A szuverenitásvédelem és az alkotmányos önazonosság védelme az uniós joggal szemben úgy tűnik bebetonozottan a magyar alkotmányos jogrendszer része lett. A koncepció azonban számos hiányossággal és különösen a nemzetközi jog szempontjait szem előtt tartva, súlyos dogmatikai következetlenségekkel terhelt. Évek távlatában nézve az Alkotmánybíróság nemzetközi és uniós jog vizsgálatának gyakorlatát, érdemes ezen mulasztásokra a figyelmet felhívni, illetve a koncepció jogi alátámasztásának érdemi vizsgálatát elvégezni. Ez különösen akkor bír relevanciával, mikor az uniós és a magyar jogrendszer összhangja kérdéseket vet fel mind az uniós szervek, mind a magyar állam oldaláról. Arról nem is beszélve, hogy a koncepció jogi értékelésének a hetedik cikk szerinti eljárás vonatkozásában is lehet relevanciája.
Az alkotmánybíróságok államaik alkotmányos rendjének legfőbb őrei[1], melyeknek megállapításai az adott nemzeti jogrendszer egészére meghatározóak és döntéseit nagy tisztelet övezi. A nemzetközi együttműködés azonban mindennapos kihívás elé állítja az alkotmánybíróságokat. Megállapításai ugyanis csak az adott államon belül, annak belső jogára érvényesek, a nemzetközi jogot érdemben befolyásolni nem tudja.[2] Ugyanakkor számos esetben, és az Európai Unión belül különösen gyakran fordul elő, hogy a nemzetközi jog vagy a regionális együttműködés olyan követelményeket állít vagy olyan megállapításokat tesz, amelyek a hazai alkotmányos szabályokra hatással vannak, vagy akár annak a sérelmével járhatnak. Nem kivétel ez alól a magyar alkotmányos jogrend és annak legfőbb védelmezője, az Alkotmánybíróság sem. A tanulmány az Alkotmánybíróság uniós jogot értelmező és azt alkotmányos vizsgálat tárgyává tevő gyakorlatának vizsgálatára irányul, leginkább arra keresve a választ, hogy van-e lehetősége az Alkotmánybíróságnak uniós jogot értelmeznie, képes-e olyan következményeket társítani az így kialakított álláspontjához és döntéseihez, amelyekkel érvényre is juttathatja a magyar alkotmányos értékeket az uniós kötelezettségekkel szemben, illetve ezekhez szervesen kapcsolódva, eltekinthet-e az uniós jog vitathatatlan nemzetközi szerződési alapjaitól és sui generis jellemzőitől, amelyek alapján elsőbbsége és közvetlen alkalmazhatósága ered. Az Alkotmánybíróságnak az aktuális álláspontja kialakításáig hosszú út vezetett, azonban úgy tűnik, a gyakran inkoherens gyakorlat eseti döntések láncolatán keresztül már az első, még nemzetközi szerződések vizsgálhatóságát boncoló kérdések eldöntésekor kényszerpályát állított az alkotmánybírói értelmezés elé. Ez a kényszerpálya tehát egyrészt ered az Alkotmánybíróság koncepciózusnak tartott megállapításain, másrészt azonban az uniós jog (és a nemzetközi jog) sajátos logikájából is fakad.
Az Alkotmánybíróságnak már működése első éveiben is nagy gondot okoztak a belső jogon kívülről származó normák vizsgálhatóságának kérdései. Ezt mi sem mutatja jobban mint, hogy saját bevallása szerint is nyilvánvaló ellentmondásba került két határozatában.[3] Ugyanis míg a 30/1990. (XII. 15). számú határozatában azt mondta ki, hogy a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak van hatásköre,[4] addig egy 1992-es határozatában[5] azt szögezi le, hogy a már megerősített és a magyar jogban kihirdetett nemzetközi szerződés utólagos alkotmányellenességi vizsgálat tárgya nem lehet.[6] Az ellentmondást abban látta az AB, hogy az utólagos absztrakt normakontrol nem osztható fel "magában vett" és hazai kihirdető jogszabályban megjelenő, annak a "részét képező" nemzetközi egyezményre.[7] Igaz, hogy ezt az Alkotmánybíróság saját nézőpontjából vezette le, az utólagos absztrakt normakontrollból kiindulva, de evidens, hogy maga a nemzetközi jog sem tesz és nem is tehet különbséget a forma szerint - vagyis, hogy hol jelenik meg a nemzetközi egyezmény szövege - mivel tartalmát és normativitását tekintve a kettő azonos. A kihirdetés kifejezetten a hazai jog számára szükséges a dualista rendszert követő országokban.[8] Tehát azt az ellentmondást kellett az Alkotmánybíróságnak feloldania, hogy a formailag hazai jogszabálynak minősülő, de tartalmilag nemzetközi szerződés melyik aspektusa az irányadó: a forma vagy a tartalom.
Az Alkotmánybíróság pedig a gyakorlati következményekkel kevésbé számoló dogmatikus, formai értelmezés mellett döntött. Megállapította, hogy az utólagos normakontroll teljes körű, vagyis minden hazai jogszabályra
- 665/666 -
kiterjed, így a nemzetközi szerződéseket kihirdető törvényre is.[9] Mi több, még azt is kimondta, hogy az ilyen vizsgálat eredménye akár az is lehet, hogy a "a szerződést kihirdető jogszabály részévé vált nemzetközi szerződés" alkotmányellenességét mondja ki az AB.[10] Ezentúl az AB egy helyes tendenciát felismert ugyan, de abból nem a megfelelő következtetést vonta le. Utalt ugyanis az egyre erősödő monista, vagyis kihirdetést nem igénylő, közvetlen alkalmazást előíró rendszerre, illetve az európai integrációra. A monista rendszer és a közvetlen alkalmazást igénylő normák esetében a nemzetközi szerződések külön törvényi szabályozás nélkül a nemzeti jog részei lesznek.[11] Azonban az Alkotmánybíróság értelmezésében ezek ugyan elsőbbséget élveznek, de az Alkotmány hatálya kiterjed rájuk, mivel a nemzeti jog részét képezik.[12] Megállapítja tehát, hogy amint a nemzetközi szerződések a belső jog részévé válnak "minden tekintetben az alkotmánybírósági normakontroll logikájába illeszkedik" ezek alkotmányossági vizsgálata.[13]
2005-ben azonban a Alkotmánybíróságnak már arról kellett döntenie, hogy az uniós jogot nemzetközi jognak, vagy hazai jognak tekinti, vagy sui generis jellegét ismeri el. Az Alkotmánybíróság az európai tendenciának megfelelően utóbbi mellett döntött,[14] igaz különösebb indokolás nélkül. Kovács Péter párhuzamos indokolásában találunk egy tömör jogi alátámasztást. A közösségi jog sui generis jellegét és belső joghoz hasonló jellegét azzal magyarázza, hogy a közösségi elsődleges jog és levezetett jog, mint egész közvetlenül és elsődlegesen alkalmazandó.[15] Mivel a közösségi jog hiteles értelmezése az Európai Közösségek Bíróságának volt fenntartva, a párhuzamos indokolás szerint még az is az Alkotmánybíróság hatáskörének túllépése lett volna, ha annak megállapítása végett, hogy az Alkotmánybíróságnak van-e hatásköre eljárni, uniós jogot értelmezett volna.[16]
Maga a teljes határozat és megállapításai annyiban koherensek a korábbi gyakorlathoz képest, hogy kimondottan elismerik a közösségi jog sui generis jellegét, így a nemzetközi szerződések burkolt értelmezésére lehetőséget adó kihirdetési törvények alkotmányosságának utólagos vizsgálatát sem teszik lehetővé, lévén, hogy azok nem hazai jogszabályok. Az uniós jog alkotmányossági vizsgálatától való szigorú elzárkózást azonban nem tartotta fenn az Alkotmánybíróság. A Liszaboni Szerződés és kihirdető jogszabályának vizsgálhatósága tekintetében ugyanis az uniós jogot kihirdető törvény alkotmányos vizsgálatának lehetőségét már elvi szinten lehetővé tette, bár magát az indítványt elutasította.[17] Ugyanakkor az Alkotmánybíróság az indítványozó kérelmét érdemben vizsgálta. Itt azonban nem is az eset konkrét kérdései,[18] hanem az ennek vizsgálata során, quasi előzetes kérdésként felmerülő problémákra adott válaszok az érdekesek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
