A módszeres jogi tudományosság ab ovo tisztában volt a tekintetben, hogy az adott jogi relevanciák elemzése a kútfők (források) feltárásának igényével jelentkezik. Innen van az, hogy a modern jogtudományok a tulajdonképpeni joghistória korát jóval megelőzve egyfajta forrástudományként (Quellenwissenschaften) jelentkeztek. Ennek a közelebbi időkbe (nálunk csak a XVIII-XIX. század fordulójára) eső jelenségeire utalunk, amikor az ágazati jogtudományok kialakulását idézve gyakran az adott jogágazat forrásainak a feltárásával azonosult a felidézett változás, vagyis a jogági differenciálódás. Minden valamire való képviselője a jogtudománynak megkísérelte a lehetetlent, és az ősforrásokig visszatekintő deszkriptív tanításokkat vélte megalapozottnak az adott jogágazat önállóságát. Kínálta ezt a lehetőséget a werbőcziánus jog immár századokat átívelő konzerválódása, az igényesebb auktorok azonban maguk is eljutottak az ősforrások feltárásáig. A születő polgári nemzeteszme kiteljesedését jóval megelőzte ez a jelenség, miután az általános jogbizonytalanság (és az önkény) századaiban a hiteles történelmi (jogi) forráskutatás iránti várakozások nevelkedtek.
Jól tudjuk ma már, hogy a joggyűjtemények (törvényhozási emlékek) iránti várakozások nem csak a kánonisták szent officiumaként tűntek fel, de a világi hatalom igényei is sokszorosan alátámasztották az idevágó későközépkori, ill. a koraújkori törekvéseket. De nem csak a politikai kameralizmus adta fel a leckét a születő módszeres jogtudománynak a valós jogi relevanciák feltárására, hanem főként a történelmi jogon élő társadalmak létfeltételei is ebben az irányban hatottak. Még a polgárosult angol-amerikai jogtudat is megbízható támaszra lelt a blackstone-i kommentárok által feltárt esetjog (a case law) történelmileg megszentelt társadalmi tapasztalatainak (intézményrendszerének és bírói gyakorlatának) megismerése által. Semmi különös nincs abban tehát, hogy pl. a felvilágosult abszolutizmus korát élő kontinentális jogrendszerek kultúrpolitikája már tudatosan élesztette a kútfők feltárását, hogy akár csak a hűséges alattvalók se tévelyegjenek a nemesi, rendi jogok mibenlétének az oly gyakran sekélyes rekapitulálásában. A jogpolitika részévé vált tehát századokkal ezelőtt a jogi forráskutatás (Kaunitz), amelynek előzményeként az ún. történeti segédtudományok gründolói is feltűntek az érintett kontinentális régiókban. Gatterer (1727-1799) Quellenwissenschaftja köszön vissza a jól felkészült hivatalnoki kar, ill. a politikailag aktív nemesség jogtudatának gründolásában, aminek a primer területeiként tűntek fel az oklevéltani, paleográfiai, szfragisztikai vizsgálódások a XVIII. század második felében.
Nyugaton persze jóval korábbi előzményei ismeretesek az ún. diplomatikának, miután pl. a Napkirály országában humanizmus kori előzményei voltak a XVI-XVII. században kifejlett forráskutatásnak. Jean
- 287/288 -
Mabillon (1632-1707) maurinus bencés szerzetes (St.-Germain-des-Près) De re diplomatica c. műve árulkodik a történelmi előzményekről, amidőn annak az 1704-ben kiadott változata a Librorum de re diplomatica supplementum ezt a tényt közérthetővé tette. A Habsburg udvari körök jól felfogott állami érdekérvényesítést célzó törekvését ilyen eredőkhöz aligha kapcsolhatnánk, de ahhoz igen, hogy a Gatterer-féle tanítások előzményei már a XVIII. század első évtizedeiben kimutathatók.[1]
A hazai diplomatika klasszikusait persze a jóval később kialakult Monumenta Germaniae Historicát alapozók eszméi animálták. A modem forráskiadást tekintve Th. von Sickel, Harry Bresslau német-olasz kézikönyveit (Handbuch der Urkundenlehre) azonban az egyházi szolgálatban állók (Pray György és Katona István) módszeres történetkritikai vizsgálódásai megelőzték. Nagyjában-egészében ezzel egyidejűleg születtek a hazai jog (ius patrium) önállósult ágazatai, amelyek tehát a legjobbkor találtak támaszt a diplomatika fegyvertárában. A magyar klasszikusok, Szentpétery Imre, Fejérpataky László, Hajnal István és mások adhattak tehát jól megalapozott tudományos hátteret a modern jogtudományok művelőinek. Oklevéltani, modern hivataltörténeti, paleográfiai, pecséttani (szfragisztikai), címertani (heraldikai) stb. vizsgálódások különültek el e nagynevű auktorok nyomán, ami persze már a joghistória eszköztárát gazdagította elsődlegesen. Ettől függetlenül ma is születnek az ágazati jogtudományok szférájában eredeti forrásokon alapuló vizsgálódások, a hagyományos (medievisztikus) joghistória és diplomatika kötődése azonban nyilvánvalóvá lett. Ilyen értelemben indokolt a legalapvetőbb jogtörténeti segédtudomány, ill. a modern diplomatika köréhez tapadó ágazatok jellegzetességeivel az alábbiakban foglalkoznunk.
Az oklevél megjelenési formáját tekintve eredeti (originale), másolati oklevélként (copia), ill. fogalmazványként (conceptus) ismeretes. Mint ilyen az oklevél - ritka kivételektől eltekintve - a jogi relevanciák legáltalánosabb kifejezője a medievisztikus jogi kultúra korszakában. Nyomatékot ad ennek az oklevél hitelesített (vidimata) változata, ill. nagy gyakorisággal alkalmazott záradékolás. Ismerjük a nagyszámú kiváltságjog forrását képező (litterae privilegiales), a kógens (ill. diszpozitív) jellegű jogi normát hordozó zárt (litterae clausae), ill. a nyílt (litterae patentes) vagy közérdekű okleveleket. Ezeket fogalmazták a jogban járatos kanonisták, ill. a világi (udvari) kancelláriák jogtudói (legisták), gyakran egész történelmi korszakot átívelő regisztrumaikban nyilvántartva.
Az adott jogi relevanciákban érdekeltek a különböző szintű kancelláriák ügyintézőinek (notarii, referendarii) a fogalmazványai (conceptus) alapján jutottak az oklevélhez, amit a kiállítási díj (taxa) lefizetése és a kiadó pecsétjével történő hitelesítés után regisztrumba foglaltak. Az oklevél hiteles, ill. apokrif (hamis) voltát tartalmi és formai elemek számbavétele alapján konstatálhatták. Bevezetés (protocollum), rendelkezés (contextus), ill. az oklevél epilogusa (eschatocollum) egyaránt tartalmazhatott árulkodó jeleket a kútfő eredetiségéről. Az oklevél rendelkező szakaszai (dispositio) jóval körültekintőbben őrködött a hitelesség felett, mint a dagályos közhelyeket tartalmazó arenga (bekezdés). Hasonlóan az epilógus-szövegeknél is többet mond a kifejezetten jogkeletkeztető (módosító, vagy megszüntető) záradék (clausula). Végül nem érdektelen az oklevél íróanyaga, írástipológiája, ill. az azt bezáró (vagy függő) pecsétjének (sigillum) módszeres vizsgálata. Az oklevél datálását (datio) is e körben említhetnénk, ami a fentiekkel együtt a forráskutatás önálló ágazatává vált a módszeres joghistóriában. Aligha kell indokolni, hogy az idevágó ismeretek miként válhatnak meghatározó (determináns) tényezővé a konkrét forráskutatás és elemzés bármely fázisában. Az ennél, vagyis a hagyományosan okleveles forrásnál jóval gyakoribb (és a modernkori jogfejlődést inkább jellemző) aktakutatásnál is elvártak esetenként azok a módszertani követelmények (kondíciók), amelyek
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
