A 2016-os évben a közvélemény figyelme az olyan szabadkereskedelmi megállapodások felé fordult, mint az Egyesült Államok és az Európai Unió között megkötni tervezett - de mindeközben meghiúsult - Transzatlanti Kereskedelmi Partnerségi Megállapodás (TTIP), valamint a Kanada és az Európai Unió között létrejött Kanadai-Európai Kereskedelmi Egyezmény (CETA). E megállapodásokat a közvélemény nagy ellenérzésekkel kezelte, a legnagyobb nemzetközi NGO-k, mint például a Greenpeace, pedig folyamatos tiltakozási hullámokat keltettek elfogadásuk ellen. A prognosztizálható káros társadalmi hatások mellett a leghevesebb vitákat az úgynevezett ISDS eljárás, vagyis az investor-state dispute settlement (befektető-állam közötti vitarendezés) eljárásra vonatkozó rendelkezések váltották ki.
Ahhoz, hogy jobban érthetővé váljon az ISDS rendelkezések jelentősége, meg kell válaszolni a fontosabb kérdéseket. A tanulmány ezért az ISDS eljárás lényegének magyarázatával kezdődik. A szerzők álláspontja szerint ehhez elengedhetetlen megismerni ISDS eljárások történetét, valamint jelenlegi helyzetét a világban. Ezzel összefüggésben fontos a befektetők fogalmát körülhatárolni. Az ISDS eljárások aktuális kihívásainak körében nem szabad megfeledkezni az Európai Bizottság által javasolt alternatíváról sem, a Befektetési Bíróságról (Investment Court System, röviden ICS). Mindezek során fontosnak tartjuk mindazon politikai megfontolásokra való kitekintéseket, amelyek miatt az amerikai fél a hagyományos ISDS eljárást erőltette. Végezetül néhány ISDS eljárás keretében tárgyalt ügy rövid ismertetése kerül sorra, ami közelebb vihet eme intézmény lényegének megértéséhez.
Az ISDS olyan vitarendezési mód, amely az államok és a befektetők között felmerült vitás kérdéseket kívánja elrendezni úgy, hogy a választottbíróság - amely lehet állandó jellegű vagy eseti jelleggel működő - dönt az adott jogvitában, amely fórum a joghatóságát a vitával érintett országok között megkötött kereskedelmi megállapodásra alapozza.
Az ISDS viszonylag új jogintézmény a nemzetközi jogban. Elterjedése a II. világháború után aktivizálódott nemzetközi befektetésekhez köthető. Eredeti célja az volt, hogy a befektetők és az államok közötti jogviták eldöntése független és szakmailag megbízható bírói fórum előtt történhessen, valamint ezzel kívánták megakadályozni a jogviták politikai és diplomáciai vitákká alakulását. Nem volt ugyanis ritka ebben az időszakban, hogy a vállalkozások által újonnan kiszemelt befektetési célországokban nehézkesen működtek a jogállam intézményei, ami miatt a rendes bírósági út a politikai befolyás és a korrupció miatt nem kecsegtetett vonzó végkifejlettel az állam ellen indított perekben. Az ISDS-t elsőként 1959-ben Németország és Pakisztán alkalmazta kétoldalú megállapodásában, de csak alternatív jelleggel. 1968-ban azonban Hollandia és Indonézia megállapodása már főszabályként kötötte ki, mint a jogérvényesítés eszközét.[2] Az ISDS kikötések a ’90-es évektől kezdve váltak tömegessé a kereskedelmi megállapodásokban.[3]
A fentiek alapján látható, hogy az ISDS eljárások jogalapját részben a két- vagy többoldalú (más szóval: bilaterális és multilaterális) kereskedelmi megállapodások szolgáltatják. Példaként hozhatók fel olyan nagyléptékű nemzetközi kereskedelmi megállapodások, mint az Észak-amerikai Kereskedelmi Társulás (NAFTA). Azonban megállapodások nem terjednek ki a vitarendezés minden kérdésére. Mert bár az államok szerződő félként ezekben a megállapodásokban határozzák meg választottbírósági eljárás szabályait, gyakran utalnak vissza már létező egyezmények alkalmazására.
ISDS eljárás keretében a viták rendezésének több módja van, attól függően, hogy a beruházási megállapodásban mit kötöttek ki egymás között az államok. Leggyakoribb megoldás a választottbírósági út kikötése. A befektetők és az államok közötti beruházási vitában eljárhatnak csak az adott ügy eldöntésére létrehozott ad-hoc választottbíróságok, de népszerű megoldásnak számít az is, hogy állandó jelleggel működő nemzetközi választottbíróságokat jelölnek ki eljáró fórum gyanánt. Olyan intézményekről van szó, mint például a London Court of Arbitration, az International
- 13/14 -
Chamber of Commerce vagy az Arbitration Institute of the Stockholm Chamber of Commerce. E szervezetekre jellemző, hogy saját eljárási szabályokkal rendelkeznek.[4]
A jogintézmény fejlődéstörténetében egyik legfontosabb dokumentum az 1958. évi New York-i Egyezmény volt, a válaszottbírósági ítéletek kölcsönös elismeréséről. E szerződés megteremtette annak a lehetőségét, hogy a szerződést ratifikáló államokban meghozott választottbírósági ítéletek végrehajthatóvá váltak, ami nagyban elősegítette, hogy a beruházási vitákból ne váljon szükségszerűen diplomáciai vita.
Második lépcsőfoknak számított a nemzetközi beruházási viták rendezésével összefüggő joganyag fejlődésében az 1965. évi Washingtoni Egyezmény a befektetők és az államok közötti viták rendezéséről. E szerződés többek között létrehozta a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központját (International Centre for Settlement of Investment Disputes, röviden ICSID). Az ICSID-ről elmondható, hogy nemcsak választottbírósági eljárási szabályokat dolgoz ki, hanem közvetít a vitában álló felek között. Ez azonban semmiképp sem jelenti azt, hogy az egyes ügyekben döntene, mivel az ICSID nem egy bíróság, csak az intézményi hátterét biztosítják a választottbírósági eljárásoknak.
Kiemelkedő szerepet tölt be az ENSZ a nemzetközi befektetési viták rendezése során. Az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottságának (United Nations Commission on International Trade Law, röviden: UNCITRAL) ugyanis fő célkitűzése a nemzetközi kereskedelem jogának harmonizációja és modernizációja. E tevékenység egyik legfontosabb eszköze a modellszabályok megalkotása. A modellszabályok előnye, hogy az eltérő jogi kultúrájú, különböző jogi hagyományokkal rendelkező államok között hidat képez, elősegítve a viták békés rendezését. Elmondható, hogy számos választottbírósági eljárás során kerültek alkalmazásra az UNCITRAL modellszabályai.[5]
Láthattuk, hogy az ISDS eljárások a befektetők és az államok közötti beruházási viták rendezésére szolgál. Gondolatmenetünk folytatásaképp ISDS eljárások tárgyát, a beruházási vitákra vonatkozó kérdéseket tisztázzuk. Mint az láthatóvá válik, a beruházás fogalma rendkívül tágan értelmezhető. Azonban fel kell hívni a figyelmet a nemzetközi választottbíráskodás gyakorlatában megjelenő olyan új tendenciákra is, amelyek a befektető fogalmát szűkebb keretek között kívánja értelmezni.
A beruházás jogi természetének vizsgálatához ismételten érdemes áttekinteni az Államok és más államok természetes és jogi személyei közötti beruházási viták rendezéséről szóló 1965. évi Washingtoni Egyezmény rendelkezéseit.[6] Az ICSID alapokmányának 25. cikke úgy rendelkezik a joghatóságáról, hogy "[a] Központ joghatósága kiterjed minden olyan beruházásból közvetlenül keletkező jogvitára, amely egyik Szerződő Állam (vagy ezen Szerződő Állam bármely olyan alárendelt szerve vagy ügynöksége, amelyet az a Központnak bejelent) és egy másik Szerződő Állam természetes és jogi személyei között jött létre, amennyiben a vitában álló felek írásban hozzájárulnak a jogvitának a Központ elé terjesztéséhez. Amennyiben a felek hozzájárulásukat adták, azt egyik fél sem vonhatja vissza egyoldalúan."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
