A sarkalatos (tehát az állami létet és alapvető országszervezési szabályokat tartalmazó) törvényeket a magyar jogfejlődésben a "történelmi alkotmányozás" típusaként tartja számon a jogtörténet. Az ilyen törvényeket általában nem egyszerre, hanem idők folyamán hozzák meg, s gyakorta a történelmi és társadalmi sorsfordulók során kialakult alapvető normák képezik őket. A sarkalatos törvények egyenként szemlélve nem az állami lét minden kérdését, szisztematikus egészében szabályozó jogszabályi rendszerét tartalmazzák, s nem is olyan alapnormák, melyek az állami szervek működését, a jogalkotás és a jogalkalmazás szuprematív alapjait egyszerre és egészében határozzák meg, mint az rendszerint a polgári kontinentális típusú "alkotmányozásra" jellemző, hanem olyan, idők folyamán egymást kiegészítő törvények sora képezi őket, melyek a társadalomszervezés jellemző mezsgyéit, s ezek alapvető "filozófiáját" határozzák meg.
A magyar alkotmányi jogfejlődésben (alkotmányozási "típus" tekintetében meghatározónak tartható) két jelentős "stádium" emelhető ki: az első a sarkalatos törvények periódusa, a második pedig a polgári kortól (időrendben a múlt század első felétől) kezdődőleg meghatározható periódus, vagy tendencia, amely a modern jogegyenlőségi alapokból kiinduló, a jogállamiság elvét célul kitűző alkotmányozást fejezi ki. Mindkét stádium tartalmi és államszervezési jegyeit mind a belső és szerves jogfejlődés, mind a történelmi körülmények, azaz a társadalmi sorsfordulók is meghatározták. E két "szakasz" számos belső stádiuma közül méltán tekinthetők alapozónak Szent István törvényei, hiszen együttesük jelentette a magyar állam létrehozását.
A két fő stádium feltételesen választható el egymástól, ha a viszonylagos felosztás kritériumát abból kiindulva szabjuk meg, hogy az alkotmány tulajdonképpen nem más, mint a hatalom kizárólagos gyakorlásának jogi szuprematív korlátozása, valamint a hatalmi ágak (a törvényhozás, közigazgatás, azaz végrehajtás és jogalkalmazás) különválásának biztosítéka. Nem mondható ugyanis, hogy a sarkalatos törvények egyébként hosszú időszakot felölelő stádiumában nem voltak a mai értelemben vett, hatalmat korlátozó rendelkezések, s hogy ezek a hatalomkorlátozó rendelkezések majd csak a második, máig tartó, időnként szerves fejlődésében úgyszintén megszakított "polgári alkotmányozás" korszakára jellemzők. A magyar jogfejlődés ugyanis, - ha ugyan más módon, mint a polgári alkotmányozás periódusában, már a kezdetektől, beleértve Szent István országalapító és országszervező aktusait is - tulajdonképpen tartalmazza, elsősorban a morális elven, továbbá a jó szokásokon alapuló "hatalmi kontrollt". Ugyanakkor a "polgári alkotmányozás" periódusa éppen a történelmi körülmények miatt sem lehetett mentes a sarkalatos törvények hagyományától, különösen abban, hogy az új társadalmi-gazdasági körülmények adta alapvető jogfelfogás tartós elemei konstitucionális formát is öltsenek.
Az első, a "sarkalatos törvényhozás" fázisa, - habár a nyugatihoz képest kezdetben "megkésettnek" tekinthető, s mely Szent István törvényhozásával kezdve megalapozta a korai és a fejlett rendi társadalom államát, normaalkotó típusát (rendeletek, királytükrök, rendi országgyűlési határozatok), szabályozási módját és tartalmát tekintve, lényegében a kezdetek késedelmét behozó, későbbi (a korszak végéig lényegében szerves) fejlődés eredményeképpen az európai fejlődéssel analóg módon alakult, - 1526-ig terjed.
E perióduson belül, az alapozó Szent István-i törvényhozás után több új stádiumot jelentő sarkalatos törvény emelhető ki, amilyen az 1222. évi Aranybulla
- 378/379 -
példája.[1] E törvény a centrális (királyi) hatalom iránti ún. nemesi ellenállás jogát rögzíti, amelynek értelmében a nemesi adómentesség melletti jog ennél jelentősebb, döntő szabálya szerint az e (királyi) hatalommal való visszaélés esetében való fellépés nem jelent felségsértést. (Ezen ellenállási záradék a későbbi jogfejlődés során Márkus Dezső szerint, "habár egyetlen intézkedése sem tekinthető szó szerint hatályban levőnek", "céljánál fogva, mely megalkotásához vezetett, a magyar alkotmány Magna Chartajának tekintett sarkalatos törvény maradt.")[2] A magyar jogtörténet, úgy tűnik, éppen a tartós, áttételes jelentésének, tehát a hatalomkorlátozás (azaz a kizárólagos és visszaélő hatalomgyakorlás megakadályozása) eszméjének, pontosabban, nemcsak puszta eszméjének, hanem jogának értelmében (és nem korabeli szószerinti tételes jelentésében, mint pl. az egyes rendek számára előirányzott adómentesség) méltán emeli ki ezt a sarkalatosnak tekinthető törvényt.
A törvény európai jogtörténeti szemszögből is evidens, hiszen ebben (is) a magyar jog szinte korazonos a tartalmában és céljában hasonlítható (a ma már említett értelemben, "áttételeiben" érvényes), csak néhány évvel korábban meghozott 1215. évi angliai Magna Chartával.
A közjog és a magánjog differenciálására a sarkalatos törvények első periódusában, mely az Árpád házi uralkodók idejére tehető (1301-ig), még lényegében nem kerül sor, pontosabban az uralkodó azonos rendeleteiben egyaránt vegyesen megtalálhatók mind a közjogi, mind a magánjogi jellegű jogszabályok. A korai nyugat-európai államokhoz hasonlóan, a magyar uralkodói rendeletekben is tükröződik az egyház és az állam szimbiózisa, amelyek egysége akkoriban az állam szervezeti, gazdasági és szellemi létét biztosították. Az uralkodó az ország területének faktikus (tényleges) birtokosa volt. Az ezáltal feltételezett királyi földbirtokadományok intézménye, mely már Szent István rendeleteiben is megjelenik, idővel azonban a köz- és magánjog differenciáltságához vezetett.
Az állam és az egyház "szimbiózisa" miatt (mely egyébként egyaránt volt jellemző a korai európai feudális államokra), egészen a reformáció periódusáig, majd az ellenreformáció periódusában is, - az egyházi jog is a közjog szerves része volt, és nem tartozott a szűkebb értelemben vett magánjog területéhez.[3] A köz- és magánjog nemcsak fogalmi, hanem viszonylagos tartalmi differenciálására csak Werbőczy Tripartitumában (A magyar királyság szokásjogának Hármaskönyve)[4] kerül sor.
A török hódoltság miatt a szerves alkotmányozási, azaz a sarkalatos törvények alkotta jogfejlődés megszakadt, ám nem szűnt meg. Erdélyben és az osztrák-magyar részben folytatódott, de különböző vonalakon, olyanokon, amelyek megtalálták a megfelelő ("eszmei" és bizonyos értelemben jogalkalmazási jellegű) összekötő fonalakat. Ezeknek a fonalaknak az alapjait az Approbaták (Zsámboki), és nem utolsó sorban a hódoltságot közvetlenül megelőző, az egész korábbi sarkalatos (írott) törvényeit és a közös szálakra utaló "helyes" és "általánosan elfogadott" szokásjogot szisztematizáló Tripartitum (később a bővített Quadripartitum) képezték. A Tripartitum szerepe azért volt jelentős, mert a gyakorlatban hosszú időkön keresztül, immár egyéb "közös" jogforrás hiányában, az elszakított országrészekben is, akár áttételesen (jogalkalmazási módszer, azaz a szokásjog tekintetében) alkalmazást nyert. Az említett kodifikáció a kor legmagasabb
- 379/380 -
kodifikációs ismereteinek szintjén koordinálta a dekretális (írott) jog és az (íratlan) szokásjog egymás közötti viszonyát és iktatta ki a jogrendből a jogértelmezési szabályok által azokat a szabályokat, amelyek a különböző időkben meghozott köz- és magánjogi jellegű sarkalatos törvények szakaszos "fejlődésmenete" során egymással valamilyen oknál fogva ellentétbe kerültek.[5]
A második stádiumot, a rendi és "hierarchikus" jellegű társadalomtól eltérő, polgári jogegyenlőségi, a hatalomágak (a törvényhozás, jogalkalmazás és végrehajtás) egymástól való elválasztásán alapuló alkotmányozási periódust, majd csak az 1848-as forradalomtól kezdve jegyezhetjük. (Igaz, ennek nyomait bizonyos mértékben már a korábbi szakaszhoz tartozó sarkalatos törvényekben is megtalálhatjuk, pl. az említett Werbőczy-féle szokásjogi kódexben, továbbá a XVII. századtól kezdődő törvényhozásban, de különösen a XIX. század harmadik évtizedében kialakuló, Széchenyi nevével fémjelzett törvényhozásban).
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés alkotmányozása (immár alapul véve az 1861. évi magyar Országbírói értekezlet határozatait, mely visszaállítja a magyar törvénykezést) lehetővé teszi a viszonylagosan önálló magyar polgári ún. partikuláris törvénykezést. E törvényhozásnak kiemelkedő kodifikációs eredményei a családi jog, a kereskedelmi társaságok joga, a vízgazdálkodás joga, a bányajog, nem utolsó sorban a polgári perrendtartás jogterületén mutatkoznak meg.
Az 1861. évi Országbírói értekezlet hozza meg a magyar polgári törvényhozás első átfogó kerettörvényét, mely szisztematikus értelmezésben felöleli a polgári jog egészét (általános rész, személyi jog, dologi jog, kötelmi jog, öröklési jog).[6]
Az 1848. évi törvényhozás, pontosabban, ennek parlamenti vitája említi először a magyar polgári jog egészét felölelő kodifikálásának szükséges voltát és hozza létre az első kodifikációs bizottságot,[7] melynek eredménye a XIX. század második felében létrehozott jelentős tervezetek (1900, 1913) mellett, az 1928. évi Javaslat.[8] Ezek a tervezetek, különösen az utolsó, ma is jelentős kodifikációs alkotásoknak tekinthetők, melyek egyértelműen a polgári kor nyugati kodifikációinak szintjén vannak.
A történelmi alkotmányozás vázolt két stádiuma közül egyik sem, de különösen az elsőnek vége a beálló hódoltság miatt, nem a töretlen és szerves alkotmányi fejlődésről tanúskodik. Hogy e jogfejlődés nemcsak a "belső" körülményektől, hanem legtöbbször az egyes "külső" körülmények miatt beálló történelmi sorsfordulóktól függött, egyértelműnek tűnik, s talán magyarázatot adhat arra, hogy a magyar sarkalatos törvényhozás, azaz alkotmányozás, miért maradt alapvetően (inkább szellemében, mint szavában) chartális és miért nem vált a polgári korszaktól kezdődően döntően konstitucionális-kontinentálissá, amely felé egyébként a magyar alkotmányi jog, azaz alkotmányozás a polgári alkotmányozás kezdetétől természetszerűen irányult. Ugyanakkor hozzáfűzhető, hogy a sorsfordulók okozta sokszor rendkívül súlyos törések nem okoztak kontinuitásbeli töréseket, tehát a magyar államiság megőrizte folyamatos létét. Ezt nyilván, többek között, a saját, továbbá európai társadalmi és jogi kultúrának jelenléte és megőrzése tette lehetővé.
Ha most visszatérünk ezen tendenciák bemutatása után az államalapítási sarkalatos törvényekre, talán vissza kell tekintenünk azoknak ma már természetesen áttételeiben, továbbá történelmileg figyelemre méltó értékeire.
A magyar államot fokozatosan építő történelmi értékű jogi aktusok sorában méltán van kiemelt helye a Szt. István-i (1000-1038) törvényhozásnak, melynek közös nevezője és tudatosan megfogalmazott célja az ország szervezési alapfilozófiájának meghatározása és a korabeli európai társadalomba való szerves beilleszkedés volt.
E törvényhozás számos olyan sarkalatos normát tartalmazott, amely ezt a célt szolgálta. Hosszú uralkodása alatt Szent István sarkalatos törvényei fokról-fokra, szinte az ország szervezésének minden akkori szokásos területére kiterjedtek: érintették az ország közigazgatását és igazságszolgáltatását, szorgalmazták a magyar keresztény egyház megalapozását és támogatását, az emberséges uralkodást és a külföldiek iránti befogadást.
Azáltal, hogy e törvényhozás a korabeli nyugati államszervezési értékeket átvette, alkalmazván azt a hazai körülményekre, jelentősen hozzájárult nemcsak az európai társadalomhoz való közeledéshez és beillesz-
- 380/381 -
kedéshez, hanem az ország belső életének szabályozásához és stabilizálásához is.[9]
Az ország törvényei, annak ellenére, hogy a kormányzás centrális jellegű volt, azaz a törvények, a korabeli európai jogforrási rendszerhez hasonlóan, királyi rendeletek[10] alakjában léptek hatályba, alapvetően az uralkodás, a hatalomgyakorlás módjában, azaz tartalmukban türelmes és a morális értékeket támogató jogszabályokat és jogalkalmazási gyakorlatot hirdettek meg. Közismert, hogy Imre herceghez, fiához írt Intelmeiben az uralkodó felhívja fiát az idegenek iránti nemcsak türelmes, hanem becsben tartó viszonyulásra is.
Csak példaként idézünk Szent István morális értékeket érintő törvényeiből. A hatalomgyakorló országnagyokat és főembereket arra inti, hogy uralkodjanak "harag, kevélység és gyűlölség nélkül, békességesen, szelíden, emberségesen, figyelembe véve, hogy minden ember egyforma". "Semmi fel nem emel, hanem az alázatosság, és semmi meg nem aláz, hanem a kevélység és a gyűlölség."[11]
Magát a mindenkori uralkodót is önmérsékletre inti: "óvakodjál bírónak lenned", ugyanakkor a "békességtűrő királyok uralkodnak, de a türelmetlenek rettegtetnek" (félelmet okoznak).[12] Nemkülönben, "a jóságos cselekedetek törvénye fő ékesség a királyok koronáján" és ezért "illik a királynak kegyesnek, irgalmasnak, és több egyéb jóságokkal teljesnek és ékesnek lenni. Mert a kegyetlenséggel és gonoszsággal fertőzött király haszontalan keres király nevet, mivel bitornak (megj.: jogbitorlónak, joggal visszaélőnek) mondatik."[13] Szent István király tehát morális törvényeinek egészében meghirdeti a toleranciát, ám ez nem vonatkozik a törvénysértésre és a törvénysértőkre.
Az európai korai feudális államokban gyakran alkalmazott morális jellegű normáiban, a "Királytükrökben" Szent István "A külföldiek befogadásáról és a vendégek tartásáról" szóló Intelmeiben, uralkodói ajánlásaiban, arra hívja fel a figyelmet, hogy "a vendég és jövevény népekben (...) nagy haszon vagyon (...), mert "minél különfélébb tartományok széléről jönnek a vendégek, annál különfélébb szót és szokásokat (...) és ismereteket hoznak magukkal, ami mind a király udvarát ékesíti és teszi nagyobbá", és "igen megrettenti az idegeneknek önhittségét", továbbá arra, hogy "gyenge és törékeny az egynyelvű és egyerkölcsű ország", s nem utolsó sorban arra, hogy "nekik jóakaratú táplálást és tisztességes tartást kell adni, hadd éljenek az országban nagyobb örömmel minthogy máshol lakozzanak", igaz, azzal a meghagyással, hogy ezen magatartás által várhatóan az idegenek "növelik az ország tekintélyét", miközben "az ország fenségét mindenki tiszteletben tartja".[14]
Ugyanakkor Szent István, mai szemmel nézve és kifejezve, törvényeiben meghirdette a vallási toleranciát is, hiszen egyik törvényében (áttételesen és szó szerint érthetően is) arra utal, hogy más vallásúak "kormányzását" nem ildomos "saját felekezet" szerint megvalósítani, hanem e "kormányzást" az adott "felekezetre" (mai szemmel: közösségre) kell bízni. Más szóval, a szomszédos és a magyarokkal együtt élő népek iránti olyan viszonyt hirdetett meg, amely elismerte és megbecsülte a másságot, azáltal is, hogy e másság kifejezésre juthatott az akkori felfogás szerinti önkormányzat útján is. Fiának szóló Intelmei 9. fejezetében áttételesen erről van szó, amikor a következőket fejti ki: "Kicsoda a görögök közül, aki a görög törvénnyel (sikeresen) igazgatná a rómaikat - avagy kicsoda az a rómaiak közül, aki a római törvénnyel igazgatná a görögöket? - Senki. Kövesd az én szokásaimat, hogy a te néped között kiváltképpen becsültessél és dicséretet nyerj idegenek előtt." [15]
Szent István számos törvénye szolgálja a magyar
- 381/382 -
(nyugati) keresztény egyháznak megerősítését, pl. a keresztény hit és egyáltalában a kereszténység megtartásáról, az egyházról és az egyház állapotainak megtartásáról, a templomok építéséről szóló törvények.[16]
Szent István törvényhozása tartalmazza azokat a büntetőjogi rendelkezéseket is, amelyek a személyi és vagyoni jogbiztonságot hivatottak érvényre juttatni, ugyanakkor a királyi adományok érvényesítése céljából törvényeivel szavatolja a tulajdoni jogokat is.[17]
A családi értékek tekintetében Szent István törvényhozása kiemelten oltalmazza a nőket és gyermekeket, egyáltalában a családot.[18]
Az idézett törvénycsoportok alapján is elmondható, hogy az államalapító Szent István törvényhozása kiterjedt mind a köz-, mind a magánjog egészére. Az államszervezési intézkedések és törvények, egyrészt a korabeli európai országokhoz való alkalmazkodást, de ezen belül és emellett a sajátos jogfejlődést célozzák meg: Ennek érdekében törvényhozásának indítékait mind a köz-, mind a magánjog területén a morális elv vezérelte.
A rendi társadalom késői korszakában, az immár lassan, de ekkor még szervesen polgárosodó fázisában, kiemelkedő alkotmányozó jellegű kodifikáció Werbőczy Tripartituma (1514-1517).
Az Árpád-háziak utáni periódusban (1301-1526) a vegyes házi királyok uralkodásának periódusában ugyan századokig az ország a kor európai államainak élvonalába tartozik, ám kulturális, gazdasági és területi gyarapodása ellenére nem várt Európán kívüli veszélyeknek lett kitéve. A XV. század végétől és a XVI. század elejétől a Mátyás utáni uralkodók, a főurak (főnemesek) önös széthúzó erejével találták magukat szemben, akik az akkori, "délkeletről jövő, országot veszélyeztető jelenségekkel" alapvetően nem törődtek, vagy e veszélyt "könnyedén mellőzve" kormányoztak.
Werbőczy alapvető szándéka az volt, hogy az országban sokszor egymással szöges ellentétben álló normákat (dekrétumokat és szokásokat) kodifikálja, s ezek között logikus összhangot teremtsen. A különböző korokban meghozott uralkodói rendeletek között ugyanis előfordultak nem kis számban olyanok is, amelyek egymással ellentmondtak, vagy alkalmazásuk során, tartalmi hézagaik miatt, értelmezésük egyazon jogviszonyra nézve különböző jogkövetkezmények alkalmazását tették lehetővé. A kodifikációra tehát azért volt szükség, hogy a törvények között feszülő ellentmondásokat csökkentse. Ugyanakkor az ország abban az időben külső veszélyeknek volt kitéve, s ezért a fő- és köznemesség egyenrangúságát, azaz e veszélyek elhárításának céljából való szövetségének előfeltételét szorgalmazta (una et eademqae nobilis). (Ebben a szándékában az országgyűlésen különösen a köznemesség, azaz a polgárság támogatását nyerte el, annál is inkább, mert az közvetlenül tapasztalta az ország veszélyeztetését).
Úgy tűnik, ugyanezért ötvözi a Tripartitum a magyar jog államalapítástól kezdve egymással nem szembenálló, de külön jogviszony-területen érvényesülő két rétegét, a (magyar) szokásjogot és az európai tendenciákat századokon át érvényesítő "centrális", azaz dekretális jogot. Az eredeti jogegységi szándék csak a kodifikációs eredmény tekintetében valósult meg. Ebben a tekintetben a kodifikáció a kései rendi jellegű kodifikációk élvonalába tartozott. [Erről tanúskodik többek között az is, hogy e kodifikáció már közel első (1517. évi bécsi) megjelenése után számos nyelven, több kiadást megérve, századokon át a jogalkotás kiváló példájaként volt számon tartva.]
Értékei, pozitív szándékai ellenére a törvény nem lépett hatályba, mert a hatályba lépéséhez szükséges királyi pecsét - II. Ulászló, az akkori uralkodó ígérete ellenére -, nem érkezett meg, és a törvénynek a jogalkalmazókhoz való megküldése sem valósult meg. A törvény egyébként, mint fentebb említettük, a XVII. század elején Erdélyben formálisan is hatályba lép. (A későbbiek során hódolt részeken azonban pecsét hiányában is, szokásjogi alapon nyer alkalmazást).
[Az ország gyakori dúlása, különösen a déli vidékeken, a védelemben nem kellően támogatott, de ellenálló lakosság menekülését idézi elő. Nem tudni, hogy Werbőczy kodifikációjában a földművelő, egyébként a korabeli főuraktól meggyötört nép földhözkötöttségét tartalmazó rendelkezését (amelyet egyébként indokoltan kritikai górcső alá helyezett a történeti irodalom), milyen indítékok vezérelték, vajon az ellenállás egyedül megmaradt módja, vagy egyszerűen a pragmatikus érdekek].
Werbőczy egyébként a mai doktrína szemszögéből is tanulmányozható tételeket tartalmaz. Megfogalmazza az igazság és a jog viszonyát: "az igazság az embernek az az állandó és folytonos akarata, mely mindenkinek megadja azt, ami jogosan megilleti". Itt nyilván Werbőczy alkalmazza a római jog azon felfo-
- 382/383 -
gását, mely szerint tisztességesen kell élni, másnak nem szabad ártani és mindenkinek meg kell adni azt, ami neki jár (honeste vivere, alterum non laedere, suum quique tribuere). Ám a norma dolga az, hogy ezen elvet biztosítsa, s ez nem egykönnyű, hiszen Werbőczyt idézve, az igazság "nem mindenkor cselekvésben, hanem olykor csak az érzelmekben nyilvánul meg."[19] Ugyanakkor Werbőczy az igazságot természetire és törvényire osztja, miszerint az első "az az állandó és folytonos akarat, mely kinek-kinek megadja a maga jogát", a másodikat pedig "tartalmazza az a törvény, mely gyakran változik", "mely nélkül azonban sem népek, sem országok nem állhatnak fenn sokáig". Ennélfogva igazságos is kétféleképpen lehet valami, (...) egyrészt "a dolgok természeténél fogva, amit természeti jognak nevezünk," másrészt "az emberek közt megállapított bizonyos szabályoknál fogva, amit tételes jognak nevezünk."[20]
A római jog hatására, Webőczy megkülönbözteti a közjogot és a magánjogot, miközben az első alatt érti "kiváltképpen a főhatalmat, az országok kormányzatát és a nyilvános érdeket", míg a magánjog alatt érti azt a "különjogot, mely az egyes emberek érdekeit szabályozza" miközben ez háromféle: "természeti jog, nemzetközi jog és polgári jog." [21] Az első, a közjog szerinte (ma már bizonyos szempontból megkérdőjelezhetően) természeti jog "az összes nemzetek közös joga, mivelhogy az mindenütt a természet ösztönzése következtében, nem pedig valamely törvény következtében létezik". Egyébként ő közjognak tartja a magánjog bizonyos területeit: "a férfinak és a nőnek kapcsolatát, a gyermekek helyzetét, valamint mindenkinek egyenlő szabadsága és szerzési képességét mindarra, ami a levegő-égben, a földön és a tengerben találtatik."[22] Más szóval, "a természeti jog, azaz a közjog alatt értendő az, ami a mózesi törvényben és az evangéliumban foglaltatik: melynél fogva mindenki köteles úgy viselkedni mással szemben, amint akarja, hogy más viselkedjék ő irányában: és tilos mással olyat tennie, amit nem akar, hogy más tegyen ő vele."[23]
A nemzetek joga is Werbőczy szerint kétféle: eredeti és származékos. A nemzetek eredeti joga az, mellyel minden nemzet eleitől fogva élt, melyet a természetes ész rendel, a nemzetek kifejezett megállapodása nélkül ("pl., hogy senkit sem szabad bántani", vagy, hogy az emberek "állapota a szabadság elvén nyugszik, mert természetes okoknál fogva minden ember szabadnak születik"). A nemzetek származékos joga pedig "az a jog, mely a nemzetek által nem a természetes ész, hanem a közjó okából és az általános hasznosság tekintetéből állapíttatott meg."[24]
A polgári jog pedig Werbőczy szerint nem más, mint "az, amit egy-egy nép vagy állam, isteni és emberi okból magának megállapított."[25]
A törvény fogalma alatt Werbőczy szerint egyébként a "népnek határozatát" kell érteni, s ez nem más "nálunk mint a közkötelező szabály és a törvény alkotásának összes joga, mely majdan nemzetünket illette, jelenleg pedig fejedelmünket.[26]
Követve a rómiai (és görög) bölcsek, - Papinianus és Demosthenes álláspontjait a törvények lényegéről, Werbőczy kiemeli, hogy "a törvény emberek találmánya, Isten ajándéka, bölcsek tanítása, az erőszakos kihágások fenyítése, a polgári társaság megnyugtatása, a bűnnek eltávolítója."[27] A "bölcsek tanítására" hivatkozva Werbőczy a jogértelmezésben és a jogalkalmazásban a méltányossági elvnek ad hangsúlyt.[28]
A törvények rendeltetéséről szólva, Werbőczy Aquinói Szent Tamás (mai nyelven prevenciós elméletnek nevezhető, eredendően természetjogi és történeti iskola) tanítását helyezi előtérbe, mely szerint "az emberi törvények azért hozattak meg, hogy az embereket a vétektől visszatartsák és az erényekre vezéreljék", s ennélfogva "legyen a törvény igazságos, tisztességes, lehetséges úgy a természet, mint a hazai szokás szerint, a helyhez és időhöz illő, szükséges és hasznos."[29]
A szokásról, szokásjogról értekezve, Werbőczy találóan jegyzi meg, hogy "a szokás a gyakorlat által megállapított jog, mely törvényül szolgál, midőn nincs törvény." Egymagában azonban a gyakorlat által kialakított szabály nem elegendő a szokásjog elismeréséhez, azaz alkalmazásához, mert ehhez az kell párosuljon, hogy "a szokás mindenki egyforma cselekményei által, hosszantartóan és okszerűen kialakult jog legyen, amely egyúttal hallgatólagosan átkerült a nép tudatába (azaz azt a köztudat általánosan elfogadja).[30]
A bíráskodásról (azaz az igazságszolgáltatás módjáról és az ahhoz szükséges személyi adottságokról) szólva
- 383/384 -
Werbőczy kiemeli, hogy annak az igazságnak cselekvénye kell legyen (vagyis: a bíráskodásnak igazságot kell szolgáltatnia), s ahhoz három kellék kívánatos, az igazságosságra való hajlandóság, a törvényt ülőnek bírói tekintélyéből és joghatóságából következzék, és hogy a helyesen mérlegelő belátásból induljon ki és jöjjön létre.[31]
A polgári alkotmányozás korának kezdete a magyar jogban a szabadságharc idejére tehető, lényegében az 1848-as forradalomban alakul ki és a francia forradalom által megfogalmazott alapvető követelmény, az "egalité, fraternité et liberté", tehát az emberek jogegyenlősége, szabadsága és testvérisége, Magyarországon is érvényre jutó elvén alapul. Ebben kifejezésre jut a magyar nemzeti önállósulás felé való törekvés. Az önállóság igénye a törvényhozás tekintetében abban az időben természetesen az osztráktól való elkülönülés formájában jut kifejezésre, azaz a magyar törvényhozás önállóságának, az új, a polgári igényeknek megfelelő tartalmú helyreállításában. A polgári egyenrangúság követelménye pedig többek között azon törvényekben jut kifejezésre, melyek a rendi privilégiumok eltörlését, a sajtószabadság biztosítását, az ország területi egységének helyreállítását (pl. Erdély és Magyarország egyesülésében), a magyar egyetem létrehozását, a színházak, és általában a kultúra mindennemű támogatását irányozzák elő.
A polgári és jogállami fázis jelentős állomása az 1956-os forradalom után, az 1988-89. évi, a korábbi jogrendszert alapvetően módosító és az európai joggal harmonizáló rendszerváltás volt. Magyarország számára ettől kezdve lehetővé vált az európai hagyományokhoz és a saját jogfejlődéshez, valamint a modern jogállamiság követelményeihez való visszatérés, azaz ennek irányában való fejlődés. Az érvényben levő Alkotmány,[32] tulajdonképpen az első, alapjaiban nem chartális jellegű, tehát szisztematikus magyar alkotmány, amely az alkotmány joganyagának elvi egészét foglalja egybe. Ugyanakkor ez a Dokumentum (a rendszerváltási módosítások és kiegészítések után) tartalmazza mindazokat a rendelkezéseket, amelyek a modern jogállamiságra jellemzőek. Az alkotmányt azonban számos olyan mai, modern értelemben vett sarkalatos (külön) törvény egészíti ki, amelyek a jogállamiság követelményéből és a nemzetközi jogból fakadnak, különösképpen azok, amelyek az emberi jogokra, a kormányzati rendszerre, az önkormányzati rendszerre és a jogvédő szervekre vonatkoznak.[33] A chartális alkotmány "hagyománya" tehát bizonyos értelemben továbbra is érvényben van, hiszen a "szisztematikus" Alkotmányba foglalt alkotmányi alapelveket és alaprendelkezéseket, valójában az Alkotmányt, fokozatosan bővítő konstitucionális törvények egészítik ki. S ezt követik az alkotmányosságot érvényesítő, az alkotmányt megvalósító, azaz az Alkotmánnyal összhangban meghozott ("egyszerű") törvények. Joggal mondható tehát, hogy az ún. történelmi, chartális alkotmány felváltása a szisztematikus alkotmánnyal, kezdve a rendszerváltás óta érvénybe lépő módosításokkal, továbbá tekintettel a chartálisnak nevezhető új, konstitucionális jellegű (hazai és nemzetközi forrású) törvényekre, továbbra sem jelent "éles szögű" törést. Az alkotmány "továbbgondolását" ugyanis, a modern értelemben vett chartális jellegű alaptörvények sora biztosítja. Ezeknek alapjait egyrészt a nemzetközi jog, másrészt a belső jogfejlődés határozza meg.
Magyarország az Európai Unió társult tagországává vált (1994. február 1-jén) eredményeképpen a rendszerváltásnak és a nemcsak névleges, hanem valóságos jogharmonizációnak. A jogharmonizációs igény, mely a törvényeknek a szociális piacgazdálkodás követelményeivel való összehangolását jelenti, rendkívüli fel-
- 384/385 -
adatokat rótt a jogalkotóra. E feladatok eredményes megoldása nem lett volna megvalósítható a társadalmi összefogás és támogatás, valamint a jogi és kulturális hagyományháttér nélkül.
Az 1998-1999. évi parlamenti és kormányhatározatok alapján az 1959. évi magyar Polgári Törvénykönyv átfogó reformja, újrakodifikálása van folyamatban. E rendkívül összetett munka csakis a doktrina és a gyakorlat összefogásával valósítható még a tervezett 2002. évi határidőig.
Közben Európa is megnyitotta kapuit. Talán a megkésett (szomszédos) országokban élők számára, a határok "relativizálása" lehetővé teszi majd, hogy a határon túliak jogai is, a belső jog abszolút hatályának "relativizálása" és harmonizálása útján, az eddigieknél jobban érvényre jutnak. Az abszolút szuverenitás kora ezzel elmúlt, az országhatáron túli magyar nemzeti kisebbség(ek)nek is jogában kell álljon, hogy nem sértve mások jogát (de az ő jogát sem sértse más), emberségesen, békésen, háborítatlanul és önkormányzati jog alapján éljen és fejlődhessen saját szülőföldjén, hogy szabadon tarthasson fenn és fejleszthessen országhatártól is függetlenül és korlátozásmentesen anyaországi és külföldi kapcsolatokat a gazdaság, a kultúra, a tudomány terén és minden más téren, hogy sem gazdaságilag, sem jogilag, kollektivitása és egyénei ne kerülhessenek kiszolgáltatott helyzetbe.
Az érvényes magyar alkotmánynak számunkra [országhatáron túli magyar nemzeti kisebbség(ek)re] rendkívül jelentős (rendszerváltás utáni új) alkotmányi tétele az, hogy a Magyar Köztársaság felelősséget érez az országhatáron túl élő magyarok sorsáért és az, hogy előmozdítja a Magyarországgal (az anyaországgal) való kapcsolatuk ápolását.[34]
A magyar jogban az alkotmánnyal összhangban (melyet az Alkotmánybírósági kontroll szavatol), meghozott törvények azok, amelyek az alkotmányosságot és törvényességet biztosítják és megvalósítják.[35] Igaz, a törvények alkotmányjogi kontrollja tartalmaz egy sajátosságot, nemcsak a kontinentális jogban szokásos, ún. utólagos kontrollt, hanem emellett az előzetes alkotmányossági kontrollt is. Jogelméleti szempontból e kettősség nem kifogásolható (hiszen hasonló példa található más jogrendszerekben is). Az előzetes kontroll is, ugyanis a (parlamenti fogantatású) törvénynek hatálybalépése előtti alkotmánnyal való összhangját elemzi.[36] Igaz, mintha e megoldás valamilyen módon az Alkotmánybíróságnak egyfajta közvetett "törvényhozói" funkciót adna, annak ellenére, hogy a törvényhozói funkció rendszerint egészében a parlament számára rezervált hatáskör. A kettős kontroll indokoltsága mellett azonban a nemzetközi jogforrásokkal való összhang előzetes biztosítása, azaz a magyar alkotmányozás történelmileg feltételezett chartális hagyománya szólhat. A törvények alkotmányjogi (ha kell, előzetes, de jobb, ha mindinkább a kontientális jogban szokásos utólagos) kontrolljának alkalmazása (s talán ezzel összhangban chartális bővítése) mindenképen amellett szól, hogy a mai magyar jog, ezáltal is, a jó hagyományoknak megfelelően, visszavonhatatlanul a jogállamiság útjára tért (a nemzet egészének érdekében és javára, beleértve a határon túli nemzetrészeket is), melynek kontinuitását, a múltban kedvezőtlen történelmi és politikai körülmények ellenére, megőrzött és immáron a rendszerváltásnak köszönhetően kedvező körülmények közepette fejleszt. ■
JEGYZETEK
[1] Ld. pl. in: 1000-1526. évi törvénycikkek, Millenniumi Emlékkiadás, Budapest, Franklin - Társulat, 1899. Márkus Dezső bevezetőjét, a XI. oldalon.
[2] Ld. Márkus Dezső Bevezetőjét, in: 1000-1526. évi törvénycikkek, op. cit., XI.
[3] V.ö.: Márkus Dezső, in: 1000-1526. évi törvénycikkek c. kiadvány bevezetőjének XI. old. kifejtett nézetével. A polgári korszaktól kezdődően szemben a korábbi "államegyházisággal" inkább az állam és egyház (egyházak) kapcsolatáról van szó. V. ö.: Herger Csabáné, "Az államegyháziság után - Az állam és egyházak kapcsolata 1848-49-ben", in: 150 év, A magyar polgári átalakulás alkotmányos forradalma, Jogtörténészek 1848-ról (szerk. Mezey Barna, Vörös Imre) Logod Bt., Budapest, 2001., 155-170. A mai magyar jogban ld., az Alkotmány 60. paragrafusának (1), (2) és (3) bekezdését, továbbá az 1990. évi IV. törvényt a lelkiismereti és vallásszabadságról (ld. Alkotmányjog, Jogszabálygyűjtemény; szerk.: Gábor Luca, Gyurgyák János, Stumpf István, Századvég Kiadó, Budapest, 1994, 200-206.) 1-3 paragarafusok, 15. és 17. paragrafusok, összhangban az 1950. nov. 4., legutoljára 1998. nov. 1-én 11. Jegyzőkönyvvel módosított római emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 9. szakaszával (ld. Az Európa Tanács válogatott egyezményei, Osiris, Budapest, 1999., 29.)
[4] Tripartitum opus juris consuetudinarii Regni Hungariae - Magyarország szokásos jogának Hármaskönyve, írta Werbőczy István, Budapest, M. királyi egyetemi nyomda, 1894; ibid, reprint: Téka, Budapest, 1990. A Tripartitumot Werbőczy egyébként az 1514. évi magyar Országgyűlésen mutatja be. Törvényerőre csak Erdélyben emelik 1691-ben. Werbőczy Tripartitumát Bécsben 1517-ben jelenteti meg, saját költségén, német és latin nyelven. II. Ulászló megtagadja a törvény hatálybaléptetéséhez szükséges királyi pecsétet, mert nem fogadja el az una et aedemquae nobilis (a köz- és főnemesség egyenlőségének Werbőczy által támogatott) elvét. Werbőczy szándéka egyébként egyes, valószínűnek tehető értelmezések szerint, ezzel az "egyenlőséggel" az volt, hogy egyesítse azokat az erőket, amelyek képesek lettek volna szembeszállni az országot akkoriban veszélyeztető török támadásokkal. Az a tény, hogy Werbőczy, az 1521-ben tartott wormsi birodalmi gyűlésen, amelyen személyesen részt vett, hitvitájában szembekerül Lutherrel, egyes történeti értelmezések szerint nemcsak hitvitáról szólt, hanem arról is, hogy ott az ország védelmének támogatását igényelte, s csak ennek eredménytelensége folytán került szembe a lutheránusokkal. Pontosan nem tudható, hogy a szembekerülés oka ez volt-e, de a "katolikus meggyőződés" mellett, ez az ország védelmét szorgalmazó ok egyes értelmezések szerint valószínűnek tartható. Ebből a szembekerülésből ezen értelmezések szerint az ország védelme érdekében várta Róma már korábban és továbbra is remélt támogatását. Azonban akkoriban II. Ulászló miatt (aki a veszélyt talán nem tartotta komolynak) ott, Rómában (ahova 1519-ben, a Lutherrel folytatott hitvita előtt Werbőczy magyar küldöttséget vezet) sem talált teljes megértésre a törökveszély tekintetében. Egyébként Werbőczy Hármaskönyve, mely a római jogi tanítások alapján megkülönbözteti a jus publicumot és a jus privatum-ot (a köz- és magánjogot). II. cím. 3. § (Ld., Tripartitum. Téka, Bp. 1990.) első kivonatos magyar nyelvű kiadása Debrecenben jelent meg 1565-ben, Hoffhalter kiadásában. A következő teljes magyar nyelvű kiadásra Gyulafehérvárott kerül sor 1568-ban, később Kolozsvárott 1571-ben. (Ld. Werbőczy Hármaskönyve, Téka, Budapest, 1990, op. cit. XXVI-XXVII.)
[5] Ld. Magyar jogtörténet - szerk.: Mezey Barna, - Osiris Kiadó, Budapest. 1996, 123.: "Az állam bármilyen szabályt készíthetett, de arra nem volt hatalma, hogy bármilyen jogot érvényesítsen", "a szokásjog még a törvényrontó erejét tagadó törvényt is lerontotta." Más szóval, tegyük hozzá, a szokásjog kiiktatta a "rossz törvényt", erősebb volt nála.
[6] Az 1861. évi Országbírói értekezlet által javasolt törvénykezési szabályok, 1., Polgári magánjog, in: Magyar törvénytár, 1836-1868. évi törvénycikkek, Budapest, Franklin-társulat, 1896., 282-318.
[7] Ld. e törvényhozás sarkalatos törvényeit in: Magyar Törvénytár, 1836-1868. évi törvénycikkek, Budapest, Franklin-társulat, 1896., 216-275. Számos törvény tekinthető a polgári jogegyenlőséget hirdető alkotmányozási jellegű, azaz "sarkalatos" törvénynek, mint pl. az ősiség eltörléséről szóló XV. tc., a XVIII. tvc. a sajtótörvényről, VIII. tc. a közös teherviselésről (az egyenlő adóztatásról és az adózás alóli kivételesség törléséről), az úrbéri viszonyok és a papi tized megszüntetéséről szóló XII. és XIII. tc., a magyar egyetemről szóló XIX. tc., a színházakról szóló XXX. tc., a hitelintézetekről szóló XIV. tc., stb.
[8] Ld., Magyarország magánjogi törvénykönyvének törvényjavaslata, in: Igazságügyi zseb törvénytár, szerk. Térfy Gyula és Térfy Béla, harmadik kiadás, Budapest, Grill Károly, 1936., 134-400.
[9] Mint Mezey Barna írja (in: Magyar Alkotmánytörténet, 2.kiadás, Osiris, Budapest, 1996., 38.) idézve Györffy Györgyöt és Kristó Gyulát, nem imitációról, nem szolgai másolásról van szó, hiszen a magyar államalakulás tartalmi feltételei (a vérségi közösségek bomlása, a társadalmi differenciálódás, stb.) ekkor már megteremtődtek vagy alakulófélben voltak, s nem állt túl nagy akadály az államszervező tevékenység útjában. Ugyanakkor Mezey kiemeli: az a tény, hogy a gyors modellkeresést kellett választani a nyugodt, természetes belső fejlődés helyett, döntően külpolitikai tényezőkön múlott. Ugyanis Nyugat-Európa államainak (magyar államalapítást megelőző) öt-hatszáz éves kiépítése viszonylagos békességben zajlott. Ez azonban nem állott fenn a magyar állam alakulása idején, amikor a magyar kalandozások provokációjaként válaszul 967-ben létrejött a Német-római Szent Birodalom, amely nem titkolt expanziós politikával fordult kelet felé. (Mezey: Magyar alkotmánytörténet, op. cit. 38.). Ezek a külső körülmények egyúttal a korabeli, korai feudális állam-modellhez képest, a gyorsított felzárkózási kísérlet ellenére, megkésettséget okozott. Ugyanakkor (ugyanezek a körülmények) azonban megkövetelték az egyedüli cselekvési módot, a lehető leggyorsabb felzárkózás és integrálódás irányába való fordulást. (Mezei, op. cit., 39.)
[10] Ld. pl. Márkus Dezső bevezetőjét in: Magyar Törvénytár, 1000-1526. évi törvénycikkek. Az 1000-1301. között alkotott törvényeket fordította és jegyzetekkel ellátta Nagy Gyula, az MTA tagja; az 1301-1526. közt alkotott törvényeket fordították és jegyzetekkel ellátták Kolozsvári Sándor és Ovári Kelemen, az MTA tagjai. Az 1000-1526. évi törvényeket magyarázatokkal és utalásokkal ellátta Márkus Dezső. Szerk.: Csiky Kálmán, Kolosvári Sándor, Ovári Kelemen egyetemi tanárok, továbbá Nagy Gyula orsz. levéltárnok és Tóth Lőrincz, curiai tanácselnök és Márkus Dezső, kir. tvszéki bíró (Millenniumi Emlékkiadás), Budapest, 1899., VII. (A továbbiakban:Magyar törvénytár.)
[11] Magyar törvénytár (Corpus Juris Hungarici), 1000-1526. évi törvénycikkek, Budapest. Franklin, 1899. (Az árpádházbeli királyok alatt alkotott törvények, 1000-1301.), Szent István első magyar király rendeleteinek első könyve, IV. fejezet, 3. §, 11.
[12] Magyar törvénytár, Szent István rendeletei, op. cit., 5. fejezet, 4. §, 13.
[13] Magyar törvénytár, Szent István rendeletei, 10. fejezet, 2. §.
[14] Magyar törvénytár, Szent István törvényei, op. cit.. Első könyv, 6. fejezet 1-4 §., 13.
[15] Ld., Magyar törvénytár, Szent István törvényei, Első könyv, op. cit., 10. fejezet, 17., Hamza Gábor, Szent István törvényei és Európa, in: Szent István és Európa (szerk. Hamza Gábor, Magyar Felsőoktatás Könyvek, Professzorok Háza, Budapest, 2001), 15. Hamza professzor e munkájában kifejti, hogy Szent István törvényeire ezen a ponton, de egyébként is jellemző, hogy távol áll bizánci hatásoktól.
[16] Ld. Magyar Törvénytár, Szent István törvényei, op. cit. Első könyv, 1.-3. fej., 5-11.; Második könyv, 12. fej. 27.; 34. fej. 35.; 15. fej. 29..
[17] Ld. Magyar törvénytár, Szent István törvényei, Második könyv, 13. fejezet, 27.; 30. fejezet, 35.; 31. fejezet, 35.; 32. fejezet, 35.; A királyok adományairól és a tulajdoni javakról, op. cit. 35. fejezet, 37..
[18] Ld. Magyar törvénytár, Szent István Rendeletei, Második könyv, Az özvegyekről és árvákról, 24. fejezet, 31.; Azokról, akik feleségüket bántalmazzák, 14. fejezet, 27.; A leányok elrablásáról, 25. fejezet, 31.; Arról, ha a férjes asszonyok lopnak, 29. fej. 35.
[19] Ld. Werbőczy István, Tripartitum, Téka, Budapest, 1990., 26., Az igazságról, hogy mi légyen az valójában, és annak felosztásáról, I. cím.
[20] Ld. Werbőczy, Tripartitum, op. cit., 27-28., első cím, 3. paragrafus.
[21] Ld. Werbőczy, Triptartitum, op. cit., 29, II. cím, A jogról és annak fölosztásáról általában, 3. és 4. paragrafus.
[22] Ld. Werbőczy. Tripartitum, op. cit., II cím. 4. paragrafus.
[23] Werbőczy, op. cit.. II. Cím, 5. paragrafus, 30.
[24] Werbőczy, op. cit., II. cím, 7-8. paragafus, 31.
[25] Werbőczy, op. cit., II. cím. 9. paragrafus, 32.
[26] Werbőczy, op. cit., VI. cím. 1. paragrafus, 35.
[27] Werbőczy, op. cit., VI. cím, 4. paragrafus, 36.
[28] Werbőczy, op. cit., VI. cím, 9. paragrafus, 37.: "Tudni kell ugyanis, hogy a fejedelmeknek nem szabad büntetniök az ártatlant" és "nem szabad fölmenteniök ... a vétkes és gonosz embert."
[29] Werbőczy, op. cit, VI. cím, 11-12. paragrafus, 38.
[30] Werbőczy, op. cit. X. cím: Mi a szokás, 1-7. paragrafus, 42-46.
[31] Werbőczy, op. cit., XIV. cím, Mik szükségesek a bíráskodásban, hogy az igazság cselékvénye legyen, 51.
[32] Ld., az 1949. évi XX. törvény A Magyar Köztársaság Alkotmányáról (a kihirdetés napja: 1949. augusztus 20.-a) melynek módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt szövege, a Magyar Közlöny 1989. okt. 23-i 74. számában jelenik meg. Az Alkotmányt 1989-ig tizennyolc törvény módosította (pl. az 1972. évi I. törvény). Az 1989. január 1. utáni módosítások a következők: 1989: I. törvény, 1989: VIII. törvény, 1989: XXXI. törvény, 1990: XVI. törvény, 1990: XXIX. törvény, 1990: XL. törvény, 1990: XLIV. törvény, 1990: LIV. törvény, 1990: LXIII. törvény, 1991: LVIII. törvény, 1993: CVII. törvény Ld.: Alkotmányjog, Jogszabálygyűjtemény, szerk.: Gábor Gyula, Gyurgyák János, Stumpf István, Századvég Kiadó, Budapest, 1994., 13. Ld. Továbbá: A Magyar Köztársaság Alkotmánya, (szerk. Kukorelli István), Korona Kiadó, Budapest, 1998.
[33] L. pl. a nemzetközi normák érvényesítésére vonatkozóan: az 1993. évi XXXI. törvény-t az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Rómában, 1950. nov. 4.-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről: az 1993. évi LXXXVII. törvény-t a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól; az 1990. évi IV. törvényt a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról; az 1989. évi XXXIII. törvényt a pártok működéséről és gazdálkodásáról; az 1989. évi II. törvényt az egyesülési jogról; az 1989. évi III. törvény-t a gyülekezési jogról; az 1989. évi XVII. törvényt a népszavazásról és a népi kezdeményezésről; 1992. évi LXIII. törvényt a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról. A kormányzati rendszerre vonatkozóan ld. pl.:az 1989. évi XXXIV törvény-t az országgyűlési képviselők választásáról, az 1987. évi törvény-t a jogalkotásról. Az önkormányzati rendszer legjelentősebb törvényének tekinthető az 1990. évi LXV. törvény a helyi önkormányzatokról. A jogvédő szervek alkotmányi jogi jellegű törvényei közül kiemelendő az 1989. évi XXXII. törvény az Alkotmánybíróságról, az 1991. évi XXVI. törvény a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatának kiterjesztéséről. Ld., Gábor Luca, Gyurgyák János, Stumpf István: Alkotmányjog, Jogszabálygyűjtemény, Századvég Kiadó, Budapest, 1994., 157-506. Közben rendkívül jelentős, hogy a chartális jogelvet követve az új alkotmányozás, azaz a magyar közjog, nem forradalmi, hanem parlamentáris úton jön létre. (Ld., Kukorelli István Az Alkotmányfejlődés, in: Az Alkotmányozás jogi kérdései, szerk. Takács Imre, ELTE ÁJK, Budapest, 1995., 13.
[34] A Magyar Alkotmány 6. §-ának (3) bekezdése értelmében "A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását." (Ld. A Magyar Köztársaság Alkotmánya, Budapest, 1989., szerk. Sükösd Ferenc, 4.)
[35] ABH 1992.,80.
[36] Ld. az 1989. évi Alkotmánybíróságról szóló XXIII. törvény 1. paragrafusának a) bekezdését.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár (Újvidék, Jugoszlávia).
Visszaugrás
