Flachbart Ernő professzor emlékére 2003-ban jelent meg egy emlékkötet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem gondozásában. A kötet bevezetőjét képezi Gál Gyula tanulmánya Flachbart Ernőről, a tudósról és professzorról. A recenzió első része e tanulmány alapján foglalja össze Flachbart Ernő életének legfontosabb állomásait; a második rész pedig a többi írás néhány fontos és érdekes megállapítását mutatja be, hogy ezzel a kötet alaposabb tanulmányozására buzdítsa az olvasót.
Flachbart Ernő 1896 március 3-án, a felvidéki Gölnicbányán született. A szepesi szász német kisebbség tagjai közé tartozott, akik azonban mindig magyaroknak érezték magukat.
Egyetemi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán 1918-ban fejezte be. Bár az első világháború után a Felvidéket Csehszlovákia területéhez csatolták, továbbra is hű maradt hazájához. A kisebbségi problémák iránti affinitása már ekkor megnyilvánult és több fórumon is képviselte a felvidéki magyarságot. Az ennek folyamán megnyilvánuló hatósági zaklatások miatt végül Magyarországra menekült.
Főműve, amely 1937-ben jelent meg, a nemzetközi kisebbségi jogok rendszeréről szól (System des internationalen Minderheitenrechtes. Geschichte des internationalen Minderheitenschutzes - positives materielles Minderheitenrecht. Budapest 1937).
1939-ben nevezték ki egyetemi tanárrá a debreceni Tisza István Tudományegyetem Jogbölcseleti és Nemzetközi Jogi Tanszékére, ahol tíz éven keresztül oktatott. 1949-ben a jogi kar átmenetileg megszüntette tevékenységét. Ezt követően 1949-ben a Pécsi Egyetem Nemzetközi Jogi Tanszékére nevezték ki. 1955. december 12-én halt meg.
Flachbart Ernő fő kutatási témája a kisebbségi jogok rendkívül izgalmas területe volt. Az első világháború után létrejött Csehszlovákia valamennyi nemzetiségének jogaival foglalkozott; cikkei többek között a Magyar Kisebbségben és a Magyar Szemlében jelentek meg. Főműve, "A nemzetközi kisebbségi jog rendszere" németül jelent meg 1937-ben, a Pázmány Péter Tudományegyetem Kisebbségjogi Intézetének kiadványaként. Flachbart Ernő két kötetre tervezte; az első a kisebbségi jog történetét és a hatályos nemzetközi kisebbségi jogot dolgozta fel. A második, el nem készült kötet jogpolitikai, de lege ferenda kérdésekkel foglalkozott volna. Flachbart kisebbségi jogi munkáinak alaptétele a nemzetiség szubjektív felfogása: "Mindenki ahhoz a nemzethez tartozik, amelynek tagjául érzi és vallja magát." (15. o.) Ez a felfogás tükröződik az 1945 után általa kidolgozott kisebbségi szerződéstervezetben is. Ellentétben a népszövetségi rendszerrel, a második világháborút lezáró békeszerződések ugyanis nem tartalmaztak kisebbségi rendelkezéseket, és speciális kisebbségi szerződések sem készültek. A magyar kormány kezdeményezte ilyen megállapodások létrehozását; az erre vonatkozó tervezetet pedig a külügyminiszter megbízásából Flachbart Ernő készítette el. (A tervezetet részletesen ismerteti a kötet egyik tanulmánya.)
Flachbart Ernő tevékenysége azonban nem korlátozódott erre a területre. Tanulmányaiban foglalkozott a delicta iuris gentium témájával, azon belül a hadifoglyok nemzetközi jog szerinti büntetőjogi felelősségével; a nemzetközi jog és a belső (nemzeti) jogrendszer viszonyával; vagy azzal az alapvető kérdéssel, hogy jogszabályoknak tekinthetők-e a nemzetközi jog normái. Az olvasó megnyugtatására: Flachbart szerint igen, e diszciplína jognak tekinthető, bár való igaz, hogy gyenge, nem tökéletes jog. Utolsó műve, amely a népek önrendelkezési jogáról szólt, és amelyen még a kórházban is dolgozott, halála miatt félbemaradt.
A tanulmány szerzője, Gál Gyula, aki hallgatóként ismerkedett meg a professzorral, majd később tanársegédként dolgozott Flachbart Ernő mellett, kiemeli még, hogy a kutatás mellett Flachbart rendkívül fontosnak tartotta a professzori hivatást, az oktatást, a megfelelő szakemberek képzését is.
A bevezető, Flachbart Ernőt méltató sorokat tizenhárom tanulmány követi, amely a szerzők többsége vonatkozásában bevallottan első komolyabb "szárnypróbálgatásnak" tekinthető. A témák rendkívül széles skálán helyezkednek el; s talán ez az oka annak, hogy nem könnyű vezérfonalat találni a szerkesztési elvekben. Az emlékkötet jellegéből adódóan számos szerző foglalkozik az emberi és a kisebbsé-
- 242/243 -
gi jogok témakörével - belső jogi, illetve nemzetközi jogi megközelítésben. Két tanulmány a terület nemzetközi szabályozásával foglalkozik, bár mindkettő tulajdonképpen több diszciplína határmezsgyéjén egyensúlyoz. Több szerző választotta témául a nemzetközi bírói fórumok ítélkező tevékenységét - konkrétabb avagy általánosabb megközelítésben. Végül, a leghosszabbra sikeredett "egyéb" kategória következik; ezen dolgozatok témái között nem igazán lehet rendező elvet találni.
Juhász Albin: Nemzetközi jogösszehasonlítás a kisebbségvédelem alkotmányos szintjéről című tanulmánya a kisebbség definíciója után néhány európai ország alkotmányos rendelkezéseit mutatja be, pontosabban a kisebbségek védelmére vonatkozó fejezeteket.
A jogállami alkotmányok legtöbbjében - éppen azok fontossága miatt - a bevezető rendelkezések között találhatók az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó rendelkezések, és általában itt utalnak a kisebbségekre is. Ez alól kivételt képeznek az olyan országok, amelyek területi autonómiát biztosítanak kisebbségeiknek. Így pl. Spanyolország és Olaszország esetében a részletes szabályokat egy későbbi fejezetben találjuk. További kivétel Magyarország, ahol az ismert történelmi-politikai okok miatt az Alkotmány XII. fejezetében találhatók az alapjogok, így a kisebbségek jogai is.
Érdekes momentum, hogy a szlovén Alkotmány - a kisebbségek kérésére - nem ezt, hanem a "nemzeti közösség" kifejezést használja. A szerző kritikával illeti a szlovák Alkotmányt, amennyiben annak számos fordulata használja a "szlovák nemzet" kifejezést, amely viszont nem utal minden, Szlovákia területén élő emberre.
A szerző az alábbi, megfontolásra érdemes gondolattal zárja sorait: "... ahol nem szentelnek külön fejezetet az alaptörvényen belül a kisebbségekre vonatkozó rendelkezéseknek, ott többnyire nem is kezelik kiemelten, a kisebbségek, illetve a nemzetközi szervezetek elvárásainak is megfelelően a «kisebbségi kérdést»." (105. o.)
Gerencsér Balázs: A nemzeti kisebbségek és anyaországuk kapcsolata című írása először az európai kisebbségvédelmi megoldásokat veszi számba. Különbséget tesz a szigetszerűen elhelyezkedő népcsoportok (pl. lappok, baszkok, katalánok), az anyaországtól szinte teljes mértékben független kisebbségek (pl. a finnországi Aland-szigetek lakossága), és az olyan esetek között, amikor szoros kapcsolat áll fenn az anyaállam és határon túli kisebbségei között. Ez utóbbi csoporton belül röviden kitér a nyugat-európai megoldásokra (pl. Dél-Tirol vagy a dél-juttlandi német kisebbség), majd a továbbiakban a közép-európai problémákra koncentrál.
A dolgozat leszögezi, hogy míg az ország területén élő kisebbségek védelme terén jelentős fejlődés volt tapasztalható a rendszerváltás után (pl. az egyesülési jog kiterjesztése, a kisebbségek parlamenti képviselete, egyéb közjogi intézmények, mint pl. kisebbségi hivatalok, ombudsman), addig szinte alig alakultak ki az anyaállam és a határon túli kisebbség kapcsolattartásának intézményes formái. Pedig számos módszer - politikai, gazdasági, jogi vagy társadalmi természetű segítségnyújtás is - rendelkezésre állt.
A jogi eszközök közül a szerző utal az alkotmányokra, illetve azok gyengébb (általánosabb) vagy erősebb (konkrétabb) rendelkezéseire, valamint egyéb közjogi szabályokra. Ezek közül ki kell emelni az ún. kedvezménytörvényeket, amelyek sajátos státust biztosítanak a határon túli nemzetiségiek részére. Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni a Magyarország és a szomszédos államok között született bilaterális megállapodásokat is. Sajnálatos módon a tanulmány rendkívül rövid terjedelmű, így a szerzőnek nincs lehetősége bővebben bemutatni a fent említett intézményeket.
A nemzetközi jogi aspektusokra koncentráló tanulmányok közül elsőként Pákozdy Csaba: Flachbart Ernő gondolatainak időszerűsége a kisebbségvédelemben, az 1946. évi kisebbségvédelmi szerződéstervezet tükrében című tanulmányát lehet megemlíteni, amely a kisebbségek második világháború utáni védelmével foglalkozik. Mint a tanulmányból kiderül, nem volt teljesen bizonyos, hogy a felbomlott népszövetségi rendszert nem váltja-e fel egy újfajta megközelítés. Ezt az ENSZ Alapokmányának emberi jogokra vonatkozó individuális megközelítése sem zárta ki teljesen. Ekként a magyar külügyi apparátus számos eszközt bevetett a kisebbségvédelem fenntartása, sőt továbbfejlesztése érdekében. Így pl. egy szerződés gondolata is felmerült, amelynek tervezetét Flachbart Ernő készítette el. A szerződés részes felei az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai és az egyes érintett közép- és kelet-európai államok lettek volna.
A tanulmány szerzője a tervezet több pozitív megoldására hívja fel a figyelmet. Flachbart Ernő a kisebbségeket nem pusztán objektív szempontok alapján definiálta, hanem a szubjektív szempontokat is figyelembe vette (egy nemzetiséghez azon személyek tartoznak, akik magukat ahhoz tartozónak vallják).
A tervezet számos, a kisebbség létének és identitásának megőrzése szempontjából rendkívül fontos jogot szabályozott (az oktatás, az igazságszolgáltatás, a közigazgatás területén, intézkedések a kisebbségek gazdasági és szociális egyenlőtlenségének leküzdése
- 243/244 -
végett stb.). A tervezet tartalmazta a kisebbségek elleni gyűlöletkeltés tilalmát (milyen aktuális ez napjainkban is!), és külön fejezetet szentelt a kisebbségi nyelv védelmének. Az önkormányzatiság, a decentralizáció kiterjesztése, így pl. a mai kisebbségi önkormányzatok előképe is megjelent, sőt javaslatként a területi autonómia is szerepelt a tervezetben.
A szerződés hatálya a Duna-medencére korlátozódott volna, tehát csak a közép- és kelet-európai államokra. Ez a probléma ma is nagyon időszerű, hiszen egyes (kisebbségekkel rendelkező) nyugat-európai államok a kisebbségek létét is elutasítják, ennek megfelelően nem is váltak az Európa Tanács égisze alatt született, kisebbségi tárgyú szerződések részesévé.
A tanulmány végül a tervezet kontrollmechaniz-musát mutatja be, amelyben szerepet kapott volna az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa, vegyes bizottságok és vegyes bíróságok, a Biztonsági Tanács, és a Nemzetközi Bíróság is. Panaszjoggal az államok és az állam által elismert kisebbségi szervezetek rendelkeztek volna.
Bár a tervezet nem vált nemzetközi szerződéssé, a felvetett problémák ma is aktuálisak, a javasolt megoldások pedig napjainkban is alkalmazhatók. Mint ismeretes, az ENSZ-en belül csak a kilencvenes évek elején született (jogilag nem kötelező) kisebbségvédelmi dokumentum, és az Európa Tanácson belül is csak az elmúlt 10-15 évben történt előrelépés.
A jelennel foglalkozik Horváth Krisztina: A kisebbségi jogok új értelmezése az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában című tanulmánya. Köztudomású, hogy az Európai Emberi Jogi Egyezmény az általános diszkrimináció-tilalmi klauzulán (14. cikk) kívül nem tartalmaz speciális kisebbségvédelmi rendelkezést. A 14. cikk is csak szubszidiárius jellegű; bár ezt a hiányosságot az - egyelőre még nem hatályos - 12. kiegészítő Jegyzőkönyv orvosolja. Így igazából csak a 9. és a 11. cikk (vallásszabadság, gyülekezési és egyesülési szabadság) nyújthat egyfajta védelmet.
Az egyik fő probléma az, hogy az Egyezmény az egyéni jogok védelmén alapul, míg a kisebbségi jogok tipikusan kollektíven gyakorolhatók. A tanulmány további része azt mutatja be, hogy a Bíróság miként tette meg az első lépéseket az egyéni jogok kollektivizálása felé.
A szerző, aki az esetjog rendkívül alapos ismeretéről tesz tanúbizonyságot, a tanulmány első részében két ügyet ismertet, amelyek a görögországi, ill. a bulgáriai muzulmán vallási kisebbségek - melyek egyszersmind etnikai, nyelvi és kulturális kisebbséget is alkotnak - jogairól szólnak. A vizsgált esetekben a panaszosok a vallási és igazságszolgáltatási szerepet is betöltő muftik megválasztásába történt állami beavatkozást sérelmezték, amelynek kapcsán óhatatlanul felmerült a vallási közösségek autonómiájának kérdése is.
A szerző megállapítása szerint a Bíróság "ugyan nem kezeli a 9. cikkben foglalt jogokat egyértelműen kollektív jogokként, ugyanakkor hangsúlyozza a vallási közösség fontos szerepét, és egyben utal arra, hogy a közösség jogainak sérelme az egyéni jogok sérelmét is maga után vonhatja. Ezzel az érveléssel a Bíróság a 9. cikk szigorúan egyéni jogként való értelmezésétől a közösség jogainak védelme irányába mozdul el ... és ezzel egy egyértelmű előrelépést tesz a kisebbségi jogok egyezményi védelme terén." (86. o.)
A tanulmány második részében az egyházalapítás kapcsán felmerült jogeseteket vizsgálja a szerző pl. a besszarábiai érseki egyház, a bulgáriai macedónok vagy a lengyelországi sziléziaiak vonatkozásában. Összegzésképp elmondható, hogy az Európa Tanács utóbbi másfél évtizedben felvett tagjainak nemzetiségi térképe sokkal tarkább, mint a korábbi tagállamoké, így a kisebbségi jogokat (is) érintő ügyek számának jelentős növekedése várható. Ez pedig minden bizonnyal az esetjog új elemekkel való bővülésével jár majd.
Ezen csoport végére logikailag Kravalik Gábor: Újabb reform az emberi jogok európai védelmi mechanizmusában? című tanulmánya illik. Ismeretes, hogy az utóbbi évtizedekben egyre növekvő ügyszámmal kell megbirkóznia a strasbourgi szerveknek, ezért fogadták el 1994-ben a 11. Jegyzőkönyvet, amely egy egységes Bíróságot hozott létre. Az új rendszer a maga teljességében 1999-től működik, de már az első években nyilvánvalóvá vált, hogy nem tekinthető gyógyírnak minden problémára.
Így továbbra sem tekinthetők optimálisnak a Bíróság pénzügyi, személyi és tárgyi feltételei; az információs technológia is fejlesztésre szorul; és külön problémát jelent a nyelvhasználat (összesen 37 különböző nyelven fogadnak kérelmeket). Mindezek mellett az ügyszám növekedése nem állt meg, és nem is lassult.
A túlterheltség csökkentése és a hatékonyság növelése érdekében két munkacsoport is létrejött az Európa Tanács keretei között, amelyek feladata a gyenge pontok azonosítása és a javaslattétel volt. A tanulmány a továbbiakban a Miniszteri Bizottság által létrehozott Értékelő Csoport, valamint az Emberi Jogok Központi Igazgatósága által felállított Elemző Csoport javaslatait mutatja be.
A két szerv hasonló következtetésekre jutott. Kiemelték a tagállamok szerepét az emberi jogok védelmében: ha az államokon belül hatékonyabb lenne a jogorvoslat, ha a végrehajtó szervek jobban ismernék az Egyezmény rendelkezéseit, illetve a bíróságok az Emberi Jogi Bíróság ítéleteit, valószínűleg kevesebb ügy jutna el Strasbourgba.
- 244/245 -
Mindkét csoport szorgalmazta a személyi és tárgyi feltételek javítását. További javaslataik egy része nem jár az Egyezmény módosításával (egyes feladatok delegálása alsóbb szintre, a békés rendezés fejlesztése, az ítéletek hatékonyabb végrehajtása), de olyan ajánlásokat is megfogalmaztak, amelyekhez módosítani kellene az Egyezményt (pl. az elfogadhatósági küszöb megemelése, vagy a bizottságok összetételének megváltoztatása).
A nemzetközi szerződések elfogadása, illetve módosítása a nemzetközi jog természetéből kifolyólag eléggé lassú és nehézkes, de az egyértelmű, hogy az Egyezmény kontrollmechanizmusa további reformokra szorul.
A következő nagyobb egység két olyan tanulmányt foglal magában, amely a nemzetközi jog több témakörét is érinti. Gál Gyula tanulmánya (Military Space Activity in the Light of General International Law) a világűr békés felhasználásának nemzetközi jogi szabályozásáról szól. Mihelyt technikailag lehetővé vált a világűr "meghódítása", hasznosítása, elég hamar világossá vált, hogy a nemzetközi jognak szabályoznia kell a világűr-tevékenységet. Itt főleg a katonai felhasználás lehetőségére, illetve korlátozására kell gondolni.
Mint a tanulmányból kiderül, a nagyhatalmak világossá tették, hogy számukra a világűr nemzetközi szabályozása csak akkor elfogadható, ha ez nem zárja ki teljes mértékben a katonai felhasználást. Ezért az 1967. évi világűr-szerződés eltérő rendelkezéseket tartalmaz egyrészt a Föld körüli pályák, másrészt a Hold és más égitestek vonatkozásában.
A tanulmány külön figyelmet szentel a "békés felhasználás" kifejezés definíciójának, pontosabban a tágabb és a szűkebb értelmezési lehetőségnek. Egyes szerzők szerint a békés felhasználás pusztán annyit jelent, hogy nem lehet támadó jellegű, agressziós cselekmények helyszíne a világűr. Sokkal inkább korlátozza az államok világűr-tevékenységét a másik értelmezés, amely mindenféle katonai tevékenység tilalmát olvassa ki a békés felhasználás követelményéből. A szerző ez utóbbi álláspontot képviseli, amely szerint egy tevékenység nem tekinthető békésnek pusztán az agresszió hiánya miatt; annál többet jelent a békés kifejezés: azt jelenti, hogy az űrtevékenység a nemzetközi együttműködés és az egymás mellett élés előmozdítására irányul.
Ezt követően a tanulmány néhány kapcsolódó témakört villant fel röviden. Így például utal a műholdak kettős felhasználására (polgári és katonai célok), az önvédelem értelmezésére (az önvédelem joga nem akkor kezdődik, amikor pl. a nukleáris fegyver célját eléri, hanem már korábban), a semlegesség korábbi technikai fejlettségi szintet tükröző szabályaira, illetve azok alkalmazhatóságára. Összegzésképp elmondható, hogy a bipoláris világ megszűnése után sem sikerült megvalósítani a világűr kizárólag békés célokra való felhasználását: a szerződési jogban csak az orbitális pályákon kívül eső rész vonatkozásában érvényesül ez a szabály.
Kovács Ágnes: A nemzetközi kereskedelem és a környezet kapcsolatáról szóló tanulmánya egy, a nemzetközi jog történetében viszonylag új problémakört vizsgál meg, nevezetesen azt, hogy miként egyeztethetők össze egyrészről a környezet megóvására, másrészről pedig a nemzetközi gazdaság élénkítésére, fejlesztésére irányuló törekvések. A téma vizsgálatának az ENSZ-en belül létrehozott UNEP (az ENSZ Környezeti Programja) az egyik fő katalizátora, amely 2000-ben kiadott egy Kézikönyvet a környezet és a kereskedelem viszonyáról. A szerző ezt a Kézikönyvet veszi alapul további fejtegetéseihez.
A tanulmány bemutatja a témakör lehetséges megközelítéseit: a kereskedelem, a környezet és a fejlődés oldaláról. A UNEP Kézikönyve a kereskedelem liberalizációját szorgalmazza; utal arra, hogy a kormányok direkt beavatkozással igyekeznek a hazai iparágakat a költséges környezeti elvárásoktól megvédeni, és arra a közismert tényre is, hogy a fejlettek és a fejletlenek közötti különbség egyre nő.
A szerző ezt követően bemutatja az Institut für Wirtschaftsforschung (IFO) nevű német gazdaságkutató intézet tanulmányát, amely részben hasonló, részben eltérő álláspontot képvisel, mint a UNEP. Az IFO megállapítja, hogy míg a fejlődő országok egymás közötti versenyében a környezetvédelmi előírások alig befolyásolják a versenyképességet, addig a fejlett és a fejlődő országok közötti versenyben már igencsak fontos szerepet játszanak. Érdekes még az "ökoprotekcionizmus" jelenségének bemutatása, amikor is az egyes államok környezetvédelmi előírások mögé bújva védik saját iparukat.
A következő két tanulmány a nemzetközi ítélkezési tevékenységhez kapcsolódik. Egy konkrét jogesettel foglalkozik Tóth Zsuzsanna: Elfelejtett perek: A Csáky, Pajzs, Esterházy ügy című tanulmánya. A hágai Nemzetközi Bíróság, illetve annak jogelődje, az Állandó Nemzetközi Bíróság előtt Magyarország peres félként mind ez idáig csak hét alkalommal szerepelt, legutóbb a Bős-Nagymaros ügyben. Ezek közül a szakirodalom szinte teljesen elhanyagolta a tanulmány tárgyául szolgáló, nemzetközi magánjogi vita-
- 245/246 -
ként induló jogesetet, amely nemzetközi közjogi vitaként elérte a hágai Állandó Nemzetközi Bíróságot.
Az ügy hátterében az első világháború utáni trianoni békeszerződés és a jugoszláv agrárreform állt, mely utóbbi igazságtalan végrehajtása miatt számos eljárás indult a békeszerződések által felállított jugoszláv-magyar vegyes döntőbíróság előtt. Mivel az említett három személy keresetét elutasították, Magyarország 1935-ben eljárást kezdeményezett a Bíróság előtt Jugoszlávia ellen.
Magyarország az ügy érdemében (8:6 arányban) elveszítette a pert, ám rendkívül árulkodó az a tény, hogy a kisebbséget képviselő (tehát a magyar érveket támogató) bírák között olyan nagy, a nemzetközi jog tudományát művelők körében mindenki által ismert neveket találunk, mint pl. Anzilotti vagy Hammarskjöld. E pervesztesség az egyének szintjén azt is jelentette, hogy számos érintett magyar állampolgár a földreform által tőlük elvett birtokaiért semmiféle kártalanításban nem részesült.
Míg az előző tanulmány egy régi jogesetet ismertet, addig Kovács Péter: Developments and Limits in International Jurisprudence című tanulmánya az elmúlt száz év ítélkezési gyakorlatából szűr le néhány általános következtetést. A szerző abból az állításból indul ki, hogy a nemzetközi bírói fórumok egyre kiemelkedőbb szerephez jutnak a nemzetközi szerződések és a nemzetközi szokásjog végrehajtásában, ezért megvizsgálja, hogy a jogalkalmazás (jogfejlesztés) során milyen tényezők segítik, illetve korlátozzák a bíróságokat.
A bírói "szabad szárnyalást", a jogfejlesztő tevékenységet több tényező is elősegíti. A szerző a jogi tényezők között megemlíti pl. a nemzetközi szerződés szövegének (véletlen avagy szándékos) rugalmasságát, a soft law megoldásokat, az analógia használatát, vagy a méltányosság doktrínáját. Megvizsgálja, hogy az egyes bírói fórumok ítéletei mennyire hatottak egy másik bíróság ítélkezési tevékenységére (pl. az Európai Emberi Jogi Bíróság többször is utal a hágai Nemzetközi Bíróság döntéseire, míg ez utóbbi mindeddig nemigen hivatkozott más bíróság ítéleteire).
A nem jogi tényezők vizsgálata során az alábbi elemeket említi a szerző. A nemzetközi bírák ítélkezési tevékenységük során próbálnak megfelelni az adott kor követelményeinek (l. pl. a környezetvédelem vagy a kisebbségvédelem fontosságának felértékelődését), és figyelembe veszik az adott társadalmi és történelmi helyzetet (pl. a nukleáris fegyverek törvényessége, a jugoszláviai háborús bűnösök felelősségre vonása). Néhány területen (főleg a tengerjognál és a nemzetközi folyók jogánál) más tudományágak is befolyásolják a bírákat.
A bírák kezét azonban számos dolog köti. A jogi korlátok között megemlíthetjük magát a szerződés szövegét, illetve az előkészítő iratokat, amelyek határt szabnak a jogfejlesztésnek. A bíróságok értelemszerűen csak azon kérdésekre adnak választ, amelyek a jogvita eldöntése szempontjából relevánsak, így tehát nem reagálnak olyan felvetésekre, amelyek nem tartoznak a tárgyhoz, vagy pusztán teoretikus jellegűek. A bíróságok nem szívesen mondanak véleményt más bírói fórumok döntéseiről, és arra törekszenek, hogy következetes, logikus és kiszámítható gyakorlatot alakítsanak ki.
A nem jogi korlátok között megemlíthető az információ hiánya vagy a nagy társadalmi változások, amelyek önmérsékletre késztetik a bírákat (l. pl. a Rekvényi c. Magyarország ügyet az Európai Emberi Jogi Bíróság előtt).
Látható, hogy a nemzetközi ítélkezést számos tényező befolyásolja, ill. korlátozza. Amit nem szabad szem elől tévesztenünk, az az, hogy az ítélkezés nem automatizmus, de nem is szerencsejáték.
A tanulmányt rendkívül alapos kutatómunka előzte meg: a 20. század állandó és ad hoc bírói fórumai elé került ügyek részletes ismerete lenyűgöző. Sajnos az angol fordítás néhol ügyetlenre sikerült, pusztán tükörfordításnak érzem, így több helyen idegen az angolszász jogi nyelvezettől.
Akár az előző csoporthoz is kapcsolhatnánk Szabó Marcel két tanulmánya közül a másodikat (Forms of Reparation in International Case Law), amely a jóvátétel jogintézményének gyakorlatát vizsgálja az Állandó Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Bíróság, valamint más választott bíróságok gyakorlatának tükrében; és az ítéleteket összeveti a Nemzetközi Jogi Bizottságnak az államok nemzetközi felelősségéről szóló tervezetével.
A tanulmány először megvizsgálja a közvetlen és a közvetett jogsértés fogalmát, ez utóbbi alatt azt értve, hogy az állampolgáraik által elszenvedett sérelmen keresztül az állam érdekei is sérülnek. Ezt követően a természetbeni jóvátétel kérdésével foglalkozik, különös tekintettel arra, hogy a természetbeni jóvátétel, avagy a kártérítés élvez-e elsőbbséget, bár egyes esetekben a (pénzbeni) kártérítés nem tekinthető alternatívának (pl. Bős-Nagymaros ügy).
A továbbiakban a szerző a kártérítés terjedelmével (a teljes kár megtérítése, elmaradt haszon és kamatok) és korlátaival foglalkozik. Ez utóbbinál kitér a büntető jellegű kártérítés tilalmára, a közvetett kár és az előreláthatóság problematikájára, valamint a polgári jogból is ismeretes kárenyhítés követelményére.
Az utolsó nagyobb egység az elégtételadásról
- 246/247 -
szól, amelynek formái pl. a bocsánatkérés, a jelképes összegű kártérítés, a felelősök megbüntetése, vagy az a Nemzetközi Jogi Bizottság tervezetében nem szereplő, de a gyakorlatban alkalmazott formula, amely szerint maga a bírói ítélet kellő elégtételül szolgál (pl. a Korfu-csatorna ügy).
Az előző tanulmányhoz hasonló alaposságról és aprólékos kutatómunkáról (valamint az angol szaknyelv kiváló ismeretéről) tesz tanúbizonyságot Szabó Marcel másik tanulmánya (Cessation in International Law), amely szintén az államok nemzetközi felelősségéről, pontosabban a nemzetközi jogsértés következményeiről szól.
A Nemzetközi Jogi Bizottság - közel ötven év után - 2001. évi ülésszakán fogadta el az államok nemzetközi felelősségéről szóló tervezet végleges szövegét. Ennek 30. cikke kimondja, hogy a felelős állam köteles a jogsértésnek véget vetni vagy azt megszüntetni. A tanulmány az ún. külön előadók (special rapporteur) koncepciójának felvázolásával kezdődik (Riphagen, Arangio-Ruiz, Crawford), majd a nemzetközi gyakorlat bemutatásával folytatódik. A szerző a példák között kitér a Biztonsági Tanács és a Közgyűlés egyes határozataira, a teheráni túszügyre, vagy a Nicaragua c. USA-esetre. Összeveti a jogsértés megszüntetésére vonatkozó kötelezettséget az eljárási intézkedések körébe tartozó ideiglenes intézkedés intézményével, mely utóbbira a Nemzetközi Bíróság Statútumának 41. cikke ad lehetőséget.
A jogsértés megszüntetésének követelménye azt jelenti, hogy a felelős állam köteles az általa vállalt primér normáknak megfelelően eljárni, akár tevőleges magatartással, akár nemtevéssel. A primér normák megsértéséből eredő következményekkel pedig a jóvátétel intézménye foglalkozik. Sok esetben a sértett állam számára a jogsértés megszüntetése fontosabb, mint az elszenvedett kár megtérítése. A szerző a kötelezettségek megszegéséből eredő következmények fokozatossága mellett érvel, így pl. a jogsértés megszüntetése nem jelenti egyben azt, hogy jóvátétellel is kell szolgálni. A szerző szerint a jogsértés megszüntetésének intézménye a "békés rendezés" jogalapjául is szolgálhatna.
Ádány Tamás Vince: A terrorizmussal szembeni fegyveres harc című tanulmányának aktualitásához szintén nem fér kétség: napjaink számos kihívása mellett (környezetszennyezés, globalizáció stb.) az egyik legfenyegetőbb a terrorizmus. A szerző tanulmányában röviden kitér a háborúindítás jogának (ius ad bellum) fokozatos felszámolására, különös tekintettel az ENSZ Alapokmányának vonatkozó rendelkezéseire.
Ezt követően a szerző számos érdekes kérdést vet fel, amelyre a nemzetközi jog egyelőre nem tud egyértelmű választ adni. Így például: be lehet-e fegyveresen avatkozni egy másik állam ügyeibe az emberi jogok védelme érdekében? Van-e hierarchia a nemzetközi jog feltétlen érvényesülést igénylő szabályai között? Melyik szabály élvez elsőbbséget: az emberi jogok védelme (l. humanitárius intervenció), avagy a fegyveres erőszak tilalma, illetve az államok szuverenitásának tiszteletben tartása?
A szerző arra is rámutat, hogy napjainkban a terrorista szervezetek olyan hatalmas csapást tudnak mérni a kiszemelt célpontokra, amelyre korábban csak államok voltak képesek. Mivel azonban a ius ad bellum csak államot illet meg, és az önvédelem klasszikus fogalmának egyéb elemei is nehezen alkalmazhatók e viszonylatban, ezért elég nehéz (nemzetközi jogi) jogalapot találni a válaszlépésekre. (Az Egyesült Államok reakciója, a megelőző csapás intézménye a szerző szerint nem tekinthető az önvédelem gyakorlásának.)
Az ENSZ Alapokmányának szabályai ugyan alkalmazhatók lennének a terroristákat támogató államokkal szembeni fellépésre is, ám ezzel kapcsolatban a szerző Kissinger más vonatkozásban elmondott, de ma is teljesen időszerű szavait idézi: "az Egyesült Nemzetek Szervezetéből, mint a nemzetközi vitákat megoldó testületből olyan utolsó akadály lett, melyet még célbaérés előtt át kell ugrani, mielőtt tehát a katonai akció ténylegesen kezdetét veszi." (38. o.)
Az utolsónak bemutatandó tanulmány Gyeney Laura nevéhez fűződik (A special case of migration: Eastern enlargement), és a magyar munkaerő-áramlás uniós csatlakozás utáni várható tendenciáit vázolja fel.
A szerző először összeveti a kelet- és közép-európai bővülést a nyolcvanas évekbeli déli bővüléssel (Görögország, majd Spanyolország és Portugália), hiszen első ránézésre rendkívül sok hasonlóságot mutat a két hullám. Alaposabb vizsgálat után azonban hamar előtűnnek a különbségek, mint pl. a piacgazdaság állapota (régiónkban csak a rendszerváltozás után alakult ki, míg a fent említett három ország esetében már jóval a csatlakozás előtt is többé-kevésbé működött), vagy a földrajzi közelség (a kelet- és közép-európai országok fizikailag nagyon közel vannak Ausztriához, Németországhoz és Olaszországhoz). Megállapítható, hogy a déli tagállamokban a csatlakozás, a személyek szabad mozgásának alapjoga nem befolyásolta érdemben a migrációt. (Úgy tűnik tehát, hogy a magas munkanélküliséggel küzdő Tizenötöknek a beáramló olcsó keleti munkaerővel szemben táplált félelme megalapozatlan.)
A szerző röviden kitér a német újraegyesítés kapcsán leszűrhető tapasztalatokra, de ebből az eset sajátosságai folytán nem igazán lehet a keleti bővítésre is érvényes, általános tanulságokat levonni.
Ezt követően a tanulmány megvizsgálja egy-
- 247/248 -
részt az EU-tagállamok, másrészt a csatlakozók munkaerőpiacát, és arra a következtetésre jut, hogy nagyjából hasonló problémákkal kell szembenéznie mindkét csoportnak; úgy mint magas munkanélküliség, alacsony születésszám (demográfiai problémák), az eddigi társadalombiztosítási rendszer elavultsága és finanszírozhatatlansága.
A szerző egy másik megközelítést is alkalmaz: vajon mi készteti az embereket arra, hogy egy másik országban dolgozzanak? A tényezők között szerepel a jövedelmi különbség, az otthoni munkaerőpiaci helyzet, a politikai stabilitás, esetleg etnikai problémák.
A tanulmány felveti, de csak igazán röviden válaszolja meg azt a szintén nagyon izgalmas kérdést, hogy miként hat a csatlakozás az új tagállamok saját munkaerőpiacára. Csak annyit szögez le, hogy negatív hatással lesz az idősebb korosztályok és az alacsonyan képzettek esetében, ahol nőni fog a munkanélküliség.
Az eddigi tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy a korábbi bővülések csak kismértékben befolyásolták a már "bennlévő" tagállamok foglalkoztatási mutatóit, a félelmek tehát valószínűleg megalapozatlanok. A migráció hatása nemcsak annak nagyságától, hanem a migráns munkaerő szerkezetétől is függ. A szerző szerint a jelenlegi tagállamok a kelet-nyugat irányú migrációnak csak az árnyoldalait látják, a pozitív hatásokat nem (az elöregedett nyugati társadalmakra gyakorolt pozitív demográfiai hatás). A térségünkből induló migráció inkább csak a határvidékeken és néhány szektorban lesz érzékelhető (idegenforgalom, építkezések stb.). "Veszteseknek" pedig talán csak a déli tagállamok tekinthetők, amelyeknek valószínűleg kevesebb támogatás jut a Strukturális Alapokból.
A szerző rendkívül izgalmas kérdéseket feszeget, és nagyon érdekes összefüggésekre hívja fel a figyelmet. Sajnálatos módon azonban a tanulmány nem igazán kiérlelt, és a tagolás teljes hiánya is zavaró.
A kötet nagyon érdekes tanulmányokat tartalmaz, ám ezek eléggé esetlegesen szerepelnek egymás mellett, rendezőelvet nem találtam. Több tanulmány kissé mozaikszerű, kevéssé strukturált, és némelyik elejéről hiányolom a célkitűzés megfogalmazását.
* * *
Sajnálatos módon rendkívül sok formai hiányosságtól is szenved a kötet, amelyet egy kicsit nagyobb odafigyeléssel könnyedén el lehetett volna kerülni. Így pl. számos helyen elütések találhatók; nem megfelelő a központozás; a lábjegyzet-hivatkozás átcsúszik a következő sorba; a lábjegyzetelés nem egységes a köteten belül; az egyik tanulmánynál nem megfelelő a fejléc; a tanulmányon belüli számozás elcsúszik vagy kimarad. Már-már a tartalom rovására megy az, hogy pl. ugyanarra a jogesetre nem egyformán hivatkoznak ugyanazon tanulmányon belül; az angol nyelvű cikkeknél nem mindig egységes a kisbetű-nagybetű használat; néha kiemelésre hivatkoznak, amikor nem is szerepel kiemelés. Némely angol nyelvű tanulmánynál a fordítás (vagy fogalmazás) kissé darabos.
Mindezen hiányosságok ellenére az olvasó szíves figyelmébe ajánlom a kötetet, melynek tanulmányai remek kiindulópontot jelenthetnek további kutatásokhoz. ■
JEGYZETEK
* Szerkesztette Szabó Marcel. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2003
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
