A háborús és emberiség elleni bűncselekményekre vonatkozó normák a nemzetközi jog sajátos részét képezik, amelyben nem csupán államok egymás közötti kötelezettségvállalásáról van szó, hanem amelyben a nemzetközi jog az egyes egyénekre is megállapít kötelezettséget és büntetőjogi felelősséget. Ezzel tehát a nemzetközi jog egyrészt olyan területet érint, amely egyébként a szuverén állam büntető hatalma alá van rendelve, másrészt ezt úgy teszi, hogy a háborús bűncselekmények és az emberiség elleni bűncselekmények sok tekintetben eltérnek a belső büntetőjog alapelveitől és a büntető hatalom gyakorlásának szokásos módjától is. Nemzetközi státuszukhoz hozzátartozik a nemzeti jogok fölötti megalapozásuk, akár a természetjogban (a pozitív jog fölötti elvi alapokra hivatkozás a nemzetközi jogon belül is garancia az esetleg önkényes nemzetközi szerződések ellen), akár a "nemzetközi közösség alapjainak" védelmében, akár abban, hogy ezek a cselekmények az emberiséget veszélyeztetik: elkövetőik "az emberi nem ellenségei".[1] E joganyagot legújabban a korábbi Jugoszlávia területén elkövetett háborús és emberiség elleni bűncselekmények megbüntetésére felállított Nemzetközi Bíróság statútuma állapította meg. A nemzetközi humanitárius jog kógens szabályai felölelik az 1949. augusztus 12-én kötött genfi egyezményekben definiált "súlyos jogsértéseket"; a háború jogának és szokásainak megsértését, úgy ahogy az 1907. évi Hágai Egyezmény szabályait a Nürnbergi Nemzetközi Törvényszék értelmezte és alkalmazta; a népirtás megelőzéséről és büntetéséről szóló 1948. évi egyezmény szerint büntetendő magatartásokat, akár háború, akár béke idején követik el őket; s végül az emberiség elleni bűncselekményeket, a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék Alapokmánya és ítéletei által elismert formában, akár nemzetközi, akár belső fegyveres konfliktusban is követték el őket a civil lakosság ellen. E tényálláscsoportokon belül a vonatkozó egyezmények és dokumentumok pontosan meghatározzák az egyes elkövetési magatartásokat.[2]
Ezeket a bűncselekményeket - közvetlenül vagy az államok kötelezésén keresztül - a nemzetek közössége üldözi és bünteti[3]. S minthogy ezek - az emberiséget és a nemzetközi együttélést alapjaikban veszélyeztetik - kógens nemzetközi jogot képeznek, az állam, amely ezt nem vállalja, nem vehet részt a nemzetek közösségében. Az egyetemes joghatóság elve pontosan ezt a követelményt fogalmazza meg az államok számára, hogy "büntesse ezeket az elkövetőket, függetlenül az elkövetés helyétől és az elkövető állampolgárságától"[4]. A magyar állam büntető hatalmán keresztül e bűncselekmények esetében, tehát valójában a nemzetek közösségének büntető hatalma érvényesül (mandátum) a nemzetek közössége által meghatározott feltételek szerint és garanciák között. A nemzeti jog annyiban alkalmazható, amennyiben azt a nemzetközi jog kifejezetten rendeli (mint ez például a büntetési tételek tekintetében előfordul). A nemzetközi jog eltérő tartalmú, kifejezett és kógens szabályával szemben a nemzeti jog nem érvényesülhet.[5]
Az állandó Nemzetközi Büntetőbíróság felállításának gondolata már az első világháború után felmerült, és a Nemzetek Szövetségének keretében folytak ennek érdekében előkészületek, jelentősebb előrelépés nélkül. A második világháborút követő nürnbergi és tokiói perek adtak újabb lendületet a Bíróság felállítására irányuló törekvéseknek. 1953-ra elkészült az első Statútum-tervezet az Egyesült Nemzetek (ENSZ) keretén belül, de a további munkálatok a hidegháború következtében félbeszakadtak. A Bíróság kérdése 1989-ben került ismét napirendre az ENSZ-ben. Felállításának szükségességét az időközben létrehozott két ad hoc törvényszék, nevezetesen a volt Jugoszlávia területén elkövetett hasonló bűncselekmények megbüntetésére létrehozott Nemzetközi Törvényszék (1993), valamint a Ruanda területén elkövetett népirtásért és a nemzetközi humanitárius jog egyéb súlyos megsértéséért felelős személyek megbüntetésére létrejött Nemzetközi Büntetőtörvényszék (1994) létrehozásával járó problémák is igazolták.[6] A Nemzetközi Büntetőbíróság (a továbbiakban: ICC[7], valahol Bíróság) statútumát (a továbbiakban: Római Statútum) az ENSZ diplomáciai konferenciája Rómában 1998-ban fogadta el. A Bíróság 2002. július 1-jén alakult - amikor az alapító szerződés, a Római Statútum hatályba lépett - és kizárólag az ekkor vagy ezután elkövetett bűncselekmények esetében járhat el[8]. Az ICC székhelye Hága.
Fontos megjegyezni, hogy az ICC független nemzetközi szervezet, nem az ENSZ szerve, szerződéses úton létrejött nemzetközi intézmény, ugyanakkor legitimitása így közvetlen és erősebb, mint az ad hoc törvényszékeké.[9]
Az ICC joghatósága a nemzetközi közösség egészét érintő legsúlyosabb bűntettekre korlátozódik. A Bíróság joghatósága a Római Statútum szerint a következő bűntettekre terjed ki: (a) a népirtás bűntette; (b) az emberiesség elleni bűntettek; (c) a háborús bűntettek; (d) az agresszió bűntette. A Bíróság joghatóságát az agresszió tekintetében akkor gyakorolja, ha megfelelően elfogadásra került az a rendelkezés, amely meghatározza az agresszió bűntettének fogalmát és azokat a feltételeket, amelyek megléte esetén a bíróság ítélkezhet a bűntett
- 281/282 -
ügyében. A rendelkezésnek az Egyesült Nemzetek Alapokmányának megfelelő rendelkezéseivel összhangban kell állnia.[10]
Az eljárás megindítására, illetve az eljárás kezdeményezésére háromféleképpen kerülhet sor, s mindhárom esetben az ügy a főügyész elé kerül. Az első esetben bármely részes állam a főügyész elé terjeszthet olyan esetet, amelyről feltételezhető, hogy a bíróság joghatóságába tartozó bűncselekményt követtek el. A második esetben a főügyész saját maga, önállóan indít nyomozást. Az eljárás megindításának vázolt két esetében a Római Statútum 12. cikkelyében meghatározott általános joghatósági előfeltételnek teljesülnie kell, azaz ilyen esetekben a bíróság akkor gyakorolhatja a joghatóságát, ha a bűncselekmény olyan állam területén történt, és/vagy olyan állam állampolgára követte el, amely részese a Római Statútumnak, vagy nem részese az állam ugyan, de a Bíróság joghatóságát ad hoc jelleggel - az adott ügyre vonatkozóan - elfogadta. E feltételnek nem szükséges teljesülnie az eljárás megindításának harmadik lehetséges esetében, amikor a Biztonsági Tanács az ENSZ Alapokmánya VII. fejezetének megfelelően eljárva "a nemzetközi béke és biztonság helyreállítása érdekében" a főügyész elé terjeszti az ügyet.[11]
A ICC azonban egy új szemléletet is magával hozott, mégpedig a komplemetaritás elvét. Arról már szó volt, hogy a nemzetközi (jogi) bűncselekményeket a nemzetek közössége üldözi és bünteti. A felállított ad hoc bíróságok a bűnök megbüntetésében a nemzeti bíróságok felett állnak, primátusok megkérdőjelezhetetlen. Az ICTR[12] és ICTY[13] az ügyeket bármely eljárási szakban magához vonhatják és a ne bis in idem elve is csak »lefele« érvényesül, azaz a nemzetközileg már megbüntetett bűnös nem állítható többé nemzeti bíróság elé. A komplemetaritás elve ezen a helyzeten próbált meg némileg lazítani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
