Jelen ügyet megvizsgálva - álláspontom szerint - nem fogadható el egyetlen és kizárólagos jogértelmezésként a Kúria megközelítése, lévén a jogalkotó a jogszabályi rendelkezéseket jogkövető magatartást feltételezve alkotta, összefüggésben az alábbi normakörnyezettel.
A kézbesítés időpontjában hatályos Rend. 29. § (1) bekezdése értelmében az egyetemes postai szolgáltató a hivatalos irat kézbesítését kétszer kísérli meg. A (2) bekezdés szerint amennyiben az első kézbesítési kísérlet nem vezetett eredményre, az egyetemes postai szolgáltató - kivéve, ha a kézbesítés a (7) bekezdésben meghatározott ok miatt sikertelen - a hivatalos irat érkezéséről és a kézbesítés megkísérléséről a címzett részére a feladó által meghatározott jelzésű értesítést hagy hátra, a küldeményt az értesítőben megjelölt helyen a jogosult átvevő rendelkezésére tartja, és a kézbesítést a sikertelen kézbesítés napját követő ötödik munkanapon újból megkísérli. A második kézbesítési kísérlet sikertelensége esetén az egyetemes postai szolgáltató a címzettnek a tértivevényen megjelölt, a 3. számú melléklet szerinti értesítést hagyja hátra. Az értesítésben meg kell jelölni azt a postai szolgáltatóhelyet és azt az időtartamot, ahol és amely időtartamon belül a címzett a hivatalos iratot átveheti [Rend. 29. § (3) bekezdése]. A (4) bekezdés szerint az egyetemes postai szolgáltató a hivatalos iratot a második kézbesítési kísérlet napját követő öt munkanapig köteles az átvételre kijelölt postai szolgáltatóhelyen tartani. Az értesítőben megjelölt - a (4) bekezdésben említett - átvételi határidő eredménytelen elteltét követően a postai szolgáltató a hivatalos iratot a tértivevényen feltüntetett "nem kereste" jelzéssel a feladónak visszaküldi [Rend. 29. § (5) bekezdése].
A Rend. 29. § (10) bekezdése értelmében a postafiókra címzett hivatalos irat érkezéséről az egyetemes postai szolgáltató a fiókban elhelyezett értesítéssel ad tájékoztatást, abban az esetben is, ha a hivatalos irat postafiókra címzett, de nem a postafiók bérlőjének szól.[1]
A küldemény postán tartásának kötelezettsége tehát a postai szolgáltatót attól függetlenül terheli, hogy a címzett rendelkezik-e postafiókkal, avagy sem; ugyanakkor - különös tekintettel az Art.-nak a hivatalos iratok kézbesítéseire vonatkozó szabályaira - a buktatót szükségképpen magában rejti. A jogszabály rendelkezései alapján a kézbesítés a hivatalos irat címzett részére történő átadásával vagy eredményesen zárul, vagy annak eredménytelensége esetén a joghatályt a kézbesítési vélelem jogi tényének beállásával pótolja, expressis verbis az Art. 124. §-a szerinti három esetkörben: 1. A visszakézbesítés a kézbesítés eredménytelensége miatt történik [Art. 124. § (1) bekezdésének a) pontja]. Ez esetben az irat a kézbesítés megkísérlése napján kézbesítettnek minősül. 2. Az irat "nem kereste" kézbesítési jelzéssel kerül visszaküldésre [Art. 124. § (1) bekezdésének b) pontja]. Ekkor az irat a postai kézbesítés második megkísérlését követő ötödik munkanapon minősül kézbesítettnek. 3. A személyes átadás megkísérlésének napján az iratot akkor is kézbesítettnek kell tekinteni, ha az adózó, vagy az iratátvételre jogosult meghatalmazottja az átvételt megtagadta [Art. 124. § (2) bekezdése. A hatályos szabályok szerint az átvétel megtagadásának a címzett vagy meghatalmazott azonnali átvételtől elzárkózó egyértelmű nyilatkozata minősül. Ugyanakkor szervezet esetén a címzett általi megtagadásnak minősül, ha a Rend. I. 15. § (2)-(3) bekezdésében meghatározott személy tagadja meg az átvételt.]. A kézbesítési vélelem eseteinek taxatív megjelölése egyszersmind azt is jelenti, hogy más esetekben a kézbesítés joghatásai nem állnak be.
Az ítélet szerint "...felperes maga sem vitatta, hogy meghatalmazottja 2012. december 28. napján járt a postahivatalban és a "...2012. évben lejáró ajánlott küldeményeket átvette. A többi, 2013-as esedékességűt, szám szerint 6 db küldeményt [...] csak később, 2013. január 4-én vette át.", mely más megfogalmazásban azt is jelenti, hogy a felperes az értesítők, illetve a hozzájuk kapcsolható küldemények között mintegy "válogatva" a saját belátása szerint dönthetett arról, hogy a postai jelenlét alkalmával egy bizonyos irat átvételének joghatásaival élni kíván-e, avagy sem. Ez azért releváns, mert a postai úton, székhelycímre történő kézbesítés esetén erre törvényes lehetőség nincs; a címzett jognyilatkozata csak kétirányú lehet, miszerint a küldeményt vagy átveszi, vagy nem és ez utóbbira vonatkozóan egyértelmű nyilatkozatot tesz. Akármelyik opciót választja, a szabályszerű kézbesítéshez fűződő jogi hatások - akár tényleges átvétel okán, akár az iratátvétel megtagadásához kapcsolódó kézbesítési vélelem miatt - beállnak. Ilyen esetben az adóalany nem teheti meg azt, hogy - mint a felülvizsgálati kérelemmel érintett ügyben - egyes iratokat átvesz, egyes iratokat pedig nem, vagyis szükségképpen hátrányba kerül azon jogalanyokkal szemben, akik a postafiók használatának lehetőségével élnek. A postafiók használat gyakorlati előnyeit nem vitatva a jogalkotó szándéka nyilvánvalóan nem irányulhatott a címzetti kör közötti különbségtételre, ezt továbbgondolva esetileg tetten érhető jogosulatlan előny biztosítására. Álláspontom szerint ezért lényegtelen azon kúriai hivatkozás, miszerint a felperes a döntést utóbb, 2013. január 4. napján átvette, hiszen - bár a kézbesítési vélelem beálltának megállapítására alperesnek az anyagi jog alapján törvényes lehetősége valóban nem volt - a körülmények egyedi mérle-
- 3/4 -
gelése alapján arra vonható le logikus, megalapozott következtetés, hogy felperes fenti magatartása a kézbesítés folyamatának kifejezett késleltetésére irányult.
Itt ismétlem meg Dr. Bagi István alkotmánybírónak a 46/2003. (X. 16.) AB határozathoz fűzött különvéleményét, melynek értelmében ahogy az ügyfelet védeni kell a postai mulasztások ellen, ugyanúgy védendő a vele szemben álló fél érdeke is, különösen az eljárás gyors és eredményes befejezését célzó cselekményekkel szemben, ugyanis "...az eljárás elhúzásának egyik esetleges eszköze éppen a küldeményekkel való manipuláció.". Dr. Strausz László alkotmánybíró - ugyanezen határozatban képviselt - álláspontja alapján a kézbesítési vélelem jogintézményének hiányában a címzett bármely hivatalos eljárást a saját tetszése szerint húzhatna el a passzivitásával. Jelen esetben a felperesi magatartás ugyanakkor csak látszólagosan aktív, mivel a határozatot utóbb átveszi; ellenben erre még nem akkor kerül sor, amikor erre az első törvényes lehetősége van, hanem abban az időpontban, amikor az iratátvételhez fűződő joghatások beálltával - közvetetten - lényegesen kedvezőbb adójogi helyzetbe kerül az adómegállapításhoz való jog elévülésének megtörténtével. Vagyis álláspontom szerint itt nem arról van szó, hogy az adózó nem kellő körültekintéssel járt el, illetve gondatlanságból felróhatóan mulasztotta el azon intézkedések megtételét, melyek a hivatalos irat tartalmáról való tudomásszerzés érdekében - a postai értesítők hátrahagyása által biztosítottan - szükségesek, hanem ellenkezőleg, magatartása célzatosan vezetett az általa kívánt eredményre.
Általánosságban egyetértek Blutman László azon álláspontjával, miszerint nincs elzárva a jogalkalmazó a jogalkotó szándékának elemzésétől, azonban ez a normaszöveggel ellentétes tartalom esetén jogbizonytalansághoz vezethet, hiszen "...egy jogszöveggel szembenálló - mégoly igazságos vagy legjobbnak tűnő - döntés azonban legtöbbször eleve morális paradoxont hordozhat, miközben szubjektív alapon éppen az igazságosságra vagy célszerűségre törekszik.... Az ilyen típusú "rugalmas", a jogszövegtől elszakadó jogalkalmazás távolabbra ható funkcionális következményei is világosak: a jogszabállyal kapcsolatos, a jogszöveg hétköznapi értelmén alapuló várakozásokat szétzilálja, és sok tekintetben kiszámíthatatlanná teheti a joggyakorlatot."[2] Jelen cikkemben tárgyalt ítéletből kiolvashatóan az alperes felülvizsgálati kérelme gyakorlatilag azért került elutasításra, mert az adóhatóság alapelvi rendelkezések, illetve törvényi szabályozási célok figyelembevételét "kérte számon" a bíróságtól a tételes jogi rendelkezések - álláspontom szerint sem vitatottan - egyértelmű szabályaival szemben, jóllehet a bíróságnak a döntést a jogszabályi rendelkezésekre, nem pedig a norma célját értékelve, és azokra alapítottan kellett meghoznia.
Ellenben a Kúria - többek között a felhívott - eseti döntéseiben számos alkalommal rámutatott arra, hogy a normaértelmezés során figyelembe kell venni a rendelkezés grammatikai tartalmán túl a jogszabályi környezetet, illetve a jogalkotó célkitűzését is. A rendeltetésszerű joggyakorlás esetét a Kúria azon esetkörre korlátozza, amikor a szerződés, jogügylet célja kizárólag - vagy túlnyomórészt - az adómegtakarítás, közvetetten az államháztartás valamely alrendszerének okozott kár, vagyis azt klasszikus értelemben vett direkt adókijátszáshoz kapcsolja.[3] A rendeltetésellenes joggyakorlás ezen esetben közvetlenül bár nem kapcsolódott "adórövidítéshez", ugyanakkor egy adómegállapítás "elévültetése" vonatkozásában utóbb mégis arra vezetett.
Mindezekre tekintettel fenntartom, hogy a jogelveknek markánsan kellene érvényesülniük, hiszen nem hézagpótló funkciót szolgálnak; különösen nem az adójogban, ahol az adókötelezettségek előírása a jogalkotó részéről egzakt módon történik, mely a kiszámíthatóságából adódóan táptalaja az esetleges visszaéléseknek. Befejezésül ismét a Kúria egy döntését idézem: "...A rendeltetésszerű joggyakorlás a közjogban is mindennek az alfája. Nem véletlenül hangsúlyozta az Alkotmánybíróság már 1998-ban a 31/1998. (VI. 25.) AB határozatban: »A joggal való visszaélés tilalma az egész jogrendszerben érvényesül, így a közjogban is.«" (Kfv. I. 35.721/2011/6.). A rendeltetésszerű joggyakorlás tehát nem "mostohagyermek", hanem ellenkezőleg; olyan alapelv, amelynek a hatását a tételes joggal összhangban, annak céljára tekintettel kell biztosítani.■
- 4 -
JEGYZETEK
[1] Gyakorlatilag a Rend. I. ugyanilyen tartalommal rögzíti a hivatalos iratok postai kézbesítésének részletszabályait (Rend. I. 27-32. §-ai).
[2] Blutman László: Bírói jogalkalmazás és szöveghű értelmezés. JeMa 2010/4. 98. o.
[3] Az Európai Unió Bírósága a Halifax és társai ítélet (C-255/02. számú ügy) 74-75. pontjában kimondta, hogy a héa-rendszerben a visszaélésszerű magatartás - így a rendeltetésellenes joggyakorlás - megállapításához szükséges az, hogy a héa-irányelv és az azt átültető nemzeti jogszabályok vonatkozó rendelkezéseiben előírt feltételek formális fennállása ellenére az érintett ügyletek eredménye olyan adóelőny megszerzése legyen, amely ellentétes e rendelkezések célkitűzéseivel; továbbá az objektív körülmények összességéből kitűnjön, hogy a szóban forgó ügyletek elsődleges célja ezen adóelőny megszerzése.
Visszaugrás
