Szalma József: Közösségi, közös és eltérő elemek a polgári jogi kodifikációban (JK, 2001/2., 57-69. o.)

Különös tekintettel a többször módosított magyar Ptk. rekodifikálására

I.

Közösségi, közös és eltérő elemek a polgári törvényhozásban[1]

1. Közösségi elemek alatt az újabb polgári jogi irodalomban azok a jogszabályok, intézmények értendőek, melyeket vagy az európai a római (1957)[2] maastrichti (1992)[3] és az amszterdami (1997)[4] konstitucionális jellegű alapszerződések értelmében a polgári jogterületre vonatkozó irányelvi jog,[5] vagy a polgári jog európai magánjogi kodifikáció tervezetei (Lando - projektum a szerződési jog alapelveiről, UNIDROIT- tervezet a vállalkozói jog alapelveiről)[6] tartalmaznak. A polgári jog szemszögéből legjelentősebb európai-jogi, konstitucionális jellegű alapelvek közé a négy maastrichti szabadságjog sorolható: az áru, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke szabad áramlásáról szóló követelmény.[7] Közvetlen jogi alapja a közösségi polgári jognak az Európa-parlament 1989. évi határozata az európai polgári jog alapjairól szóló kodifikáció támogatásáról. Doktrináris alapját a közösségi polgári jognak az európai magánjog elméletének kialakulása, azaz irodalma képezi.[8] Ehhez a doktrínához azonban nemcsak a Maastricht utáni periódusban kialakult közösségi polgári jog irodalma tartozik, hanem a korábbi jogösszehasonlítási irodalom is, tehát azon irodalom, mely a "belső" polgári jogot a jogi komparativisztika módszerével kutatja, s amely a korábbi európai közösség polgári joganyagához fűződik.

- 57/58 -

2. Közös elemek, vagy jogintézmények alatt pedig az összehasonlító jogi doktrína (pl. Szászy, Eörsi) értelmében olyan jogszabályok értendők, amelyek az egyes nemzeti polgári törvénykönyvekben konvergensek, alapvetően megegyezők, "átjárhatók". Ezek azok a jogintézmények, amelyek az egyes polgári törvénykönyvekben lényegében azonos megoldásokat tartalmaznak. A közös elemek forrásai vagy a történelmi Gemeines Recht, amely a római jog glosszátorai által kommentált Institúciókon alapulnak, vagy a nemzetközi szinten kialakult általánosan elfogadott írott vagy íratlan q) kereskedelmi szokásjog (lex mercatoria), vagy b) a spontán recepció, vagy c) a belső jogfejlődés alapján kialakult, más polgári törvénykönyvek azonos intézményeivel korrespondens (alapvetően megegyező, részleteiben esetleg eltérő), konvergens (teljesen azonos) megoldásokat tartalmazó jogszabályok. Gyakran az említett európai polgári jogi kodifikációk (tervezetek) éppen a belső kodifikációk megegyező alapelveiből, nemritkán jogintézményeiből merítenek.

Ilyen megegyező alapelvek a klasszikus polgári kodifikációkban pl. a) a szerződéskötési szabadság elve (melynek korlátai csak a közrend - l'ordre public és a jó-szokások - gute Sitten, bonnes moeurs[9] valamint a kényszerítő jogszabályokban[10] határozhatók meg), beleértve a formaszabadságot, azaz a formakényszer kivételességét, azaz a szóbeliség (solo consensu) elvét;[11] b) a jóhiszeműség és a tisztesség elve (Treu und Glauben); c) a monopolhelyzettel való visszaélés tilalma, valamint a kartelltilalom, azaz a szabad és lojális verseny elve; d) a jogellenes károkozás tilalma és a kártérítésre való jog; e) jogtechnikai szempontból vitatható a törvénykerülés (agere in fraudem legis et partis) tilalma.

2.1. Az utóbbinak terjedelmes irodalmából csak Máday Denis svájci szerző gondolatára[12] utalunk, mely szerint az agere in fraudem legis alapelvi jelentősége azért vitatható, mert a joggal való visszaélés a konkrét polgári jogi tilalmakban inkorporált (bekebelezett) fogalom, annál fogva, hogy a tilalmak szavával és szellemével ellentétes magatartás egyformán jogellenes, s fölösleges a fraudolozitást külön kategóriaként kezelni. Ha a fraudolózus magatartás (pl. kerülő, színlelt, vagy fiktív szerződés) a törvény szavával nem ellentétes, csak a törvényi norma szellemével, rendeltetésével, akkor az azonos módon jogellenes, mint az a magatartás, amely csak a törvény szószerinti jelentésébe ütközik. Ha abból indulunk ki, hogy az egyes polgári jogi tilalmak egyformán

- 58/59 -

tartalmazzák mind a norma szószerinti jelentése, mind rendeltetésének ellenében való magatartást, akkor nincs szükség arra, hogy a norma-rendeltetés ellenében való magatartást a törvény külön, alapelvi szinten tiltsa. Ugyanakkor, logikailag megengedhetetlen az alapelvi fraudolozitás (törvénykerülés-, vagy törvénnyel való visszaélés-) tilalom, hiszen az nem más, mint a (konkrét norma általi) tilalom tilalma, ami társadalmilag éppen a nem kívánt formális logikai következtést vonja le, az engedélyezettséget. A fraudolozitás-tilalom e nézet szerint nem más, mint annak elismerése, hogy a törvényi tilalom kijátszható, megkerülhető. Persze, az agere in fraudem legis doktrínájában vannak más nézetek is. amelyek e tilalmat a konkrét tilalmak mellett (pl. uzsoratilalom,[13] stb.) alapelvként hasznosnak tartják, mert szándéka, célja e normának nem a fraudolozitás engedélyezése, hanem ellenkezőleg, a törvénynek a joggal való visszaéléssel szembeni fellépése, kihangsúlyozása.

2.2 Legtöbbször még a római jogi forrásokból eredő belső Ptk.-k által recipiált jogintézmények is közös elemek,[14] pl. a laesio enormis, vagy laesio ultra dimidium pars, vagyis a szolgáltatások szembetűnő aránytalansága a visszterhes szerződésekben.[15] továbbá ezzel párhuzamosan vagy egyedül az uzsoratilalom, mely a kánonjog (Aquincoi Szt. Tamás) justum praetiummal (méltányos árral) kapcsolatos tanításából ered. Ide tartozik a pacta sunt servanda elve is, azaz az a jogszabály, mely szerint az egyszer szabad jogügyleti akaratnyilvánítás alapján megkötött szerződés a feleket a törvény kényszerítő erejével analóg módon és joghatással kötelezi. Az újabb XX. századi Ptk.-k (pl. az 1942. évi olasz Ptk.) ezen elv korrekciójaként előirányozza a megváltozott körülményeket (clausula rebus sic stantibus),[16] igaz, ez alatt értvén a szerződés kivételes felbontási vagy módosítási lehetőségét az érinteti számára, olyan előre nem látható, felek által elő nem idézett, lelek által elháríthatatlan körülményeket, melyek bekövetkezte súlyosbítja az egyik fél szerződésben vállalt feltételek szerinti teljesítését a tartós szerződésnél, oly mértékben, hogy a teljesítés szembetűnő értékaránytalansághoz vezetne és a szerződés további szerződésszerű érvényben tartása méltánytalan lenne, s nem felelne meg szerződő felek elvárásának sem. A belső Ptk.-k a szerződési jog alapszabályaként megegyező normákat tartalmaznak a formaszabadság tekintetében is. Alapelvként szerepel ugyanis az a tétel, mely szerint a szerződő feleket a szerződés megkötésekor a formakényszer nem köti, kivéve, ha az adott szerződésre, ritkábban szerződéstípusra nézve, külön törvényi rendelkezés másként rendelkezik. Jobbára megegyezők a megtámadás és a semmiség okai is: megtámadásra jogosult az a szerződő fél, aki tévedésben volt, akit megtévesztettek, vagy aki a szerződési nyilatkozatát kényszerhatás (vis absoluta, vis compulsiva) alatt tette meg.

Eltérések vannak a kényszerhatás alatt kötött szerződések jogkövetkezményei tekintetében (egyik megoldás szerint megtámadhatóság, másik megoldás szerint nemlétező szerződés, azzal hogy az utóbbi elvben kiegyenlített a semmis szerződés jogkövetkezményeivel). Egyébként a nemlétező szerződés olyan akarat-megegyezés, melynél hiányzanak a szerződés létrehozásának lényeges elemei, pl. nincs akarat-megegyezés félreértés miatt (dissens). Ezzel szemben a semmis szerződés olyan szerződés, mely kényszerítő jogszabállyal ellentétes. A német doktrína nem lesz különbséget a semmis és nemlétező szerződés közöli. A megkülönböztetésnek a francia doktrína szerint azért van helye, mert a nemlétező szerződés egy jogi következmény tekintetében értelemszerűen nem vonhat magával semmisséggel azonos szankciókat: a szerződés konvertálásának lehetősége tekintetében.