A Kábítószer és Kábítószer-függőség Európai Megfigyelőközpontja (továbbiakban: megfigyelőközpont) a 2013. évről közzétett európai kábítószerjelentésében már konstatálta, hogy a kábítószerhelyzet átalakulóban lehet, és a megjelenő "új" problémák komoly kihívások elé állítják a jelenlegi szakpolitikai és gyakorlati modelleket. Ennek az Európában és azon kívül máig ható jogalkotási és jogalkalmazási problémát felvető helyzetnek az oka közismert, mind a tiltott kábítószerek piacán, mind a nem ellenőrzött anyagok között olyan új szintetikus kábítószerek és használati minták jelentek meg, melyek sok esetben több anyag keverékét tartalmazzák, így kevésbé ismert kémiai csoportokba tartoznak és azzal a céllal készültek, hogy utánozzák az ellenőrzött kábítószerek hatásait. Az EU korai előrejelző rendszeréhez 2012 óta egyre több bejelentés érkezett ezeknek az összefoglaló nevükön új pszichoaktív anyagoknak (new psyhoactive substances) a megjelenéséről, melyeket a hétköznapi szóhasználatból dizájner drogokként is ismerhetünk. Ezen innováció létjogosultsága azon az egyszerű felismerésen alapult, hogy ezidáig a kábítószer elleni küzdelem jogi keretei nagyjából konstans, jól ismert vegyületek körében zajlottak, azonban ez a fajta specifikáció az ellenőrizetlen és az egészségre az ismert kábítószerekhez hasonlóan legalább annyira ártalmas anyagok irányába joghézagot jelentett. Mind a keresleti, mind a kínálati oldal (utóbbi esetben elsősorban a szervezett bűnözés) ezért érdekelt volt abban, hogy akár kisebb mérvű kémiai változtatásokkal, a már ellenőrzött kábítószerek hatásait megtartva vagy azokat tovább fokozva büntetlenül, de legalábbis nehezebben ellenőrizhető módon a kívánt hatást tartalmazó anyagok a fogyasztókhoz eljussanak.
Az utóbbi évek európai kábítószerjelentéseit vizsgálva megállapítható, hogy jelenleg az újonnan felismert anyagok összesített száma alacsonyabb, mint a korábbi években, de így is átlagosan hetente jelentenek be egy új típusú kábítószert, a megfigyelőközpont 2016. év végére több mint 620 új pszichoaktív anyagot kísért figyelemmel az európai kábítószerpiacon. Látható, hogy ezen a területen gyors a fejlődés, gyors ütemben jelennek meg az új anyagok, kínálatuk és forgalmazásuk főként az online szférában bonyolódik nehezen ellenőrizhető módon. A fenti jelentésekből az is megállapítható, hogy az új pszichoaktív szerek leggyakrabban lefoglalt csoportját a szintetikus kannabinoidok és szintetikus katinonok jelentik, ami tükrözi a kannabisz és a stimulánsok iránti viszonylag nagy keresletet, melynek veszélye abban áll, hogy farmakológiai és toxikológiai adatok hiányában a használat hosszú távú következményei nehezen kiszámíthatók, sőt ezen szerek némelyike klinikai beavatkozást igénylő problémát idézett elő és halálesetek is előfordultak már.
A hazai büntető jogalkotás a fenti jelenségekre a többi európai országhoz képest meglehetősen gyorsan reagált, hiszen már a korábban hatályos a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 2012. március 1. napjától hatályba lépő módosítása új tényállásként rendelte büntetni aki új pszichoaktív anyagot az országba behoz, onnan kivisz, vagy az ország területén átvisz, valamint ha ilyen anyagot előállít, kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik. Így első lépcsőben a kínálati oldal elleni fellépés lehetőségét teremtette meg a jogalkotó. A hatályos Btk. (a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény) 2014. január 1. napjától eszközölt módosítása azonban már koncepcionális szinten újította meg az új pszichoaktív anyaggal visszaélés bűncselekmény tényállását, ugyanis a kábítószerrel elkövetett bűncselekmények mintájára való átalakításról döntött a jogalkotó. Ahogy a miniszteri indokolás kifejtette a korábbi szabá-
- 378/379 -
lyos szerint szemben a kábítószerrel elkövetett visszaélésekkel, az új pszichoaktív anyagok esetében a megszerzés és a tartás nem minősült bűncselekménynek, így az a személy nem volt felelősségre vonható, aki nagyobb mennyiségű anyagot tartott magánál. Ezzel az új pszichoaktív anyagok vonatkozásában az elkövetési magatartások és azok minősítési rendszere a kábítószerrel elkövetett cselekményekkel szinte egyező módon került megfogalmazásra (eltérés egyedül az enyhébb büntetési tételkeretekben érzékelhető, illetve a jelentős mennyiségre történő elkövetés nem került szabályozásra), ami a kábítószerek és az azzal egy tekintet alá eső anyagok egységes büntetőjogi szabályozásának helyeselhető igényét juttatta érvényre.
E körben azonban fontos kiemelni, hogy az új pszichoaktív anyaggal visszaélés ún. tranzit tényállásként szolgál a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények tekintetében. Az újabb pszichoaktív szerek megjelenésekor ugyanis hosszabb eljárás (kockázatértékelés) eredményeként a jogalkotás egyedik aktusokkal (módosításokkal) szélesíti a kábítószer fogalmának hatókörét.[1] Mindaddig, amíg erre nem kerül sor, az adott vegyülettel kapcsolatos tényállásszerű magatartások enyhébb büntetési tételkeretek között javarészt új pszichoaktív anyaggal visszaélés bűncselekményként bírálhatók el, amely megoldás nem - a büntetőjogtól egyébként elvárt - állandóság igényét, hanem a jogalkotás folyamatos lépéshátrányát és lépéskényszerét, azaz átmenetiségét tükrözi.
Mindemellett a fenti jogalkotási koncepció sajátja, hogy bizonytalan hatásfokú szintetikus vegyületeket kíván a szabályozás egy relatíve egzakt mennyiségi adatokra építő tényállásba implementálni, ami a jogbizonytalanság problémáját eleve felveti. Figyelemmel arra, hogy a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények minősítési rendszere elsősorban az adott cselekmény vonatkozásában megállapítható kábítószer mennyisége szerint alakul, a Btk. az értelmező rendelkezések között (461. § (1)-(3) bekezdései) a tiszta hatóanyag tartalmának tömege (vagy a növényegyedek száma) alapján konkrétan számszerűsített mennyiségét veszi figyelembe egyes, régebb óta ismert kábítószereknek. Ezzel szemben az új szintetikus anyagok vonatkozásában a törvény (461. § (4) bekezdés) a mennyiség meghatározásakor a "hozzá nem szokott fogyasztó átlagos hatásos adagjának" valahányszoros mértékével számol, ami a hazai judikatúrában jogértelmezési problémák forrását képezi, mely alkotmányossági aggályokat is felvető kérdéskör tárgyában az Alkotmánybíróság 3284/2017. (XI.10.) számú friss határozatában fejtette ki ezzel kapcsolatos álláspontját.
Jelen dolgozat a fenti Ab. határozatban foglalt megállapításoknak a gyakorlatra vonatkozó hatásait és a támadott jogszabályi rendelkezés értelmezési kérdéseit kívánja számba venni, különös tekintettel a jogbiztonság követelményének szempontjából. Emellett szükségesnek tartom megvizsgálni az új típusú kábítószerek szabályozásának lehetséges metódusát, figyelemmel a külföldi megoldásokra is.
Hazánkban a kábítószerrel visszaélés bűncselekmények tekintetében a mennyiség, mint minősítő körülmény meghatározásáról az 1961. évi Büntető Törvénykönyv módosításáról és kiegészítéséről szóló 1971. évi 28. törvényerejű rendelet 44. §-a rendelkezett, azzal, hogy a jelentős mennyiségre elkövetett kábítószerrel visszaélést súlyosabban rendelte büntetni. A jogszabály miniszteri indokolása azon gyakorlati tapasztalatra hivatkozott, miszerint a tárgyalt bűncselekményt gyakran nagy mennyiségű vagy értékű kábítószerrel követik el, azonban az üzletszerűség nem mindig állapítható meg, ezért szükséges volt ezen súlyosabb elbírálását igénylő eseteket kiemelni és külön szabályozni. A jelentős mennyiség meghatározásának kérdését az indokolás elsősorban szakértői kompetenciának tekintette, figyelembe véve a forgalomban rendelkezésre álló készletek nagyságát és az egy személy részére szükséges adagot. A jelentős, valamint az 1978. évi Btk. hatálybalépésével a csekély mennyiség (mint privilegizált esetkör) fogalmát azonban nem túl szerencsés módon a Legfelsőbb Bíróság határozta meg jogszabályi definíció hiányában, előbb büntető elvi állásfoglalásban, majd büntető elvi döntésben.
Ennek megfelelően a a Bk. 513. számú, illetve 75. számú állásfoglalás a jelentős mennyiség fogalma alatt az átlagos kábítószerélvező mint-
- 379/380 -
egy egy évi fogyasztásának megfelelő mennyiségű kábítószert értette[2], amely megoldás véleményem szerint a hatályos (Btk. 461. § (4) bekezdése szerinti) megfogalmazáshoz meglehetősen hasonló módon kevésbé egzakt, relatív szempontrendszert feltételezett. Ezt követően a Legfelsőbb Bíróság VI. számú büntető elvi döntésében határozta meg a joggyakorlat számára a jelentős és csekély mennyiségű kábítószer fogalmát hosszú időn át.[3] Eszerint jelentősnek az a mennyiség volt tekinthető, mely sok ember - legalább tíz személy - életének vagy egészségének veszélyeztetésére alkalmas mennyiségű kábítószer. Míg csekélynek számított ha az egy személyre vonatkoztatva gyógyszerként is alkalmazott kábítószereknél az egy alkalommal kiadható gyógyszermennyiséget nem haladta meg. A gyógyászatban nem használt (fel nem írható) kábítószereknél a mérgezést okozó mennyiséget el nem érő mennyiség volt tekinthető csekély mértékűnek. Utóbbi meghatározások vonatkozásában így már megfigyelhető volt némi objektív elem megjelenése is. Fentiek tekintetében koncepcióváltásként értékelhetjük a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1998. évi LXXXVII. törvény 83. §-ának rendelkezését, amely már jogszabályi szinten (a Btké.-ben) rögzítette az egyes kábítószerfajták konkrét mennyiségi mértékét és rendezte azon kábítószerek kérdését is, melyeket a törvény értelmezési köre nem érintett. Ahogy a miniszteri indokolás kifejtette, a törvény a morfinhoz (mint egy konkrétan meghatározott körből, szakértői alapon kiválasztott kábítószerfajtához) képest állapította meg a csekély és a jelentős mennyiségét mindannak a kábítószernek , amelyeknek ritka előfordulása miatt nem indokolt külön szabályozni. E tekintetben csekély mennyiségűnek számított a kábítószer ha a tiszta hatóanyag-tartalmának élettani hatása legfeljebb 0,9 gramm morfinbázis élettani hatásával megegyezett, míg jelentősnek, ha a 18 grammot fentiek tekintetében meghaladta ez a mérték. Álláspontom szerint a szabályozás javára írható, hogy a korábbiakhoz képest objektív és természettudományos módszerrel alátámasztható módon kívánta a kábítószerekkel kapcsolatos bűncselekmények mennyiségi kérdését rendezni. A morfin élettani hatása szerinti közös nevező ugyanis kiszámíthatóbb szempontrendszert jelentett a judikatúra és a szakértők számára is. Erre példaként szolgálhat, hogy a büntetőjogi kodifikáció során a tárgykörben megjelent tervezet a korábbi szabályozás megoldását tartotta volna fenn.[4] Természetesen érdemes figyelembe venni, hogy ezidőben a kábítószer piacon nagyságrendileg kevesebb és jobban behatárolható szertípus volt jelen.
Az új típusú kábítószerek elterjedése azonban jogalkotási kényszert generált. A hatályos Btk. előestéjén ugyanis már egyértelművé vált, hogy a morfinbázis élettani hatásának alapulvétele - a szakértői szerv tájékoztatása szerint - egyéb anyagok tekintetében bizonytalan jogalkalmazói gyakorlatot eredményezhet. Ezen problémára adott jogalkotói válasz illetve annak módja úgy vélem egyfajta visszatérésként értékelhető a hazai mennyiségi kérdés szabályozásának a kezdeteihez, azzal, hogy a Btk. értelmező rendelkezései között elhelyezett, a "hozzá nem szokott fogyasztó átlagos hatásos adagja" fentebb már említett meghatározása az új anyagok vonatkozásában tudományos és jogi szempontból is kevésbé egzakt iránymutatást ad.
Véleményem szerint a maihoz hasonló, bizonytalan, ki nem fejtett jogi fogalmak korábbi használata egy olyan folyamat részét képezte melynek kezdetén szakértői szempontból a kábítószerek jellemzői és hatásának vizsgálhatósága egyszerűbb feladatot jelentett, és amely folyamat a Btké. már említett rendelkezéseivel ért véget. A jelenlegi állandóan változó Btk. -kevésbé egzaktól a konkrétabb közös nevező felállításáig) úgy vélem nem alkalmazható anélkül, hogy az ne járjon konstans módon a jogbiztonság sérelmével.
Ezen álláspontot látszanak alátámasztani a jogirodalmban megjelent vélemények és szakértői állásfoglalások valamint a joggyakorlatban felmerült értelmezési problémák is erre engednek következtetni. Szakértői szempontból Csesztregi Tamás szerint a Btk. 461. § (4) bekezdésének alkalmazása a gyakorlatban
- 380/381 -
azért jelent kihívást mert a piacon megjelenő új, korábban nem ismert hatóanyagok esetében nem áll a szakértő rendelkezésére megfelelő referencianyag, amellyel az ismeretlen komponensre kapott vizsgálati eredmények összevethetők lennének. A kábítószereknek azonosítására ugyanis ismert kémiai jellemzőknek (mintáknak) az összevetésén alapszik. A szerző álláspontja szerint, az újonnan megjelenő anyagok vizsgálata szükségessé teheti új technikák, vizsgálati módszerek kifejlesztését, ami jelentősen megnövelheti a feladat időigényét.[5]
Ráadásul a tárgyalt fogalom jogi szempontból is nehezen értelmezhető. Ha a hozzá nem szokott fogyasztó fogalmának meghatározására kísérletet szeretnénk tenni, akkor annak lehetséges támpontját a negatív jellegű megfogalmazása képezi, ugyanis az implicite feltételezi a hozzá szokott fogyasztó (kábítószerfüggő) meghatározásának lehetőségét. Korábban az 1978. évi Btk. privilegizált esetkörként kezelte a kábítószerfüggő személy (mint delictum proprium) által elkövetett kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményeket, mellyel a hatályos büntetőkódex - véleményem szerint helyesen - szakított. A miniszterin indokolás ezt a korábbinál nagyobb jogbiztonságot jelentő szabályozás kialakítása érdekében tette, ugyanis a jogalkalmazói gyakorlat és szakértői kar nem tudott megnyugtató objektív szempontokat meghatározni annak eldöntésére, hogy ki számít kábítószerfüggő személynek, ugyanis egymásnak ellentmondó szakértői vélemények és ítéletek születtek. Elég ha csak megemlítem, hogy a tárgykört érintő iránymutatás, a SOTE Igazságügyi Orvostani Intézetének 21. számú módszertani levele lehetőséget adott arra, hogy ha a szakkérdés véleményezése nehéznek bizonyul, a szakértő akként nyilatkozzon, hogy a vizsgált személy "valószínűleg kábítószerfüggő", ill., hogy "nem valószínű kábítószer függősége.", mely megfogalmazás használata önmagában is kiszámíthatatlan jogalkalmazást eredményezhet. Mindezek előrebocsátása után rögzíthető, hogy a jogalkotó azok után, hogy a kábítószerfüggő személy meghatározását jogbiztonsági aggályok miatt mellőzte a törvény szövegéből, az ilyen állapotra jellemző (jogi szempontból nem kellően egzakt) elemek hiányára épülő hozzá nem szokott fogyasztó meghatározásával operál a Btk. értelmező rendelkezései között, ami nyilvánvalóan ellentmondásos megoldásnak tűnik. Hiszen ha pontosan tudnánk ki a kábítószerfüggő, azt is meg tudnánk határozni, hogy kit tekinthetünk hozzá nem szokott fogyasztónak és fordítva is.
Ezen elméleti fejtegetésen túl az eddigi gyakorlati tapasztalatok alapján szakértői szempontból sem egyértelmű ezen kifejezés pontos jelentéstartama, továbbá nem tisztázott az sem, hogy egy adott szerre vonatkozólag vagy hasonló hatásmechanizmusú egyéb szerre vonatkozólag is hozzá nem szokott fogyasztónak kell-e tekinteni az adott személyt a jogszabály értelmében.[6] Ezen aggály alapját tovább látszik erősíteni az is, hogy a betegségek nemzetközi osztályozására szolgáló kódrendszer mentális és viselkedés zavarok közötti részében az egyes szerektől való függőséget egymástól függetlenül is megállapíthatónak tartja (inverz módon így a hozzá nem szokás kérdése is eszerint alakul).
Itt felmerülhet az a kérdés is, hogy ha egy adott szerhez hozzászokott az elkövető, menynyi idő elteltével lehet hozzá nem szokott fogyasztónak tekinteni, ugyanis ennek kezdete és a lefolyása időben behatárolt, a szer típusától nagy mértékben függ. A hatályos szabályozás értelmében ugyanakkor nem képezi külön vizsgálat tárgyát, hogy a terhelt kábítószerfüggő vagy sem, a mennyiség meghatározása szempontjából csupán viszonyítási pontként szolgál. Ugyanezen mezsgyén haladva számításba kell venni azt is, hogy biológiai alapon jelentős egyéni különbségek is lehetnek a hatást kiváltó adagok tekintetében. Így értelmezési kérdést vet fel a "hatásos adag" átlagos mivolta is. Konkrét törvényi meghatározás hiányában végtére is természettudományos eredményekre, megállapításokra vagyunk ezen mennyiségi tényező definiálása terén hagyatva. Az új típusú szerek folyton változó összetétele, valamint az idő rövidsége miatt a tudományos vizsgálatok és azok eredményeinek hiánya miatt a szakértők - sok esetben - nem tudnak megalapozottan állást foglalni az ilyen szerek szervezetre gyakorolt hatásáról és arról sem, hogy mennyit fogyaszt egy hozzá nem szokott fogyasztó átlagosan a kívánt hatás elérése érdekében.
- 381/382 -
Ezen mennyiségi definíció jogalkalmazói gyakorlatban felmerült értelmezési problémáját jól mutatja az alábbi bírósági döntés is.[7] Az ügyben irányadó tényállás szerint a vádlottak azért találkoztak egymással, hogy II. rendű vádlott az átvett 9,75 gramm mennyiségű pentedron vegyületet tartalmazó port egy másik településen élő fogyasztóknak továbbértékesítse. A minősítés szempontjából döntő jelentőségű kérdésként merült a II. rendű vádlott által kereskedés céljából megszerzett kábítószer mennyisége, e körben azonban a kirendelt orvosszakértő akként nyilatkozott, hogy lefoglalt anyag pentedron-bázis tartalma a csekély mennyiség felső határát meghaladta, de ugyanakkor nem bizonyítható, hogy a jelentős mennyiség felső határát eléri.
Mint azt a szakértő kifejtette, az iránymutatást a Btk. 461. § (4) bekezdése tartalmazza, azonban a hozzá nem szokott fogyasztó átlagos hatásos adagjának megállapításához kísérleti és objektív tényadatokon alapuló joggyakorlat az ilyen jellegű kábító hatású anyagok vonatkozásában még nem alakult ki, ezért azokat az un. irodalmi adatokat tudta csak figyelembe venni, amelyek a fogyasztói tapasztalatokat rögzítik, internetes hozzászólások, bejegyzések formájában. Ennek fényében fejtette tehát ki a szakértő azt a legkisebb mennyiséget, amely az un. irodalmi adatok szerint egy fogyasztónál már hatást vált ki, figyelembe véve azt is, hogy minden embernél más-más módon jelentkezhet az adott anyag hatása, illetve másmás adaggal érhető el az úgymond kívánt hatás, hasonlóan az alkoholhoz.
A bíróság végül kifejezetten a bizonytalan joggyakorlatra hivatkozva - és így a Be. 4. § (2) bekezdésében foglaltakat alkalmazva - mindkét vádlott esetében a legkedvezőbb mértéket vette figyelembe a hozzá nem szokott fogyasztó egyszeri hatásos adagja mértéke megállapítása tekintetében.
A fent vázolt jogalkalmazási és alkotmányos problémát felvető helyzetben a tavalyi évben két ügyben eljáró bíróság is a büntetőeljárás egyidejű felfüggesztése mellett a Btk. 461. § (4) bekezdésének alaptörvény-ellenessége megállapítását és megsemmisítését kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál. Az indítványozók álláspontja szerint az előttük kábítószer birtoklásának és kábítószer kereskedelem bűntette miatt folyamatban volt büntetőeljárások során lefoglalt szintetikus cannabinoidok mennyiségi meghatározására vonatkozó azon jogszabályi rendelkezés, mely a hozzá nem szokott fogyasztó átlagos hatásos adagjának valahányszoros mértékét rendeli figyelembe venni, szemben más kábítószerek konkrétan számszerűsített mennyiségi meghatározásával alaptörvény-ellenes. Ennek indokaként az indítványozók előadták, hogy a támadott rendelkezés nem vagy kizárólag önkényesen értelmezhető, nem egyértelmű, ezért kiszámíthatatlan jogalkalmazáshoz vezethet, ami sérti a jogbiztonságot. Tehát az indítványozó bírák lényegében a nullum crimen/nulla poena sine lege certa azaz a pontos törvényi meghatározás követelménye és a határozatlan büntetőtörvény és jogkövetkezmény tilalmára vonatkozó büntetőjogi, alkotmányos rangú alapelv sérelmét látták megállapíthatónak, ezért szükségesnek tartották a nem egyértelmű terminológia pontosabb meghatározását, mivel a törvényhozó elmulasztotta megfelelő részletességgel rögzíteni bizonyos kábítószerek mennyiségi meghatározásának szabályait.
Az Alkotmánybíróság a 3284/2017. (XI.14.) számú bírói kezdeményezéseket elutasító AB határozatában utalva korábbi gyakorlatának azon részére, mely szerint a jogbiztonságot a jogállamiság nélkülözhetetlen részének tekinti kifejtette, hogy a régóta ismert összetételű kábítószerek tekintetében nem volt akadálya annak, hogy mennyiségüket a jogalkotó számszerűsítse a több évtizedes szakértők által is alakított gyakorlatra figyelemmel. Az indítványokkal támadott egyéb kábítószerek mennyiségi meghatározása esetében a jogalkotó pedig egy olyan absztrakt mércét alkotott, amelynek célja, hogy a különböző típusú és összetételű kábítószerek mindegyike esetén általánosan alkalmazható legyen. Ezen álláspont tehát egybevág a határozatban említett, az igazságügyi miniszter által is előterjesztett véleménnyel, mely szerint a kifogásolt fogalom konkrétan nem beazonosítható, általában a kábítószerhez hozzá nem szokott és orvos/egészségügystatisztikai szempontból átlagos tömegű, magasságú, egészséges emberre pszichoaktív hatást kifejtő mennyiséget jelenti. E megfogalmazás indokaként az Alkotmánybíróság hivatkozott a jogalkotás már a fentiekben említett lépéskény-
- 382/383 -
szerére, a gyorsan változó drogpiaci helyzetre és a mérce univerzális használhatóságára, valamint az átlagot a középpontba állító objektív meghatározás biztosítására, amely a mennyiségi meghatározások állandó módosításának is gátat szab. Kitért arra is a határozat ennek kapcsán, hogy a kábítószer mennyisége nem a konkrét elkövető személyes tulajdonságaitól, a kábítószer konkrét használati módjától függ.
Az Alkotmánybíróság a kifogásolt norma által használt fogalom pontosabb jogalkotói meghatározására irányuló indítvány tárgyában kifejtette, hogy a jogállamiság alkotmányos elvéből nem következik, hogy kizárólag a részletekre kiterjedő szabályozási mód felel meg az egyértelműség követelményének. Sokszor éppen az általános jellegű szabályozás segíti elő a jogbiztonságot, különös tekintettel a folytonosan változó életviszonyokra. Jelen esetben a testület értelmezése szerint olyan fogalmat használ a jogszabály , amely az erre kompetenciával rendelkező szakértők és bíróságok számára megfelelően értelmezhető, annak ellenére, hogy azt a jogalkotó részletesen nem határozta meg. A jogalkalmazók feladata tehát, hogy tartalommal töltsék ki a támadott rendelkezést, a természettudományos megalapozottságot szolgáló szakvéleményekre is tekintettel, egyfajta kezdeti alkalmazási nehézségnek aposztrofálva az indítványban foglaltakat. E körben utalt a határozat a Kúria jogegység megteremtésére vonatkozó feladatára és annak az újdonságból fakadó esetleges joggyakorlatban is testet öltő értelmezési bizonytalanság kiküszöbölésére szolgáló lehetséges eszközére.
A fenti döntés egyes részeinek elemzése előtt érdemesnek tartom absztrakt módon a jogbiztonság fogalmának büntetőjogi relációját alkotmányos nézőpontból röviden felvázolni, tekintettel arra, hogy maga az Alkotmánybíróság ezen alapelvre hivatkozva fejtette ki álláspontját.
A testület már ítélkezésének korai szakaszában a 11/1992. (III. 5.) AB határozatban leszögezte, hogy a jogrendszerre vonatkozó alkotmányos normák érvényesítése a jogállamiság elvéből következnek, így az állami büntetőhatalom gyakorlásának is alapvető követelménye, hogy megfeleljen az alkotmányos elveknek: a büntetőhatalom gyakorlásának alapja jogállamban kizárólag az alkotmányos büntetőjog lehet, ami egyrészt tartalmi követelményt közvetít, másrészt a jogállamiságból eredő jogbiztonság a normatartalmat illetően formai követelmények érvényesítését is megköveteli.
A jelenleg tárgyalt jogbiztonság fogalom - az Alkotmánybíróság értelmezésében - az államtól és elsősorban a jogalkotótól azt várja el, hogy a jog egésze, egyes részterületei és egyes szabályai is világosak, egyértelműek, hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a norma címzettjei számára a büntetőjogban is előre láthatóak legyenek. A jogbiztonság megköveteli a jogszabályok olyan világos és egyértelmű fogalmazását, hogy mindenki akit érint, tisztában lehessen a jogi helyzettel, ahhoz igazíthassa döntését és magatartását, s számolni tudjon a jogkövetkezményekkel. Ideértendő az is, hogy ki lehessen számítani a jogszabály szerint eljáró más jogalanyok és állami szervek magatartását.
Érdemes utalni arra, hogy a jogbiztonság elvéből fakadó követelmény az is, hogy a büntetőjog által védett jogtárgy és a szankcionált magtartás a jogalkalmazó számára határozottan, világosan, és körülhatároltan kiderüljön (a 1026/B/2000. számú AB határozatban kifejtettek szerint).
Nagy Ferenc szerint a törvényhozó feladata e körben az, hogy a büntetendő magatartás illetve a jogkövetkezmények körét lehetőleg egzaktan állapítsa meg, e nélkül ugyanis a bíró az értelmezését csaknem állandóan változtathatná, a törvényi tényállás a törvényhozási szférából megengedhetetlenül áthelyeződne a bírói szférába.[8] Habár az analógia alkalmazásának lehetősége valós veszélyt jelent, generális nézőpontból elfogadhatjuk német szerzők azon álláspontját miszerint önmagában a határozatlan büntető törvény megléte hordozza a jogbiztonság sérelmének igazi kockázatát.[9] Egyetértve Naggyal a jogbiztonság gyakorlati próbája szempontjából lényegi szempont, hogy határt kell tudni találni és szabni a még megengedhető, nem precíz meghatározottság és a megengedhetetlen határozatlanság között, amikor a határozatlanság már alkotmányellenes (alaptörvény-ellenes). E tekintetben az Alkotmánybíróság is döntő jelentőséget tulajdonít a bírói jogértelmezésnek, mint ahogy erre az alapul fekvő Ab. határozat is utalt. Tehát ha
- 383/384 -
az adott norma által megtestesített szabályozási keret, jogszabály-értelmezéssel még kitölthető tartalommal, alaptörvény-ellenessége nem állapítható meg, még akkor sem ha a sérelmezett jogszabály tartalma esetlegesen nyelvtani értelmezéssel tisztázatlan.
Az azonban megjegyezhető, hogy meglehetősen nagy mozgási szabadsággal rendelkezik az Alkotmánybíróság annak megállapítása területén, hogy az adott norma még a bírói mérlegelés segítségével kitölthető-e tartalommal vagy sem.
Rátérve az alkotmánybírósági döntés egyes megállapításainak vizsgálatára, elsőként rögzíthető, hogy már a fogalom teleologikus értelmezésének segítségével felsejlik előttünk, hogy a Btk. 461. § (4) bekezdésének a kábítószer mennyiségére vonatkozó rendelkezése egy objektív szempontrendszert kívánt lefektetni éppenséggel egy ingoványos talajra. A jogalkotó tehát nem egy meghatározott terhelt egyéni tulajdonságainak vizsgálatát írja elő, hanem a gyakorlati tapasztalatok alapján levont általános mércét állít. Természetesen nem vitatható az egzakt jogi fogalmak használatára való törekvés, mint jogalkotási koncepció, főként a büntetőjog területén de csupán akkor ha az alapul fekvő élethelyzet ezt lehetővé teszi. Példának okáért az "ittas állapot" büntetőjogi fogalma esetében a szervezetben lévő szeszes ital fogyasztásából származó alkohol mennyisége alapján állapítható meg az ittasság ténye (a tényleges befolyásoltság, alkoholtűrőképesség stb. indifferens) ami orvosilag egzakt módon mérhető feltételrendszert tükröz. Tehát egyet lehet érteni a fenti határozat azon álláspontjával, mely szerint önmagában nem kifogásolható alkotmányosan az, hogy konkrét tömegmérték helyett egy absztrak mérce alapján került meghatározásra bizonyos kábítószerek mennyiségi mértéke.
De jelen esetben osztva Czine Ágnes alkotmánybíró különvéleményében foglaltakat, kettős problémával állunk szembe, hiszen nincs egységes mérce a gyakorlatban, ráadásul a fogalmat a Btk. sem definiálja. Az új típusú kábítószerek esetében ugyanis az eddigi tapasztalatok alapján egy generális mennyiségi mérce (a hozzá nem szokott fogyasztó átlagos hatásos adagja) nem vagy csak annak büntetni rendeltségét követően jóval később határozható meg szakértői szempontból (lásd például: 2018. január 1. napjától az AB-CHMINACA vegyület és más hasonló új típusú szer vonatkozásában 0,05 gramm tömegben került meghatározásra a csekély mennyiség felső határa, holott az előbbi kábítószer már 2015-ben megjelent a forgalomban). Emellett tévedés lenne azt hinni az Alkotmánybíróság interpretációjával szemben, hogy csupán egy új jogi fogalommal kapcsolatos kezdeti jogalkalmazói bizonytalanságáról van szó. Ugyanis pro futuro borítékolható, újabb és újabb típusú vegyületek megjelenése, ahogy ezt Csesztregi Tamás szakértő kifejtette, a kémia kifogyhatatlan tárháza a kombinációknak, eszméletlen mennyiségű vegyületet össze lehet kombinálni, e körben felfoghatatlan mennyiségű lehetőség van, mivel már pici változás a vegyület kémiai szerkezetében elég jelentős hatásváltozást tud okozni.[10] Tehát objektív mérce vagy nem létezik, vagy az adott szer kriminalizációját követően csak jóval később állapítható meg, így az állandóan megjelenő új vegyületek léte szinte "garantálja" a bizonytalan jogalkalmazását, a jogbiztonság sérelmét.
Ezzel együtt, bár úgy gondolom ez kisebb súlyú probléma, a jogalkotó a fogalom tisztázásához semmifajta iránymutatást (értelmező rendelkezést) nem adott jogszabályi szinten, így elvi síkon kérdésként merül fel, hogy a sérelmezett fogalom a bírói jogértelmezés, mérlegelés lehetőségével részletes törvényi meghatározás hiányában kitölthető-e tartalommal, amit az Alkotmánybíróság többségi álláspontja, véleményem szerint tévesen igennel döntött el.
Alapvetés, hogy a jogdogmatika szabályozó, döntés előkészítő és problémafeldolgozó szerepe a jogalakítás szempontjából kiemelt jelentőségű a gyakorlatban, melynek funkciója Szabó András találó megfogalmazása szerint a pozitív jog alapján koherens rendszert alkotni, a jogi fogalmak logikailag ellentmondásmentes építményét megteremteni és a fogalmak jelentéstartalmát egyértelművé tenni.[11] Egy olyan eszköznek tekinthetjük, ami a bírót egy adott normának az eldöntendő eset tényeire vetíthető jelentésének feltárása során segíti. Ha a jogértelmezés eredménye az, hogy több jogszerű megoldás is kínálkozik az alapul fekvő jogkérdés megoldására, akkor a bíró azon hatalmát,
- 384/385 -
mely szerint választhat ezen lehetőségek között a bírói mérlegelés folyamatának nevezzük.
Jelen esetben azonban a bírói jogértelmezésnek nincs ésszerű terrénuma, mert azon kérdés megválaszolása, hogy mennyi a hozzá nem szokott fogyasztó átlagos, hatásos adagja tisztán szakértői kompetencia, természettudományos ismeretek létét feltételezi a fogalom. Az e körben a testület által a bírói értelmezés lehetőségére utaló korábbi Ab. határozatok jogkérdések értelmezése tárgyában születtek, (például a bűncselekmény eredménye illetve célzata tekintetében)[12] ahol a rendelkezésre álló bírói gyakorlat valamint az oktatást célzó és tudományos szakirodalom jól eligazító orientációs pontokat alakított ki, tehát a tárgyalt problémakörrel nem összehasonlítható állásfoglalásokról van szó.
Lényegében az Ab. határozat álláspontja szerint nem is a konkrét fogalom vizsgálata esetében beszélhetünk a jogértelmezés lehetőségéről, hanem azután, hogy az orvosszakértő adatot szolgáltat arra vonatkozólag, hogy a hozzá nem szokott fogyasztó átlagos hatásos adagja mennyi, melyre tekintettel a mennyiségi fogalom "jog"értelmezését végzi el a bíró, ezzel egyenesen jogkérdéssé avanzsálva a tárgyalt kérdéskört. Egy a praktikumban ezzel egyező problémát felvető ügyben[13] a bíróság a vádlott által tovább értkesítés céljából megszerzett kábítószerek mennyiségi meghatározását értékelte hasonlóan. A 2C-B vegyületet tartalmazó anyagok vonatkozásában ugyanis a szakértő a minősítésre is kihatóan eltérően fogalmazta meg a fenti kábítószer mennyiségi határait. A bíróság a rendelkezésre álló bizonytalan adatokra figyelemmel a vádlottak számára kedvezőbb szakértői megállapítást fogadta el jogértelmezési kérdés keretein belül. Álláspontom szerint ezzel ellentétesen téves az a jogirodalomban is megjelent felvetés[14] miszerint ha a szakértő részéről kétséget kizáróan nem adható egy kérdésre válasz (a tudományterület jelenlegi eredményei alapján) akkor jogi kérdéssé válik a mennyiségi értelmezés. E körben szükséges utalni arra, hogy önmagában azon tény miatt, hogy egy a bűncselekmény minősítése szempontjából döntő jelentőségű fogalmat a Btk. tartalmazza, de az erre vonatkozó határozott definíció és szakértői állásfoglalás hiányzik nem sorolható szükségképpen a jogalkalmazói értelmezés terrénumába.
A jelen sorok írásakor hatályos Be. 99. § (1) bekezdése szerint ha a bizonyítandó tény megállapításához vagy megítéléséhet különleges szakértelem szükséges, szakértőt kell alkalmazni. Úgy vélem ha a szakértő a tudomány állása (mint objektív tényező) miatt a témát érintő szakkérdésben kétséget kizáró véleményt nem tud előterjeszteni, attól még az szakértői kompetencia marad, ugyanakkor felvetődik a jogalkotó felelőssége a kellően át nem gondolt jogalkotási koncepció, a jogszabály szakmai tartalma kialakításának hiánya miatt.[15] A jogalkalmazó ilyen sziutációban tehát nem jogkérdésben dönt, hanem a Be. 4. § (2) bekezdésében foglalt alapelv alapján egyfajta kényszerpályán mozogva megállapítja a nem kellően egzakt szakértői véleményből a terhelt vonatkozásában legkedvezőbb értelmezési módot.
A gyakorlatban meglehetősen sűrűn fordul elő és ezt a határozat sem vitatja, hogy tág határokat adnak meg a szakértők a hatásos adag tekintetében, ami a testület érvelése szerint azért nem okoz problémát mert átlagos adagként lett meghatározva a fogalom. Így végeredményben arra a végkövetkeztetésére jutott a többségi vélemény, hogy ha a törvényesen beszerzett bizonyítékok alapján nem állapítható meg aggálytalanul egy adott mennyiség, akkor az "in dubio pro reo" elv alkalmazása alapján csak a biztosan megállapítható mennyiség szerinti minősítés lesz irányadó.
A probléma tehát akként ragadható meg, hogy a szakértői kompetencia és tudományos háttér hiánya arra ösztönzi a bírót, hogy rendszerszintűvé váljon a fenti elvre való hivatkozás, ami álláspontom szerint megengedhetetlenül határozatlanná teszi a bűncselekmény minősítésének kérdését, ezért ellentétes a jogbiztonság követelményével. Emellett úgy vélem eljárásjogi kritikaként az is megemlíthető, hogy ezen gyakorlat az anyagi igazság felderítésének igényét is csorbítja, ami a korábbi és megítélésem szerint a büntetőeljárásról szóló új törvény egyik alaptézise.
Előbbiekből következik az is, hogy mivel nem tekinthetjük jogkérdésnek az indítványokkal támadott fogalmat, nem lenne szerencsés ha szakkérdésben a Kúria próbálna meg iránymutatást adni akár a judikatúra akár a
- 385/386 -
szakértői kar számára. E téren a jövőben indokolt lehetne egy módszertani levél formájában rögzíteni az elemzett fogalom szakmai támpontjait, azonban egyelőre tudományos tapasztalatok hiányában ez a jogbiztonság sérelmének orvoslására kétséges kimenetelű lenne.
Egyebekben a határozathoz fűzött különvéleményben foglaltakkal ellentétben úgy vélem, hogy a vizsgált általános jogi fogalom definiálásának kevesebb jelentőség tulajdonítható. Kétségtelen, hogy ennek kodifikálása hasznos kiindulópontot jelentene a szakértők számára és egyértelművé tenné az objektív szempontrendszer érvényesítését, azonban ez a mennyiségi meghatározás területén kevésbé jelentene előrelépést. Mindezekre tekintettel véleményem szerint az indítványozók által kifogált rendelkezést az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna semmisítenie, ugyanis az nem tesz eleget a jogbiztonság követelményének.
Végezetül érdemesnek tartom megemlíteni, hogy ha a fenti koncepciót szerinti mennyiségi meghatározását kívánja fenntartani a jogalkotó a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények körében, megfontolandó szempont lehet a fogyasztás céljából megszerzett vagy tartott kábítószer vonatkozásában, hogy az adott terhelt tényleges biológiai tulajdonságainak figyelembevételével kerüljön sor a hatásos adag megállapítására. Az objektív viszonyási pont alkalmazása terjesztői és beszerzői típusú magatartásoknál igazolható érv, ezzel szemben igazságosabb végeredményre juthatunk, ha a fenti két fogyasztói magatartás tekintetében egyénenként kerül meghatározásra a csekély mennyiség mértéke, ami adott esetben a Btk. 178. § (6) bekezdése szerinti enyhébb minősítést és elbírálást lehetővé teszi.
Összegezhető, hogy a büntetés mértékének differenciálása és így a minősítési rendszernek a kábítószer mennyisége szerinti felosztása nemzetközi tapasztalatokra is figyelemmel megfelelő szempontrendszert jelentett korábban, de a jelenlegi helyzetben a tárgyalt deliktum minősítési struktúráját részben más kritérium szerint lenne szükséges meghatározni.
Ha néhány európai ország szabályozási módját megvizsgáljuk e körben meglehetősen heterogén képet láthatunk. Lévén, hogy kábítószerrel kapcsolatos cselekmények büntetendőségéről van szó a szankció mértékének meghatározása az általam vizsgált legtöbb országban általában a terjesztői típusú magatartások körében mindig függ a kábítószer "milyenségétől" és "mennyiségétől". Ott ahol ezen szempontok a fogyasztói magatartások vonatkozásában törvényi szinten nem jelennek meg a büntetés kiszabása során jöhetnek számításba enyhítő vagy súlyosító körülményként. Véleményem szerint ezen két tényező együttes alkalmazása a leggyakoribb módszere a minősítési struktúra felépítésének (lásd például: svéd, dán, olasz vagy spanyol megoldást).
Ez alól például kivételt jelent az Egyesült Királyságban a kábítószerrel kapcsolatos visszaéléseket szabályozó törvény (Misuse of Drugs Act 1971.), amely kizárólag a szertípus szerint differrenciálja a büntetés mértékét. Ezen jogszabály az ellenőrzött kábítószereket három csoportba (A,B és C jegyzék) osztva rendszerezi és a két elkövetési magatartást (birtoklás és terjesztés) aszerint rendeli büntetni, hogy azokat melyik kábítószer tekintetében tanúsították az elkövetők.[16]
Úgy vélem nem vitatható, hogy az új típusú szerekkel kapcsolatos visszaélésszerű cselekmények pönalizálása szükséges, hiszen a közegészségre legalább ugyanakkora veszélyt jelentenek mint a "hagyományos", a gyakorlatban jól ismert kábítószerek. Ugyanakkor a folyton megjelenő, változó hatásfokú és összetételű anyagok valós veszélyét kiszámíthatatlanságuk adja, ezért a jogalkotó legjobb szándéka ellenére sem konzerválható az eddigi szempontrendszer. Jelen dolgozat tárgyát illetően, a hazai gyakorlatban felmerült problémák megoldása során akkor járnánk el helyesen, ha a külföldi példákhoz hasonlóan az új típusú szerek esetében együttesen figyelembe venné a jogalkotó a veszélyességüket és a lefoglalt mennyiséget. E tekintetben a kábítószerek több fokozatú osztályozása során az emberi egészségre való ártalmasságot, valamint a hozzászokás esélyének fokát lenne szükséges számításba venni, akár a fent említett brit három súlyossági fokú rendszerhez hasonlóan. Erre jó alkalmat adhat a már ismertetett vonatkozó
- 386/387 -
szabályozás szerint az új pszichokatív anyagok tekintetében kötelezően elvégzendő kockázatértékelés folyamata (melynek időtartama indokolt esetben tovább tarthatna). Míg ehhez kapcsolódóan a lefoglalt kábítószer mennyisége (az új pszichoaktív anyaggal visszaélés tényállásához hasonlóan) szerinti meghatározása az átlagos hatásos adag megfogalmazásához képest szintén egy objektívabb mércét jelentene a könnyebb mérhetősége révén.
Tehát álláspontom szerint összegezhető, hogy a "miből és mennyit" kérdések együttes megválaszolása jelentheti a jogbiztonságnak megfelelő büntetési szempontrendszert az Alkotmánybíróság tárgyalt határozatának álláspontjával szemben, egészen addig amíg a szakértői gyakorlat egy adott szer vonatkozásában a csekély mennyiség határát - a benne levő tiszta hatóanyagra figyelemmel - egzakt módon (grammban megjelölve) nem tudja meghatározni. ■
JEGYZETEK
[1] Ennek részletes szabályait az emberi alkalmazásra kerülő gyógyszerekről és egyéb, a gyógyszerpiacot szabályozó törvények módosításáról szóló 2005. évi XCV. törvény 15/B. és 15/C. §-a szabályozza, melynek lényege szerint valamely anyag vagy vegyületcsoport előzetes szakmai értékelését követően minősíthető új pszichoaktív anyaggá. Az új pszichoaktív anyaggá minősítést követő egy éven belül el kell végezni az új pszichoaktív anyag kockázatértékelését. Ha a vizsgált új pszichoaktív anyagról az elvégzett kockázatértékelés eredményeképpen bebizonyosodik, hogy hasonló mértékű fenyegetést jelenthet a közegészségügyre, mint az 1. § 4. pontjában meghatározott kábítószerek vagy a pszichotróp anyagokról szóló, Bécsben az 1971. évi február hó 21. napján aláírt egyezmény kihirdetéséről szóló 1979. évi 25. törvényerejű rendelet I-II. jegyzékén, valamint a 2. számú melléklet A) és B) jegyzékén szereplő anyagok, a megfelelő pszichotróp anyag jegyzékre kell felvenni, és meg kell szüntetni az új pszichoaktív anyaggá minősítését.
[2] Bagi Dénes: A Büntető tőrvénykönyv magyarázata, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 800. o.
[3] Erdősy Emil - Földvári József: A magyar büntetőjog különös részre, JPTE, Pécs, 1995.
[4] Frech Ágnes: Javaslat a Büntető Törvénykönyv kábítószerrel visszaélés tényállásainak normaszövegéhez, Büntetőjogi Kodifikáció, 2007/2,
[5] Csesztregi Tamás: Kábítószerek és dizájnerdrogok a magyarországi kábítószerpiacon, Belügyi Szemle 2016/4, 125. o.
[6] Ritter Ildikó: Mennyi az annyi?, Ügyészek Lapja 2017/1, 75. o.
[7] Az Egri Törvényszék B.36/2015/32. számon közzétett döntése.
[8] Nagy Ferenc: A nullum crimen/nulla poena sine lege alapelvről, Magyar Jog 1995/5, 263. o.
[9] Nagy Ferenc fenti műve 263. oldalán idézi Welzel és Jescheck álláspontját.
[10] Csesztregi Tamás: Kábítószerek, designer drogok - a 'sötét oldal' kémiája című Szegedi Tudományegyetemen 2016. február 17.napján elhangzott előadása.
[11] Szabó András: Büntetőjogi dogmatika - alkotmányjogi dogmatika, Jogtudományi Közlöny 1997/7, 293. o.
[12] A 3258/2015. (XII.22.) és a 334/B/2000. AB határozat.
[13] A Budapest Környéki Törvényszék B.13/2015/33. számon közzétett döntése.
[14] Ritter Ildikó: i.m. 82. o.
[15] Ami egyebekben jogalkotási alapelv a Jat. 16. § (1) bekezdése alapján.
[16] Forrás: https://www.legislation.gov.uk/ukpga/1971/38/contents
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bíró, PKKB.
Visszaugrás
