Tankönyvet írni kihívás és felelősség. Egyrészről inspiráló szellemi kaland, másrészről azonban fáradságos pedagógiai munka, amely gyümölcseit csak hosszú évek múltán termi meg. Különösképpen igaz ez, ha a szerző a bűncselekménytanról szándékozik összefoglaló művet adni olvasói kezébe. Kérdéses ugyanis, hogy lehetséges-e a büntetőjog absztrakt és örökké vitatott kategóriáit közérthetően bemutatni a tanulni vágyóknak.
Werner Beulke, a passaui jogi kar dékánja megtisztelő felkérésnek tett eleget, amikor 1998-ban átvette Johannes Wesselstól a méltán népszerű "kék sorozat" köteteinek szerkesztését. Az Általános Rész 1970-ben indult útjára, azonban a könyv tematikus vázát képező jogesetgyűjteményt még az '50-es években állította össze Harry Westermann professzor. A jelenlegi, immár 34. kiadás tehát már három generáció munkásságát fogja egybe. A német jogtudomány kiemelkedő alakjainak emléke így válhat a mindennapok részévé: az általuk alapított tankönyvek félszáz esztendő múltán is őrzik nevüket a könyvtári és szemináriumi beszélgetésekben.
A szerző gondosan felépített fiktív eseteket elemezve ismerteti meg az olvasót a büntetőjog alapfogalmaival. Fontos megjegyezni, hogy ezt a módszert nem pusztán didaktikai szempontok indokolják. A német jogi felsőoktatás nem a jogszabályok minél pontosabb elsajátítását és visszaadását várja el a hallgatóktól, hanem a megtanult jogelvek értő és célszerű alkalmazását. A jelöltnek természetesen nem gyakorlati jogalkalmazási készségről kell számot adnia, hanem arról, hogy képes-e átlátni és feldolgozni egy-egy konkrét jogi problémát. A vizsga a német egyetemen jogesetmegoldást jelent, amely a jogászi gondolkodást, a jogászi kultúrát teszi próbára.
Az Általános Rész ebben nyújt segítő kezet. S hogy mekkora sikerrel, azt minden recenziónál ékesebben bizonyítja, hogy évek óta magabiztosan vezeti az eladási listákat a túlkínálattal terhelt német tankönyvpiacon. Fejezetről fejezetre, kitűnő arányérzékkel vezeti be az olvasót a büntethetőség anyagi jogi feltételeinek zárt világába. Tudatosan lemond a jogkövetkezmények, a büntetések és az intézkedések tárgyalásáról, meghagyva azt a terjedelmesebb kommentároknak. Elegendő teret szentel azonban a bűncselekmény általános elméletének, a büntető norma struktúrájának, a felelősségtannak, a cselekménytannak, valamint az egység és a többség tanának. A bírói gyakorlat mellett - amelynek megismerését a könyvhöz mellékelt CD-ROM segíti elő - előkelő helyet kap a tudományos diszkusszió is. A fontosabb gondolati csomópontoknál nagyszerű pillanatfelvételt kapunk az egymással szembenálló nézetekről, a szerző azonban nem esik a fogalommennyország csapdájába, sőt olvasóit is figyelmezteti, hogy a büntetőjogi dogmatika - bármilyen csábító is egy-egy merész eszmefuttás - szükségszerűen csak a törvény talaján állhat meg. Az a gondolatkísérlet, ami elszakítja az elméletet a törvényszövegtől, érdekessége ellenére sem szolgálhat az egyedi ügyben a mérvadó jogi értékelés alapjául.
A recenzens - élve a műfaj nyújtotta szubjektivitás lehetőségével - az alábbi témákat ragadja ki önkényesen a hatalmas anyagból:
1. Rendkívül izgalmas nyomon követni a tankönyv több mint harminc éves története során bekövetkezett paradigmaváltásokat a német bűncselekménytanban. Wessels a '70-es években még joggal vállalhatott előszavában közvetítő szerepet a finalista teória és a végóráit élő klasszikus-kauzális rendszer között, azonban a XX. század végére már szinte egyeduralkodóvá vált a korszerű teleologikus-szociális szemlélet. A szerző Beulke mellett Eser, Cramer, Lackner, Roxin, Kühl neve fémjelzi az irányzatot. A finális elmélet utolsó képviselői - Schroeder, Kindhäuser, Stratenwerth - az idősebb generáció tagjaiként napjainkra már egyértelműen kisebbségbe szorultak. Különösen tanulságos az a táblázat, amelyben a szerző a lopás tényállásával demonstrálja az egyes iskolák felfogása közötti karakterisztikus eltéréseket.
2. A német jogtudomány talán legvitatottabb területe a sértett beleegyezésének dogmatikája. A medicina felgyorsult ütemű fejlődése révén az orvosi tevékenység és a biomedicina új eljárásainak büntetőjogi megítélése egyre nagyobb szerephez jut a mindennapi praxisban is. A jogirodalomban ez idáig uralkodó álláspont szerint különbséget kell tennünk a büntetendősé-get kizáró beleegyezés és a tényállószerűséget kizáró egyetértés között. Tekintélyes tudósok - mindenekelőtt Roxin2 - viszont úgy vélik, hogy a beleegyezés eleve összeegyeztethetetlen a tényállásszerűséggel. Tézisük igazolására az önrendelkezés szabadságára hivatkoznak: az individuális jogi tárgy értelemszerűen az egyén döntési szabadságának körébe esik, így a felette való rendelkezés semmiképpen nem vonhat maga után büntetőjogi következményeket, harmadik személy vonatkozásában sem. Beulke szerint a fenti tétel legnagyobb hibája, hogy egyrészt azonosítja a jogi tárgyat az önrendelkezés szabadságával, másrészt nem számol azzal a vitathatatlan ténnyel, hogy az idegen jogi tárgy, például a testi épség vagy tulajdon megsértése már önmagában magas fokú absztrakt jogellenességet valósít meg, amelynek meghaladásához feltétlenül külön büntetendőséget kizáró ok megállapítására van szükség.
3. Az 2003-as kiadás nóvumként tárgyalja a szupranacionális és a nemzetközi büntetőbíráskodás kérdéseit is. Érdemes ehelyütt utalni Beulke tanítványára, a közelmúltban európai közjogból habilitált Satzgerre3, akinek tézisei erőteljesen meghatározzák az új fejezetek szellemét. A szerző kiemeli, hogy a jogágak közül éppen a büntetőjog gyökerezik legmélyebben a nemzeti kultúrában, ezért sokáig érintetlen maradt a nemzetközi és integrációs törekvésektől. A határokon túllépő, illetve sajátosan közösségi érdekeket veszélyeztető bűnözés kihívásaira azonban mind a nemzetközi közösségnek, mind az Uniónak megfelelő választ kell adnia. A Római Statútum a hágai Törvényszékről és az európai Corpus Juris tervezete már egy új korszak határait jelzik. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a büntetőjog elsődlegesen - a nemzetközi szervezetek és az Európai Unió szerveinek megfelelő jogalkotási hatáskörének hiányában - egyelőre változatlanul a hagyományos állami szuverenitás birtoka. Kiváló példa erre, hogy Németországban a Római Statútum értelmében üldözendő cselekményekről külön törvényt4 is alkottak, így lehetővé vált, hogy a nemzetközi jogba ütköző bűncselekményeket elkövető állampolgárai ellen - a komplementaritás elvének megfelelően - elsősorban maga a német állam léphessen fel büntető igénnyel. A szuverenitás minél teljesebb körű kiterjesztésén túl a fenti megoldás mellett szólnak az alkotmányos büntetőjog alapelvei is. A nemzetközi egyezmény szövege - a jogirodalom kritikája szerint - határozatlansága, kidolgozatlansága miatt nem lehet alkalmas kriminális szankció kiszabására. Ezért született az egyedülálló szabályozás, amely a felelősség alapkérdéseire az StGB általános részét rendeli alkalmazni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
