A címben felvetett problémát egy olyan jogesetből kiindulva szeretnénk górcső alá venni, mely ügyben az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) által hozott ítéletet számos - kisebb hangsúly eltolódásokat ugyan tartalmazó, de főbb vonalaiban egymáshoz hasonló - kritika ért. Az ügy sajátossága, hogy a szerződés megkötésének időpontjában mindkét fél lakóhelye, illetve székhelye ugyanabban az államban volt (Németország), míg a perindítás időpontjában a fogyasztó (alperes) már Svájcban rendelkezett lakóhellyel. Ennélfogva az ügy csak később vált nemzetközi jellegűvé, eredetileg nem kellett számolni a határon átnyúló karakterrel. Ez a szituáció a hosszabb időhorizontú jogviszonyok esetében gyakrabban fordulhat elő. A cikkben arra keresünk választ, hogy az EUB megnyugtatóan megválaszolta-e az előterjesztett kérdéseket, vagy az ügyet differenciáltabban kellett megítélni; valamint arra, hogy a jelenlegi szabályozás kielégítő-e vagy az eset esetleg éppen arra mutat rá, hogy az utólagos lakóhely-áthelyezési ügyeknek más megítélés alá kellene esniük annak érdekében, hogy a fogyasztó és a szolgáltató közötti "ésszerű érdekegyensúlyt" megtalálhassuk, a joghatósági szabályok előreláthatósága, kiszámíthatóságát megteremtsük olyan esetekre nézve, ahol megvan annak a kockázata, hogy a fogyasztó "magával viheti" a joghatóságot.
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Második Luganoi Egyezmény[1] értelmezésére vonatkozóan terjesztette elő egy német bíróság egy folyószámlahitelből eredő tartozás visszafizetésével kapcsolatos eljárásban. 2009-ben az akkor
- 5/6 -
Drezdában lakóhellyel rendelkező fogyasztó folyószámlát nyitott a Commerzbank fiókjában, melyet követően a bank hitelkártyát bocsátott ki számára. A német jog szerint alapított Commerzbank társaság székhelye FrankfurtamMainban (Németországban) található. 2014-ben a fogyasztó Svájcba költözött. 2015 januárjában a fogyasztó meg akarta szüntetni a Commerzbanknál vezetett számláját. Ám a folyószámlán 6.283,37 euró tartozás volt[2], melyet a fogyasztó nem szándékozott visszafizetni. A visszafizetést a fogyasztó arra hivatkozással tagadta meg, hogy az egyenleg a hitelkártyája harmadik személyek általi visszaélésszerű használatából ered. Miután a fogyasztó többszöri felszólítása a szóban forgó egyenleg kiegyenlítésére eredménytelen maradt, a Commerzbank 2015 áprilisában azonnali hatállyal felmondta a felek közötti szerződéses jogviszonyt, és esedékessé nyilvánított 4856,61 euró összegű, felé fennálló tartozást. Mivel a fogyasztó továbbra sem egyenlítette ki tartozását, a bank 2016 novemberében keresetet indított az Amtsgericht Dresden előtt, kérve a fogyasztónak az említett egyenlegén mutatkozó tartozás megfizetésére való kötelezését. Az eljárás során kérdésessé vált a német bíróságok joghatósága (a fogyasztó Svájcban található lakóhelyére tekintettel).[3]
A felülvizsgálati eljárásban a Bundesgerichtshof hangsúlyozta, hogy az előtte folyamatban lévő eljárás kimenetele a Második Luganói Egyezmény 15. cikke (1) bekezdése c) pontjának és 16. cikke (2) bekezdésének értelmezésétől függ. A Bundesgerichtshof emlékeztetett az EUB azon ítélkezési gyakorlatára, amelyben a Második Luganói Egyezmény 15. cikkének (1) bekezdését értelmezte, és azonosította a három együttes feltételt, amelyek lehetővé teszik e rendelkezés alkalmazását. Először is a szerződő felek egyike "fogyasztói" minőségben jár el, szakmai tevékenységétől kívül esőnek tekinthető keretek között; másodszor az e fogyasztó és a szakmai tevékenységet folytató személy közötti szerződést ténylegesen megkötötték, és harmadszor, e szerződés az említett 15. cikk (1) bekezdésében említett kategóriák egyikébe tartozik. A Bundesgerichtshof úgy vélte, hogy a jelen ügyben az első két feltétel teljesül. Ami pedig a harmadik feltételt illeti, ha az alapügy tárgyát képező szerződés nem tartozik a Második Luganói Egyezmény 15. cikke (1) bekezdése a) és b) pontjának hatálya alá, akkor kizárólag ezen egyezmény 15. cikke (1) bekezdése c) pontja jöhet számításba az álláspontja szerint. Ennélfogva az előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a Második Luganói Egyezmény 15. cikke (1) bekezdésének c) pontja feltételezie a fogyasztóval szerződő fél határokon átnyúló tevékenységének a szerződés megkötésének időpontjában való fennállását, emlékeztetve arra, hogy az adott időpontban, azaz 2009 folyamán mind a fogyasztó, mind bankfiókján keresztül
- 6/7 -
a szakmai tevékenységet folytató személy Drezdában rendelkezett lakóhellyel, illetve székhellyel.[4]
A fentiekre tekintettel a jogorvoslat során a Bundesgerichtshof úgy határozott, hogy a következő kérdést terjeszti az Európai Unió Bírósága elé előzetes döntéshozatalra:
"1) Úgy kell-e értelmezni a Második Luganói Egyezmény 15. cikke (1) bekezdésének c) pontját, hogy a kereskedelmi vagy szakmai tevékenységnek a fogyasztó lakóhelyének az [ezen] egyezmény által kötelezett államban történő »folytatása« már a szerződés előkészítése és megkötése során a fogyasztóval szerződő fél határokon átnyúló tevékenységét feltételezi, vagy a rendelkezést akkor is alkalmazni kell a keresetre joghatósággal rendelkező bíróság megállapításához, ha a szerződő felek a szerződés megkötésekor ugyanabban az [ezen] egyezmény által kötelezett államban rendelkeztek a Második Luganói Egyezmény 59. és 60. cikke értelmében vett lakóhellyel, és a jogviszony csak utólag, azáltal vált nemzetközi jellegűvé, hogy a fogyasztó később az [említett] egyezmény által kötelezett másik államba költözött?"[5]
Eredetileg volt egy második kérdés[6] is, de azt a kérdést előterjesztő bíróság visszavonta.
Az ítélet (önmagán túlmutató) különös jelentőségét az is adja, hogy bár az ítéletet a Második Luganói Egyezmény rendelkezéseihez kapcsolódóan hozták meg, az a Brüsszel-Ia. rendeletre is vonatkoztatható, mivel a Második Luganói Egyezmény 15. és azt követő cikkei minden lényeges vonatkozásban megegyeznek a Brüsszel-Ia. rendelet 17. és azt követő cikkeivel. A döntés így várhatóan minden Európai Unión belüli fogyasztói lakóhely-változtatási esetet is érint, mert nem várható, hogy az EUB más döntést hozna a Brüsszel-Ia. rendelet kapcsán egy a tárgyalthoz hasonló ügyben.
- 7/8 -
Az ítélet a Második Luganoi Egyezmény és különösen annak 15. cikk (1) bek. c) pontjának, valamint a 16. cikke (2) bekezdésének értelmezésére vonatkozik. A 15. cikk (1) bek. kimondja, hogy "Valamely személy, a fogyasztó által kereskedelmi vagy szakmai tevékenységén kívül eső céllal megkötött szerződéssel kapcsolatos ügyekben a joghatóságot a 4. cikk és az 5. cikk 5. pontjának sérelme nélkül e szakasz határozza meg, ha: [...] b) a szerződés tárgya olyan részletekben visszafizetendő kölcsön vagy bármely egyéb hitel, amelyet áruk vételének finanszírozására nyújtanak; [vagy] c) minden más esetben, a szerződést [helyesen: minden más esetben, amikor a szerződést][7] olyan személlyel kötötték, aki a fogyasztó lakóhelyének ezen egyezmény által kötelezett államában kereskedelmi vagy szakmai tevékenységet folytat, vagy ilyen tevékenysége bármilyen módon az említett államra, illetve több állam között az említett államra is irányul, és a szerződés az ilyen tevékenység körébe tartozik." Az egyezmény 16. cikkének (2) bekezdése értelmében: "A fogyasztó ellen a másik szerződő fél kizárólag az ezen egyezmény által kötelezett azon állam bíróságai előtt indíthat eljárást, ahol a fogyasztó lakóhellyel rendelkezik." A 17. cikk pedig a következőképpen rendelkezik: "E szakasz rendelkezéseitől kizárólag olyan megállapodással lehet eltérni, amely: 1. a jogvita keletkezését követően jött létre; vagy 2. lehetővé teszi a fogyasztó számára az e szakaszban megjelölttől eltérő bíróságok előtti perindítást; vagy 3. a szerződés megkötésének időpontjában az ezen egyezmény által kötelezett azonos állam területén lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkező fogyasztó és a másik fél között jött létre, és az említett állam bíróságainak joghatóságát köti ki, amennyiben az ilyen megállapodás az említett állam jogával nem ellentétes."
Fontos megemlíteni, hogy az EUB 2020. július 22-én az előzetes döntéshozatali eljárást a C-98/20. sz. mBank ügyben hozott végzés kihirdetéséig felfüggesztette, majd 2020. szeptember 7-én folytatta. Ekkor került sor a fent említett második kérdés visszavonására.
Ami az ítéletet illeti, az EUB először a Második Luganói Egyezmény időbeli hatályát és az ügyben való alkalmazhatóságát vizsgálta. Ennek során hivatkozott a Schlömp-ügyben (C-467/16, 37. pont) hozott ítéletre, amelyben az EUB megállapította, hogy a Második Luganói Egyezmény 2011. január 1-jén lépett hatályba az Európai Unió és a Svájci Államszövetség között. Ennek jelen ügy vonatkozásában azért van jelentősége, mert ugyan az alapeljárás tárgyát képező szerződést ezen időpont előtt kötötték, annak felmondása és az azt követő peres eljárás későbbi
- 8/9 -
időpontra esik, így az EUB álláspontja szerint az egyezmény alkalmazhatósága nem vitatható.[8]
Rögzíti továbbá a bíróság, hogy a Második Luganói Egyezmény 15. cikke meghatározza azt a három feltételt, amelyeknek együttesen teljesülniük kell az említett 4. szakasz alkalmazásához. A háromból bármely feltétel hiányában nincs lehetőség arra, hogy a joghatóság a fogyasztói szerződésekre vonatkozó szabályok alapján legyen meghatározható (vö: Primera Air Scandinavia ítélet, 56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).[9]
Az Egyezmény 16. cikke tekintetében az EUB felhívta a figyelmet az 1215/2012/ EU rendelet 18. cikkét illetően - amelynek szövegezése lényegében megegyezik az egyezmény 16. cikkének szövegével - az mBank ügyben hozott végzésre, melyben kimondta a bíróság, hogy a "fogyasztó lakóhelyének" fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az a fogyasztónak a bírósági kereset benyújtásának időpontjában fennálló lakóhelyét jelöli (C-98/20, 36. pont).[10] (Erre az ügyre tekintettel függesztette fel az EUB az eljárását.)
Fontos továbbá szem előtt tartani, hogy a fogyasztói szerződésekre vonatkozó különös joghatósági szabályokat illetően, abban az esetben, ha - mint a jelen ügyben is - a keresetet az eladó vagy a szolgáltató indítja a fogyasztóval szemben, a Második Luganói Egyezmény 16. cikkének (2) bekezdésében foglalthoz hasonló szabály olyan "kizárólagos joghatósági szabálynak" minősül, amelynek értelmében a keresetet kizárólag a fogyasztó lakóhelye szerinti tagállam bíróságai előtt lehet megindítani (lásd analógia útján: 2020. szeptember 3-i mBank végzés, (C-98/20, 26. pont).[11]
Az Egyezmény 15. cikk (1) bek. c) pont szövegének értelmezése jelenti az egyik komolyabb kihívást az ügyben. Miként kell értelmezni azt a fordulatot, hogy a fogyasztóval szerződő fél "a fogyasztó lakóhelyének ezen egyezmény által kötelezett államában kereskedelmi vagy szakmai tevékenységet folytat, vagy ilyen tevékenysége bármilyen módon az említett államra, illetve több állam között az említett államra is irányul, és a szerződés az ilyen tevékenység körébe tartozik"? Az EUB itt az Európai Bizottság érveléséből indul ki, mely szerint "e rendelkezésből sem kifejezetten, sem hallgatólagosan nem következik, hogy a szerződés megkötésének időpontjában a szakmai tevékenységnek szükségszerűen az eladó vagy szolgáltató székhelyétől eltérő államra kell irányulnia. Ugyanígy arra sem utal semmi, hogy a fogyasztó lakóhelyének az eladó vagy szolgáltató szerződő fél székhelyétől eltérő államban kellene lennie. Így csak az szükséges kifejezetten, hogy az eladó vagy szolgáltató szerződő fél a tevékenységét abban az államban
- 9/10 -
folytassa, ahol a fogyasztó lakóhelye található."[12] Érvelése során több korábbi ítéletre is hivatkozik. Így például a Hypoteční banka ítéletre (C-327/10), melyben az EUB korábban kimondta, hogy a joghatóságra vonatkozó egységes szabályok attól függetlenül alkalmazandók, hogy a szerződés megkötésének időpontjában a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató lakóhelye, illetve székhelye ugyanabban az államban volt-e. Felhozza továbbá a Maletic ítéletben (C-478/12) 26. pontjában foglaltakat és rámutat, hogy a joghatósági szabályok alkalmazásához határokon átnyúló elem megléte szükséges, és a szóban forgó jogviszony nemzetközi jellege nem feltétlenül következik abból, hogy a jogviszony a jogvita tárgya vagy a jogvitában érintett felek illetősége miatt egynél több szerződő államot érint.[13]
Rámutat, hogy a fentebb már hivatkozott mBank végzés (C-98/20) is mutat rokonságot az itt tárgyalt esettel, ám az annak alapjául szolgáló ügyben az egyik államban székhellyel rendelkező banknak volt fióktelepe abban a másik államban, ahol a szerződés megkötésének időpontjában a fogyasztó szintén lakóhellyel rendelkezett, ugyanakkor nem vitatott, hogy ebben az ügyben az említett bank nem folytatott szakmai vagy kereskedelmi tevékenységet abban a harmadik államban, ahova a fogyasztó időközben áthelyezte a lakóhelyét; e körülmény azonban nem zárta ki az 1215/2012/EU rendelet 17. cikke (1) bekezdése c) pontjának alkalmazását, (amelynek rendelkezései gyakorlatilag azonosak a Második Luganói Egyezmény 15. cikke (1) bekezdése c) pontjának rendelkezéseivel).[14] Az mBank ügyben hozott végzésében az EUB - egy prágai bíróság előterjesztése alapján - döntött a Bundesgerichtshof által előterjesztett második kérdésben, ami arra késztette a BGH-t, hogy ezt a kérdést 2020. október 6-i határozatával visszavonja. Összességében az EUB eldöntötte azt a régóta vitatott kérdést, hogy vajon az Brüsszel-Ia. rendelet 18. cikk (2) bekezdése szerinti kizárólagos fogyasztói joghatóság érvényes-e - és ha igen, milyen feltételek mellett - akkor is, ha a fogyasztó a szerződés megkötését követően egy másik tagállamba költözik.[15]
A főtanácsnoki indítvány 40. pontja azonban rávilágít arra a tényre, hogy habár az mBank-ügy a jelen ügyhöz hasonló helyzetről szólt, de az mBank-ügyben az EUB átfogalmazta az elé terjesztett kérdéseket, és így válaszolta meg azokat, arra jutva, hogy "a »fogyasztó lakóhelyének« az 1215/2012/EU rendelet 18. cikkének (2) bekezdésében szereplő fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az a fogyasztónak a bírósági kereset benyújtásának időpontjában fennálló lakóhelyét jelöli". Párhuzamot vonni tehát azért nehéz, mivel a bíróság erre a szempontra korlátozta az érvelését.
- 10/11 -
Wilke úgy véli, hogy a 44-46. pontokban a korábbi ítéletekre történő hivatkozások nem bizonyulnak meggyőzőnek. A Hypoteční bank ügyben a pert indító cseh bank kölcsönt nyújtott egy Cseh Köztársaságban lakó fogyasztónak. A kereset benyújtásakor a fogyasztó lakóhelye ismeretlen volt. Az EB úgy ítélte meg, hogy a Brüsszel I. rendelet alkalmazható, mert a német állampolgárság már kellő kapcsolatot közvetít más tagállamokkal. Ezután alapvetően engedélyezte a Brüsszel I-VO 16. cikk (2) bekezdése szerinti keresetet a fogyasztó utolsó ismert lakóhelyén. A 46. preambulumbekezdésben említettek szerint az mBank egy lengyel bank cseh fióktelepe és egy (nyilvánvalóan) eredetileg Cseh Köztársaságban lakó fogyasztó közötti szerződésre vonatkozott. A kereset benyújtása előtt a fogyasztó Szlovákiába költözött, ahol a bank nem működött. Az EUB nem tekintette a cseh bíróságokat joghatósággal rendelkezőnek a Brüsszel-Ia. rendelet 18. cikkének (2) bekezdése szerint.[16]
Az EUB az ítéletében felidézi továbbá, hogy a fentiekkel nincs ellentmondásban a Pammer és Hotel Alpenhof ítélet (C-585/08 és C-144/09) indokolása sem. Ebben az ügyben "[tagállam]ra irányuló" szószerkezet értelmezése volt a fókuszban olyan esetekre nézve, amikor az eladó vagy szolgáltató tevékenységét egy internetes oldalon fejti ki, és a kérdés az volt, hogy az internetes oldal egyszerű "elérhetősége" elegendő-e. Ebből az ítéletből az EUB álláspontja szerint tehát nem lehetett azt a következtetést levonni, hogy a Második Luganói Egyezmény 15. cikke (1) bekezdésének c) pontja keretében a szakmai vagy kereskedelmi tevékenység gyakorlásának a szerződés megkötésének időpontjában szükségszerűen egy másik szerződő államot kell érintenie, és e rendelkezés alkalmazása kizárt, ha a fogyasztó e szerződés megkötésének időpontjában az eladó vagy szolgáltató szerződő fél székhelye szerinti államban lakóhellyel rendelkezik.[17] Az ítélet 49. pontjában az EUB arra a következtetésre jut, hogy a Második Luganói Egyezmény 15. cikkének (1) bekezdésében említett három feltétel egyike sem utal annak szükségességére, hogy a gyakorolt tevékenységnek a szerződés megkötésének időpontjában határokon átnyúló elemet kell tartalmaznia. A 15. cikk rendszertani értelmezésével kapcsolatban megjegyezni, hogy az egyezmény 17. cikkének (3) bekezdéséből az tűnik ki, hogy a joghatóságot kikötő megállapodás "a szerződés megkötésének időpontjában az ezen egyezmény által kötelezett azonos állam területén lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkező fogyasztó és a másik fél között jött létre, és az említett állam bíróságainak joghatóságát köti ki, amennyiben az ilyen megállapodás az említett állam jogával nem ellentétes".[18] Az érvelése során felhívja a főtanácsnok indítványának (melyet
- 11/12 -
a következő fejezetben részletesebben is górcső alá veszünk) 76. és 77. pontjait, amely szerint az a tény, hogy a felek az alapügy tárgyát képező szerződés megkötésének időpontjában ugyanabban az államban rendelkeztek lakóhellyel, illetve székhellyel, nem zárja ki a Második Luganói Egyezmény II. címének 4. szakaszában foglalt rendelkezések, így a 17. cikk (3) bekezdésének alkalmazását. Mindezekből kiindulva az EUB az ítéletének 52. pontjában arra a következtetésre jut, hogy az Egyezmény II. címe 4. szakasza rendelkezéseinek rendszertani értelmezése nem követeli meg az eladó vagy szolgáltató határokon átnyúló tevékenységének a szerződés megkötésének időpontjában való meglétét.
A főtanácsnok a fenti ítéletek kapcsán - melyekre már az előterjesztő bíróság is hivatkozott - rámutat, hogy ezen ítéletekből nehezen tudott arra következtetni, hogy "a Bíróság hallgatólagosan válaszolni kívánt volna egy, a jelen ügyben szóban forgóval azonos tartalmú kérdésre. A kérdést előterjesztő bíróság, amely szemmel láthatóan ismeri a Bíróság ítélkezési gyakorlatát, abból nem következtet ki egyértelmű választ. Kifejezetten meg kell vitatni azokat a súlyos következményeket, amelyeket a fogyasztóvédelmi szabályok alkalmazása jelent az eladó vagy szolgáltató számára, amikor váratlanul az ügyfél lakóhelyének megváltozásával szembesül, amellyel nem számolt, vagy amelyet nem láthatott előre."[19]
A Commerzbank kifogására reagálva, amely a joghatósági szabályok előreláthatóságára és annak veszélyére vonatkozik, pontosabban arra, hogy a fogyasztó "magával viszi" a védelmi fórumot, azt hangsúlyozta az EUB, hogy az egyezmény szabályai nem a szerződés tartalmát hivatottak szabályozni, hanem egységes joghatósági szabályokat kívánnak létrehozni, amelyek meghatározására az eljárás megindításáig nem kerül sor. Véleménye szerint a Commerzbank állításaival ellentétben meg kell állapítani, hogy a fogyasztó lakóhelye szerinti bíróság joghatóságának - a lakóhely esetleges megváltozásának dacára fennálló - szabálya nemcsak azon jogszabályi integrációs folyamat eredménye, amelynek a Második Luganói Egyezmény szabályai az egyik megnyilvánulását képezik, hanem a szokásos, az említett egyezmény 2. cikkének (1) bekezdésében meghatározott általános joghatósági szabályoknak is megfelel, amelyet szintén az alperes lakóhelye alapoz meg.[20]
Mindezek alapján az EUB arra az álláspontra jutott, hogy a Második Luganói Egyezmény 15. cikke (1) bek. c) pont szövegezéséből, e rendelkezés kontextusából és ezen egyezmény céljából egyaránt kitűnik, hogy e rendelkezés alkalmazhatósága kizárólag attól a kifejezett feltételtől függ, hogy az eladó vagy szolgáltató szerződő fél a szerződés megkötésének időpontjában a fogyasztó lakóhelye szerinti államban folytassa a tevékenységét és ugyanezen rendelkezés alkalmazhatóságát a fogyasztó lakóhelyének egy másik szerződő államba történő későbbi
- 12/13 -
áthelyezése nem akadályozhatja meg. A fenti megfontolásokra tekintettel a feltett kérdésre azt a választ adta az EUB, hogy a Második Luganói Egyezmény 15. cikke (1) bekezdésének c) pontját úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezés határozza meg a joghatóságot abban az esetben, ha az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó, mint a fogyasztói szerződés felei e szerződés megkötésének időpontjában ugyanabban az ezen egyezmény által kötelezett államban rendelkeztek székhellyel, illetve lakóhellyel, és a jogviszony határokon átnyúló eleme csak az említett szerződés megkötését követően, a fogyasztó lakóhelyének az egyezmény által kötelezett másik államba történő későbbi áthelyezésével jelent meg.[21]
Manuel Campos Sánchez-Bordona főtanácsnok az ítéletet megelőző indítványa alapján nem látta olyan egyszerűnek a kérdést, mint amilyennek az ítélet elolvasása után tűnhet. 2021. szeptember 9-én ismertetett indítványában hangsúlyozza: az Egyezmény II. címe 4. szakaszának elsődleges célja, hogy megfelelő védelmet biztosítson a másik, üzletszerűen tevékenykedő félnél gazdasági értelemben gyengébbnek és jogi kérdésekben kevésbé jártasnak tartott fogyasztó számára. Ám szerinte ez a célkitűzés nem abszolút jellegű: a jogalkotó nem korlátozás nélkül fogalmazta meg a fogyasztók védelmét, és a Bíróság sem így értelmezte azt. Az említett szakasz által biztosított védelem a szerződő felek helyzetének a joghatóság tekintetében történő kiegyenlítésére irányul.[22] Megjegyzi azonban, hogy a joghatóság tekintetében fennálló fogyasztóvédelem nem feltétlen, és nem térhet el az egyezmény más közös célkitűzéseitől. Így a szabályokat megszorítóan, azoknak a szöveg által szabályozottól eltérő helyzetekre történő kiterjesztése nélkül kell értelmezni. Nem lehet attól sem eltekinteni, hogy a gazdasági élet professzionális szereplői számára kulcsfontosságú tényező annak előreláthatósága, hogy hol perelhetnek és hol perelhetőek.[23]
Az Egyezmény 15. cikk (1) bek. c) pont a főtanácsnok álláspontja szerint elvileg kétféleképpen értelmezhető. Véleménye szerint az első (nemleges) válasz abból következik, hogy a fenti rendelkezés alkalmazását arra az esetre szorítjuk, ha az eladó (vagy szolgáltató) maga alapozza meg a szerződés nemzetközi jellegét oly módon, hogy a tevékenységét "a saját államának határain túlra vetíti ki, vagy ott gyakorolja annak érdekében, hogy más államokban szerezzen ügyfeleket. Más a helyzet, ha a jogviszony csak a szerződés megkötését követően vált nemzetközi
- 13/14 -
jellegűvé, a fogyasztó lakóhelyének megváltozása miatt. A második (igenlő) válasz a bírósági eljárás megindításakor a fogyasztó lakóhelyének tulajdonított nagyobb jelentőségen alapul."[24] A főtanácsnok leszögezte az indítványának 35. pontjában, hogy az első válasz mellett szóló érvek számára meggyőzőbbnek tűntek, de lehetségesnek tartott egy kompromisszumos megoldást is, amely a joghatóság tekintetében kiegyensúlyozza a fogyasztó és a szolgáltató helyzetét, ha a fogyasztó a szerződés megkötését követően lakóhelyét egy másik államba helyezi át.
A szolgáltató határon átnyúló tevékenysége kapcsán egy jogtörténeti (a jogszabály szövegének változásain és annak motivációs rendszerén alapuló) levezetéssel támasztotta alá az érvelését a főtanácsnok. Ennek lényege a következők szerint foglalható össze. Szerinte a Brüsszeli Egyezmény eredeti (1968-as) változatának a fogyasztóvédelemről szóló 13-15. cikkeiből és annak keletkezéstörténetéből kell kiindulnunk. Ez ugyanis a fogyasztóvédelem a részletfizetésre történő értékesítésről szóló szerződésekre és az ilyen értékesítések finanszírozására korlátozódott. Rámutat, hogy az együttes feltételeket a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló Római Egyezmény 5. cikke (2) bekezdése első franciabekezdésének mintájára alkották meg. Ezek azonban - a kor akkori viszonyaira tekintettel - még csak "egy "passzív", azaz egy olyan fogyasztóra vonatkoztak, akit az eladó vagy szolgáltató a lakóhelyén felkeres, és arra szolgáltak, hogy biztosítsák a szerződés és a fogyasztó lakóhelye szerinti állam közötti szoros kapcsolat meglétét. A jellemző eset mindkét dokumentumban az olyan gazdasági szereplőé volt, aki határokon átnyúló reklám útján vagy a fogyasztóhoz egyénileg, különösen viszonteladó vagy házalás útján eljuttatott üzleti ajánlatokon keresztül lép egy másik ország piacára." Ennek a szituációnak az aktív szereplője az eladó vagy szolgáltató, ezért látja a főtanácsnok indokoltnak, hogy a nemzetközi jelleggel összefüggő kockázatot és az ebben az államban folytatott eljárás költségeit kizárólag az eladó vagy szolgáltató viselte. Így álláspontja szerint a jogviszony minden alanya számára előrelátható volt, hogy a fogyasztó mely bíróság előtt perelhető, ill. indíthat pert.[25] A szabályozás fejlődésének következő fázisa a 44/2001 rendelet 15. cikke (1) bekezdésének c) pontja, - amelyet az egyezmény átvett - ez kiterjesztette a II. cím 4. szakaszát valamennyi szerződésre, és módosította a védelmi jellegű joghatóságra való hivatkozás feltételeit. Ezt azért tette, hogy "az új kommunikációs eszközökre és az elektronikus kereskedelem fejlődésére tekintettel" biztosítsa a fogyasztók védelmét.[26] A Brüsszel-I. rendelet 15. cikk (1) bek. c) pontjában foglalt "ilyen tevékenysége [...] irányul" kifejezés értelmezése során az EUB annak alkalmazását attól tette függővé, hogy
- 14/15 -
az eladónak szándékában áll-e kereskedelmi kapcsolatot létesíteni egy vagy több más tagállam fogyasztóival, és velük szerződést kötni.[27]
A főtanácsnoki indítvány hosszú érvelést tartalmaz, mely jóval több irányból vizsgálja meg a kérdéskört és az értelmezési lehetőségeket, mint későbbi ítéletében az EUB tette. Ennek részletes ismertetésétől eltekintve néhány érdekesebb nézőpontjára hívnám csak fel a tisztelt olvasó figyelmét. A főtanácsnoki indítvány 86-88. pontjában felhívja a figyelmünket arra, hogy a 15. cikk (1) bek. c) pont körüli ellentmondásokat és értelmezési nehézségeket szerinte nem lehet úgy feloldani, hogy a c) pontba "olyan helyzeteket foglalunk bele, amelyekre azt nem tervezték, és amelyek az eladót vagy szolgáltatót kiszolgáltatottá teszik a másik féllel szemben, anélkül, hogy cserébe biztos megoldást nyújtanának neki". Ráadásul a joghatóságról a 17. cikk (3) bekezdésében említett körülmények között való megállapodás lehetősége nem is automatikus, (tekintve, hogy az az egyezmény által kötelezett egyes államok döntésétől függhet). Ennélfogva nem lehetünk biztosak abban, hogy a gyakorlatban a joghatóság kikötésének lehetősége védelmet nyújt az eladó vagy szolgáltató számára a körülményeknek a fogyasztó egyoldalú akaratából eredő, váratlan megváltozásával szemben. A 92. pont kitér a fentieket alátámasztó közgazdaságtani szempontokra is. Szerinte ugyanis a fenti lehetőség kihasználása valószínűség nagymértékben függ az érintett gazdasági szereplő tapasztalatától is és nem kizárólag a joghatósági kikötésekre vonatkozó nemzeti szabályok befolyásolják. Úgy véli, hogy az "a kiskereskedő, aki más országokban nem folytat gazdasági tevékenységét, és nem is tervezi azt, a mindennapi üzletmenet során nem igazán gondolkodik a joghatóságról". Amennyiben a joghatósági kikötés irányába szeretnénk elmozdítani a gyakorlatot, a szolgáltató a többletköltségét jó eséllyel áthárítaná a fogyasztóra. Ha a szolgáltató, akinek lakóhelye egy olyan államban van, amelynek joga tiltja a joghatósági kikötést tartalmazó megállapodásokat, és akinek e tekintetben kétségei vannak, inkább nem köt szerződést, vagy az esetleges külföldi eljárás költségeit megelőző jelleggel előzetesen átterheli a fogyasztókra.[28] Hangsúlyozza, hogy a kiszámíthatóság ebben az esetben az elvonatkoztatás magasabb szintjén helyezkedik el".[29]
Mindezek alapján a főtanácsnok alternatív javaslatokat tett és az javasolta, hogy az EUB a Bundesgerichtshof kérdésére a következő választ adja:
"A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2007. október 30-án Luganóban aláírt, az Európai Közösség nevében a 2008. november 27-i 2009/430/EK tanácsi
- 15/16 -
határozattal jóváhagyott egyezmény 15. cikke (1) bekezdésének c) pontját úgy kell értelmezni, hogy az nem alkalmazható, ha a szerződő felek a szerződés megkötésekor ugyanabban az egyezmény által kötelezett államban rendelkeztek (az egyezmény 59. és 60. cikke értelmében) lakóhellyel, és a jogviszony csak utólag, azáltal vált nemzetközi jellegűvé, hogy a fogyasztó később az egyezményben szintén részes másik államba költözött.
Másodlagosan, az egyezmény 15. cikke (1) bekezdésének c) pontja alkalmazandó, ha a felek lakóhelye a szerződés megkötésekor ugyanabban az egyezmény által kötelezett államban található, és a fogyasztó ezt követően egy másik, szintén az egyezmény által kötelezett államba költözik, feltéve, hogy a gazdasági szereplő a fogyasztó új lakóhelye szerinti államban olyan szakmai tevékenységeket folytat, mint amelyekre tekintettel a szerződést megkötötték."
A Bundesgerichtshof által feltett első kérdés a 17. cikk I. c) pontjára vonatkozik, és arra is, hogy ez a rendelkezés akkor alkalmazható-e, ha mindkét fél ugyanabban a tagállamban rendelkezik lakóhellyel a szerződés megkötésének napján, azaz a szerződésnek nincs külföldi vonatkozása. Ebben a tekintetben a bíróság érvelése és döntése alapvetően helytállónak tekinthető.
Az ítélet az Európai Unió Bíróságának korábbi, erősen fogyasztóorientált ítélkezési gyakorlatából indul ki. Az EUB ítélete értelmében az eredetileg külföldi kapcsolattal nem rendelkező fogyasztói szerződés határon átnyúló esetté válhat, ha a fogyasztó később külföldre költözik. Így lényegében a szerződő partner felelőssége, hogy a kereset benyújtása előtt megbizonyosodjon arról, hogy történt-e ilyen lakóhely-változtatás. A fogyasztót új lakóhelyén kell perelni - még akkor is, ha a szerződő partner nem ebben az államban végzi tevékenységét, és nem is ebbe az államba irányul a tevékenysége.[30]
A fogyasztó és a szolgáltató érdekeinek megfelelő kiegyensúlyozása folyamatosan vita tárgyát képezheti. A fogyasztóra mint (feltételezetten) gyengébb félre védendőként tekint a jog és célul tűzi, hogy ily módon egyensúlyozza ki a vállalkozás jellemző erőfölényi helyzetét. A Második Lugano Egyezményben ezt az egyensúlyt a 15. és az azt követő cikkek biztosítják. A 15. cikk (1) bek. és a 16. cikk a joghatóságot és az illetékességet határozza meg. A fogyasztó perindítása esetére a 16. cikk (1) bek. azt a lehetőséget biztosítja, hogy a eladót vagy szolgáltatót a saját lakóhelyén vagy a vállalkozás székhelyén perelje. Ezzel
- 16/17 -
szemben a vállalkozás a fogyasztót csak annak lakóhelyén perelheti a 16. cikk alapján. Az irányadó időpont a lakóhely meghatározása tekintetében a keresetindítás időpontja. Mivel az alperes lakóhelye ekkor már Svájcban van, így nem a Brüsszel-Ia. rendelet, hanem a Második Luganoi Egyezmény az irányadó.[31]
Az EUB az ítéletében egy tiszta eljárásjogi kiindulópontot választ. Emellett a nézet mellett szól, hogy a joghatósági okokat mindig a keresetindítás időpontjában kell vizsgálni. Ezáltal a fogyasztóvédelem is teljesen biztosítva levőnek látszik. Az érvelésében azonban az EUB arra jut, hogy a 15. cikk (1) bek. c) pont értelmezése nem valósítható meg a szerződéstől teljesen függetlenül. Itt szükségessé válhat a rendszerszintű értelmezés, mely az Egyezmény struktúráját és a rendelkezések egymáshoz való viszonyát, belső koherenciáját is szem előtt tartja. A 15. cikk (1) bek. a), b) és c) pontoknak különböző a védelmi iránya. Az a) és b) pontoknak nem tételeznek fel további kapcsolatot egy tagállammal, hanem kizárólag csak az érintett szerződés tartalma alapján biztosítanak védelmet. Ebből következően meg lehet azt állapítani, hogy a jogalkotó egy szélesebb körű védelmet célzott meg az a) és b) pontok kapcsán.[32]
Az EUB az ítéletét elsősorban az Egyezmény szövegének szó szerinti értelmezésére alapozza. Megállapítja, hogy a 15. cikk (1) bekezdés c) pontjának szövegéből nem derül ki egyértelműen, hogy a tevékenység más államban történő végzésének a szerződéskötés időpontjában kellene fennállnia. A szó szerinti értelmezés több nyelvi változatot is egybevetve sem egyértelmű. Nem tudjuk tehát azt mondani, hogy implicit vagy egyértelműen követelmény volna a tevékenység kifejtése már a szerződés időpontjában is a másik államban.[33]
Mint a főtanácsnok elmondta, a fogyasztói szerződésekre vonatkozó nemzetközi joghatósági szabályok nem működnek elkülönülten az Egyezmény általános elveitől. Az Európai Unióban letelepedett személyek jogi védelmének erősítése, a joghatósági okok előreláthatóságának biztosítása, valamint az azonos tárgyú eljárások többszöri lefolytatásának megakadályozása olyan közös cél, amelyet a fogyasztók védelmével kell párosítani. Kulcsfontosságú tényező, hogy a gazdasági szereplő előre láthassa, hol perelhet(ő).[34]
A lakóhely meghatározásának a perindítás időpontjához kötése jelentős hátrányt okozhat a fogyasztó szerződő partnerének. Az ítélettel szemben a német jogirodalomban megfogalmazódó kritika szerint az EUB ezzel az ítéletével arra kényszerítheti a fogyasztó szerződési partnereit, hogy a szerződéseikben a Második Luganoi Egyezmény 17. cikk (3) bek. szerinti klauzulát
- 17/18 -
szisztematikusan beleírják. Nem teljesen meggyőző a Bíróság azon érve, hogy a 17. cikk (3) bekezdése alapján joghatósági kikötést lehet tenni a vállalkozás védelme érdekében. Bár a 17. (3) bekezdése a fogyasztó partnere számára olyan védelmi mechanizmust biztosít, ám ez a rendelkezés azonban nem védi minden helyzetben a gazdasági szereplőt (a fogyasztónak a szerződéskötés és a perindítás közötti elköltözéséből eredő következményektől). Ezenkívül a 17. cikk (3) bekezdését történelmileg részletfizetési tranzakciókra hozták létre. Ehhez nem volt szükség államhoz való kötődésre, de a fogyasztót - a meghatározott szerződéstípusok alapján - a lakóhelye és az azokkal járó szerződéses kockázatok biztosítják. Jogtörténeti szempontból tehát a 17. cikk nem kínálhat megfelelő, a fogyasztó lakóhely-változtatásának speciális esetére szabott védelmi mechanizmust.[35]
Az EUB viszonylag szűkszavúan válaszol arra a jogos kifogásra, miszerint a joghatóságnak a vállalkozó számára is előre láthatónak kell lennie, hogy az Egyezmény rendelkezéseinek nem az a célja, hogy a szerződés rendszerét szabályozzák (a joghatósági kikötés gyakorlatának ösztönzésével), hanem egységes szabályozást teremtsenek a joghatóság tekintetében. Ezenkívül az EUB rámutat, hogy az alperes fogyasztóra vonatkozó joghatósági szabály szerint meghatározott ország egybeesik az általános joghatóság szerintivel. Ezzel azonban az a probléma, hogy míg az előbbi egy kizárólag joghatósági szabály, amely mindig a fogyasztó lakóhelye szerinti bíróságokat nyilvánítja joghatósággal rendelkezőnek, és így szabványosítja a hagyományos actor sequitur forum rei elv inverzét, addig az utóbbi nem zárná ki a vagylagos joghatósági okok (pl. a teljesítés helye) alkalmazhatóságát.[36]
Kifogásolható az EUB álláspontja amiatt is, hogy érvei kizárólag a Második Luganoi Egyezmény rendszerén alapulnak. Ha a problematikát joganyagokon átívelő perspektívából nézzük [vö: Brüsszel-Ia. rendelet 17. cikk (1) bek., 19. cikk (3) bek. és Róma-I rendelet 6. cikk (1) bek. valamint a Preambulum 6. pontja], az mindenképpen a Második Luganoi Egyezmény 15. cikk (1) bek. c) pont pusztán eljárásjogi szemlélése ellen szól. A Róma-I. rendelet 6. cikk (1) bek. b) pontja alapján a fogyasztói kollíziós anyagi jogban azt kell eldönteni, hogy a kereskedelmi vagy szakmai tevékenységet végző tevékenysége a szerződéskötés időpontjában kiterjed-e a fogyasztó tagállamára. Természetesen nincs szigorú párhuzam a kollíziós jogi és európai polgári eljárásjogi szabályok között, és nincs azonosság a Róma-I. rendelet 6. cikk (1) bek valamint a Brüsszel-Ia. 17. cikk (1) bek között. Elvileg azonban érvényesül az egységes értelmezés követelménye, vagyis minden egyes rendelkezést különösen az európai jog többi részével összefüggésben kell szemlélni és ennek megfelelően értelmezni. Így Treeck állás-
- 18/19 -
pontja szerint nincs ok arra, hogy a Brüsszel-Ia. rendelet 17. cikk (1) bek. c) pont európai jogon belüli értelmezését ne ültessük át a Második Luganoi Egyezmény 15. cikk (1) bek. c) pontjára is.[37]
Treeck felveti, hogy az uniós fogyasztóvédelmi jog általános rendszerével való összevetés is az EUB felfogása ellen szól. Ha pl. a 805/2004/EK rendelet 6. cikk (1) bek. vagy az európai fizetési meghagyásról szóló rendelet 6. cikk (2) bekezdését nézzük, mindkettőből feltétel nélküli fogyasztóvédelem következik. A Második Luganoi Egyezmény 17. cikk (1) bek c) pontjával szemben itt az alkalmazhatóság nem függ egy szituációs elemtől. Ebből az következhet, hogy a 17. cikk (1) bek c) pont csak egy helyzettől függő (szituatív) fogyasztóvédelmet céloz. Ha a fogyasztó minden lakóhely áthelyezéssel a joghatóságot magával tudná vinni, akkor így a fogyasztóvédelem helyzeti vonatkozása csorbát szenvedne, és a Második Luganoi Egyezmény és a Brüsszel-Ia. rendelet nagymértékben kizárólagosan hazai joghatóságot teremtene meg a lakhelyváltoztató fogyasztó számára.[38]
Wilke engedékenyebb az ítélettel szemben a passzív joghatóság tekintetében. Szerinte ez nagyon fogyasztóbarát és megfelel az általános joghatóságnak, amelyet úgyis mindenki "visz" magával költözéskor. Ám ő is kiemeli, hogy a tényekhez és a bizonyítékokhoz közel álló különleges joghatósági okok kiiktatása olyan kifogás, amelyet komolyan kell venni. A kérdéskör elemzését kiterjeszti az aktív joghatóság kérdésére is (elemelve az eredeti ügy tényállásától). Itt az a kérdés foglalkoztatja (tegyük hozzá: jogosan), hogy valóban beperelheti-e a fogyasztó a szolgáltatót az új lakóhelyén, még akkor is, ha az nem az adott országban végzi tevékenységét, és nem is erre az országra irányul a tevékenysége?[39]
A fenti problémák mérlegelése után talán érdemes lenne szövegmódosítási javaslatot tenni a napirenden levő Brüsszel-Ib. rendelettel kapcsolatban, amely utóbb majd vélhetően kihat a Luganoi Egyezmény egy újabb szövegváltozatára is. A lakóhely-áthelyezési ügyek tekintetében normatív korrekció során valószínűleg más megítélés alá esne az aktív és a passzív joghatóság kérdése. Az előbbi inkább tűnhet úgy, hogy a jelenlegi szabályok szerint is rendezve van, ám kételyt ébreszthet, hogy kizárja a vagylagos joghatósági szabályok alkalmazását.
- 19/20 -
A fogyasztók és a vállalkozók érdekeinek egyensúlya szempontjából és a jogbizonytalanság kiküszöbölése érdekében azonban érdemes lenne megfontolás tárgyává tenni, hogy fenntartsuk-e azt a jelenlegi gyakorlatot, amely elsősorban olyan szolgáltatókra, mint a bankok és a biztosítók, (amelyek nagyszámú hosszú távú szerződést kötnek fogyasztókkal) hárít terheket.[40] Fel kell ugyanis készülniük arra, hogy az esetleges jogvitákat mindig abban a tagállamban kell lefolytatni, amelyben a fogyasztó a perindítás időpontjában lakóhellyel rendelkezik, függetlenül attól, hogy ebben az országban folytatott-e a szolgáltató valaha bármilyen üzleti tevékenységet. Ezt ugyan joghatósági kikötéssel (bizonyos esetekben) kivédheti, ám, ahogy a fentebb kifejtettekből láttuk, ez a védelem hiányosnak mutatja magát. ■
JEGYZETEK
[1] A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2007. október 30án aláírt, az Európai Közösség nevében a 2008. november 27i 2009/430/EK tanácsi határozattal (HL 2009. L 147., 1. o.) jóváhagyott egyezmény (a továbbiakban: Második Luganói Egyezmény). Ahogyan a "Tájékoztatás a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2007. október 30án Luganóban aláírt egyezmény hatálybalépésének időpontjáról" című dokumentumból (HL 2011. L 138., 1. o.) kitűnik, a Második Luganói Egyezmény 2011. január 1jén lépett hatályba az Európai Unió és a Svájci Államszövetség között.
[2] Az ítélet 14. pontjából tudjuk, hogy a fellebbviteli bíróság által megállapított tényállásból következik, hogy a Commerzbank E.O. folyószámláján a számlafedezettúllépést tűrte.
[3] Az ítélet 11-19.pontjai.
[4] Az ítélet 20-23.pontjai.
[5] Az ítélet 24. pontja.
[6] A később visszavont kérdést így fogalmazta meg az azt előterjesztő Bundesgerichtshof: "2) Ha a szerződéskötés időpontjában nem kell határokon átnyúló tevékenységnek fennállnia: Főszabály szerint kizárja e a Második Luganói Egyezmény 16. cikkének (2) bekezdésével összefüggésben értelmezett 15. cikke (1) bekezdésének c) pontja a joghatósággal rendelkező bíróságnak a [Második Luganói] Egyezmény 5. cikkének 1. pontja alapján történő megállapítását, ha a fogyasztó a szerződés megkötése és a keresetindítás között [a Második Luganói] Egyezmény által kötelezett másik államba költözött, vagy az is szükséges, hogy a fogyasztóval szerződő fél a kereskedelmi vagy szakmai tevékenységét az új lakóhely szerinti államban is folytassa, vagy e tevékenysége ezen államra is irányuljon, és a szerződés az ilyen tevékenység körébe tartozzon?"
[7] Beszúrás az ítélet 9. pontjában.
[8] Az ítélet 30-32. pontjai.
[9] Az ítélet 35. pontja.
[10] Az ítélet 36. pontja.
[11] Az ítélet 37. pontja.
[12] Az ítélet 43-44. pontja.
[13] Az ítélet 45. pontja.
[14] Az ítélet 46. pontja.
[15] Wolber, Johannes: Verbraucherrecht: Verbrauchergerichtsstand nach dem LuGÜ II, EuZW, 2022. 180.o. [a továbbiakban: Wolber, Verbraucherrech]
[16] Wilke, Felix: Internationale Zuständigkeit bei Wegzug des Verbrauchers. VuR 2022. 35. o. [a továbbiakban: Wilke, Internationale Zuständigkeit]
[17] Az ítélet 47. pontja.
[18] Az ítélet 50. pontja.
[19] A főtanácsnoki indítvány 41. pontja.
[20] Az ítélet 53-54. pontjai.
[21] Az ítélet 59-60. pontjai.
[22] A főtanácsnoki indítvány 21-23. pontja.
[23] A főtanácsnoki indítvány 27-32. pontja.
[24] A főtanácsnoki indítvány 34-35. pontjai.
[25] A főtanácsnoki indítvány 45-50. pontjai.
[26] A főtanácsnoki indítvány 51. pontja.
[27] A főtanácsnoki indítvány 54. pontja.
[28] A főtanácsnoki indítvány 92. pontja.
[29] A főtanácsnoki indítvány 100. pontja.
[30] Deshayes, Béatrice, Gerichtliche Zuständigkeit am Verbraucherwohnsitz bei nachträglichem Auslandsbezug - Lugano-Übereinkommen, IWRZ, 2022. 42. o.
[31] Treeck, Juliane, Anmerkung zu EuGH v. 30.9.2021 - C-296/20, GPR 4/2022, pp. 167-168. [a továbbiakban: Treeck, Anmerkung]
[32] Treeck, Anmerkung. 169. o.
[33] Treeck, Anmerkung. 169. o.
[34] A főtanácsnoki indítvány 31-32.pontjai.
[35] Treeck, Anmerkung. 170. o.
[36] Wolber, Verbraucherrech. 181. o.; Vö.: Wilke, Internationale Zuständigkeit 35. o.
[37] Treeck, Anmerkung. 170. o.
[38] Treeck, Anmerkung. 170. o.
[39] Wilke, Internationale Zuständigkeit. 36. o.
[40] Vö.: Wolber, Verbraucherrech. 181-182. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Kar Polgári Eljárásjogi Tanszék.
Visszaugrás
