E bevezető "megjegyzések eltérnek a szokványostól: azonnal a probléma lényegére irányulnak. In medias res kezdjük."
Peschka Vilmos, legalábbis egyik munkájának első soraiban, példásan sürgetőn, e szavakkal látott feladatának. Mi nem követjük: az időnek a maga ütemében kell haladnia. Türelemmel kell lennünk a történet iránt. Türelemmel, vagyis azzal az erénnyel, amelyet az ünnepelt szürkészöld szeme oly fontosnak látott.
Innen, az idő mélységes mély kútjából - persze korántsem a fenekéről, ahová a szétszaggatott és halott Józsefemet hajíttattam és rejteni rendeltem, hanem valahol középtájt, ott, ahová, átkelvén a nagy és szent folyón, betúrtam és befészkeltem magam -, innen, a kútból figyeltem föl rá. Önök alighanem furcsának, szinte gyanúsnak és mindenképp magyarázatot követelőnek tartják ezt a kitartó érdeklődést, amit egy a bolsevikok által számomra ismeretlenné tett, kicsit kalandos ország frissen végzett jogásza iránt mutatok. Hiszen nem ismerhettem, bár a gimnazista, s majd a friss jogász lelkesen olvasott már annak előtte, hogy az időknek kútja engem elnyelt és magába szívott volna.
Időzzünk el a jogász szónál. A jogász és jog szavak Micrajimban, a jogfosztottság és rendetlenség sötét országában kétséges, sőt kétes értelművé váltak. Eláruljuk tehát, az ifjú jogi pályával kétségtelen összeférhetetlen, összeilleszthetetlen módon reménykeltő német irodalmi tanulmányokra adta magát, újabb egyetemi favágásra, és mindezt a kedvemért, amit szégyen nélkül megvallhatunk.
Akárhogy is, felfigyeltem rá. Reá, éppen rá figyeltem fel az akkor még nagyszámú, rajongásra hajló tisztelőim sokaságából. Nem mintha ez a rám nehezedő tisztelet megteremthetné a magamfajta írásra szánt emberben a másik iránti érdeklődés kötelességét, de észre kellett vennem, hogy egy bizonyosfajta módon és értelemben ebben az Európára ráerőszakolt, Európát tagadó bolsevik világban ez a fiatalember éppen miattam és általam igyekszik polgári és humanista létformát találni, méghozzá derekas odaadással. Szép és ritka kísérlet, mely, ha sikeres, példaértékű lehet. Már csak azt kell meglesnünk, kik kívánnak ma, több mint százhúsz napfordulóval a halálom után, e példát nemcsak könnyű szívvel bámulni és megismételhetetlenként dicsérni, de követésére is vállalkozni.
Nem tagadjuk, akadtak az ifjú iránti szeszélyes, mégis mélyebb, természetemből adódó érdeklődésnek személyesebb okai. Látom, amint a fiatalember, ez a Wilhelm Meister a bolsevik Micrajimban az én Varázshegyem, bizonytalan felnőtté válásomnak ezen játékosan többértelmű terméke előtt köröz, amint szédülten és
- 13/14 -
lenyűgözve, Naphta és Settembrini közt téblábol, és egyensúlyát keresi a Davos-Dorf felé vezető csúszós latyakban. Ki ez az elveszett polgár? Nem középen álló világfi, mint Hans Castorp úrfi, talán nem is szeretne az lenni. Eleinte nem egy tekintetben Settembrini felé hajlott, de semmiképpen sem fogadhatta mosoly nélkül az olyasféle üzeneteket, mint hogy az emberiség diadala és erkölcsi vágya az alkotmányos nemzeti állam lenne, mivel egészen tisztában volt ennek az értelem tülkét fújó olasznak a tisztességes korlátoltságával, egyoldalúságával. Az bizonyos, hogy - hozzám hasonlóan - küzdött Naphta idegenes, sötét vonzásával és rejtett erőivel és az olyanfajta igazságaival, mint hogy a politika csak a kölcsönös erkölcsi kompromittálásra való.
Ma már senki sem perelhet emiatt, megvalljuk hát, hogy Naphta mintájául Lukács György szolgál. Mondhatnánk hát, egy közvetítő ismerős is hozzáfűzi az ünnepeltet érdeklődésemhez. Én azonban Georg von Lukácsban a sötét erővel játszó misztikus aszkétához vonzódtam, míg őt Lukács, mint kései érlelésű marxista ihlette. Vagy inkább fölszabadítóként hatott rá, érvényességet adott annak, ami benne rejlett, a vonzódást a különösséghez. Igaz, a magamfajta nem-szakértőnek, mondhatnánk akár: kirendelt naivnak, ez az esztétikai eredetű különösség, ami annyira ingerelte és lebilincselte az ünnepeltet, inkább hegeli értelmű vagy kétértelmű fogalom. Elég lehet e helyütt annak észlelése és rögzítése, hogy Peschkát nem pusztán megragadta a kategória, hanem inkább ő volt az, aki teljességgel birtokába vette ezt a különlegességet, mintha csak esztétikai kérdést kellene megválaszolnia, ahol mindenki más etikát látott. Erre az általános és egyedi közti széles mezőre kicsapta vagy inkább beszuszakolta a jogot, törvényestül, bíróstul.
Szólnunk kell érdeklődésem egy további személyes okáról is. Az erkölcsi helyességet mindannyian körülményeink és természetünk engedte módon találjuk meg, és itt a tévedések lehetőségét senki sem zárhatja ki. A hitlerizmusssal, akárki akármit mondjon, igazán kellő időben és mértékkel szembefordultam, és Amerikát, a kedves otthont is időben odahagytam. De '53-ban, a berlini munkásfelkelés kapcsán, nem tagadhatóan szerencsétlen módon, de mégsem a nagy nyilvánosság előtt, azt találtam mondani vagy feljegyezni, hogy az oroszok kíméletesen nyomták volna el a tüntetést, és csak játékosan halogató természetemnek köszönhetjük, hogy addig tologattam a Sztálin díj elfogadását, amit az a szerencsétlen Brecht persze hálatelt örömmel elfogadott helyettem, míg engem a számomra kissé váratlan halál meg nem szabadított az állásfoglalás kellemetlenségeitől. Ez a fiatal magyar tisztelőm viszont, aki a tisztelőknek számunkra kedves távolságtartó fajtájába tartozott, ezt az én szépen megélt elkötelezettségemet egy bolsevik rendben és a bolsevik világ összeomlása utáni rendetlenségben tette próbára, ott kellett megértenie, megélnie és megharcolva talán megoldania a helyes tartás feladványát, vagyis a legteljesebb értelemben helyettem, sőt, a nevemben járt el. Innen a személyes érdek: a híres Thomas Mann-i tartás alkalmazásának lehetősége iránti érdeklődésben leledzik. Itt, a kútban is el kellett ismernem, látva a bolsevizmus 1956-os valóságát, hogy a visszavonásoknak és megfontolásoknak ott már semmi, vagy legalábbis szinte semmi helye nem maradt. A fiatalember látja, mi történik '56-ban, tüntet is talán, legalábbis ha idejében beér a tüntetésre. Begyalogol Óbudáról; látja a tankokat, és míg legjobb barátai lőnek vagy lövésről szónokolnak, szöknek, menekülnek, ő kivár, szemlélődik,
- 14/15 -
habozás nélkül a maradás pártján, és beható, de nem veszélytelen érdeklődéssel, a kijárat mellé húzódva figyeli a nagy emberi színjátékot, a véres komédiát, azt, aminek az elemi népharag szülte felkelés leverése után a megalkuvásban, meghódolásban, meghasonlásban és meglapulásban sorsszerűen be kellett következnie.
Nem csodálkozhatnak hát, hogy szabad szemlélődésünk e szellemi és erkölcsi vállalkozás felé fordult: képes lesz-e ez a fiatalember, született erőinek helyes felhasználására, egyedül azzal a pajzzsal és dárdával a kezében, amivel a Varázshegy, és azon túl az egész világirodalom ellátni tudta. Lássuk, mit tehet az, aki a szellemmel akarta eljegyezni magát, és a maradást választja. Nagy kockázat ez, életveszélyes és életre szóló játszma, mert aki marad, annak hallgatnia kell, miközben szellemi hivatása a szó. Nem kis teher. Az irodalmi iránymutatás nyomán arisztokratikussá kellett válnia, miközben népi erő és hajlam feszült benne. Megvetette azt a szürke plebejusságot, amit a bolsevikok követeltek, de az arisztokratizmust lepleznie kellett, maga előtt is. Mindenekfölött maga előtt. Az ilyesmi, mint tudják, hölgyeim és uraim, csak annak sikerülhet, aki önmagát megkötve határozza meg magát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
