-493; Cistellaria 23sk; Pseudolus 70; Mercator 604; Terentius, Heautontimorumenos 227; 609; Adelphoe 502.
21 Plautus, Cistellaria 24-25; Terentius, Eunuchus 489; Hecyra 380; Cicero, Epistulae ad Atticum 4, 1, 5; Philippica in M. Antonium 2, 3.
22 A. Carcaterra, ,Ius summum saepe summast mali-tia', In: Studi in onore di E. Volterra, IV. Milano 1971. (a továbbiakban: Carcaterra) 631skk.
23 Egyéb származékokként és összetételekként Car-caterra (639.) a malecredulitas, maledicax, male-faber, malefactum, malefatius, maleficium, malefi-cus, maleformis, malemoris, malesanus, maleven-tum, malevolens, malifer, malignus és malatus kifejezéseket idézi.
24 Isidorus, Differentiae 1, 358. Cogitatio prova mentis malitia appellatur.
25 Vö. Isidorus, Origines sive etymologiae 10, 6. Astu-tus ab astu vocatus, quid est callidi et cauti nominis, qui possit sine periculo fortiter aliquid facere.
26 Carcaterra 638.
27 Terentius, Heautontimorumenos 4-5.
28 A contaminatióhoz és a görög előképekhez Terentius komédiáiban ld. Rieth, Die Kunst des Menan-ders in den Adelphen des Terenz, Hildesheim 1964.
29 Nr. 545. kalon hoi nomoi sphodr' eisin. ho d' horón tous nomous lian akribós synophantés phainetai.
30 Donatus - Eugraphius a. h. l. Summum ius saepe summa est malitia id enim, quod datum est, utique reddendum est, sed iure autum est, ut filia quidquid acceperit vel filiae nomine datum fuerit, quae in familia est, non recte datum videatur. Itaque aequi-tatis est ut debitum solvi debeat, ius est ut sic datum reddatur: ita summum ius summa malitia.
31 Carcaterra 641.
32 A menandrosi idézetet szó szerint az ,optimae leges subtilius intuenti pessumae videntur' fordítással volna visszaadható.
33 Carcaterra 644.
34 Hieronymus, Epistulae 1, 44.
35 Vö. M. Fuhrmann: Philologische Bemerkungen zur Sentenz ,Summum ius, summa iniuria'. In: Studi in onore di E. Volterra, II. Milano 1971. (a továbbiakban: Fuhrmann 1971.) 74.
36 Varro, De re rustica 1.7.1sk.
37 Fuhrmann 1971. 73.
38 Vö. Hamza G.: Cicero és a jogtudomány kapcsolatának kérdései. In: Jogtörténeti Tanulmányok V. 1983. 59skk.
39 Cicero, De officiis 1, 33.
40 A. Bürge: Die Juristenkomik in Ciceros Rede Pro Murena. Zürich 1974. (a továbbiakban: Bürge) 53.
41 A proverbium szerkesztésmódja nem egyedülálló, vö. pl. Plautus, Casina 510. Victi vicimus., Quintil-ianus, Institutio oratoria 4.5.16. Iniquum petendum, ut aequum feras., Petronius, Satirae 59.2. Qui vincitur, vincit., Pseudo-Hieronymus, Epistulae 4.3. Dum excusare credis, accusas.
42 J. Stroux: ,Summum ius, summa iniuria'Ein Kapitel der Geschichte der interpretatio iuris. BerlinLeipzig 1926. (a továbbiakban: Stroux) 21.
43 Fuhrmann 1971. 74.
44 Stroux 149.
45 Fuhrmann 1971. 75.
46 K. Büchner: Summum ius summa iniuria, Historische Jahrbücher 73 (1954), ugyanez In: Humanitas Romana, Heidelberg 1957. 102., C. S. Tomulescu, Der juristische Wert des Werkes Ciceros, In: Gesellschaft und Recht im griechischrömischen Altertum, I. Berlin 1968. (a továbbiakban: Tomulescu) 230.
47 Cicero, In Verrem 6.4. Non agam summo iure tecum, non dicam id quod debeam forsitan obtinere, cum iudicium certa lege sit., Cicero, Epistulae ad Atticum 16.15.1. Ego, si non improbissime Donabella tractasset, dubitassem fortasse utrum remissior essem an summo iure contenderem.
48 Tomulescu 230.
49 Cicero, De legibus 1.15.
50 A platóni Törvényekhez bővebben l. H. Görgemanns: Beiträge zur Interpretation von Platons Nomoi, München 1960., G. R. Morrow: Plato 's Cretan City, Princeton 1960., E. Wolf: Griechisches Rechtsdenken, Frankfurt a. M. 1970. IV.2. 197-375.
51 Cicero, De legibus 2.23; 59.
52 Zlinszky 1996. 52skk.; Zlinszky J.: Ius privatum, Budapest 1998. 52sk.
53 U. Knoche: Ciceros Verbindung der Lehre vom Naturrecht mit dem römischen Recht und Gesetz, In: Cicero ein Mensch seiner Zeit, Herausgegeben v. G. Radke: Berlin 1968. (a továbbiakban: Knoche); 41. Gaius, Institutiones 1.3.
54 A természetjog fogalmáról és az ehhez felhalmozódott szakirodalomról bővebben lásd Hamza G.: A ius naturale a Corpus Ciceronianumban, In: Hereditas Ciceroniana, Debrecen 1995. (a továbbiakban: Hamza 1995.) 75.
55 Az itt említett és az egyéb vonatkozó szöveghelyek elemzéséhez lásd Hamza 1995. 75skk.
56 Cicero, De re publica 3.22.
57 Cicero, De legibus 2.13.
58 Cicero, De legibus 1.18; 17; 2, 14.
59 Cicero, De legibus 1, 18.
60 Knoche 46skk.
61 U. v. Lübtow, Cicero und die Methode der römischen Jurisprudenz, In: Festschrift für L. Wenger, München 1944. I. 232.
62 Aquila Romanus, De figuris sententiarum 27.
63 D. 50, 17, 144.
64 Pulbilius Syrus, Sententiae L, 6.
65 D. 50, 17, 206.
66 Seneca, Controversiae 10, 2, 6.
67 Carcaterra 663.
68 Celsushoz bővebben ld. H. Hausmaninger, P. Iuventius Celsus, In: Studien zum römischen Recht in Europa, I. Budapest 1992.
69 Földi - Hamza 94skk.; Hamza G.: Az európai magánjog fejlődése - A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján, Budapest 2002. 30.; D. Nörr: Zu den geistigen und sozialen Grundlagen der spätantiken Kodifikationsbewegung, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung (a továbbiakban: ZSS) 80 (1963); A. N. Honoré - A. Rodger: How the Digest Commissioners Worked, ZSS 87 (1970); H. Ankum: La Codification de Jus-tinien était-elle une véritable codification? In: Liber Amicorum J. Gilissen. Antwerpen 1982.; D. J. Osler: The Compilation of Justinian's Digest, ZSS 102 (1985), D. Pugsley: The Justinian Digest and the Compilers, Exeter 1995.
70 Ulpianus D. 1, 1, 1. Cuius merito quis nos sacerdotes appellet: iustitiam namque colimus, et boni et aequi notitiam profitemur, aequum ab iniquo separantes, licitum ab illicito discernentes, bonos non solum metu poenarum, verum etiam praemiorum quoque exhortatione efficere cupientes, veram nisi fallor philosophiam, non simulatam affectantes.
71 Ulpianus D. 1, 1, 10. Iustitia est constans et perpetua voluntas ius suum cuique tribuendi. Iuris praecepta sunt haec: honeste vivere, alterum non lae-dere, suum cuique tribuere.
72 Földi - Hamza 29.; 67. Földi A.: A jóhiszeműség és tisztesség elve, Publ. Inst. Jur. Rom. Budapest. 2001. 19 skk.
73 Ulpianus D. 47, 10, 32.
74 Ulpianus D. 5, 1, 15, 1; Gaius D. 50, 13, 6; C. 3, 1, 13, 6.
75 Tryphoninus D. 16, 3, 31 pr.
76 Celsus D. 1, 3, 17. Scire leges non hoc est verba earum tenere, sed vim ac potestatem.
77 Celsus D. 1, 3, 24.
78 A. Polacek, Ius est ars aequi et boni, In: Studi in onore di A. Biscardi, II. Milano 1982. (a továbbiakban: Polacek) 27sk.
79 Cicero, Topica 2, 9. Ius civile est aequitas constitu-ta eis, qui eiusdem civitatis sunt ad res suas obti-nendas. - Vö. Polacek 29sk.
80 Ehhez ld. Nótári T.: Jogtudomány és retorika - Cicero pro Murena 26., Jogtudományi Közlöny 2001/12. 470skk.
81 E jogintézményekhez bővebben lásd Zlinszky 1996. 104sk., F. Benedek: Die conventio in manum und die Förmlichkeiten der Eheschliessung im römischen Recht, PTE Dolg. Pécs 1978. 19skk., a családfői hatalomhoz Nótári T.: De iure vitae necisque et exponendi, Jogtudományi Közlöny 1998/11. 421-434., Nótári T., Megjegyzések a férji hatalom történetéhez az ókori Rómában, Belvedere Meridionale 1999/ 1-2. 37-43.
82 Cicero, Murena 27. Mulieres omnes propter infirmi-tatem consilii maiores in tutorum potestate esse vo-luerunt, hi invenerunt genera tutorum, quae potes-tate mulierum continentur. Sacra interire illi nolue-runt, horum ingenio senes ad coemptiones faciendas interimendorum sacrorum causa reperti sunt.
83 Cicero, Pro Murena 27.
84 Cicero - Négy védőbeszéd, Fordította, jegyzetekkel ellátta és a bevezetést írta Nótári T., Szeged, 2004. 86.
85 Vö. Cicero, De legibus 1.14.
86 G. Ciulei, L'équité chez Cicéron, Amsterdam 1972. (a továbbiakban: Ciulei) 640skk.
87 Cicero, Der inventione 32; De partitione oratoria 28. Nam omnia, quae de iure civili, aut de aequo et bono discrepantur; Pro Caecina 36; De oratore 1, 56. Galba autem adludens varie, et copiose, multas similitudines adferre multaque pro aequitate contra ius dicere.
88 Cicero, Topica 5; 7. ut si quis ius in legem, morem, aequitatem dividat.
89 Ciulei 642.
90 De patitione oratoria 39. Deinde erit utendum exemplis, in quibus omnis aequitas perturbetur, si verbis legum, ac non sententiis pareatur.; De re publica 5, 2.
91 Cicero, Topica 2; 24; De partitione oratoria 37.
92 Cicero, De re publica 1, 2; Laelius de amicitia 22; De officiis 1, 19.
93 Cicero, Topica 23. Quum autem de aequo et iniquo disseritur, aequitatis loci colliguntur. Hi cernuntur bipertito, et natura et institutio. Natura partes habet duas, tributionem sui et ulciscendi ius. Institutio autem aequitatis tripertita est: una pars legitima, altera conveniens, tertia moris vetustate firmata. Atque etiam rursus aequitas tripertita dicitur: una ad superos deos, altera ad manes, tertia ad homines pertinere. Prima pietas, secunda sanctitas, tertia iustitia aut aequitas nominatur.
94 Cicero, Epistulae ad Quintum fratrem 1, 1, 45.
95 Cicero, In Verrem 5, 81.
96 Cicero, Ad familiares 4, 4, 3; Philippica in M. Antonium 9, 10.
97 Cicero, De lege agraria 2, 102.
98 Cicero, Pro M. Tullio 8; Pro L. Valerio Flacco 49; Pro A. Cluentio 5; 159.
199 Cicero, Ad familiares 13, 28 A, 2; 13, 66, 2.
100 Bürge 49skk.
101 Vö. Schulz 90.; Cicero, De oratore 1, 86; 173.
102 F. Pringsheim, Ius aequum und ius strictum, ZSS 42. (1921) (a továbbiakban: Pringsheim) 643skk.
103 Cicero, Philippica in M. Antonium 5, 20; De imperio Cn. Pompei 58.
104 Bürge 52.
105 Pringsheim 643skk.
106 Cicero, In Verrem 3, 118; Livius, Ab Urbe condita 38, 50, 9; Tacitus, Annales 3, 27; Seneca, Epistu-lae ad Lucilium 86, 2., Tryphoninus D. 29, 1, 18, 1; Paulus D. 46, 1, 55; C. 3, 36, 11; 6, 58, 15, 1.
107 Paulus D. 50, 17, 90. In omnibus quidem, maximum tamen in iure aequitas spectanda est.
108 Vö. a celsusi (D. 1, 1, 1 pr.) "ius est ars boni et aequi" szentencia.
109 Paulus D. 44, 4, 1, 1; Ulpianus D. 2, 14, 52, 3.
110 Pringsheim 644.
111 C. 1, 14, 1; C. Theod. 1, 5, 3; 3, 1, 8.
112 Ulpianus D. 15, 1, 32 pr.; Papinianus D. 26, 7, 36; Paulus D. 39, 3, 25; Papinianus D. 46, 6, 12.
113 acerbitas - C. 7, 54, 3, 3; angustiae - Inst. 3, 3, 1; 3, 9, 2; asperitas - C. 8, 34, 3 pr.; Inst. 3, 2, 3; aus-teritas - C. 7, 63, 5, 6; duritia - C. 1, 14, 9; 9, 7, 1 pr.; D. 35, 2, 54; rigor - C. Theod. 1, 2, 3; D. 40, 5, 24, 10; scrupulositas - C. 7, 71, 6; 1, 14, 12, 2; 8, 37, 13, 1; 7, 40, 1, 1; D. 28, 3, 12 pr.; severitas - C. Theod. 8, 1, 12; C. 3, 26, 8; 4, 29, 25, 1; 5, 4, 28, 4; 9, 4, 4, 1; D. 48, 19, 11 pr.
114 Pringsheim 648.
115 Seneca, Controversiae 1. praef. 23; 4. praef. 3; Quintilianus, Institutiuo oratoria 12, 10, 52.
116 Statius, Silvae 3, 5, 87-88. Nulla foro rabies aut strictae in iurgia leges; morum iura viris solum et sine fascibus aequum.
117 C. 4, 31, 14, 1; C. 5, 13, 1, 2; Papinianus D. 5, 3, 50, 1; Paulus D. 13, 5, 30; Tryphoninus D. 23, 2, 67, 1; Papinianus D. 29, 2, 86 pr.; Iavolenus D. 40, 7, 28 pr.;C. 3, 42, 8, 1; Gaius Inst. 3, 18.
118 Cicero, In Verrem 6, 4; Pro Quinctio 38.
119 Vö. Cicero, Epistulae ad Atticum 16, 15, 1.
120 Stroux 57.
121 Bürge 54.
122 Shakespeare, The Mercant of Venice IV, 1. 300-317. (Portia) A pound of that same merchant's flesh is thine: The court awards it, and the law doth give it. (Shylock) Most rightful judge! (Portia) And you must cut this fesh from off his breast: The law allows it, and the court awards it. (Shylock) Most learned judge! A sentence! Come, prepare! (Portia) Tarry a little: there is something else. This bond doth give thee here no jot of blood; The words expressly are 'a pound of flesh:' Then take thy bond, take thou thy pound of flesh; But, in the cutting it, if thou dost shed One drop of Christian blood, thy lands and goods Are, by the laws of Venice, confiscate Unto the state of Venice. (Gratiano) O upright judge! Mark, Jew: O learned judge! (Shylock) Is that the law? (Portia) Thyself shalt see the act; For, as tho urgest justice, be assur'd Thou shalt have justice, more than thou desir'st.
123 Vö. Gaius, Institutiones 2, 179.
124 Ehhez bővebben ld. G. Finazzi: La sostituzione pupillare, Napoli 1997.
125 Vö. Gaius, Institutiones 2, 174-178.; Földi -Hamza 626.
126 Ehhez bővebben ld. M. d'Orta, Saggio sulla ,heredis institutio'. Problemi di origine, Torino 1996., a causa Curiana máig eldöntetlen - és itt nem is eldöntendő - kérdéséhez ld. Schulz 95sk.
127 Cicero, De oratore 1, 180.
128 A Cicero által a beszédekben alkalmazott humorhoz ld. Nótári 1999. 224skk.; Nótári T.: Medea Palatina (Megjegyzések Cicero Caelianájához, különös tekintettel Clodia személyére), Aetas 2000/1-2. 5skk.
129 Bürge 58.
130 Schulz 95. - Trebatius D. 26, 2, 33; Modestinus D. 28, 6, 4 pr.
131 Vö. Iavolenus D. 50, 17, 202. Omnis definitio in iure civili periculosa est, parum est enim, ut non subverti posset.
132 Stroux 33skk.
133 Bürge 60.
134 A szolgalmakhoz ld. B. Biondi: Servitú prediali, Milano 1944.; Brósz R.: A klasszikus szolgalom fogalma különös tekintettel a szolgalom és a haszonjogok viszonyára, Budapest 1949.; G. Grosso: Le servitú prediali nel diritto romano, Torino 1969.
135 Cicero, De officiis 3, 67.
136 Földi - Hamza 517.
137 A dolus problematikájáról az adásvétel esetében ld. Molnár I.: A római jog felelősségi rendje, Szeged 1994. 48skk.
138 Vö. Cicero, Topica 66.
139 Bürge 61.
140 Cicero, De oratore 1, 244; Quintilianus, Institutio oratoria 7, 6, 1.
141 Cicerónak a szónoki képzést érintő elgondolásaihoz ld. H. K. Schulte, Orator - Untersuchungen über das ciceronianische Bildungsideal, Frankfurt am Main 1935. 37skk.; K. Barwick, Das rednerische Bildungsideal Ciceros, Berlin 1963. 38skk.
142 Ezen oratióhoz bővebben ld. W. Stroh, Taxis und Taktik - Die advokatische Dispositionskunst in Ciceros Gerichtsreden, Stuttgart 1975. 80skk.
143 Cicero, Pro Caecina 80. Cum exemplis uterer multis ex omni memoria antiquitatis a verbo et a scripto plurimis saepe in rebus ius et aequi bonique rationem esse seiunctam, semperque id valuisse plurimum quod in se auctoritatis habuis-set aequitatisque plurimum, consulatus est me et ostendit in hac ipsa causa nihil esse quod labo-rarem; ,quonam', inquam ,modo?' ,quia certe' inquit', ,deiectus est Caecina vi hominibus armatis aliquo ex loco; si non ex loco quem in locum venire voluit, at ex eo certe unde fugit.' ,quid tum?' ,praetor' inquit, ,interdixit ut, unde deiectus esset, eo restitueretur, hoc est, quicumque is locus esset unde deiectus esset. Aebutius autem qui fatetur aliquo ex loco deiectum esse Caecinam, is quoniam se restituisse dixit, necesse est male fecerit sponsionem.
144 Bürge 63.
145 A jogtudományra nézvést némi negatív felhanggal vö. Cicero, Orator 141.
146 Cicero, Partitiones oratoriae 90.
147 Cicero, De officiis 2, 51. Iudicis est semper in causis verum sequi, patroni non numquam veri simile, etiam si minus sit verum, defendere.
148 Cicero, De officiis 240. Deinde ipsum Crassum manu prehendit et ,heus tu' inquit ,quid tibi in mentem venit ita respondere?' Tum ille fidenter homo peritissimus confirmare ita se rem habere, ut respondisset, nec dubium esse posse; Galba autem adludens varie et copiose multas simili-tudines adferre multaque pro aequitate contra ius dicere; atque illum, cum disserendo par esse non posset - quamquam fuit Crassus in numero diser-torum, sed par Galbae nullo modo - ad auctores confugisse et id, quod ipse diceret, et in P. Muci fratris sui libris et Sex. Aeli commentariis scriptum protulisse ac tamen concessisse Galbae disputa-tionem sibi probabilem et prope veram videri. 149 Gellius, Noctes Atticae 1, 6, 4. ,Rhetori concessum est sententiis uti falsis, audacibus, versutis, subdolis, captiosis, si vero modo similes sint et possint movendos hominum animos qualicumque astu inrepere.' Praeterea turpe esse ait rhetori, si quid in mala causa destitutum atque inpropugna-tum relinquat.
150 Cicero, De oratore 2, 30.
151 Quintilianus, Institutio oratoria 12, 3, 2-4. Neces-sariam iuris civilis oratori scientiam.
152 Vö. Quintilianus, Institutio oratoria 2,4, 41.
153 E. Norden, Die antike Kunstprosa I., Leipzig 1909. 126skk.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Nótári Tamás, egyetemi adjunktus, KRE ÁJK, Budapest
Visszaugrás
