Az öröklési jog a szűkebb értelemben vett polgári anyagi jog egyik legstabilabb területe. Ezt egyrészt úgy vehetjük észre, ha összehasonlítjuk a Ptk. jelenlegi szabályozását a harminc évvel ezelőttivel, másrészt ha a magyar polgári jog és bármelyik modern európai jogrendszer öröklési jogi intézményeit vetjük össze. Bár lehetnek eltérések pl. a kötelesrész mértékének vagy a végrendelet típusainak a tárgyában, az alapintézmények - az örökség és a hagyomány, a törvényen és a végintézkedésen alapuló öröklési rend elkülönülése és egymáshoz való viszonya, az öröklés jogi hatásainak szabályozása - hasonlóak. Szinte bizonyosra vehető, hogy ha a mai Polgári Törvénykönyv újrakodifikálása végbemenne, az öröklési jogra vonatkozó anyag szinte teljes egészében változatlan tartalommal kerülne át az új kódexbe.[1]
Ez a stabilitás azonban hosszú évszázadokon keresztül alakult csak így ki. Ami talán első ránézésre meglepőnek tűnik, a római jog és a mai jogrendszerek megoldási módjai közelebb állnak egymáshoz, mint a középkor öröklési rendszere és a jelenlegi rendszer. A tulajdoni formákról és az egyes társadalmi rétegek eltérő szerzőképességéről alkotott különböző korabeli nézetek tették ennyire heterogénné e jogterület történetét. A római jog idején is volt egy olyan társadalmi csoport, akinek a szerzőképessége korlátozott volt, pontosabban szólva hiányzott, nevezetesen a rabszolgák, annyiban azonban elhárult a probléma, hogy a rabszolgák nem számítottak jogképesnek, tehát a vagyonjogi forgalmi ügyletek alanyai sem lehettek. A társadalom többi, jogképességében nem korlátozott személynek azonban a szerzőképessége egyenlő mértékű volt, így - talán csak a libertinusokra vonatkozó sajátságos szabályozástól eltekintve - a római jog öröklési rendszere ugyanolyan rendelkezéseket tartalmazott minden egyes személlyel kapcsolatban. A középkor gondolkodása viszont mindettől jelentősen eltért. Tulajdonképpen minden ember jogképes volt, a szerzőképesség ellenben társadalmi csoportok szerint változott. Más és más vagyonjogi szabályok voltak irányadóak a nemesség, a jobbágyok, a városok lakói vagy egyes kiváltságos helyzetben lévő népcsoportok körében. Mindez természetesen megmutatkozott az öröklési jog területén is: volt olyan réteg, ahol az öröklés rendjében az egyes (tehát a legidősebb fiú) öröklési típusa, másutt a többes (tehát a vagyonnak a leszármazók közötti felosztása) érvényesült. A polgári korszak beköszönte az egyes rétegek közötti vagyonjogi eltérések végét is jelentette, mégis talán az öröklési jog volt az a terület, ahol a korábbi kiváltságokat a legnehezebb volt felszámolni. Mindennek jele volt az, hogy még a XX. században is fennmaradtak a modern jogrendszerben kifejezetten a középkori gondolkodásból fennmaradt intézmények (ilyennek tekinthető pl. a magyar jogban az ági öröklés).
A fentiekben leírtak egy tanulsággal is szolgáltak: a polgári anyagi jog rendszerének logikáját ugyan tartalmazta a római jog, azonban abból a középkor igazából csak a vagyonjogi viszonyokat vette át többé-kevésbé maradéktalanul. A polgári jog a mellérendelt, autonóm akarattal rendelkező jogalanyok vagyoni és - kevésbé jellemző módon - egyes személyi jogviszonyait tárgyalja. A római jogi gondolkodás szigorúan vagyonjogi alapú, a személyek jogképességét, szerzőképességét vagy elismeri vagy teljes egészében elveti (pl. rabszolgák), átmeneti eseteket nemigen ismer. A középkorban azonban előtérbe kerültek és nem is múltak el teljesen a polgári jog szigorú tárgyiasságát fellazító elemek, a személyi viszonyok mind jobban domináltak a magánjogban, előtérbe került az akarati elem, a jogképesség korlátozott volta, az egyes társadalmi csoportok eltérő jogállása. Bár a felvilágosodás hadat üzent a feudális intézményeknek, a középkor hatása
- 27/28 -
nem múlt el nyomtalanul - hiszen Európa fogalma is a középkorban jelent meg, továbbá az egyház is ekkor alakította ki később visszaszorult, de máig jelentős szerepét - így a jelen magánjoga nem az a szigorú, személytelen jogág, már mint a római jogban volt. Ez mindenekelőtt az olyan területeken látszik, ahol a személyi viszonyoknak nagyobb a szerepük, mint például az öröklési jog.
Az öröklésről akkor beszélhetünk, amikor a meghalt személy vagyona vagy annak valamely része a halál után másra száll át, öröklés a hagyatékból polgári jogi jogcímen való részesedés. Amikor a jogalkotó hozzákezd a terület szabályozásához először a következő alapkérdéseket kell eldönteni:
a) Az ipso iure vagy az addicionális rendszer érvényesüljön-e? E két megoldás különbsége abban rejlik, hogy amíg az ipso iure rendszerében az örökös és a hagyatékban részesülő más személyek az örökséget vagy más juttatást a halál időpontjában minden további jogcselekmény nélkül megszerzik, addig az addicionális rend lényege, hogy ezen személyek a juttatást nem a halál időpontjában, hanem valamilyen külön cselekmény alapján és az ennek alapján bekövetkező átadás során szerzik meg. Az örökös szempontjából ma már nincs lényeges eltérés a két megoldás között, ha egy átlagembert megkérdeznénk, azt gondolná, hogy ma Magyarországon az addicionális típus van életben és az örökség megszerzése a halált követő hagyatéki eljárás során következik be. Ezzel ellentétben ma hazánkban az ipso iure rendszer létezik, csak arra vezethető vissza a kérdés, hogy napjainkban a gyakorlatban deklaratív aktus nem létezik, valaki akkor születik meg, akkor hal meg vagy akkor szerez meg bizonyos jogokat, ha a közigazgatás ezt meghatározott eljárásával elismeri - még akkor is, ha ez természetesen az elméletben nem így van. A két rendszer közötti különbség gyakorlati problémája ott fogható meg jobban, hogy az ipso iure típusban nincs nyugvó hagyaték, tehát pl. amíg a hagyaték sorsa "rendezetlen", addig az még nem az örökösé, már nem az örökhagyóé.
b) Eltérő öröklési rend vonatkozzon-e az egyes vagyontárgyakra? Mindez ma már nem kérdés, ugyanakkor felvetése évszázadokig az öröklési jog egyik legsúlyosabb problémáját hordozta. Egyik oldalról bár a római jog már nem ismert különbséget az ingó és ingatlan öröklése között, a középkorban annyira felértékelődött a föld és az ahhoz kapcsolódó jogok jelentősége, hogy kialakult az ingatlanra vonatkozóan egy másik öröklési rendszer. Közvetve ezzel van összefüggésben az ági, tehát a nemzetségben korábban szerzett és a szerzeményi, tehát az örökhagyó által szerzett vagyontárgyak öröklésének elválasztása is. Ez a tipikusan középkori intézmény először az uralkodótól kapott adománybirtokok vonatkozásában jelentkezett.[2]
c) Mennyire engedjen teret a jog a végrendelkezési szabadságnak? Ezzel kapcsolatban két szélsőséges álláspont létezett: az ősi jogok és kisebb mértékben a középkori jogok is elsősorban azon az állásponton álltak, hogy az öröklés területén elsősorban a családtagokra kell tekintettel lenni, az örökhagyó személyiségének folytatója legyen vagyoni jogainak és kötelességeinek is a folytatója, így vagy nem ismerték vagy visszaszorították a végrendelkezési jogot.[3] A másik álláspont szerint, amely a XVIII. században keletkezett, viszont saját vagyonáról mindenki szabadon rendelkezhetik akár életében, akár halálára szólóan, vagyis a teljes végrendeleti szabadságnak kell érvényesülni. A kettő között helyezkedik el a római jognak és a mai jogfelfogásnak a lényege is: egy meghatározott hányad, a kötelesrész erejéig nem lehet kisemmizni a legközelebbi hozzátartozókat, ezen felül azonban a szabad végrendelkezés joga legyen meghatározó.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
