Jelen tanulmány első kérdéseként a felzárkózás mítoszával foglalkozom. Régi vágya ez a mindenkori magyar társadalmaknak, hiszen Batsányi már a XVIII. században is megfogalmazta: "vigyázó szemetek Párizsra vessétek!" A nyugat utolérése azonban nemcsak a kultúra és az állami működés külsőségeinek az átvételét jelenti, hanem alapértékek követését is, és nem utolsósorban a magasabb életszínvonal elérését. Az egyének fogyasztási lehetősége részét képezi a közjó fogalmának, és a jól működő államnak kötelessége ezt figyelemmel kísérni, és ha lehet növelni. Erős állam nem jöhet létre szegény polgárok és vagyontalan családok közösségén. Lemaradásunk ezen a területen is jelentős.
Azt láthatjuk - és ezt támasztják alá a Világbank WDI 2018 márciusi adatbázisából származó adatok is -, hogy 1990-ben Ausztriában az egy főre jutó fogyasztás mértéke 19 282 dollár volt, Portugáliában 10 204, míg Magyarországon 4897 dollár. Ez a mutató 2016-ra Ausztriában 24 663-ra, Portugáliában 14 657-re, míg Magyarországon 7634-re emelkedett. A magyar növekedés a bázishoz képest jelentős, de valójában nem értük el még az egyik legszegényebb nyugati állam, Portugália harminc évvel ezelőtti fogyasztási szintjét sem. Magyarország nyugati mércével mérve, még mindig szegény ország, ahol a fogyasztás 2018-ban sem haladta meg az EU átlagának 61%-át. Csak részben nyújthat magyarázatot erre az, hogy országunkat az elmúlt száz évben legalább három alkalommal "kirabolták". A családok túlnyomó része mögött, a tizenöt éves EU tagság után sem áll felhalmozott vagyon, biztos anyagi és szellemi egzisztencia. Történelmi örökségünk az is, hogy a magyar cégek múltja jó esetben néhány évtizedre nyúlhat vissza, szemben a nyugati cégek, esetenként évszázados hátterével, tőke és működési tapasztalatot felhalmozó időszakával.
Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy kihez zárkózzunk fel ezen a területen? Norvégiához, Angliához, Portugáliához vagy a szomszédos Ausztriához? Ha Ausztriát választjuk, akkor viszont az osztrák modellt elemeiben is követnünk kellene, ahol az áfa harminc éve 20%, emellett azt tartják, hogy csak a régi adó a jó adó, és kerülik az átfogó és permanens adó, valamint államháztartási reformokat. Továbbá többkulcsos személyi jövedelemadó-rendszert alkalmaznak, amelyben azonban megtalálható az adómentes sáv is.
A felzárkózás másik nagy problémája az ország alacsony termelékenységében és a közpénzfelhasználás káros gyakorlatában kereshető. Meg kell értenünk, hogy a magyar 15 531 dollár/fő GDP szintről a nyugati átlag 30 000 dolláros szintjéhez csak hatékonyabb, átláthatóbb és takarékosabb közpénzkezelési gyakorlattal, nagy pénzügyi fegyelemmel zárkózhatunk fel. Az európai államok nagy része tradicionálisan, átlagosan a megtermelt hazai össztermék 50%-át osztja újra. Ez azt jelenti, hogy a nyugati államok 15 000 dollár/fő/éves összeggel gazdálkodhatnak, addig az állami feladatokra a magyar kormány csupán 7500 dollárt költhet. Mivel ettől a redisztribúciós szinttől tartósan nem lehet elszakadni, és az adóemelésnek is léteznek belső korlátai, továbbá a privatizációs bevételek és hitelfelvétel hiányában, az állami feladatokra fordítható források korlátozottak.
Az állami feladatok ellátásához infrastrukturális és humán ráfordításokra van szükség. Mivel a működéséhez szükséges alapanyagokat, eszközöket minden kormányzat ugyanazon a piacon hasonló árszinten szerzi be, és azt csak korlátozottan képesek befolyásolni. Ezzel szemben a humán tőke költségei lehetőséget kínálnak a szegényebb Európai államok számára a takarékoskodáshoz, hiszen ezek szintjét a kormányok közvetlenül határozhatják meg. Ez azt jelenti, hogy a közép európai közigazgatás a nyugati bérek harmadáért, ötödéért alkalmazhat köztisztviselőt, rendőrt, ápolót, tanárokat. Ez az alacsony bérszint jelenti a keleti államok versenyképességi esélyét, és teszi összehasonlíthatóvá működésüket és szolgáltatásaik színvonalát a nyugati államokéval. Valójában egyrészt ez a humán tőke kizsákmányolását jelenti, másrészt azt is, hogy a fogyasztásuk emelkedésére rövid távon nem számíthatnak.
A közép-kelet-európai államok működését nézve gyakran támad olyan érzésem, hogy a térség politikusai nemzetiségüktől függetlenül Mátyás király meséin nőttek fel. Jól ismerik annak a technikáját, hogy hozzanak ajándékot meg ne is, jöjjenek el meg ne is, és olyat adjanak a társadalomnak, ami mindig is az övék volt. Gondoljunk az adócsökkentéseknek álcázott adóteher átrendezésekre, a bankadóra, amit teljes egészében áthárítottak a fogyasztókra, és az adóamnesztiákra, amelyek nyilván nem az átlag adózónak szólnak. Említhetném azonban a közpénzből megépített épületek, stadionok ünnepélyes átadását, vagy a keveseknek szóló adókedvezményeket.
A közpénzfelhasználás minden elemében érvényesülnie kellene az államháztartási alapelveknek: a valódiságnak, a nyilvánosságnak és az ellenőrizhetőségnek. Az ideális az lenne, ha a közpénzek felhasználásánál minden esetben lenne felismerhető kapcsolat, ok-okozati összefüggés a szándékok, a szavak, a tettek és a közösség érdeke között. Tény, hogy a gazdaságpolitika két nagy területe a fiskális és a monetáris szféra is a politika által meghatározott, de ezek elsősorban szakpolitikák, ahol a kormányzat szerepe a stratégiai
- 1/2 -
célok és eszközök meghatározása lenne. Úgy gondolom, hogy nincs bal- vagy jobboldali adó, önmagában jó vagy rossz adózási jogintézmény. Megítélésük mindenkor attól függ, hogy a politika milyen célra és hogyan használja ezeket az elemeket. Jusson eszünkbe az orwelli gondolat mint lehetséges gondolati zsákutca, hogy "négy láb jó, két láb rossz". Az adózás területén nem juthatunk el idáig. A direkt politikai célokat az adózásból ki kell iktatni. Elsősorban azért, mert a társadalom minden rétege részt vesz a közteherviselésben, politikai attitűdtől függetlenül, és így mindenki igényt tarthat közvetett módon, az állami ellenszolgáltatásra. Másodsorban azért, mert a politikai jellegű jogalkotás soha nem lehet hatékony. Gondoljunk arra, hányan vallották be a Soros-adót, vagy a szocialista kormányok által a gazdagokra kivetett luxusadót?
Az adó nem alkalmas a politikai problémák megoldására, sőt gyakran csak újabb feszültségeket teremt. Amely adófajtát nem tudjuk objektíven és hatékonyan ellenőrizni és kikényszeríteni, azt fölösleges kivetni. A legfontosabb mégis az lenne, hogy a politika és a társadalom együttműködve eldöntse: szegény vagy gazdag állam vagyunk-e. Ha szegény állam vagyunk, abból az következik, hogy az államot is szerényen kell működtetni, pazarlás és korrupció nélkül, szerényebb politikai és gazdasági célokkal, külföldnek tett fölösleges gesztusok nélkül (mint például a harckocsik ajándékozása Iraknak, kórházak építése Ázsiában, vagy a sport és a sportolók nagyvonalú, az ország teherviselő képességét meghaladó támogatása). Ha úgy gondoljuk, hogy gazdag állam vagyunk, akkor azt is világosan kell látnunk, hogy ez nem épülhet szegény családokra, tőkehiányos KKV szektorra, csökkenő iskolázottságú és fogyó népességre. Rontja a valóság érzékelését az is, ha egy társadalomban az üzleti siker záloga az olyan politika, amelyben nem a szorgalom és a kitartás, hanem a lojalitás, illetve nem a tehetség, hanem a hatalomhoz való közelség a döntő.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
