2007. november 9-10-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara adott otthont az éves jogfilozófiai vándorgyűlés őszi eseményének. A konferenciát a kar Jogbölcseleti Tanszéke szervezte. Párhuzamos aktualitást adott a rendezvénynek, hogy idén ünnepeltük a későbbi Európai Uniót megalapozó Római Szerződés aláírásának 50. évfordulóját is. Ehhez a két eseményhez igazodva a konferencia témája szélesebb volt, mint a hagyományos értelemben vett jogelméleti találkozóké, és az európai jog témakörének beépítésével közelebb kerültünk a joggyakorlat kortárs problémáihoz is. Ezzel lehetett elejét venni annak a sokszor hallott kritikának, miszerint a jogelmélet távol került a gyakorlattól. Mint későbbiekben láttuk, az elméleti szakemberek körében is élénk vitát váltott ki egy-két gyakorlati, jogalkalmazási probléma. Ezen írás ténylegesen csak egy összefoglaló, és nem is vállalkozik az elhangzottak részletes szakmai értékelésére, a konferencián elhangzott hozzászólásokra azonban helyenként kitér.
A kétnapos konferencia első napján Schanda Balázs dékán úr ünnepélyes megnyitója után Varga Csaba előadását hallgathattuk meg az európai jogrendszer és nemzeti jogrendszerünk kölcsönhatásairól, történetéről és jövőjéről. Szerinte a II. világháborút követően egyrészt gazdasági-politikai okok, másrészt a humanista eszmék vezettek el az európai egység kialakításának szükségszerűségéhez. Az integráció a jövő ígérete volt, mely elvezethetett a konfliktusok megelőzéséhez, illetve az esetlegesen keletkező konfliktusok formalizált megoldásához. Kezdetektől felmerült azonban a kérdés, hogy melyik jogcsaládhoz válik majd hasonlatossá a kialakuló európai jog, valamint az ehhez kapcsolódó bíráskodás; megmarad-e az eredeti alapítókhoz köthető római-germán családban, vagy átveszi a common law jellegzetességeit, avagy esetleg egy vegyes rendszer alakul ki? Ezzel párhuzamosan felmerülő kérdés, hogy vajon a kialakuló közös jog, annak minden aspektusával, milyen hatással lesz a nemzeti jogrendszerekre, és paralel hatásként miként hathatnak a belső jog szabályai a közösségi jogra. Az előadó hangsúlyozta, hogy a nemzeti jogrendszerek semmiképpen nem vethetőek alá egyoldalúan a közösségi jogalkotásnak és -alkalmazásnak; együttélésüket, együttműködésüket kell megvalósítani. Léteznek a belső jogokban is olyan hagyományok, intézmények és alapelvek, amelyek az európai szintű jogi struktúrákat is pozitív
- 184/185 -
irányba hajthatják. A sajátos kelet-közép-európai történelmi fejlődés nyomán ugyanakkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy ez a régió nem vehetett részt az európai egység gondolatának kezdeti manifesztálódásánál.
Négy évtizednyi eltérő fejlődés után csak mintegy húsz éve merülhetett fel komolyabban az, hogy visszatérjünk az európai fejlődésvonalhoz. Emiatt vannak olyan jellegzetességek, vannak olyan, már kialakult gyakorlatok, melyeket nekünk is el kell fogadni, tudomásul kell venni. Ma azonban, teljes jogú tagként, fő törekvésünknek a nemzeti érdekek képviseletét kell tekintenünk az európai egységben, különösen a kétpólusú világrend felbomlása után, amikor égető feladatként jelentkezik Európa felzárkóztatása az Egyesült Államok politikai-gazdasági dominanciája mellé, a "gazdasági óriás - politikai törpe" státusz megszüntetése érdekében.
Pokol Béla - legújabb, átfogó kutatásain alapuló - előadásában a jog értelmi rendszerének történelmi kialakulását tekintette át, vagyis azt a folyamatot, melyben a római jog XII. század környéki újrafelfedezése után fokozatosan kialakult mind a magán-, mind pedig a közjog területén a fejlett jogdogmatika. A keresztény egyházi és a laikus városi iskolákban a Szentírás-értelmezés kezdetben szigorú, szövegközpontú volt, majd a reformáció tanainak hatására ez az interpretáció fokozatosan szélesedett. A francia szellemi életben gyökerező, majd innen a németalföldi területekre továbbgyűrűző, leginkább Descartes, Pascal, Leibniz és Puffendorf nevéhez köthető új felfogás alapján az igazságot absztrakt elvek segítségével, logikai úton is lehetséges bizonyítani. Nem szükséges tehát a szövegszintű rögzítettség. Egy másik változás a Galilei nevéhez köthető okozati törvényszerűségekkel történő magyarázat, melyet Hobbes a társadalomra is alkalmazhatónak látott. Grotius, majd az ő nyomán Puffendorf is egyre inkább az absztrakt szerkezet felé lép tovább a jog területén, mely felfogás a német jogfilozófiában a XVIII. század végére elfogadottá és elterjedtté vált. A felvilágosodás és az ezzel együtt járó humanizmus is az absztrahálás irányába hatott, később Wolff az absztrakt elveket igyekezett konkretizálni a jogalkotók és -alkalmazók számára. Az általa kidolgozott dogmatikai fogalmak, elvek, az így létrejövő összefüggő rendszer jelentette immár a kodifikálás alapját, vetette meg egy fejlettebb, összetettebb jogrendszer alapjait. Az a Hugo által elindított folyamat, melyben a természetjogot igyekeztek különválasztani a jogfilozófiától, Savigny munkásságában teljesedett ki. A történeti jogi iskola, mint ismeretes, a népszellem és a jogdogmatika szerepét hangsúlyozta, beteljesítve ezzel a természetjog detronizálását. Savigny nyomán haladt kezdetben Puchta, majd egyre inkább a jogtudomány, a jogelmélet és az ennek nyomán mind részletesebbé váló jogdogmatika központisága mellett kötelezte el magát. Egy újabb fejlődési vonalat jelentett az Austin és Langdell nyomán a joggyakorlat vizsgálatába beépülő geometriai típusú gondolkodás.
Az előadás így tablószerűen felvázolta azt a fejlődési vonalat, melyben az érett középkor századaiban az európai jogi gondolkodásban előtérbe került az absztraktdogmatikai típusú gondolkodás a korábbi esetjogi-rögzített szemlélettel szemben.
Az előadások sorát Szabó Miklós folytatta, feltéve a kérdést: létezik-e európai egység a jogi okfejtésben? Az európai egység, mely - mint kifejtette - nem ötven éve kezdődött, gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza, bár a legtöbb eszmében csak politikai egységként jelent meg. Jóllehet mind a mai napig a politikai dimenzió az egyik legszembetűnőbb - sőt, a laikus közönség számára mondhatni kizárólagos - oldala az
- 185/186 -
egységnek, helyesebb, ha azt tágabban, mintegy kulturális egységként fogalmazzuk meg. Szükségszerűen merül fel itt a kultúra fogalmának tisztázása, melyet az előadó 'mintázottságként' határozott meg, amely mintaképzést és -követést, szociális megnyilvánulásokat, szimbolikus jeleket takar. Ennek a kultúrának képezi a részét a civilizáció is, amely az egyént a jog közvetítésével a közösséghez kapcsolja, és amely civilizációk között a mintázottság alapján szintén kimutathatóak rokon vonások. Tovább tekintve: a jogi egység is mint kulturális egység fogható fel, tehát mintázottságot mutat, mely szerint differenciálható is. Az európai egység fejlődésének folyamán a korábban jól elkülöníthető jogcsaládokra való felosztás sem tartható már egészében, ugyanis a kontúrok viszonylagossá váltak. Az európai jogra ezért lehetnek egyszerre jellemzőek a két alap-jogcsalád jellegzetességei; a római-germán örökség angolszász típusú ítélkezéssel vegyül.
Vitát generált a szocialista jogcsalád továbbélésének kérdése. Vajon valóban visszatértek az ebbe tartozó-tartozott országok a kelet-közép-európai gyökerekhez a demokratizálódás után, vagy továbbélnek a szocialista jellegzetességek? Szabó Miklós szerint a stílusjegyek - amelyek a szocializmus évtizedeiben is tovább éltek - alapján mondható, hogy visszatértek. Ez nem zárja ki, hogy létezzenek olyan különbségek is, amelyek nem tűntek el a demokratizálódás után sem.
A modern európai jogrendszerek gyökerei messzire nyúlnak, a kisázsiai jogon alapuló grékoromán jog, amelyből a nyugati, majd a római-germán jogcsalád kifejlődött, jelenti modern jogrendszereink alapját is. A jogon belül a jogi okfejtés, a legal reasoning is megalapozhat egységet, azaz a jogi norma és a jogeset egymásra vonatkoztatásának mikéntje is mutathat mintázottságot. Ez az egységképző minta pedig a formalitás, a rögzített eljárási rend, amely valóban jellemző mind a tagállami jogrendszerekre, mind az európai jogérvényesítésre.
Frivaldszky János előadásában feltette a kérdést: van-e összefüggés az Ulpianus által meghatározott és a jelenkor európai jogászaira háruló feladatok között? Ulpianus szerint a Római Birodalomban a jogászoknak a törvényalkotási kontroll területén vannak feladataik, mégpedig a császári jogalkotás termékeinek az igazságossági elvekhez történő mérésében. Azzal együtt, hogy a jogászok a jogalkotás területén teljhatalommal felruházott fejedelem felé mintegy jogtudományi segédlettel élnek, meghatározzák a jogalkotás termékeinek gyakorlati megvalósulását. Ugyanis kizárólag a jogászok azok, akik a jogon belül az igazságot keresni képesek, a természetes méltányosság és igazságosság elveinek segítségével. Mindez annyiban kapcsolódik a jelenkorhoz, amennyiben pl. az Európai Unió döntéshozó szerveiben, hasonlóan a tagállami jogalkotó szervekhez, a jogászok azok, akik meghatározó szereppel bírnak, ők gyakorolhatnak kontrollt a jogalkotás és jogalkalmazás felett. Különös jelentőségét pedig az adja ennek a tételnek, hogy az Unión, mint politikai egységen belül jogi egységgel nem találkozunk, az igazságosságot a gyakorlati megvalósulás során kell felfedeznünk és érvényesítenünk.
A konferencia jogelméleti jellegű "blokkjának" következő előadásában Szilágyi Péter a jogelmélet és a jogi dogmatika strukturális és reflexiós kérdéseit ecsetelte. A jogfilozófia, jogelmélet és jogbölcselet viszonyát taglalva történetileg három elkülönült szakaszt említ. 1) Maihofer nyomán a hetvenes években megindult egy törekvés a jogelmélet - például a filozófiától való - elkülönítésére. Ekkor a jogelmélet
- 186/187 -
mint a jogtudomány alapja jelenik meg. 2) A következő lépcsőfokot Luhmann megfogalmazása jelenti. A jogi elméletek a jogrendszer önmegfigyelésének eredményeként, a joggyakorlat és a jogi oktatás szféráiban megfigyelhető jelenségek következményeként jelennek meg. A jogelmélet a jogi elméleteket próbálja meg általánosabb szintre emelni belső és külső reflexió útján, ugyanis a jogelméleti reflexió foglalkozik közvetlen tárgyával, a jogrendszerrel, valamint saját magával is. A jogi dogmatika pragmatikus aspektusa maga a tudományos gyakorlat, a kutatás, míg apragmatikus részeként az előadó magát az ismeretanyagot, a sajátos funkciójú objektivációkat, fogalmakat jeleníti meg. A jogelméleti reflexió ez utóbbira épít, elmélettörténeti és tudományelméleti szinten, ahol találkozhatunk mind tudományontológiai, tudományrendszertani, mind önmeghatározási irányokkal. 3) Az említett elkülönülés harmadik szakaszát pedig a jogfilozófia és a jogelmélet viszonyában egymás elutasítása jelenti.
A konferencia első napjának további részében az elmélet és gyakorlat találkozásának területéhez tartozó előadásokat hallhattunk. Az előadók egy része a jogelmélethez képest "kívülről" érkezett, és az előadások témája is inkább gyakorlati kérdéseket érintett. Valóban hasznos, ha a jogelmélet művelői egy alapvetően teoretikus megközelítésű konferencián találkozhatnak a gyakorlat művelőivel. Ez, mint tapasztalhattuk is, újabb kérdéseket vethet fel és nem várt megközelítésmódokat adhat mindkét oldal részére.
Elsőként a polgári jogász Fuglinszky Ádám európai kártérítési jog néhány alapproblémájáról készült referátumát hallhattuk. Az előadó a kártérítési jogot, mint a polgári jog létkérdését nem pozitív jogi, hanem általános-elméleti szemszögből közelítette meg. A kártérítés legitimációja kapcsán annak célját vizsgálta. Vajon a reparáció, a prevenció, vagy esetleg az elégtétel az elsődleges? E téren figyelembe lehet venni a kártérítés szociális funkcióját és a méltányosság alkalmazhatóságát is. A finalitás, azaz a kártérítés korlátai kapcsán az előadó a teljes kártérítés ellen foglalt állást; a "mindent vagy semmit" típusú módszertan helyett helyesebbnek tűnt számára a teljesítőképességhez igazodó, fokozatos, "több-kevesebb" jellegű kártérítés.
Végezetül a kártérítés érték-közvetítő funkcióját emelte ki, miszerint ebben - illetve tágabban ide sorolhatjuk a teljes felelősségre vonási eljárást is - fejeződik ki a társadalom értékítélete a védendő jogi tárgyak, az alapvető értékek vonatkozásában. A legújabb tendenciákról szólva kiemelte a culpa-fogalom válságát, a használat és fogyasztás felértékelődését, valamint azt a körülményt, hogy a kártérítés terén igazán jó megoldást talán soha nem lehet kidolgozni.
Valamennyi előadás közül a praxishoz Parlagi Mátyás referátuma állt a legközelebb, tekintve, hogy az előadó gyakorló polgári bíró. Különösen érdekes volt hallani, hogy a jogelmélet egyik alapkérdése, a jogértelmezés miként érvényesül a gyakorlatban, illetve egyes jogszabályi rendelkezések alapján milyen tényleges és komoly dilemmák merülhetnek fel. Aki dolgozott már a joggyakorlat bármely területén is, akár bíróként, akár ügyvédként, felismerhette, és az előadásból ebben megerősítést is nyerhetett, hogy a bíró számára még mindig a grammatikai értelmezés jelenti az alapot, ez befolyásolja őket leginkább döntéseik meghozatala, a jog- és ténykérdések vizsgálata során. Az előadás során konkrét, gyakorlati példákból ismerhettük meg, milyen eltérő eredményre vezethetnek az eltérő értelmezési módok. Rendkívül érdekes volt például az a kérdés, hogy ha az ügyvéd a saját ügyében jár el, akkor alkalmazhatóak-e
- 187/188 -
vele szemben azok a rendelkezések, jogkövetkezmények, amelyeket a Pp. a jogi képviselővel eljáró ügyfél keresetének nem megfelelő benyújtásához kapcsolódnak. El lehet-e utasítani a keresetlevelét idézés kibocsátása nélkül? A nyelvtani és a jogszabály célja szerinti értelmezés alapján nem, ugyanis e szerint az ügyvéd a saját ügyében nem tekinthető a saját jogi képviselőjének. Azonban, ha a rendszertani, illetve a törvény alapelvei szerinti értelmezést vesszük alapul, akkor a kereset el is utasítható.
Felhívta a figyelmet az előadó egy kaotikus, lehetetlen Pp-szabályozásra is, mégpedig a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság megállapítása kapcsán, ahol a gyakorlat tapasztalatai alapján a Pp. egymást követő szakaszai mondanak ellent egymásnak. Szintén bizonytalanságot eredményeznek az illetéktörvény rendelkezései a sajtóhelyreigazítási eljáráshoz kapcsolódó illetékfeljegyzési jog vonatkozásában, ahol szintén csak a különböző értelmezési metódusok nyújthatnak segítséget.
Az előadást követő hozzászólások és kérdések is megerősítették, hogy a különböző értelmezési módszerek közül a nyelvtani a legjelentősebb, míg - legalábbis a magyar bírói gyakorlatból - a teleológiai értelmezés szinte teljesen hiányzik. Azonban a bíró igazságérzete akkor tud érvényesülni, ha a jogszabály többféleképpen értelmezhető, és a bírónak lehetősége van ennek alapján a bizonyítékok szabad mérlegelésére.
A nap további előadásai erőteljes közösségi jogi relevanciával rendelkeztek. Bencze Mátyás és Bartha Ildikó közös előadásukban azt vizsgálták, mennyire érvényesül az európai jog a magyar bírói érvelésben. Lényeges ez a kérdés, ugyanis érdekes következtetéseket lehet levonni abból, miként viszonyul az alapvetően a belső jogon szocializálódott magyar bírói kar a közösségi joghoz. Az előadók nem is azt vizsgálták, hogy milyen módon érvényesül a döntéshozatalban a releváns közösségi joganyag, hanem azt, hogy egyáltalán milyen szerepet játszanak ezek a normák a jogalkalmazás során.
Elsőként rögtön felmerül a kérdés: mi minősül közösségi jognak? Erre a kérdésre a legtisztább válasz, miszerint közösségi jog az, amit az Európai Közösségek Bírósága hivatkozási alapnak tekint. Az európai jog és a belső jog viszonyában kiemelendő, hogy a tagállamok azzal, hogy szuverenitásuk egy részét átruházták, elfogadták azt is, hogy a tagállami bíróságok előtt, egy konkrét jogvitában a közösségi jog közvetlenül alkalmazható. Az elhangzott külföldi példák megmutatták, hogy még egy olyan alapító tagállamban is, mint Olaszország, egészen a nyolcvanas évek közepéig vonakodtak a közvetlen alkalmazhatóságot elismerni. Az Európai Bíróság új jogi indokait megpróbálták például a szerintük nem megfelelő belső jogszabályok kikerülésére alkalmazni, másrészt sok olyan esetben is hivatkoztak a közösségi jogra, ahol pedig közösségi relevancia nem állt fenn. E túlzott kötődés a közösségi joghoz megjelent Finnországban is, amit mutat az is, hogy sokszor egy jogvita favorizált eredményéhez kerestek megfelelő jogszabályokat és indokokat. Különösen az ún. nehéz esetek - ahol tehát nem volt lehetséges rutinszerűen dönteni - kapcsán merült fel több jogi érv, az értelmezés tágításának lehetősége.
A magyar bírói gyakorlatra áttérve az előadók négy fő problémát fedeztek fel. Elsőként az a külföldön is tapasztalt probléma merül fel, miszerint a közösségi jogot félreértik, azaz olyan esetekben is alkalmazni kívánják, amelynek nincsen közösségi relevanciája. Ez történt a Vajnai-ügyben is. Másrészt sokszor igyekeznek a magyar bírák a nehéz esetekből könnyű esetet faragni, hogy a szinte automatizált, begyakorolt
- 188/189 -
ítélkezés mindennapi rutinjából ne essenek ki. Itt sokszor egyszerűen kikerülik a közösségi jogot, nehogy egy túl bonyolult üggyel találják magukat szembe. Előfordul olyan eset is, amikor a bíró mintegy látja maga előtt az eljárás általa favorizált eredményét, és ehhez próbál valamilyen megfelelő szabályt találni.
Felmerül végül annak a kérdése is, hogy a szabályozás keretét megadó irányelvek nem megfelelő átültetése esetén az állam kártérítési felelőssége megállapítható-e. Itt ugyanis a tagállamoknak egy nyilvánvaló szabályozási kötelezettsége áll fenn, amelynek nem teljesítése esetén akár súlyos károkat is okozhat a jogalanyok vonatkozásában. A magyar bírói tevékenység azonban túlzottan formalista és a "begyakorolt ítélkezés" különösen a nehéz esetek megoldásánál lehet problematikus.
A nap utolsó előadásában Fekete Balázs a jogösszehasonlító módszer szerepét emelte ki az Európai Bíróság gyakorlatában. Szükségszerűen jelen van ez a módszer mind a közösségi jogalkotás, mind a bíráskodás terén, tekintve, hogy egyre növekvő számú, többé-kevésbé eltérő jogrendszert kell egyidejűleg vizsgálni. Kiemelendő itt újfent a bíróság jogfejlesztő szerepe, amikor olyan fogalmakat, elveket tesznek a közösségi jog részévé, amelyek eredetileg a Szerződésekben nincsenek nevesítve. Az előadó példaként az emberi jogok körét hozta fel, amelyek nem szerepeltek az alapító szerződésekben, és egészen 1969-ig a Bíróság nem is vizsgálta az emberi jogok és a közösségi jog összhangját. Azonban ekkor, a Stauder-ítéletben beemelte a Bíróság az emberi jogokat a közösségi jog alapelvei közé. Ennek kimunkálásában különös szerepet kapott a jogösszehasonlítás, ugyanis a Bíróság a tagállamok közös alkotmányos hagyományát tekintette alapnak az emberi jogokat érintő ítéleteiben, ami később gyakorlattá is vált. Másrészt, a jogösszehasonlítás jutott szerephez a Jégo-Quéré-ítéletben is, ahol a Bíróság úgyszintén a közös hagyományokra hivatkozással állapította meg a jogorvoslathoz való jog közösségi jog alá tartozását. Ez pedig a keresetindítási jog kapcsán lehet nagy jelentőségű az állampolgárok tekintetében. A Bíróság tehát kifejezetten aktivista szemléletűnek tekinthető az emberi jogok és a közösségi jog összefüggéseinek értékelésében.
A konferencia második napjának első szekciójában két francia nyelvű előadást hallgathattunk meg, elsőként a belga Charles-Etienne Lagasse professzortól, aki a belga alkotmányos berendezkedés sajátosságait ecsetelte; azt a rendkívül összetett és egyedülálló modellt, ami manapság kissé veszélyeztetettnek látszik. Belgium napjainkban tapasztalható alkotmányos válsága különös érdekességet és jelentőséget adott az előadásnak, és a feltett kérdések is leginkább az előadó személyes véleményét és prognózisait érintették. Véleménye szerint megoldás fog születni a problémákra, és ez a megoldás nem a többször hallható felbomlás lesz. A másik francia nyelvű előadó Keziban Kilic volt, aki egy osztrák alkotmánybírósági döntés kapcsán azt a kérdést járta körül, hogy integrálható-e a jogrendszerbe egy újfajta jogi aktus, amely egy közösségi kötelezettségen alapul, különösen, ha az egy ún. vegyes aktus. Az osztrák alkotmánybíróság ugyanis megsemmisített egy vegyes aktust, arra hivatkozással, hogy a nemzeti jogrendbe ütközik, mégpedig a jogforrások rendszerének zártsága miatt.
A magyar nyelvű előadások sorát folytatva Jakab András azt a lehetőséget vizsgálta, lehetséges-e a szuverenitás fogalmát a közösségi jogi érvelésben alkalmazni. Ennek során történeti szemszögből sorra vette, hogy egyes országokban mit is értettek
- 189/190 -
szuverén alatt. Szó esett az angol megoldásról, ahol a Parlament és az uralkodó tekinthető szuverénnek; a francia felfogás szerint viszont a király vagy a nép helyett a nemzet; majd a legújabb kifejezés értelmében a nemzeti szuverenitás a népé. Németországban a monarcha, illetve a nép helyett az államot tekintik szuverénnek, míg Ausztriában - Kelsen nyomán - a szuverenitás fogalmát kikerülik, és az államon belül nem használják a szuverenitás fogalmát, azt csak nemzetközi vonatkozásban említik. Magyarországon a II. világháborút megelőzően a szuverenitás fogalma nem került előtérbe, ezt a Szent Korona-tan helyettesítette. Az előadó véleménye szerint az európai jogi érvelésben a szuverenitás fogalma már nem használható, ugyanis a fentebb említett megoldások bármelyike legalább egy tagállamnak nem fogadható el. Sőt, magának a fogalomnak az újrafogalmazását is indokoltnak látja akként, hogy a szuverenitás csak egy igényként jelenjék meg, igényként a hatalomra.
Az ezt követő előadások vázlatos összefoglalását Sólyom Péterével kezdem. Ő az Alkotmány jogi hatásai között beszélt a társadalmi és a politikai integráció sajátosságairól, közelebbről a politikai integrációhoz hozzájáruló tényezőkről, és mindezek szerepéről. Paksy Máté az originalizmus vizsgálata kapcsán annak európai gyökereit említette, ahol már a felvilágosodás korában léteztek szövegközpontúságot, szószerinti értelmezést megkövetelő iskolák. Az Egyesült Államokban mindez a hetvenes években az eredeti szándék kutatásának formájában jelent meg, ami pl. Angliában még a kilencvenes évek elején is tiltott volt.
A jogtörténész Komáromi László előadásából megismerhettünk pár, igen részletes adatot a magyar ügyvédség szerepéről. A forradalom és szabadságharc bukása után az ügyvédség létszáma jelentősen lecsökkent, azonban aktivitásuk fokozódott. Élénken részt vettek a jogi szabályozás előkészítésében, a jogi szaklapok készítésében, 1875-től pedig kamarák formájában önszerveződésük is alakot öltött. Raffai Katalin a nemzetközi magánjogban megjelenő közrend fogalmát taglalta, amely a nemzeti jogrendszerek "kemény magjának" védelmét segíti elő, azon alapvető értékek védelmét, amelyek az adott jogrendszerben elsődlegesek. A kollíziós jog értéksemleges, nem ad mérlegelési lehetőséget, a közrend viszont lehetőséget biztosít arra, hogy a belső jog értékrendjével ellentétes külföldi jogszabály alkalmazását a bíró visszautasítsa. A blokk utolsó előadójaként H. Szilágyi István a jog és irodalom jogelméleti irányzatának európai recepciójának lehetőségéről szólt. Vajon lehetséges-e, vetette fel az előadó, az angolszász kultúrkörön kívül más országokban, köztük Magyarországon is "meghonosítani" ezt az elméleti irányzatot, amely az Egyesült Államokban már a 70-es évektől indulva jelentős irányzattá nőtte ki magát.
Ezután Könczöl Miklós vont párhuzamot vont az ötvenes években megvalósuló Európa-idea, Európa-fogalom, és Perelman Új Retoriká-ja között. A vonatkozó kritikákat elismerve, kiemelte a dialektika és retorika szembeállítását, amelyek kapcsán Perelman a két megközelítés kiegészítő voltát is hangsúlyozza. Végezetül Jany János előadásában az általa meghatározott vallási jogrendszerek kapcsán az állam jogalkotó hatalmának hiányát írta körül, tekintve, hogy jogalkotás csakis a szent szövegeknek megfelelően történhet. Ez pedig a jogtudósok középpontba emelését követeli meg, ugyanis ebben a helyzetben ők azok, akik a jog változtatására hatással lehetnek.
A konferencia, miként azt már a címéből is sejteni lehetett, szerteágazó témákat ölelt fel. Különösen örvendetes, hogy az elmélet emberei mellett a praxisban műkö-
- 190/191 -
dőket is meg tudta szólítani. Ebből is látszik, hogy témája figyelemfelkeltő, érdeklődésre számot tartó és időszerű volt. Megállapítható, hogy a II. világháborút követően elinduló európai egységtörekvések, és a különböző jogalkalmazó-bírói fórumok mindegyike az angolszász jellegzetességek felé mozdítja el a tagállamok többségében hagyományosnak mondható római-germán típusú jogrendszereket. Az Európai Közösségek Bírósága ítélkezésében rendkívül nagy szerepe van a precedenseknek, amint ezt már számtalan elemzés kimutatta. A rendkívüli tömegű, rendkívül összetett pozitív joganyag mögött szükségszerűen ott áll a korábbi döntések halmaza. Másrészt az Emberi Jogok Európai Egyezménye rendelkezéseinek megfelelő alkalmazására, és az ezzel összefüggő ítélkezésre létrejövő Emberi Jogok Európai Bírósága joggyakorlatában talán még hangsúlyosabb a precedensek szerepe. Az Egyezmény és annak kiegészítő jegyzőkönyvei rendkívül tágan és bizonytalanul fogalmazzák meg az alapvető emberi jogokat és szabadságokat, bizonyos szintig még magát az eljárást is. A Bíróság működése elképzelhetetlen lenne az eseti döntések vizsgálata és elemzése nélkül, elég csak az ügyek elfogadhatóságának vizsgálatára gondolnunk, melynek elvei tulajdonképpen a precedensek nyomán kerültek kimunkálásra.
Az figyelhető meg tehát, hogy a kontinentális és a common law jogrendszerek megfigyelhető közeledése mellett a közös, európai szintű bíráskodás különböző színterein szinte spontán módon a precedensek követésének modellje alakult ki, terjedt el.■
Visszaugrás
