Ha manapság a gyűlöletbeszéd kifejezést halljuk, eltérő gondolatok juthatnak eszünkbe, de az biztos, hogy a legtöbb ember elgondolkodik a kifejezés hallatán - kiváltképp a joggal foglalkozók -, s eltérő tartalommal ugyan, de értelmezi azt. Vannak, akik személyes tapasztalatuk alapján érintettek a témában, s az ezzel kapcsolatos szabályozás alakulásában, és vannak olyanok, akik számára a sajtóból és médiából ismeretes tárgykörről van szó. Mindenesetre tény, hogy a gyűlöletbeszéd jelentős és kiváltképp aktuális problémakör.
A téma aktualitását adja a nemrég napvilágot látott, a jogalkotók és a jogalkalmazók, sőt a jogtudósok körében is nagy port kavart 18/2004. (V. 25.) számú alkotmánybírósági határozat. Ez a döntés újabb mérföldkő az Alkotmánybíróság gyakorlatában, ugyanakkor a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos szabályozás folyamatában is, aminek nyilvánvalóan zsinórmértékül kell szolgálnia mind a jogalkalmazók, mind - az ügyben kiemelt szerepet játszó - jogalkotók számára. A határozat alapja egy, a jogalkotó által kidolgozott - már elfogadott, de még ki nem hirdetett - törvénymódosítás.[1] Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik az előzetes normakontroll keretében az alkotmányellenesnek ítélt norma, illetőleg rendelkezés megsemmisítése. E szerv alkotmányos "vétójogával" élve ítélheti meg, s szükség esetén felülbírálhatja, megsemmisítheti a jogalkotó által megalkotott normaszöveget, mintegy végső bíróként. (Az Alkotmánybíróság már 1991-ben kimondta saját magára nézve, hogy nem tanácsadója, hanem bírája az Országgyűlésnek.)
Nem csak az Alkotmánybíróságot terheli kötelezettség, hanem a jogalkotót is, méghozzá többféle szempontból. Felelősségteljes munkát kell végezni az adott jogi helyzet szabályozásánál, törekednie kell a megfelelő, célszerű, szükséges, ugyanakkor megengedhető és a leginkább releváns rendelkezések kidolgozására, továbbá arra, hogy a megszületett szabályok illeszkedjenek a jog hierarchikus rendszerébe. Összetett feladatok sora áll a végeredmény létrejötte mögött, amely folyamat során a törvényalkotónak tekintettel kell lennie arra, hogy ha alkotmányellenes produktumot dolgoz ki, az Alkotmánybíróság előbb-utóbb - értve ezalatt az előzetes és az utólagos normakontrollt biztosító hatáskörök igénybevételi lehetőségét - megállapítja annak alkotmánnyal ellentétes voltát, és megsemmisíti azt. Így a tárgyalt téma esetében is a legteljesebb mértékben figyelembe kell venni a már kialakult bírói és alkotmánybírósági gyakorlatot, mely egyértelmű irányvonalat szab a módosítási lehetőségeknek.
Nemcsak a végső döntő testületet és a jogalkotót terheli felelősség. "A jogszabály tárgya szerint hatáskörrel rendelkező, illetőleg kijelölt miniszter (a továbbiakban: szakminiszter) felelős a jogszabály előkészítéséért, így különösen azért, hogy a szabályozás szükséges és a tervezett megoldások alkalmasak a kitűzött cél elérésére."[2] Az igazságügy-miniszter pedig azért felelős, hogy a jogszabály összhangban álljon más jogszabályokkal, megfeleljen a jogpolitikai elveknek, illeszkedjen be az egységes jogrendszerbe, és feleljen meg a jogalkotás szakmai követelményeinek.[3] Felelősségének további összetevőjét alkotják a törvény előkészítésével kapcsolatos feladatok.
Végső soron tehát számos résztvevő szempontjából fennáll egy olyan munka elvégzésének követelménye, ami összhangban áll az alaptörvénnyel és megfelel az Alkotmánybíróság vonatkozó határozataiban foglalt alkotmányos feladatoknak, tendenciának.
Az alkotmánybírósági döntés kiindulópontja az Országgyűlés által 2003. december 8-án elfogadott, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról szóló törvény (a továbbiakban: Btkm.). A kidolgozott és elfogadott módosítással szemben azonban a köztársasági elnök alkotmányos aggályokat fogalmazott meg, ezért a törvényt nem írta alá. Kétségeinek hangot adva az államfő a 2003. december 22-én kelt indítványában az Alkotmánybírósághoz fordult, és az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a to-
- 61/62 -
vábbiakban: Abtv.) 1. §-ának a) pontja, 21. § (1) bekezdésének b) pontja és a 35. §-a alapján a módosítás előzetes alkotmányossági vizsgálatát kérvényezte.[4]
A közösségi elleni izgatás módosítani kívánt - jelenleg is hatályos - törvényi tényállása kimondja:
"Aki nagy nyilvánosság előtt
a) a magyar nemzet,
b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig tartó szabadságvesztéssel büntetendő."[5]
Ehhez képest a támadott Btkm. a következőképpen fogalmaz:
"269. § (1) Aki nagy nyilvánosság előtt valamely nemzet, vagy valamely nemzeti, faji, etnikai, vallási csoport vagy lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre izgat, vagy erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Aki nagy nyilvánosság előtt az emberi méltóságot azáltal sérti, hogy mást vagy másokat a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási hovatartozás miatt becsmérel vagy megaláz, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
A két törvényi rendelkezést egymás mellé állítva és egymással párhuzamot vonva született meg a köztársasági elnöki indítvány, s indultak meg a különböző - jogalkotói, jogalkalmazói, jogtudósi - szintű és erősségű viták a szabályozás helyességével, elfogadhatóságával, a kitűzött célt elérhetőséggel kapcsolatban. Ezt a nyilvános és aktuális szakmai vitát a köztársasági elnök "összességében üdítően és példamutatóan tárgyilagosnak" nevezte.[6]
A viták egyik leglényegesebb pontja a gyűlöletre uszítás kifejezés felváltása a gyűlöletre izgatással. Eltérő nézetek és álláspontok alakultak ki atekintetben, hogy ki melyik kifejezést milyen minőségűnek, milyen súlyúnak ítéli, s melyiket tartja az adott szituáció rendezésére alkalmazhatónak. Az államfő indítványa szerint az ezt a fordulatot tartalmazó rendelkezés sérti az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében foglalt szabad véleménynyilvánítás jogát, mivel nem teszi egyértelművé a büntetőjog eszközeivel szabályozni kívánt tényállást, összetevőket. A konkrét sérelem abban nyilvánul meg, hogy a gyűlöletre izgat kifejezés értelmezésekor, ennek alapján a körülmények együttes figyelembe vételekor a jogot alkalmazó bírák abba a csapdába eshetnek, hogy leszállítják a gyűlöletbeszéddel kapcsolatosan felállított büntethetőségi küszöböt, s ezzel nemcsak a jogalkotó elérni kívánt célját nem teljesítik, hanem az általuk meghozott határozat is alkotmányellenessé válik.
Még ebben a bekezdésben további problémát kiváltó tényállási elem az "erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel" kifejezés. A köztársasági elnök álláspontja szerint - ami a határozat értelmében egyezik az Alkotmánybíróság véleményével - ennek az elkövetési magatartásnak a kiemelése is alkotmánysértő, mert nem jár az egyéni jogok sérelmével.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
